KU=13/15~

/IV.

El sem hiszem, de végre befejeztem. Majdnem egy éve (július 11-én lesz egy éves a fic) csücsül a gépemen, én meg időről-időre tehetetlenül pislogtam rá, közben néha azért bocsánatot is kértem. (Hé, bocsi! Tényleg sajnálom, de még nem tudlak befejezni.) Ééééés most megszületett x3 Szóval jó olvasást, és ha gondolod, írd meg, hogy mennyivel másabb ez, mint az előző három fejezet~ (ja, hallgatmány: Loreena McKennitt-től szinte bármi, de én főleg a The Mystics Dream-re írtam~)

Tüdőmből szúrós sóhajtás robbant ki. Fájt, sajgott a mellkasom, szívtájékon még mindig zsibbadás volt részem. Talán inkább voltam dühös arra, hogy egy elérhetetlen karnyújtásnyira voltam csupán a megnyugvástól, mint Dániára, aki a fegyvert tartotta.

- Semmi baj, semmi baj, sss… - Nem értettem, miért csitít, míg meg nem éreztem arcomon a könnyeket.

Szólásra nyitottam szám, de egyik kezével félresöpörte hajam, míg szabad keze ujjaival ajkaimat érintette. Víz…

- Engedj felülnöm – suttogtam karcos hangon.

Megtámasztott, míg vánkosomnak nem vetettem hátam. Élesen rá pillantottam, mígnem meglepett a tudat, hogy szobájában vagyok.

Visszanéztem rá.

- Esküszöm, nem akartam, drága Norvégiám – bizonygatta, s hittem neki, hiszen remegtek kezei, ahogyan tekintete is gyengéjévé válott.

- Áthasítottad szívemet. – Azzal kezem oda emeltem, de csak kötést értem. Hiába, a látszat fenntartása még ama nagyuraknak is kötelessége, mint Dánia. – Ha engem nem, hát Svédországot!

- Nem értheted…

- Hát magyarázd el! Vagy tán ahhoz már nem vagy elég nagy úr? – csattantam fel. – Úgy hiszem, a kezed általi halálra még nem szolgáltunk rá. Tévednék?

- Nem tartozom néked magyarázattal – válaszolt határozottan, de közelebb hajolt, sőt áttelepedett fekhelyem szélére. – Ha emlékezetem nem kíván megcsalatni, nem azért vagy itt.

- Kényszerből csupán.

Nem szólt, csak közelebb hajolt, hogy csókot váltson. Félrefordultam, ellenálltam, míg végül megelégelte és felpattant ültéből. Vastag, nehéz ékszerei megcsörrentek utána.

- A svéd ajkai után epedsz, engem pedig… - elmarta a mondatot, miközben ezüstös kulcsot húzott ki zsebéből. – Bezárom hát ajtód, hogy békében pihenhess kevést, s ne zavarhasson senki.

- Nem kell, inkább kimennék – vágtam vissza nyersen.

Olyan tekintetet vetett reám, mitől a puszta halandó azonnal feledné létét, és önként táncolna a halálba, vagy pediglen térdelve esdekelne kegyelemért. De én már kiismertem a rút urat, ki legalább annyira megbocsátó, mint amennyire zsarnok.

Nem tartott egy napig sem a fogság, mit rám mért, de adott időt a gondolatok, s a lélek panaszainak rendbetételéhez. Régen valóban szerettem, mikor még nem szállták meg tudatát a zsarnokság démonai. Vagy ilyen lett volna mindig? Nem, ily módon sosem viseltetett még… Eszembe ötlött, midőn még pogányként ostromoltunk rég felépült birodalmakat, még a frank is hírünket félte. Azokban az időkben fogadtuk egymást testvérré, ott a tűz fölött.

Akkor testemet adtam neki, de nem volt az igaz birtoklás, hiszen mi az övé, az aképpen az enyém is. Igen, ezt mai korokban már szerelemnek hivatott nevezni. A szerelem pediglen a bolondoknak játékszere. Mi változott hát ötszáz év alatt?

