/IV.
El sem hiszem, de végre befejeztem. Majdnem egy éve (július 11-én lesz egy éves a fic) csücsül a gépemen, én meg időről-időre tehetetlenül pislogtam rá, közben néha azért bocsánatot is kértem. (Hé, bocsi! Tényleg sajnálom, de még nem tudlak befejezni.) Ééééés most megszületett x3 Szóval jó olvasást, és ha gondolod, írd meg, hogy mennyivel másabb ez, mint az előző három fejezet~ (ja, hallgatmány: Loreena McKennitt-től szinte bármi, de én főleg a The Mystics Dream-re írtam~)
Tüdőmből
szúrós sóhajtás robbant ki. Fájt, sajgott a mellkasom, szívtájékon még mindig
zsibbadás volt részem. Talán inkább voltam dühös arra, hogy egy elérhetetlen
karnyújtásnyira voltam csupán a megnyugvástól, mint Dániára, aki a fegyvert
tartotta.
- Semmi
baj, semmi baj, sss… - Nem értettem, miért csitít, míg meg nem éreztem arcomon
a könnyeket.
Szólásra
nyitottam szám, de egyik kezével félresöpörte hajam, míg szabad keze ujjaival
ajkaimat érintette. Víz…
- Engedj
felülnöm – suttogtam karcos hangon.
Megtámasztott,
míg vánkosomnak nem vetettem hátam. Élesen rá pillantottam, mígnem meglepett a
tudat, hogy szobájában vagyok.
Visszanéztem
rá.
-
Esküszöm, nem akartam, drága Norvégiám – bizonygatta, s hittem neki, hiszen
remegtek kezei, ahogyan tekintete is gyengéjévé válott.
-
Áthasítottad szívemet. – Azzal kezem oda emeltem, de csak kötést értem. Hiába,
a látszat fenntartása még ama nagyuraknak is kötelessége, mint Dánia. – Ha
engem nem, hát Svédországot!
- Nem
értheted…
- Hát
magyarázd el! Vagy tán ahhoz már nem vagy elég nagy úr? – csattantam fel. – Úgy
hiszem, a kezed általi halálra még nem szolgáltunk rá. Tévednék?
- Nem
tartozom néked magyarázattal – válaszolt határozottan, de közelebb hajolt, sőt
áttelepedett fekhelyem szélére. – Ha emlékezetem nem kíván megcsalatni, nem
azért vagy itt.
- Kényszerből
csupán.
Nem
szólt, csak közelebb hajolt, hogy csókot váltson. Félrefordultam, ellenálltam,
míg végül megelégelte és felpattant ültéből. Vastag, nehéz ékszerei
megcsörrentek utána.
- A svéd
ajkai után epedsz, engem pedig… - elmarta a mondatot, miközben ezüstös kulcsot
húzott ki zsebéből. – Bezárom hát ajtód, hogy békében pihenhess kevést, s ne
zavarhasson senki.
- Nem
kell, inkább kimennék – vágtam vissza nyersen.
Olyan
tekintetet vetett reám, mitől a puszta halandó azonnal feledné létét, és önként
táncolna a halálba, vagy pediglen térdelve esdekelne kegyelemért. De én már
kiismertem a rút urat, ki legalább annyira megbocsátó, mint amennyire zsarnok.
Nem
tartott egy napig sem a fogság, mit rám mért, de adott időt a gondolatok, s a
lélek panaszainak rendbetételéhez. Régen valóban szerettem, mikor még nem
szállták meg tudatát a zsarnokság démonai. Vagy ilyen lett volna mindig? Nem,
ily módon sosem viseltetett még… Eszembe ötlött, midőn még pogányként
ostromoltunk rég felépült birodalmakat, még a frank is hírünket félte. Azokban
az időkben fogadtuk egymást testvérré, ott a tűz fölött.
Akkor
testemet adtam neki, de nem volt az igaz birtoklás, hiszen mi az övé, az
aképpen az enyém is. Igen, ezt mai korokban már szerelemnek hivatott nevezni. A
szerelem pediglen a bolondoknak játékszere. Mi változott hát ötszáz év alatt?
A
kereszténység jövetelével jómagam az Úr szerelmese lettem.
Dánia a
királyság szentségének adta önönmagát.
Sokszor,
számtalanszor cselekedtünk már olyast, mi háborúhoz, véres csatákhoz vezetett,
melyeket Isten és minden szent színe előtt kellett megvívnunk. De hát a mi
sorsunk ilyen. Olyant mindenesetre még egyikünk sem követett el, ami ősi
fogadalmunkat szegte volna. Egészen mostig.
