мерцать

Az én drága, egyetlen Tinemnek születésnapja van. Ezért is döntöttem úgy, hogy írok neki valamit. Ez lett belőle. Isten éltessen sokáig, drága~ 

Keserédes RusPrus vagy PrusRus. Mindenki döntse el magában, igazából nem is azon van a hangsúly. És én komolyan fluffot akartam, de két akadályba ütköztem. Én olyat nem tudok, és ezzel a párossal nem lehet. 

Jó olvasást~

Oroszország csak bámulta a sötétségburkolta, mozdulatlan testet. Nyugodtan, zavartalanul aludt, mint mindig; az oldalán feküdt és ezüst tincsei a hunyt szemeit takarták. Ő tette tönkre, őmiatta jutott ide, csak ő okozta a végromlását és Poroszország képes volt megbocsátani neki.

Nem emlékezett, talán valamikor részegen ténferegve egy nedves, fagyott utcán eldadogott egy tétova bocsánatkérést, talán csak szótlan paktumot kötöttek, de eljutottak idáig.

Poroszország… nem, Gilbert!

Mert képes volt elárulni neki a nevét. És képes volt elnézni a botlásai fölött. Vajon mit kellett tennie érte?

Lefeküdtek, megosztották magukat egymással egyszer, aztán még számtalanszor, újra és újra. És minden alkalommal egyre több érzelem kúszott fel a vágyon és kapaszkodott a mozdulataikba.

Ivan nem tudta biztosra, hogy a másik ország szereti-e egyáltalán, de szerette mindenét a reménynek, annak a halvány kis pislákoló fénypászmának adni zálogba, és kockáztatni, hogy az végül lemarja, lerágja a szeretet utolsó cafatjait is a lelkéről.

Deja vu. Ismerős, balzsamos boldogtalanság, a hiány keserű, marcangolása, az egyedüllét sötétsége, ami szépen lassan felkúszik az árnyékok közé, hogy ott lejtse el utolsó haláltáncát, mielőtt az érzelemtengerbe zuhanna, ott fuldokolna, és gyötrelmes kínhalált halna. Mert az ilyesmi sosem bukkanhat a felszínre.

Felnézett  a bambulásából, és álomtól csillogó, vörös tekintettel találkozott.

- Nem akartalak felébreszteni – suttogta, ahogy ujjai hegyével megpróbálta elragadni a kis gyertyalángot.

- Nem te voltál. – Gilbert nyújtózott (a vállai és a háta vészesett belé roppant), és felült.

Szeplőtlen, fehér bőr. Talán jó, ha egyetlen anyajegyet találna rajta. Egyszerűen elragadó, lenyűgöző, tökéletesen gyönyörű.

- Mit nézel? – förmedt rá a porosz, miután saját tulajdon tincseibe borzolt és elnyomott egy ásítást. Nem félt az orosztól és ezt már az elején a tudtára is adta.

{- Azt csinálok, amit én akarok és ahogy. Nincs hozzá közöd és még annyira sincs jogod parancsolgatni nekem.

- Úgy látom, Poroszország, hogy nem látod a fától az erdőt. A markomban vagy és ezt te is nagyon jól tudod.

Vörösben úszik minden; a táj, az emberek, az országok, a lelkem. És te is abban fogsz, mert magammal rántalak, nincs választásod, most nem.

Gilbert azt akarta mondani, hogy nem érdekli, hogy mindez csak színjáték és ki tud törni belőle, képes rá; de legbelül mégis azt suttogta valami kis hang, hogy most nincs igaza, elveszett, elesett, vége. És nem mondott semmit.

Vérben, sárban, puskaporban fürödve térdelt előtte azon a nyári napon. Nem azért, mert akarta, pusztán csak, mert ő kényszerítette rá.

Felnézett, egyenesen a szemeibe, ahogy homlokát a halálhidegű puskacsőnek szorította.

- Lehet, hogy mindent elvettél tőlem, de amíg a lelkemet nem tudod kiszakítani belőlem, addig semmid sincs. – Hideg esővíz csorgott le a homlokán, de állta Oroszország pillantását. Még akkor is, mikor a nehéz fegyverrel pofon vágta.

Mert a fehéret soha nem színezhetik vörössé.}

Gyorsan megrázta a fejét, elfújta a gyertyát és lassan az ágyra mászott a másik mellé. Mikor Poroszország megsimította az arcát, belesimult a meleg tenyérbe. Vágyott az érintésre, szüksége volt rá, mint a levegőre, vagy a tűz legapróbb kis szikrájára a legnagyobb januári hóviharban. És csak pusztán a lágy, óvatos érintés képes volt felperzselni, elemészteni és elaltatni a mélyen lelkében tomboló telet. Azt a telet, ami kínozza, szorongatja és fojtogatja, de egyszerűen képtelen kiűzni és megszabadulni tőle.

Az északi föld átkozott és magányos és erőszakos.