A kereszténység jövetelével jómagam az Úr szerelmese lettem.

Dánia a királyság szentségének adta önönmagát.

Sokszor, számtalanszor cselekedtünk már olyast, mi háborúhoz, véres csatákhoz vezetett, melyeket Isten és minden szent színe előtt kellett megvívnunk. De hát a mi sorsunk ilyen. Olyant mindenesetre még egyikünk sem követett el, ami ősi fogadalmunkat szegte volna. Egészen mostig.

Már épp könnyek szöktek szemembe, mikor nyílt az ajtó. Hosszan, nyikorogva tárult fel; a zaj már-már éles tüske volt a fülnek.

- Tudtál aludni? – suttogta már egészen közelről, ahogy tenyere arcom érte. – Ha érzed, ülj lakoma asztalunkhoz.

- Őszintén megvallom neked – kezdtem halkan. Egyenest szemeibe néztem, hogy ne vádolhassék árulással. -, jó uram, én imádkoztam a lelkedért.

- Szükségét láttad?

- Hiszen minden magamfajta imát rebeg a tévelygőkért – feleltem.

Szemei megvillantak, de végül mégis mosolyogva telepedett ágyamra. Sóhajtott, ismét megsimogatta arcom, majd egy könnyed mozdulattal kért, meséljek. Mondom hát, szántam el önönmagam.

- Elmondom hát, rossz úton jársz, s ha nem fordulsz vissza, igencsak megjárod. Mert eljön a nap, mikor hatalmad megtörik, s zsarnokságod árulója lesz önmagának. Ha pediglen megadatna nékünk a választás kegye, akkor egyedül maradnál.

- Te maradnál! – vágta rá, mire keserű nevetést engedtem magamnak.

- Miből gondolod? Jelen helyzetemben szívesebben mennék akár Svédországgal is, csak tőled el. ­– Valahogy már saját számból is rút hamisságnak hangzott a szó. Lehunytam szemeimet. Úgy talán könnyebb; talán könnyebb elviselnem. – Te megfeledkeztél az ősi esküről, mi testvéreiddel köttetett.

Nem felelt szavamra, de nemsokára megéreztem leheletét bőrömön, s ajkait sajátomon. Kezei bőrömön siklottak, felperzselve minden idegszálam, s előcsalva sóhajaim. Nem tudom, mikor kezdtem sírni, arra sem, mikor feledtem könnyeim…

- Nem vagy éhes, hozassak ételt? – kérdezte türelmesen.

Az ég tudja, meddig, megint a régi volt. Karjára hajtva fejem élveztem az éji csöndességet. Lehunytam szemeim, és sikerült elképzelnem a ropogó tüzet, esetleges vacsoránk illatát keringeni a levegőben. Abban a levegőben, ami jégtől, s fagytól csípős. Akkor is ily édes és rövid csókokat váltottunk, melengettük egymást, s szabadon egymáséi lettünk a csillagok őrző pillantása alatt.

Akkor még szabadott…

Ma már bűn…

- Vétkeztünk, mégsem érzem bűnösebbnek lelkem, mint ezidáig – jegyeztem meg, amint felnéztem csillogó kék szemeibe.

A látomás megszűnt. Visszatért a szoba, minden ízével, illatával, pompájával. Elült a tűz ropogása, még csak füst sem maradt utána, én pedig fázósan fészkeltem magam közelebb Dániához.

- Vétekként látod? – kérdezte, miként újfent ajkamra hajolt. – Úgy beszélsz, mint azok ott a templomban.

- Erről már esett szó közöttünk – mondtam. – Nem az a fontos, hogy mi, kik őt szolgáljuk, mit gondolunk, hanem, hogy a törvényei szerint mi cselekedhető meg. Talán egy nap majd elmúlik. Lehetséges, hogy eljőnek oly korok, midőn az Úr haragja talmi félelmet jelent csupán.