Már épp
könnyek szöktek szemembe, mikor nyílt az ajtó. Hosszan, nyikorogva tárult fel;
a zaj már-már éles tüske volt a fülnek.
- Tudtál
aludni? – suttogta már egészen közelről, ahogy tenyere arcom érte. – Ha érzed,
ülj lakoma asztalunkhoz.
-
Őszintén megvallom neked – kezdtem halkan. Egyenest szemeibe néztem, hogy ne
vádolhassék árulással. -, jó uram, én imádkoztam a lelkedért.
-
Szükségét láttad?
- Hiszen
minden magamfajta imát rebeg a tévelygőkért – feleltem.
Szemei
megvillantak, de végül mégis mosolyogva telepedett ágyamra. Sóhajtott, ismét
megsimogatta arcom, majd egy könnyed mozdulattal kért, meséljek. Mondom hát,
szántam el önönmagam.
-
Elmondom hát, rossz úton jársz, s ha nem fordulsz vissza, igencsak megjárod.
Mert eljön a nap, mikor hatalmad megtörik, s zsarnokságod árulója lesz önmagának.
Ha pediglen megadatna nékünk a választás kegye, akkor egyedül maradnál.
- Te
maradnál! – vágta rá, mire keserű nevetést engedtem magamnak.
- Miből
gondolod? Jelen helyzetemben szívesebben mennék akár Svédországgal is, csak
tőled el. – Valahogy már saját számból is rút hamisságnak hangzott a szó.
Lehunytam szemeimet. Úgy talán könnyebb; talán könnyebb elviselnem. – Te
megfeledkeztél az ősi esküről, mi testvéreiddel köttetett.
Nem
felelt szavamra, de nemsokára megéreztem leheletét bőrömön, s ajkait sajátomon.
Kezei bőrömön siklottak, felperzselve minden idegszálam, s előcsalva sóhajaim.
Nem tudom, mikor kezdtem sírni, arra sem, mikor feledtem könnyeim…
- Nem
vagy éhes, hozassak ételt? – kérdezte türelmesen.
Az ég
tudja, meddig, megint a régi volt. Karjára hajtva fejem élveztem az éji
csöndességet. Lehunytam szemeim, és sikerült elképzelnem a ropogó tüzet,
esetleges vacsoránk illatát keringeni a levegőben. Abban a levegőben, ami
jégtől, s fagytól csípős. Akkor is ily édes és rövid csókokat váltottunk,
melengettük egymást, s szabadon egymáséi lettünk a csillagok őrző pillantása
alatt.
Akkor még
szabadott…
Ma már
bűn…
-
Vétkeztünk, mégsem érzem bűnösebbnek lelkem, mint ezidáig – jegyeztem meg,
amint felnéztem csillogó kék szemeibe.
A látomás
megszűnt. Visszatért a szoba, minden ízével, illatával, pompájával. Elült a tűz
ropogása, még csak füst sem maradt utána, én pedig fázósan fészkeltem magam
közelebb Dániához.
-
Vétekként látod? – kérdezte, miként újfent ajkamra hajolt. – Úgy beszélsz, mint
azok ott a templomban.
- Erről
már esett szó közöttünk – mondtam. – Nem az a fontos, hogy mi, kik őt
szolgáljuk, mit gondolunk, hanem, hogy a törvényei szerint mi cselekedhető meg.
Talán egy nap majd elmúlik. Lehetséges, hogy eljőnek oly korok, midőn az Úr
haragja talmi félelmet jelent csupán.
- Nem
tudom, tényleg nem. Talán sosem fogom megérteni, hiszen… - kezdte tétován.
Nyelvével megnedvesítette ajkait, mint mielőtt italhoz nyúl. – Igen, ideje
kimondanom végre… én sosem tekintettem igazán magaménak ezt az Istent.
Elfogadom, mert így kívánod, s mert ez kedvedre való, de nem adhatom néki, mi
már úgyis téged szolgál.
Valahol
legbelül fájdalmat okoztak a szavak, melyeket ajkára vett, mégis simogatták
lelkemet, cirógatták ama kis fattyú foszlányt, ami még megmaradt iránta, s amit
az emberek bizalom névre kereszteltek. Nem tudhattam, hogy nem e csalfa
szavakat súg fülembe saját szórakozására, ám valahogy ez semelyest sem
számított most.
