édes-keserű~

A vége. A vége az valami irtó furcsa. És igazából fogalmam sincs, hogy ezt akartam-e elérni, közölni ezzel a fickel, de ezt sikerült. Túl sokat ültem rajta, ami azt illeti; aki kifejezetten erre várt és megvárakoztattam az most lehet, hogy csalódni fog, mert nem nagy durranás. Hű, ennyi negatív mellett mellettem szóljon, hogy ez egy PrusHun, vagyis hetero-írás (én ilyet nem tudok, de majd látni fogjátok.) 
Jó olvasást hozzá~

- Jaj, ne már! – sopánkodott Erzsébet, miközben türelmetlenül dobolt az asztalon kecses, vékony ujjaival.

Szabad kezével hajába túrt, keresztbe dobott lábát egyre gyorsabban ingatta, ahogy lépésre emelte kezét, végül mégis visszaengedte ölébe.

- Na, mi lesz, mein Liebling? – tudakolta a porosz. Hangja egyszerre volt kedves és sürgető, holott azzal ültek le, hogy felfrissítsék a nő tudását, és egymás ellen még amúgy sem játszottak.

- Csinos a csajod – bókolt Magyarország és a fekete királynőre mutatott a király mellett. (Poroszország ragaszkodott hozzá, hogy ő legyen a fehér bábukkal  mert a nőké a kezdés joga még a sakkban is.)

Aztán lépett. Leütötte az egyik gyalogot és még ugyanazzal a mozdulattal a tenyerébe vette a sárga kis tollgombócot az asztal másik feléről. Arcához érintette a puha csibét, mire az álmosan csipogott párat.

- Ne terrorizáld szegényt! – szólt rá Gilbert, ahogy elgondolkozva dörzsölte állát és méregette a sakktáblát.

A nő rápislogott, aztán játékosan kiöltötte rá a nyelvét, és ölébe engedte az apró szárnyast, aki azonnal feltelepedett vállára és megcsipkedett egy barna tincset.

Ellenfele még mindig ide-oda járatta vörös tekintetét a bábuk között, jó stratéga módjára felmérve a lehetséges lépéseket.

- Sakk-matt – jelentette be végül diadalittasan, és levette a királynőt. A királlyal. – Hm… dejá vu… neked nem?

- Fogd be!

- Bocsi. – Élesen, csilingelve nevetett, aztán kitolta a székét és felállt. A fa lábak nyikorogtak a padlón. – Köszönöm a játékot.

Poroszország megfogta a vékony kacsót és lágy csókot lehelt a hófehér kézfejre, amin áttetszettek a kék erek. Mint egy nagyon is élő, eleven porcelánbaba.

- Szerintem már megint csaltál – vádolta meg a nő és csípőre dobta kezeit. A nehéz karkötők megcsörrentek vékony csuklóján.

- Ja, persze. Fogadd el, hogy kikaptál.

- Te fogod állni a vacsorám – jelentette ki Erzsébet, aztán csilingelő nevetést hallatott, és ügyelve szoknyájára felállt. Megpördült párszor, szinte táncolt az ablakig, majd szélesre tárta és beengedte a friss, nyári levegőt és a madarak dallamát. – Ki foglak enni a vagyonodból, nem félsz?

- Hülyéskedsz?

Gilbert a tenyerébe támasztotta állát, úgy bámulta a nőt, ahogy az szórakozottan illegeti magát egy darabon. Valahogy már semmi sem tűnt ugyanolyannak, mint mikor még gyerekek voltak. Úgy érezte, hogy nem ismeri Magyarországot, mintha egy teljesen idegen országgal lenne barátságban.

És mégis tudott róla mindent.

Mert érdekelte.

Megsimogatta csibéje kobakját, aztán felállt és a nő mellé sétált.

- Mit nézel annyira? – kérdezte és az ablakpárkányra támaszkodott.

- Igazából nem tudom. Ez a táj… ismerem, és mégis minden egyes alkalommal képes lenyűgözni – motyogta Erzsébet, ahogy odafurakodott a férfi mellé és rámosolygott.

- Igen, tényleg gyönyörű – helyeselt a porosz, aztán lágyan a magyar barna tincsei közé túrt.

A puha szálak úgy peregtek le ujjai között, mint az idő homokszemei a homokórában. Elengedte. Már évszázadok óta úgy érezte, hogy elengedte, aztán mindig visszakúszott az az álnok kis nyúlós, ragacsos érzés. A torkát elszorította és kioldhatatlan csomókat kötött a szívére.

Igazából megmondhatta volna neki. Bevallhatta volna, és tönkre tehetett volna mindent.

- Gilbert…

- Mondjad.

- Azt akarom, hogy megint minden olyan legyen, mint régen. Ha megint gyerekek lennénk, akkor szerinted bármi is változna? Ha csak egy kicsit is máshogy alakulnának a dolgok… én…

Mikor feltűnt neki, hogy Erzsébet elpityeredett, átölelte a vállait és magához húzta. Megsimogatta a hátát, hagyta, hogy Magyarország a mellkasába fúrja az arcát, és beszívta az édes virágillatot.

- Mindennek máshogy kellett volna történnie. Mindennek.

- Tudom, mein Liebling. De úgyis eljön az idő, mikor revánsot vehetünk – suttogta a férfi.

Puhán homlokon csókolta Erzsébetet és kezeibe fogta a finom kezeit. Szerette volna, persze, hogy szerette volna megint olyan mosolygósnak és szertelennek látni, mint régen, mikor még csak próbálgatták a barátságukat, és készek voltak egyetlen apróság miatt egymásnak rontani.

Azóta Poroszország is változott, és tudta, hogy soha nem lenne képes többé bántani a magyart. Tettekkel nem.

Annak idején Fritz tanította meg igazán érezni és magába nézni. Visszafogta a kicsapongásait, lehűtötte és elérte, hogy megnyissa előtte a lelkét.

{- Nem érhetsz fel hatalmasságomig, jobb, ha tudod.

- Nem is akarok.

- Hogyan?

- Kérlek, ha én nem tudok felmenni, elérem, hogy te gyere le hozzám.}

Aztán meghalt.

Az idő elvette tőle, és kénytelen volt rájönni, hogy előbb-utóbb ugyan ezen az úton fogja elveszíteni Erzsébetet is, márpedig esze ágában sem volt hagyni ezt.

- Ezt mondod már évek óta – mutatott rá a nő, ahogy sápadt fakó mosolyt eresztett meg az ország felé. Kihúzta egyik kezét a férfiéból és megtörölte a szemeit.

- Talán nem hiszed el, hogy hatalmasságom képes erre? Hát te is kételkedsz bennem?

- Ugyan, dehogy. Hová lenne a világ, ha a barátok is kételkednének egymásban? – nevetett Magyarország.

Egy pillanatra fellobbant a szemeiben az az ősi csillogás, a régi táltos fény.

- Jól vagy?

- Köszönöm – bólintott Magyarország. A füle mögé gyűrte a haját és félrebillentette a fejét. – Mennyi időnk is van vacsoráig?

- Éhes vagy?

- Nem mondanám. De az ingyen ebéd… Ráadásul az is sokat rátesz, hogy te állod a számlát.

- No, köszönöm. Honnan veszed, hogy nem csak kenyeret és vizet kapsz?

- Nem vagy annyira smucig.

Összenevettek, aztán Erzsébet a férfiba karolt, olyan természetes lendülettel, mintha mindig így lett volna közöttük.