- Nem tudom, tényleg nem. Talán sosem fogom megérteni, hiszen… - kezdte tétován. Nyelvével megnedvesítette ajkait, mint mielőtt italhoz nyúl. – Igen, ideje kimondanom végre… én sosem tekintettem igazán magaménak ezt az Istent. Elfogadom, mert így kívánod, s mert ez kedvedre való, de nem adhatom néki, mi már úgyis téged szolgál.

Valahol legbelül fájdalmat okoztak a szavak, melyeket ajkára vett, mégis simogatták lelkemet, cirógatták ama kis fattyú foszlányt, ami még megmaradt iránta, s amit az emberek bizalom névre kereszteltek. Nem tudhattam, hogy nem e csalfa szavakat súg fülembe saját szórakozására, ám valahogy ez semelyest sem számított most.

Valahogy, már magam sem tudom, hogyan sikerült elérnie lelkem, s könnyű szerrel vagy tán lángolt fortéllyal sikerült rábírnia, hogy kellemesen töltsem vele időm javát. A napok teltek, a döntései pedig egyre csak az én javaimat szolgálták. A hajózásban, úgy a földeken is kedvemre voltak az új törvények, mégis… mégsem volt boldogító. Ha valóban csak üzletnek tekinté azt, mit elnyúló esteken nyújtok neki, hát nem kell az adománya. Lemondok béremről.

Alig, hogy letelepedtem testvéröcsém és Finnország mellé a szökőkút peremére, hol még nem ért víz, megjelent ő. Vidám volt, kék szemei valami földöntúli érzelem tanúi voltak, mégis… jobban tartottam tőle, mint mikor alkoholködbe veszett pillantása. Öntudatlanul tombolt, pusztított, olykor kiabált is, de cselekedetei kiszámíthatóak voltak, akár az évszakok menetelése.

Józanul bármit megcselekedhetett anélkül, hogy azt előre láthatta volna Isten, ember vagy ország. És most könnyed léptekkel környékezett meg bennünket, hogy aztán kézen ragadjon és nevetve, ó azzal az zavaró kacagással húzzon tova. Nem hagyta, hogy ellenkezzem, s azt sem, hogy kérdőre vonjam, míglen az ódon kapukon kívülre nem húzott, ki a rétre, egyenest a búza mellé. Éppen virágzott és a búzavirág színe mindig is közel állt szívemhez, leszakajtott hát egyet, én pediglen hagytam, hogy hajamba tűzze.

- Miért hoztál ide, jó uram? – faggattam, és ruhámba téptem körmeimmel. Nem, nem volt biztos, hogy engedni akarok a válaszának.

- Az a fáma járja, hogy nem vagy elégedett. – Keserű fintort eresztettem felé, noha tudtam, hogy a mosolya fenyegetést jelent.

- Uram, tán’ hiszel a szóbeszédnek, mit szolgáid csalfa alapokra helyeznek, s csupán letaszíttatásod céljuk.

Egy pillanatig a tündöklő égboltra emelte tekintetét, merengett vagy tán’ a sorsán gondolkodott, nem tudom. Lehetséges, hogy az Úrnak vallott vagy tanácsát kérte, eme esetben pediglen tudom, hogy nem kapta meg, mire szüksége van. Isten segít a tévelygőknek és megbocsátást ád az őszintéknek, ám Dánia egyik sem volt igazán. A kegyetlensége elemésztette a lelkét, rútul elveszejtette a benne lakozó gyermeket és nem fogja visszaadni birtokomba sohasem. Mert az a könnyed, feddhetetlen, harmatos lélek az enyém volt, mióta tulajdonosa neked ajándékozta, s még utána is, hogy kitépte kezemből.

- Min merengsz oly’ mélyen, Norvégiám? – kérdezte, amint ajkai nyakamra tértek.