Valahogy,
már magam sem tudom, hogyan sikerült elérnie lelkem, s könnyű szerrel vagy tán
lángolt fortéllyal sikerült rábírnia, hogy kellemesen töltsem vele időm javát. A
napok teltek, a döntései pedig egyre csak az én javaimat szolgálták. A
hajózásban, úgy a földeken is kedvemre voltak az új törvények, mégis… mégsem
volt boldogító. Ha valóban csak üzletnek tekinté azt, mit elnyúló esteken
nyújtok neki, hát nem kell az adománya. Lemondok béremről.
Alig,
hogy letelepedtem testvéröcsém és Finnország mellé a szökőkút peremére, hol még
nem ért víz, megjelent ő. Vidám volt, kék szemei valami földöntúli érzelem
tanúi voltak, mégis… jobban tartottam tőle, mint mikor alkoholködbe veszett
pillantása. Öntudatlanul tombolt, pusztított, olykor kiabált is, de
cselekedetei kiszámíthatóak voltak, akár az évszakok menetelése.
Józanul
bármit megcselekedhetett anélkül, hogy azt előre láthatta volna Isten, ember
vagy ország. És most könnyed léptekkel környékezett meg bennünket, hogy aztán
kézen ragadjon és nevetve, ó azzal az zavaró kacagással húzzon tova. Nem
hagyta, hogy ellenkezzem, s azt sem, hogy kérdőre vonjam, míglen az ódon
kapukon kívülre nem húzott, ki a rétre, egyenest a búza mellé. Éppen virágzott
és a búzavirág színe mindig is közel állt szívemhez, leszakajtott hát egyet, én
pediglen hagytam, hogy hajamba tűzze.
- Miért
hoztál ide, jó uram? – faggattam, és ruhámba téptem körmeimmel. Nem, nem volt
biztos, hogy engedni akarok a válaszának.
- Az a
fáma járja, hogy nem vagy elégedett. – Keserű fintort eresztettem felé, noha
tudtam, hogy a mosolya fenyegetést jelent.
- Uram,
tán’ hiszel a szóbeszédnek, mit szolgáid csalfa alapokra helyeznek, s csupán
letaszíttatásod céljuk.
Egy
pillanatig a tündöklő égboltra emelte tekintetét, merengett vagy tán’ a sorsán
gondolkodott, nem tudom. Lehetséges, hogy az Úrnak vallott vagy tanácsát kérte,
eme esetben pediglen tudom, hogy nem kapta meg, mire szüksége van. Isten segít
a tévelygőknek és megbocsátást ád az őszintéknek, ám Dánia egyik sem volt
igazán. A kegyetlensége elemésztette a lelkét, rútul elveszejtette a benne
lakozó gyermeket és nem fogja visszaadni birtokomba sohasem. Mert az a könnyed,
feddhetetlen, harmatos lélek az enyém volt, mióta tulajdonosa neked
ajándékozta, s még utána is, hogy kitépte kezemből.
- Min
merengsz oly’ mélyen, Norvégiám? – kérdezte, amint ajkai nyakamra tértek.
Nem
feleltem, megfeledkeztem önönmagamról és a szőke hajtengerbe temetkeztem
ujjaimmal. Szemeimet lehunytam; azt gondoltam, ha vakságot ítélek magamra,
talán elnyerem a bocsánatot. Ám mégis azonnal reagáltam, mihelyst meghallottam.
A sárkány vérfagyasztóan üvöltött, s hirtelen kitört az erdőből, ami ez idáig
otthonául szolgált. Oly’ közel került hozzánk, hogy biztosra vettem, meglátott,
és igazam is lett. Miként felnéztem, nagy, sárga, kegyetlen hüllőtekintete
találkozott az enyémmel, és nem sok választott el a csúf tűzhaláltól.
Félrerántottam kinevezett uram, ő pedig bizonyost észrevette zihálásom és
rettegésem, noha félreértelmezte, s megkísérelt csókot lopni ajkaimról.
- Fuss –
kértem rettegve. Inkább az ő életét féltettem, mint sajátomat, még akkor is, ha
kegyetlen volt. – Menj, és ne térj vissza!
- Mégis
mi…
- Menj
már!
