Én elviszlek Sohaországba~

A fene gondolta volna, hogy ilyen hamar lesz friss. .__. Nem is ígérem, hogy lesz, mert mostanában valahogy túlteljesítem magam, no. Deehehehe ezt most muszáj volt és kész. Pedig megígértem magamnak, hogy nem írok ilyet addig (illetve pont ezt nem írom meg addig), míg be nem fejeztem a második évadot. 

Igen, Once upon a time... fanfiction és végre megtaláltam a slash párosom~ *-*

Killferson (Killian Jones/Jefferson) Tinnek~ 

Bármi is történjék, és bármelyik világban, vagy akár éppen netalántán a Holdon (kérem szépen igenis, a jelenlegi állapot szerint ma-holnap ott fogunk kikötni!), azért érdemes megemlítetünk és méltán megemlékeznünk arról, hogy Killian Jones tényleg, halálosan komolyan mondta azt, hogy ő verhetetlen. Igen, a kártyában is. Állítása szerint akkor is, ha eleget ivott ahhoz, hogy megfelelően barátságosnak tűnjön a szék, hogy ne engedje el, de annyira azért mégsem, hogy már udvaroljon is neki. Ez eleinte vicces volt, persze. De onnan ahonnan én ültem eléggé kezdett úgy állni a dolog, vagy sokkal inkább a megfelelő alkoholmennyiség fölé csúszni, hogy nekem kelljen hazavinnem. Nekem. Hát szépen nézünk ki; egy egyedülálló, megkeseredett apuka és egy… mindegy, Killian akkor is kalóz marad, bárhol is kössünk ki. Ahogy én ismerem (friss ismeretség, ne tessék félreérteni) van elég ravasz, hogy megint megússza az egészet.

Aztán jogos a kérdés, hogy minek ülök én le vele kártyázni az éjszaka közepén? Hát azért, mert betört a lakásomra. Szó szerint, mákja van, hogy nem aludtam, különben… bár mondjuk lefogadom, hogy kivágta volna magát abból a szituációból is.

- Szó-szóval én azt mondom, hogy hülyeség. Hülyeség a borúlátásod, ha egyszer már úgyis… - kiabálta, aztán csuklott egyet és elvigyorodott.

- Ja, mert akit megzsarolnak annak könnyebb, mi? Végül is, igazad van, nekem saját akaratomon kívül kellett idejönnöm, te meg idetrükközted magad – sóhajtottam, aztán felhúztam egy újabb lapot. – Amúgy miért is játszom veled?

- Mert fogadtunk, azért. – Ivott egy hosszú kortyot a rumosüvegből, amit mellesleg az én hűtőmből horgászott elő, miután a magával hozott adag elfogyott, és felém nyújtotta a saját italomat. Miért is ne alapon vettem át, meg így legalább ő is kevesebb alkoholhoz jutott, ami nem ártott neki.

- Azt te döntötted el, és a tétjéről elfelejtettél szólni nekem.

- Komolyan nem mondtam?
- Nem.

Kicsit kétségbeesve nézhetek rá a pillantásából ítélve, és csak remélni tudom, hogy tisztában van-e vele, ez a világ nem ugyan olyan, mint ahonnan eljöttünk. Lehet, hogy kényelmetlen, lehet, hogy a láthatatlan falakon túl, amik bebörtönöznek erőszakos is, de nem ugyanolyan. Hagyom, hogy átkarolja a vállam, érzem a borgőzös leheletét, a borostája már szinte az arcomat karistolja, ahogy jócskán a magánszférán belül kerül. Zavar? Nem, nem mondanám, vagy csak nem tudom.

- A tét Sohaország – leheli, és megborzongat a gondolat, ahogy végnyalt kiszáradt ajkain.

- Félrebeszélsz. Úgy érted, Csodaország – javítom ki szinte azonnal.

Fogalmam sincs, honnan tud a kalapról, aztán szinte azonnal beugrik a királynő. Regina talán beszélgetett neki róla valamikor, elvégre Killian maga mondta el nekem, hogy volt vele is dolga. De hát miért beszélt volna Regina éppen egy ilyen alaknak a kalapomról vagy Csodaországról.

Ez balgaság.

Ajkaihoz emeli az üveget, de kitépem ujjai közül. Nem, nem tudott tovább nézni, ahogy szórakozik, hogy csak játszadozik és mégis minden egyes gondolata éles, akár a kés és hegyes, mint az olló. A régi fogaskerekek soha nem állnak meg, hiába minden tettetés, hiába, ha egyszer meghallod és rákapsz az ütemükre.

- Nem hallottál még Sohaországról, Jefferson? – kérdi, és mintha hirtelen kijózanodott volna, legalábbis a hangja tisztább volt, mint mielőtt megérkezett és a tekintete is a kék egy sugárzóbb, ködtelenebb fényében ragyogott. – Az a hely varázslatos, ott senkin nem fog az idő, de szükséged van hitre. Te hiszel, Jefferson?