A következő pillanatban akkora pofont kapott, hogy beleszédült és szikrák táncoltak el a szemei előtt.

- Utálom, hogy kihasználsz, utálom, hogy azt hiszed, hozzád tartozom. Naiv vagy, önző és gyerekes – sziszegte Gilbert.

Elengedte magát és hátradőlt a puha vánkosra. Belesüppedt a felhő matracba, onnan bámult fel Ivanra. Aztán elkapta a kezeit és lehúzta maga mellé, hogy komótosan fölé gördüljön és onnan bámuljon le rá.

- Na, most mi van? Ki vagy szolgáltatva nekem, mi lesz a következő lépésed? – kérdezte gunyorosan, és valami határozottan fölényes éllel a hangjában.

Az arcáról lefagyott a mosoly, mikor Oroszország az ujjait összefűzte a tarkóján és lerántotta magához egy heves, kiéhezett, elveszett, kannibál csókra.

Nem számított az idő, nem létezett a tér, most akarta azt a kínzó szeretetet, vágyott belekapaszkodni a törődésbe és kész volt a körmeivel kivájni azt a másik bőre alól.

- Ne karmolj – sziszege a porosz, mikor vörös vére kiserkent és hazug nyomot hagyott a hibátlan, hófehér bőrén. – Hallod?!

Ivan elengedte ugyan, de a tekintetével fogva tartotta és a lelkével szorongatta a lelkét.

- Úgysincs választásod – jegyezte meg végül, olyan ártatlan hangon, akár egy elveszett gyermek és mégis…

A hangjából valami egyértelműen ijesztő és fenyegető él csendült, amitől Poroszország hátán végigfutott valami. Fel a gerincén; és telitalálat a tarkójába.

- De, hogyne lenne. – Gilbert kihúzta magát és éles pillantást vetett az oroszra. – Álmodban megöllek, mondjuk. De nem, az nem az én stílusom, olyat a gyávák és a nők csinálnak. Simán csak fellázadok és úgy el tudok venni tőled mindent, ahogy…

- Ahogy én is megfosztottalak mindenedtől, da?

És Oroszország nevetett, harsány, fagyos kacagást hallatott, ami a lelket is képes feloldani, ahogy a csontot lángra lobbantani és a vért forráspontig hevíteni. Semmire nem jó, talán csak veszett játszma, egy végeláthatatlan fogócska, amit az élet és a téboly vív.

- Jobb, ha tőlem tudod, hogy nem vagy jobb nálam, és soha nem is lehetsz az. – Eleinte nem akarta kimondani, végül mégis kibuggyantak belőle a szavak. Már úgyis mindegy alapon; már többet mondott, mint szükséges volt.

- Az nem fontos – felelte Oroszország. – Innom kell valamit.

Lelökte magáról Poroszországot, komótosan feltápászkodott és elindult kifelé. Mikor rájött, hogy a porosz nem követi, visszasétált, kézen fogta és kihúzta magával a kis konyhába. Gilbert kelletlenül dobta bele magát az egyik nehéz bükkszékbe és az asztalon dobolt ujjaival.

Dam-dam-damdadadadam-dam-damm.

Mikor Ivan elé tette a poharat az erős, maró aromájú vodkával, az asztalra csapott, hogy kishíjján felborult a pohár.

- Nem fogom megköszönni – jelentette ki, aztán lehúzta az italt és a poharat a hányattatott sorsú asztalhoz csapta.

- Nem vártam. – Oroszország is ivott.

Hosszú, nehéz kortyokat. Az üvegből.

- Nézd, én mindent akarok és mindenkit akarok. Azt akarom, hogy népek gyűljenek a zászlóm alá, és azt is akarom, hogy érjen végre véget ez az egész. De szükségem az nincs rád. Csak kellesz.

- Baszd meg.

Az orosz elfintorodott, aztán inkább a kinti világra terelte a figyelmét. Az ablakon túli világban a hajnal lilás fénye visszacsillant a fagyott hótakaróról és a házak kéményeinek füstje rondított a tisztaságba. Mert mindig van valami, ami megöli a tisztaságot. Az utcai lámpák már nem égtek, mindenki az igazak álmát aludta, kivéve kettejüket. Csak ők barátkoztak némán a sötétséggel.

- Aludtál egyáltalán valamennyit? – Poroszország tenyere végigszántotta a hátát egyszer, kétszer, háromszor.

A hangja érdes volt az álmosságtól és halk. Talán még régen beszélt így, mikor a testvére kisgyermek volt, vagy régi korok régelmúlt királyaival…

- Nem. – Nyomatékosítás képpen megrázta a fejét.

Hagyta, hogy Gilbert átkarolja, szinte a karjaiba roskadt és tűrte, hogy a másik visszakísérje a hálószobába, ágyba dugja és betakarja. Ő pedig a törődés balzsamos puhaságba veszett.