Nem feleltem, megfeledkeztem önönmagamról és a szőke hajtengerbe temetkeztem ujjaimmal. Szemeimet lehunytam; azt gondoltam, ha vakságot ítélek magamra, talán elnyerem a bocsánatot. Ám mégis azonnal reagáltam, mihelyst meghallottam. A sárkány vérfagyasztóan üvöltött, s hirtelen kitört az erdőből, ami ez idáig otthonául szolgált. Oly’ közel került hozzánk, hogy biztosra vettem, meglátott, és igazam is lett. Miként felnéztem, nagy, sárga, kegyetlen hüllőtekintete találkozott az enyémmel, és nem sok választott el a csúf tűzhaláltól. Félrerántottam kinevezett uram, ő pedig bizonyost észrevette zihálásom és rettegésem, noha félreértelmezte, s megkísérelt csókot lopni ajkaimról.

- Fuss – kértem rettegve. Inkább az ő életét féltettem, mint sajátomat, még akkor is, ha kegyetlen volt. – Menj, és ne térj vissza!

- Mégis mi…

- Menj már!

Az út felé löktem, míg berohantam az erdőbe. Nem szabadott hagynom, hogy utolérje, ha pediglen még megérzi rajtam a varázs maradék cseppjeit, követni fog. Nem néztem vissza, nem engedtem magamnak tudomást Dániáról, s csak remélleni merészeltem, hogy követte szavamat. A fülemben zúgott a roppant rikoltás, a kén bűze betöltötte orrom, megszédített, erőt vett rajtam, s lábaim rövidest megadták magukat. Mikor elég mélyre értem, és a fák is megsűrűsödtek köröttem, hátam egy büszke fenyőnek vetettem, s mélyeket lélegeztem. Tekintetem elhomályosult, megkörnyékezett a hányinger, de csak leroskadtam a fa tövébe. Térdeimre hajtottam fejem, imát rebegtem az életemért, és fel se fogta tudatom igazán, hogy erőt vettek rajtam könnyeim.

Biztosra vettem, hogy meghalok.

Előttem volt az esély. Megválthattam volna magam, elszökhettem volna. Mégsem tettem, helyette kerestem az utat, ami visszavisz Dániához. Szerettem. Szeretem. Akárhogy is kívánja rendezni sorsomat az Úr, bármennyire óhajtva magához rendelni életem, a szívem, s vele együtt, mert az egyik a másikénak velejárója, már Dániának adtam. Ezért is voltam képtelen Svédország útjára lépni, s ezért gyóntam meg csalárdságomat is. Megbántam, éppen ezért vezekelnem is kellett a Dánia ellen elkövetett vétkekért. Azért, amiért belébeszéltem, hogy ártania kell Svédország ellen, hogy a svéd fejét bűvöltem álmában, hosszú éjszakánként, midőn makacsságra bírtam, s ellenszegülni kényszerült általam és ennekután megverettetni. Hogy csókot bűvöltem reá, midőn tán’ szabadsága, tán’ halála felett ítélkeztem, s elbeszéltem neki a sárkányt. A rettegett lényt, melyet jómagam hoztam közös birodalmunk centrumába, színlelt mesterkedéssel saját urunk ellen neveltem, minekközben még önönmagamnak is hazudtam. Elplántáltam elmémben a varázslat hamvadását, azon korok letűnésével magyarázva, melyekben még szenteletlen nevet hordoztunk magunkkal.

Eleinte hallgattam, ahogyan esténként szabad akaratukból egymáséi lesznek, könnyeimet adtam szerelmükre; mainapság pediglen hallgatni kényszerülök, ahogy akaratomból egymásnak esnek, testvér veszi testvér vérét és örök gyűlöltséget fogadnak, mit sem sejtve abból, mit fölöttük munkálkodtam. Saját szabadulásom fontosabb náluk. Ráadásul ott van testvéröcsém sorsa.