Az út
felé löktem, míg berohantam az erdőbe. Nem szabadott hagynom, hogy utolérje, ha
pediglen még megérzi rajtam a varázs maradék cseppjeit, követni fog. Nem néztem
vissza, nem engedtem magamnak tudomást Dániáról, s csak remélleni merészeltem,
hogy követte szavamat. A fülemben zúgott a roppant rikoltás, a kén bűze
betöltötte orrom, megszédített, erőt vett rajtam, s lábaim rövidest megadták
magukat. Mikor elég mélyre értem, és a fák is megsűrűsödtek köröttem, hátam egy
büszke fenyőnek vetettem, s mélyeket lélegeztem. Tekintetem elhomályosult,
megkörnyékezett a hányinger, de csak leroskadtam a fa tövébe. Térdeimre
hajtottam fejem, imát rebegtem az életemért, és fel se fogta tudatom igazán,
hogy erőt vettek rajtam könnyeim.
Biztosra
vettem, hogy meghalok.
Előttem
volt az esély. Megválthattam volna magam, elszökhettem volna. Mégsem tettem,
helyette kerestem az utat, ami visszavisz Dániához. Szerettem. Szeretem.
Akárhogy is kívánja rendezni sorsomat az Úr, bármennyire óhajtva magához
rendelni életem, a szívem, s vele együtt, mert az egyik a másikénak velejárója,
már Dániának adtam. Ezért is voltam képtelen Svédország útjára lépni, s ezért
gyóntam meg csalárdságomat is. Megbántam, éppen ezért vezekelnem is kellett a
Dánia ellen elkövetett vétkekért. Azért, amiért belébeszéltem, hogy ártania
kell Svédország ellen, hogy a svéd fejét bűvöltem álmában, hosszú éjszakánként,
midőn makacsságra bírtam, s ellenszegülni kényszerült általam és ennekután
megverettetni. Hogy csókot bűvöltem reá, midőn tán’ szabadsága, tán’ halála
felett ítélkeztem, s elbeszéltem neki a sárkányt. A rettegett lényt, melyet
jómagam hoztam közös birodalmunk centrumába, színlelt mesterkedéssel saját
urunk ellen neveltem, minekközben még önönmagamnak is hazudtam. Elplántáltam
elmémben a varázslat hamvadását, azon korok letűnésével magyarázva, melyekben
még szenteletlen nevet hordoztunk magunkkal.
Eleinte
hallgattam, ahogyan esténként szabad akaratukból egymáséi lesznek, könnyeimet
adtam szerelmükre; mainapság pediglen hallgatni kényszerülök, ahogy akaratomból
egymásnak esnek, testvér veszi testvér vérét és örök gyűlöltséget fogadnak, mit
sem sejtve abból, mit fölöttük munkálkodtam. Saját szabadulásom fontosabb
náluk. Ráadásul ott van testvéröcsém sorsa.
Végül
tisztáztam gondolatim, de igyekeztemben az ágak még marasztalóbbá váltak,
félelmem, mi elragadta szívem, végig arra ösztökélt, hogy minden érzékemmel a
sárkányt keressem, mit én szabadítottam Dániára, hogy életét vegye, s
feloldozzon mindahányunkat, és kit jómagam vezetett félre végül. Elvesztettem
fölötte mindenható uralmam, ugyanúgy vérem venné, mint Dániának. Hibáztam.
Tönkretettem mindent…
- Norvégia!
Kedvesem!
Hallottam
lépteit a levelek között, ahogy utat szakít magának a zöldben, de a sötét
ellen, mi elmémre telepedett már ő sem tehetett semmit. Amint találkozott
pillantásunk tehetetlenül karjaiba aléltam.
Mikoron
újra birtokoltam elmém hallottam, hogy büntetésről szól valakinek.
Megkaparintotta Svédországot, már biztosan tudtam, és igyekeztem elébe menni a
dolgoknak.
- Dánia,
mégis mily’ dőreséget kívánsz cselekedni? – kérdeztem, amint beléptem
társalgója ajtaján.
- Természetesen
igazságot szolgáltatok, kedvesem. Fattyú bátyád szökni próbált, míglen időmet
veled mulattam – felelte, ahogy Svédország felé mutatott.
Ott ült a
fotelban, üveges, fagyott tekintettel meredt a Finnország kezétől ragyogó
kandallóba, ahol ezúttal nem lobogtak lángok, hiszen szívébe költözött
valamennyi parázs. Nem árulhattam el tudtomat a dolog fölött.
- Mit…?
-
Természetesen halállal lakolt minden hitszegő. – Ajkai közül nevetés tört elő,
mely jéggé dermesztette szívem, és csontjaim követelte lakomára.
