Fairytale~

Ezzel a címmel már akartam írni Eurovíziós ficet. (olyat amúgy most is akarok, nem véletlenül volt szavazás hozzá) Aztán lett belőle egy egészen más dolog, de nem ez. Vagyis eleinte nem ezt akartam belőle kihozni, de a végére így jött össze és... hát nem tudom, mit mondjak, furcsa lett, az biztos. 

És mivel még a nyereményjátékban (akik nem emlékeznek dalfelismerés volt) Ivy kért tőlem "valami Dennyset", legyen ez az övé~ 

A ficről annyit, hogy valami DenNor, valami történelmi ééés szerintem angst. Egy ponton. Vagy csaj a fejemben, de akkor gáz van 

Jó olvasást~ (Amúgy ez az 50. feltöltött Hetalia fanfictionöm! Éljen!) 

Az igazat megvallva mindig is szerettem csak úgy kilovagolni. Ki, egészen, míg a horizont tart és vissza. Azóta hódoltam ennek a dicső sportnak, mióta letettük az első városok alapköveit; és láss csodát, még ma is rajongok érte, ha a drága Norvégiának pokróc hangulata van (egyre gyakrabban), vagy éppen magányra van szükségem. Mert bárki bármit mond, néha igenis jólesett addig lovagolni, míg a gondolataimat rútul meg nem előztem vagy míg a nap le nem ment.

Egyetlen egyszer maradtam kint éjszakára is, azóta Finnország csak házasságtörőként emleget. Jó, persze csak, ha részeg. Szóval elég sűrűn. Mindegy is.

Ott tartottam, hogy egyébként imádok lovagolni, de nem akkor, mikor a nyakamba szakad az ég. Ráadásul a kedvenc heréltemet vittem magammal, aki azóta persze már kimúlt, de azért a maga idejében jó kis hátas volt. De akkor elkapott minket egy szörnyű vihar és kénytelen voltam megállni. Bárhogy is, a legjobb menedék az erdő volt, ami sűrűn nőtt fáival és dús lombkoronáival nem éppen barátságosan festett. Plusz-mínusz mondák, regék, mítoszok és eposzok, amiket még anyu mesélt, mikor kicsi voltam és az öcséim még kisebbek.

Már eléggé eláztam ahhoz, hogy mindegy legyen, de sötét volt és még visszafordultam a nyeregben egy talán-pillantással a semmi felé. És ez még egy jóindulatú semmi is volt. Kiszáradt, sárga fű, ami most inkább volt sötétbarna; és semmi más, maximum egy-két bokor elszórtan. Meg persze az eső, ami egyébként nyugtalanítóan csöpögött, főleg az én nyakamba. Már éppen kezdtem a kastélyomra gondolni, a bő, meleg vacsorára és a ropogós ágyneműre, mikor meghallottam azt az égi muzsikát, a zsenge dallamot, ami pont arra emlékeztetett, mikor anyánk a tűz mellett a harangokról mesélt, és mikor megmozdult, a ruháján a fémek pont úgy csilingeltek.

Mi történt? Miért nem emlékszem az anyai illatra? Annak kellene, hogy az otthon illata is legyen, nem?

A lehető legbiztosabb helyre kötöttem ki a lovat, akit egyébként Holgernek hívtak; és elindultam a fák közé. Tudtam, hogy butaság, éreztem, hogy nem szabadna, de meg kellett találnom a hang forrását. Úgy, hogy közben még egy fia fáklyám sem volt!

A csizmám, az a jó öreg szarvasbőr lovaglócsizma pedig visszhangozva cuppogott a sárban. Ha mocsárba sétálok… De megütött a delejező fény, az a tiszta fehérség, és tudtam, hogy nem állhatok meg. Éppenséggel visszajöhettem volna holnap, de nem lett volna ugyanaz. Megszállottan követtem a tündérfényt, fel se tűnt, hogy egyre mélyebbre vezet, csak meg akartam fejteni, üvegbe akartam zárni és birtokolni. Kis csermely futását hallottam és megint azt az ősi, megfoghatatlan melódiát.

És sikerült megérintenem a fényből érkező tündér koholt ujjacskáit. Csak egyetlen pillanat volt, egy tétova minutum és felsejlett előttem Norvégia pille-tisztasága, a ragyogó gyönyörűsége és a kacéran elutasító, indigószín pillantása.

Hiába vittem el naplementekor a tenger partjára, a tekintete akkor is szebb és tisztább maradt annál.

- Várj! – Szinte nem is kimondott szó volt, mintsem gondolat, az üdvös lény mégis visszafordult egyetlen mosolyra.

Hátborzongatóan ismerős volt az ajka vonala, a szája szegletében megbúvó kis gúnyolódás és az a tanulhatatlan elegancia, amivel mozgott. Meg akartam csókolni, és hagyni akartam, hogy dühös szirén módjára elragadjon. Mintha amúgy nem azt tette volna éppen. Egyre beljebb és beljebb, le a józan ész országútjáról és be az önkívület rengetegébe.

Idegesített, hogy eltáncolt minden érintésem elől, hogy kikacagott és csalt és csábított. A rőtvad bosszúja a vadász ellen. Az anya, aki revánsot vesz gyermeke gyilkosán.

Az erdő közepén annyira nem volt semmi, hogy visszakívántam az erdőn túli semmit. A képek, a hangok, az érzékek mind-mind a sötétbe vesztek. Nem volt fény, nem volt levegő… és nem éreztem a saját szívverésem. Felharsant, zúgott a nevetése és olyan volt, mintha ezer apró üvegharang koccanna az ereszen lógó jégcsaprengeteghez. Játék volt. Ő teremtett esőt, hogy idecsaljon és tudta, hogy elcsábulok. Ugyanazzal a mosollyal hajolt közelebb, hogy ellopja a maga csókját, mikor megéreztem az illatát és egyszerre rájöttem, honnan ismerős. Ott volt, mikor a téli fagyok ellen küzdöttünk az életben maradásért kilátástalan éjszakákon, ott volt, mikor Svédországgal első halálig vívtunk, mikor, mikor, mikor…

- Dánia, az egyetlen Istenre!

Norvégia könnybe lábadt szemeit láttam, a kezei az arcomon pihentek és remegett, mint a nyárfalevél. Reggel volt, fényes, világos hajnal és ott feküdtem, annak a fának a tövében, ahol a lovat is hagytam. Nem értettem semmit.

- Hol van? – kérdeztem.

- Kicsoda? – Norvégia végre eleresztett és visszanyelte a könnyeit. – Nem jöttél vissza vacsorára, azt hittük… alig találtunk rád, hülye.

- Itt voltam?

Nem méltatott válasszal, csak olyan Norvégiásan felállt és megetette Holgert egy szép, piros almával, ami ki tudja, hogy került hozzá.

Soha többé nem beszéltünk az esetről, ami pedig azt a csodálatos teremtményt illeti, többé nem találkoztunk. Szemtől szembe nem.