Végül tisztáztam gondolatim, de igyekeztemben az ágak még marasztalóbbá váltak, félelmem, mi elragadta szívem, végig arra ösztökélt, hogy minden érzékemmel a sárkányt keressem, mit én szabadítottam Dániára, hogy életét vegye, s feloldozzon mindahányunkat, és kit jómagam vezetett félre végül. Elvesztettem fölötte mindenható uralmam, ugyanúgy vérem venné, mint Dániának. Hibáztam. Tönkretettem mindent…

- Norvégia! Kedvesem!

Hallottam lépteit a levelek között, ahogy utat szakít magának a zöldben, de a sötét ellen, mi elmémre telepedett már ő sem tehetett semmit. Amint találkozott pillantásunk tehetetlenül karjaiba aléltam.

Mikoron újra birtokoltam elmém hallottam, hogy büntetésről szól valakinek. Megkaparintotta Svédországot, már biztosan tudtam, és igyekeztem elébe menni a dolgoknak.

- Dánia, mégis mily’ dőreséget kívánsz cselekedni? – kérdeztem, amint beléptem társalgója ajtaján.

- Természetesen igazságot szolgáltatok, kedvesem. Fattyú bátyád szökni próbált, míglen időmet veled mulattam – felelte, ahogy Svédország felé mutatott.

Ott ült a fotelban, üveges, fagyott tekintettel meredt a Finnország kezétől ragyogó kandallóba, ahol ezúttal nem lobogtak lángok, hiszen szívébe költözött valamennyi parázs. Nem árulhattam el tudtomat a dolog fölött.

- Mit…?

- Természetesen halállal lakolt minden hitszegő. – Ajkai közül nevetés tört elő, mely jéggé dermesztette szívem, és csontjaim követelte lakomára.

Az én lelkemen szárad. Az én bűnöm minden lélek, s legyen az ezer vagy millió, vezekelnem kell mindahányért, másként nem találhat megnyugvást a saját lelkem Istennek kertjében, midőn eljő a végzet. Mert, ha más életét meg is kíméli, engem nem felejt sorsomon felül élnem.

- Mi bánt, Norvégia?

- Gyermeki ábrándok csupán.

Kézfejével simította meg arcom, éreztem a drágakövek hidegén, ahogy szemem sarkából láttam, amint Svédország keze megremeg a karfán, majdan úgy megszorítja azt, hogy a kemény bükk majd’ beleroppan. Dániát fogja hibáztatni, míglen élete tart. Dániát, aki most maga mellé ültetett, kényeztetett, akár egy porcelánbabát és szórakoztatta testvéröccse szenvedése.

Este pediglen szobám ablakából nézhettem végig, amint óhajom teljesül, s egy birodalom hullik porba. Akárhogy szorítottam, a bársony függöny nem adott választ a miértre. Miért hagyta az Úr, hogy ily’ könnyedén elromoljunk, és megbukjunk? Táncba hívott, hogy a keringő közepén eleressze kezünket, új partnerünk felé lökjön, taszajtson, sodorjon. Nem tudtam, mi kínozza jobban szívtájékom, Svédország távozta, hogy sikerült túljutnia az ódon kapukon, ki a szabadságba, vagy pediglen, hogy útitársául Finnországot választotta. A harag vezette utamat Dánia szobájába. Az ágyába, vánkosai közé, hogy kezébe adjam testem birtoklási jogát, s az engedélyt, hogy ajkai tüzes billogot üssenek bőrömbe.

Kínkeserves.

Öldöklően fullasztó.

Mélységesen mély——

Hát jól jegyezd meg, Dánia, ami egyszer elrendeltetett, annak teljesülnie kell, még ha hosszú, küzdelmes, fájdalmas úton is, s száz meg ezer év elvesztése szükségeltetik hozzá.

Hát várj, ó, uram, csak várj, eljő majd a te időd is a bűnösök között.