Az én
lelkemen szárad. Az én bűnöm minden lélek, s legyen az ezer vagy millió,
vezekelnem kell mindahányért, másként nem találhat megnyugvást a saját lelkem
Istennek kertjében, midőn eljő a végzet. Mert, ha más életét meg is kíméli,
engem nem felejt sorsomon felül élnem.
- Mi
bánt, Norvégia?
-
Gyermeki ábrándok csupán.
Kézfejével
simította meg arcom, éreztem a drágakövek hidegén, ahogy szemem sarkából
láttam, amint Svédország keze megremeg a karfán, majdan úgy megszorítja azt,
hogy a kemény bükk majd’ beleroppan. Dániát fogja hibáztatni, míglen élete
tart. Dániát, aki most maga mellé ültetett, kényeztetett, akár egy
porcelánbabát és szórakoztatta testvéröccse szenvedése.
Este
pediglen szobám ablakából nézhettem végig, amint óhajom teljesül, s egy
birodalom hullik porba. Akárhogy szorítottam, a bársony függöny nem adott
választ a miértre. Miért hagyta az Úr, hogy ily’ könnyedén elromoljunk, és
megbukjunk? Táncba hívott, hogy a keringő közepén eleressze kezünket, új
partnerünk felé lökjön, taszajtson, sodorjon. Nem tudtam, mi kínozza jobban
szívtájékom, Svédország távozta, hogy sikerült túljutnia az ódon kapukon, ki a
szabadságba, vagy pediglen, hogy útitársául Finnországot választotta. A harag
vezette utamat Dánia szobájába. Az ágyába, vánkosai közé, hogy kezébe adjam
testem birtoklási jogát, s az engedélyt, hogy ajkai tüzes billogot üssenek
bőrömbe.
Kínkeserves.
Öldöklően
fullasztó.
Mélységesen
mély——
Hát jól
jegyezd meg, Dánia, ami egyszer elrendeltetett, annak teljesülnie kell, még ha
hosszú, küzdelmes, fájdalmas úton is, s száz meg ezer év elvesztése
szükségeltetik hozzá.
Hát várj, ó, uram, csak várj, eljő
majd a te időd is a bűnösök között.
Tudtam én, hogy be fogod fejezni~ (ahogy én is a Suomen historiát... az is csak idő kérdése. x'D)
VálaszTörlésNem érdekel, mit mondasz, akkor is szeretem a Norodat. *.* És lehet, hogy nagyon szokatlan ez a nyelvezet, amiben írtad, de nagyon illik a fichez, megadja a hangulatát. Dennyt helyenként nagyon utáltam, de tudjuk, hogy mostanra már benőtt a feje lágya, szóval nem haragszom rá~
És ettől a fictől most úgy hangulatot kaptam ahhoz, hogy én is írjak megint valami történelmit~
Örülök, hogy megírtad. x3
Hát persze, hogy tudtad, mert annyit hajtogattam, hogy ezt már nem tudtam nem megúszni valahogy xD (Ezaz, fejezd be, most azonnal, gyerünk >.>) Pedig Norral aztán tényleg mindig sokat szenvedek és annak ellenére, hogy köztudottan imádom, valahogy sosem érzem elég jónak azt, amilyennek írom. Mindenki tud Nort írni rajtam kívül, no. Q-Q A nyelvezettel legalább annyit szenvedtem, mint Norral, nyugi XD főleg így utólag megírva. Dennyt szerintem akkoriban mindenki utálta és teljes joggal, de tudjuk, hogy azóta kedves, barátságos fickóvá cseperedett~ *3* Írjál is *-* Most!
TörlésÖrülök, hogy ennyi idő után is tetszett (11-én lesz egy éves a fic x"D)
Én is nagyon örülök, hogy befejezted. Egészen érdekes hangulata van a végének. *.* Nekem nagyon tetszett, és irigy vagyok amiért nem tudok régiesen írni. XD
VálaszTörlésAz elfelejtettem, hogy: Sárkány *.*
Örülök, hogy tetszett, főleg azok után, hogy ennyit érleltem üléshuzat alatt. >.> A vége az a zene hatása, amit közben hallgattam, meg elkapott kicsit a hév, szóval... ehehehehe. Jó, hát most mutassam meg megint azt a szöszt, amit ARRA a könyvre írtam, he? :B
TörlésSárkány bizony, aki még mindig Kétinek köszönheti, hogy létezik és szerepel a stáblistában. :3