A 48-as csapdája~

Hm, ez még mindig nem az a terület, ahol remekelni tudnák, ráadásul én és a címadás, ejj-ejj... Óangol folkra írtam ráadásul, ami megint csak nem dobott a fic hangulatán, ami szerintem a zenei alap nélkül is elég nagy angst lett volna. :"D mindenesetre ajánlva Tinnek, mert miatta írtam meg~ (Még akkor is, ha nem lett a legjobb!) Jó olvasást~

Ritka alkalom volt, hogy együtt sétáltak volna bárhova is, főleg olyan korai órákban. Erzsébet szeretett volna idejében eljutni a piacra, Gilbert pedig éppen jókor lepte meg ahhoz, hogy vele tartson. Hiába, a friss tavaszi levegőtől semmivel sem lett éberebb, amennyire meg mégis azt Magyarország kapkodásának tudta be.

- Gyere! Ha nem kapom meg a legszebb almákat és nem tudom megsütni a híres almás pitémet, megbosszulom rajtad, hallod? – rikkantotta a nő, és nem törődve szoknyája aljával előre sietett.

Poroszország néha komolyan elgondolkozott, hogy volt idő, amikor még képes volt komolyan elhinni (vagy elhitetni magával), hogy Magyarország férfi, de akkor még legalábbis fiú. Valahogy mindig megmosolyogtatta ez a gondolat, hiszen mennyi minden forgott egyetlen tévedésen… Ha korábban rájön az igazságra, talán sosem barátkoznak össze és nem tartanak ki egymás mellett. Jó, persze volt, hogy elgyepálták egymást, de az a gyermekkoruk része volt. A múltúk része és a barátságuk tetőpontja. Pitypangszárból fűztek koszorút és megkoronázták, hogy aztán elereszthessék.

Figyelte, ahogy a nő végigtáncol az emberek között, megszimatolja a friss cipót vagy zsemlét, aztán valami más köti le a figyelmét, egy csokor virág, néhány fonott kosár vagy éppen a néni, aki kimérve árulja a túrót.

Gilbert lustán megszemlélt néhány sárgarépát, mikor társa karon ragadta és rántott rajta egyet. Mikor odanézett és találkozott a tekintetük, rámosolygott, azzal az őszinte és tiszta mosollyal, ami mindig megmelengette kicsit az ő lelkét is és képes volt elfeledtetni azt a temérdek gondot, amit a vállán cipel.

- Mi az? – kérdezte, és zsebre vágta a kezeit.

- Lemaradtál. Budapest nem olyan kicsi, mint amilyennek hiszed, és nem akarom, hogy az egész napom elmenjen azzal, hogy téged keresgéllek – kommentálta Erzsébet, de azért szemeiben ott játszott az a pajkos kis lángocska, ami nem eresztette el a másikat.

- Mintha pitéről beszéltél volna.

Magyarország csilingelő kacagást hallatott és úgy döntött, nincs értelme válaszolnia vagy megjegyzést tennie. Valahogy tudta, hogy nem csak a süteményről van szó, amit drága barátja mindig szívesen elfogadott és valami hihetetlenül jó érzéke volt hozzá, hogy éppen akkor toppanjon be, mikor összeüt valamit, legyen szó piskótáról vagy pozsonyi kifliről, esetleg a nagy újdonságnak számító dobos tortáról. Valahogy olyan idegesnek, már-már zaklatottnak tűnt, ahogy reggel betoppant hozzá, azt a nevetséges kalapját (vagy sokkal inkább a cilinderét) szorongatva, abban a tavaszi kabátban és, ahogy ráemelte a pillantását egyszeriben elfogta valami ismeretlen félelem. Aztán felajánlotta ezt a kis kitérőt, de inkább maga miatt, mint Gilbert nyugtatására. Szüksége volt rá, hogy kiszellőztesse a fejét, mielőtt a dolgok elé mennek.

És, ahogy most egymást kísérték a zsibongó embertömegben, a füstös, lágy reggelen a zsenge gyümölcsök, zöldséges és vágott virágok sűrű kínálatában, valahogy minden olyan balzsamosnak és öröknek tetszett.

- De szép piros almák! – Hirtelen felvirult az arca, ahogy az egyik kosárban vérvörös almák mosolyogtak rá a rajtuk táncoló fénnyel. – Ebből lesz aztán a finom pite.