- Attól függ. Miben? – kérdezek vissza, és megtartom a vállánál, mielőtt rám borulna. A kampója élesen megcsörren az üveg nyakán, amit még mindig én szorongatok, és szerencsémre nem is próbálta visszaszerezni azóta, hogy elkoboztam.

- Bennem, természetesen – vágja rá azonnal.

Iszonyatosan nehéz úgy válaszolni egy ilyen félreérthető kérdésre, ha az aki feltette és egyben akire vonatkozik egyenesen bámul. Valahogy nem eresztett a pillantása, minden kéksége ellenére olyan perzselő, pusztító lánggal sütött, amilyet én csak a pokolban tudtam elképzelni. Lehet, hogy éppen annyira kárhozott is volt, minden ígéretével együtt. Mert bizony, roppant ígéretek rejlettek a tekintetében és letűnt idők, amelyek ellen már nem harcolhatott, nem forgathatta vissza, pedig magamból kiindulva lehet, hogy megtette volna. Nem, az én esetem merőben más. Álszent gondolat lenne, hogy saját akaratom ellenére jutottam idáig. Álszent, hazug és értelmetlen. De én legalább őszinte voltam a lelkemhez. Mindig is tudtam, hogy mi az én saram, ellenben Killiannel, aki önzőmód rohant a saját feje után és vakon elhitte, hogy minden rendben van. A kilátástalanságból nehéz kiutat találni, főleg, ha nem is keresed.

- Na, mi lesz? Hiszel vagy sem? Ha nem, akkor nem viszlek magammal, itt maradsz és kész – hadarta és széttárta karjait mielőtt ismét felcsuklott volna.

- Azt hittem csak akkor megyünk, ha egyikünk nyer. Különben is, miből gondolod, hogy menni akarok? – felvont szemöldökkel pislogtam rá és gyors pillantást vetettem a lapjaira, amik lefelé fordítva hevertek a szőnyegen.

- Belelátok a szívedbe – göcögi, ahogy összeborzolja sötét haját. – Tudod, értek az ilyesmihez. Akárhogy győzködöd magad, nem különbözünk mi olyan nagyon.

- Aha, hogyne. Kezdem érteni, miért nem jöttél át az átokkal együtt. Nem lett volna foglalkozás, a tolvajon kívül persze, amit rádhúzhatott volna a mágia – vágtam oda elég vidáman ahhoz, hogy tudja, tréfa az egész.

- Vagy csak túl sok az egy főre eső gyökér és nem mutatkozhattam köztetek.

- Pedig kifejezetten hiányzott a főgyökér.

- Mit nem mondasz!

- Csorba esett a hiúságodon?

Ahogy ismét összetalálkozott a pillantásunk mindketten hangosan hahotáztunk ezen az eszeveszett balgaságon, de aztán kihasználva éberségemet Killian ellentámadásba lendült, hogy visszaszerezze az üveget és szó szerint lerohant. A kezem után nyúlt, de lévén, hogy kevesebbet ittam nála (nem volt nehéz feladat) gyorsabbak voltak a reflexeim és még időben hátrarántottam a karom, minek következtében ő elvesztette az egyensúlyát és előreborult. Egyenesen rám. Én meg a súlya alatt hátra, a szőnyegre. Nagyon puffantunk ugyan, de mindkettőnket rázott a hangtalan nevetés.

A rumos üveg elgurult és tartalma végigfolyt a parkettán, de egy részét felitta a szőnyeg sarka. Na, ennyit a lakásdíszítésről. Kösz, Killian, tényleg!

Valahogy végigfutott rajtam a hideg, mikor megéreztem a kezét a nyakamon és leheletét az arcomon. Félig hunyt szemekkel, szinte fölényesen mért végig mielőtt lecsapott volna. Mint egy nagymacska, ami becserkészi áldozatát; a megfelelő pillanatra várva, a tökéletes hangulatra, a legburkolatlanabb árnyalatra, ami most a pusztító, áramló, örvénylő kék. Egyszer dalba tudtam foglalni a kék összes árnyalatát, de hirtelen azt is elfelejtette, hogy beszélni tudok.

Az ajkai bársonylepelként hullottak rám, ahogy kért, némán, évezredes szenvedéllyel könyörgött és én képtelen voltam felfogni bármit is abból, ami most történik. És mégis átkaroltam a nyakát, közelebb húztam, mert akartam, mert vágytam az alkoholízű csókot, az elemésztő forróságot.

Pedig legalább olyan hirtelen lett vége.

Megint csak egymásra meredtünk, bámultuk egymást, szempillák rebbentek a tekintetek súlya alatt, aztán Killian szemei lassan, vészjóslóan az össze dúrt kártyalapok felé, majd a kiömlött rum felé siklottak.

- No hát, szép kis este!

- Te jöttél be hozzám – motyogtam még mindig bódultan. Hozzám? Biztos, hogy még nálam vagyunk, mert én úgy érzem, hogy ez bizony igazán már Sohaország határa.