(Sweet) Home~

Na, gyermekeim, itt az ékes példája annak, hogy fogalmam sincs arról, hogy mit csinálok. .__. Ez botrányosan szörnyű és annyira meggyalázza a fandomot, hogy... de valahol el kell kezdeni, és bár nem fogom ontani magamból a ficeket ebben a témában, szerintem még egy-kettő lesz. Csak míg le nem nyugszik a lelkecském~

A ficról nagyvonalakban:  Guns N' Roses fanfiction, párosítás az nincs, de ha bárki is belelát bármit azt nem hibáztatom. Hát... kőkemény angstot akartam, ehelyett van ez a langymeleg angstocska. Még növekednie kell. 

Jó olvasást~

(Ui: Szörnyű, hogy mennyire kidob és eltaszít magától a fandom, pedig én imádom ezeket a fiúkat. komolyan. Q-Q) 

A keserűség, amibe az az elsöprő düh fulladt mérgező. És mégis keservesen kergette, hajszolta, csak, hogy a fájdalmát ízesítse vele és legalább egy kevéssé elviselhetővé tegye. Ráadásul éppen elege volt a világból; őszintén úgy érezte, hogy belefáradt abba, hogy arról beszéljen, amit a világon a legjobban kívánt elfelejteni.

Beszélni róla egy dolog.

Ő viszont napról-napra a jelenébe kapaszkodott, magához bilincselte az életet és elrabolta mindenki lélegzetét, aki csak hajlandó volt meghallgatni. És üvöltött, hogy még a csillagok is beleremegtek a hangjába.

De ezúttal elmenekült. A próbaterembe zárkózott a roppant csenddel, és úgy karolta át az egyik gitárt, mintha az legalábbis az alvómacija lenne. Néha komótosat pendített a húrokon, de csak, hogy elválassza a valóságot a képzeletétől. És az éles taktus olyankor átszakította a csendet, felhasította a fátylat, amin keresztül a világot látta és hamis ígéreteket tett Indianáról, Lafayette-ről.

Aztán kecsesen belibbent a látókörébe egy doboz frissen bontott Coca Cola, aminek a száján az ő nyomorára fittyet hányva, vidáman perdültek ki a szénsavcseppek, és egy tökéletesre sorodort szál Marlboro. Felnézett, sápadt álvigyort villantott Izzy felé, aztán kikapta a cigarettát a kezéből, de olyan irigy mozdulattal, hogy a gitáros is elmosolyodott rajta.

- Meddig tart még a hisztid? – kérdezte egészen tárgyilagos hangon, ahogy letelepedett mellé.

A kólát lerakta maga mellé, és finoman kivette Axl ujjai közül a tulajdon hangszerét, hogy behangolja, aztán lassú, szinte monoton dallamba kezdjen rajta. Az énekes egy ideig bíbelődött az öngyújtóval, de mikor sikerült rágyújtania, elégedetten dőlt hátra a parkettán.

- A faszom is kivan már ettől az egésztől – mondta, és figyelte, ahogy a füst elillant. Egy egészen hosszú pillanatig habozott, és merengve forgatta ujjai között a cigarettát. Aztán mélyet szívott belőle és Izzyre pislogott.

Az apa, aki felnyitja a szemed, nem biztos, hogy jót akar, talán csak el akar engedni végre.

A testvér, aki visszaránt a szakadék széléről, mikor herointól bódultan, vigyorogva szaladnál bele, nem biztos, hogy megmenti az életed.

- Nem mehetsz vissza, baszd meg! – Izzy olyan hirtelen fordult felé, hogy a kóla doboza megbillent egy egészen kicsit. – Nem teheted ezt! Te is… mégis mit kapnál ott?

- Itt mit kapok?

- Te komolyan ennyire hülye vagy?!

Hosszan meredtek egymásra, mielőtt összeölelkeztek volna. Otthon illatú, meleg érintés volt, átitatva azzal a régelmúlt aromával, ami lassan itta be magát a húsába, hogy véres tort üljön a lelke fölött. Axl tisztán emlékezett még arra a haragra, ami akkor lobbant, mikor Izzy először Lafayette-ben hagyta. Olyan szavakat vágott a fejéhez, amiknek a súlyát akkor még képtelen volt megérteni, mint a karrierépítés és életcél meg jövő. Jövő. Akkor még jobban foglalkoztatta a múltja, ami felforgatta a jelenét. Mert valahogy mocskosul fájt, mikor a Hazugság közvetlen közelről lőtte halántékon, és ő vérzett. És Izzy felszaggatta a gondosan elrejtett, mélyre száműzött sebeket, újból vért sarjasztott, mikor hagyta, hogy az egyetlen barátja legyen, aztán elment.

Már megszokta.

Már egészen kicsit hasogatott, mikor nem gondolt rá.

És most úgy karolták egymást, ahogy akkor, azon az éjjelen kellett volna, mikor Izzy felszállt arra a nyamvadt buszra. Vagy megállíthatta volna. Vagy mégsem.

- Figyelj, gondolkodom egy új szövegen, ami szerintem neked tetszene – hadarta Axl, mikor elengedte, aztán elnyúlt a férfi mellett és felkapta a kóláját. Nagyokat kortyolt, aztán újabb slukk.

- Miről szól? – Kikapta a kezéből a dohányt, hogy ő is részesüljön nem éppen jótékony hatásából, és az órájára pillantott. – Megint elkésünk.

- A kurva életbe!

Izzy láthatóan jót mulatott az énekesen, aki bár mániákusan elkésett mindenhonnan, egyszer kijelentette, hogy ilyenkor a gyilkosság gondolata kerülgeti. Hiába kapott (persze célzatos szereppel) órákat karácsonyra vagy a születésnapjára, egyszerűen képtelen volt időben megérkezni bárhová is. Persze néha önhibáján kívül. A gitáros lustán figyelte, ahogy Axl felpattan, felteszi a szemüvegét, aztán elvigyorodik, azon a szinte gúnyosan gyermeteg vigyorán, ami mindig fiatalított rajta, és a kezét nyújtja neki.

- Öreg, ekkora egy béna balfaszokat… - morogta.

- A magad nevében beszélj, én nem készültem szentbeszéddel, te duzzogtál itt magadnak.

Kapott ugyan egy megrovó pillantást, de a mosoly nem tűnt el, és Izzynek valahogy eszébe jutott az, mikor kicsik voltak és Axlt megverték az iskola udvarán, vagy hazafelé menet vagy bárhol, és gúnyolták, csúfolták, kiközösítették, betegnek nevezték. És emlékezett a tekintetében ülő mély kétségbeesésre, az elveszettségre, amit akkor érzett, mikor megtalálta a levelet. Nem sírt, bár napokig nem szólt hozzá, és mikor mégis, csak egyszerűen megköszönte. Megköszönte a törődést, azt, hogy ő mindig odafigyelt rá; ahogy később azt is megköszönte, hogy magára hagyta, mikor a legnagyobb szüksége volt rá.

Mert erőssé, arrogánssá faragta, szókimondóvá… és lelkileg a lehető legsebezhetőbbé.