Megpakolta az eddig hetykén karján lógó kosarat, hogy aztán Poroszország karjára akassza. Miután fizetett ismét a férfi szabad karjába karolt. Pimasz pillantást küldött felé, aztán kicsit a karjának döntötte a fejét.

- Mi ütött beléd, hogy fel tudtál kelni ilyen korán? – kérdezte végül és felnézett a vörös szemekbe. Érezte, hogy most talán meg tudja fogni, és rávenni, hogy elmondja, ami a lelkét bántja.

- Nem mondhatják meg nekem, hogy mit tegyek, mert azt csak én dönthetem el. És ők pont azt akarták, parancsolni nekem, érted, Elizavéta? – kérdezett vissza, ahogy bizalmasan Magyarország füléhez hajolt.

Nem tartozott senkire a beszélgetésük, már így is elég probléma volt, hogy együtt mutatkoztak, ráadásul Budapesten, Erzsébet fővárosában, ahová elvileg neki felsőbb utasítás nélkül be sem szabadott volna tennie a lábát. De muszáj volt, hajtotta a vére, a szíve, az igazságérzete és a másikhoz fűződő, tengermély viszonya.

- Erzsébetnek hívnak – emlékeztette, kicsit nyersebben, mint szerette volna. – Eljössz a lakásomra, elülteted bennem a nyugtalanságot, hogy aztán hallgass az egészről? Na, kösz szépen.

Magyarország elengedte és inkább előresietett, hogy arcát egy csokor vöröslő szegfű közé rejthesse.

- Nem értheted.

- Akkor magyarázd el! Gyerünk! – Leengedte a virágokat, amik most búsan nyújtózkodtak a járda felé, és egyenesen a poroszra meredt, ahogy tett egy lépést előre. – Elegem van ebből a folytonos hallgatásból, azt hittem, hogy a barátom vagy!

- Ne itt – kérte végül Gilbert.

Kézen fogta a magyart és megint a park felé, ahol talán békésen beszélgethettek. Az ágak zölden rügyeztek, a galambok körülöttük kurrogtak, talán némi száraz keménymorzsa reményében és valahol a távolban már most egy metszőolló csattogott. Egyszerűen minden határtalanul békés volt, így reggel. Később már minden megváltozik, felébred a hangyaboly, megélénkülnek a gondolatok és fellángolnak az előző este elhamvadt remények.

- Hallgatlak.

Magyarország tétován az ölébe ejtette a kezeit, finom kis kacsói porcelánként fehérlettek a zöld szoknyája élénkében. Poroszország szórakozottan forgatott egy almát az ujjai között, mintha nem tudna mit kezdeni magával, mintha csak azt mérlegelné, hogyan írhatná át azt a jól begyakorolt szöveget, ami reggel már olyan jól a fejében volt, de most túl ostobán vagy éppen túl kegyetlenül hangzott volna. Vontatottan felsóhajtott, aztán újra, és újra. Végül levette a kalapját és az ölébe fektette.

- Azért jöttem ide, hogy elmondjam neked a dolgok állását. Mert az a helyzet, hogy nem vagy biztonságban, ahogy én sem. Európa teljes káoszban, és a saját vérében fürdik, a saját mocskát kénytelen lenyelni és mi leszünk a következők – mondta egészen halkan, és megköszörülte a torkát. – Nem szeretném, hogy felkészületlenül érjen, nem hagyhatom, hogy…

- Azt, hiszed, én nem érzem? Ott van mindenhol, ott úszik a levegőben, besurran az ajtó alatt és napról-napra szorosabban fojtogat. De, ha nem küzdök ellene, sosem lesz meg az esélyem, hogy változtassak.

Percekig ültek ott némán, Gilbert érezte, hogy hiába is mondana bármit, Erzsébet ugyan olyan hajthatatlan és önfejű maradt, mint annak idején, pont ugyan annyira, mint amennyire ő maga is az volt. Nem engedett az elveiből és nem hátrált meg. De nem veszíthette el.

Felsegítette, átkarolta és abban a reményben kísérte vissza az otthonába, hogy nem Magyarország lesz az, akinek hamarosan le kell köszönnie a térképről.