Nem, nem mondanám azt, hogy kifejezetten jól csinálom azt,
amit csinálok, ráadásul lassan is írok, a feltöltésekről meg már nem is
beszélve. De! azt kell mondanom, hogy az első ficfoszlányokhoz képest sokat
fejlődtem. Ezen felvidulva (és persze sokkolódva a korábbi firkálmányokon)
összehoztam egy kis önértékelő akármit, hogy láthassátok (és persze én is),
hogy hol van a fanfiction elásva. Nem, nem célzásértékű, nem várok fanfárokat,
semmit. Csak szórakoztató jellegű a dolog.
Csapó 1 – Hát el kellett indulni valahonnan
Legelső fanfictionöm sajnos, szerencsére már nincs meg, mert
füzetben volt. Pontosabban három A/5-ös füzetben, mert igen, képes voltam három
kötetre bontani. Mentségemre szóljon, hogy talán még tíz se voltam.
Nem mondom, hogy szeretem, akkor jó volt a maga helyesírási
hibáival, Mary Sue-jával és olyan szintű szappanoperesztikus angstolással, hogy
az már nekem fáj.
Sajnos idézni nem tudok belőle fent említett okok miatt, de
azért valami mégis:
Cím: Sajnos nem emlékszem
Műfaj: besorolhatatlan
Korhatár: 12-t írtam rá, dee…
Rövid leírás kis spoiler veszéllyel(????):
Inuyasha fanfiction, igen. A főszereplőt magam után
kereszteltem, lévén én vagyok a teremtője, a szülő anyja, ha fogalmazhatunk
így. Gyakorlatilag tényleg egy saját habzásába fulladó szappanopera.
Szerelmesek, szakítanak, összejönnek, kufircolnak egy borzalmasan megírtat,
meghalnak éééés a következő „kötetben” feltámadnak.
Nem szánok rá többet, egy kezdő, 9-10 éves fanficírónak ez
még viszonylag megbocsátható, mert hát valljuk be, ebben a korosztályban még
senki nem gondol arra, hogy létezhetnek igazán mély, szenvedélyes érzelmek;
csak arról írnak, amit el tudnak képzelni – és igen, ez néha kemény
túlkapásokhoz vezet.
És még mindig nem értünk el ahhoz a részhez, mikor
beszabadultam a gép elé és klaviatúra koptató lettem. No, igen.
Még mindig maradunk kicsit az animék világában, tudni illik
ez a műfaj hatalmas mérföldkő az életemben (az is, mikor más vizekre eveztem,
de erről majd később). Ezek voltak azok az évek, mikor még a melegekből is
képes voltam heterót csinálni egy fic kedvéért (nagy tapsot, igen a
Gravitationról van szó!)
„- Utállak. Utállak, mert nem tudod, milyen nap van.
- December 1-2?
- Nem. Pont 2 éve szerettem beléd.
- Én is szeretlek!”
- Én is szeretlek!”
No, igen, erről nem kell sokat beszélni, a részlet magáért
beszélt. Több információt felesleges megadnom, a fic nem ért meg csak másfél
oldalt, azt is füzetben. Vajon miért?
És, elkezdtem gépelni! Igaz, hogy füzetben készült egy habzó
szájú Mary Sue Supernatural köntösben (gyerekek, ennek később még
következményei lesznek; én szóltam).
„- Te mégis hány éves vagy, hogy nem tudsz vezetni?
- Jövő héten leszek 20. És csak, hogy tudd, azért nem tudok
vezetni, mert New Yourki vagyok és ott mindig taxival utaztam.”
Aki megtalálja az összes helyesírási hibát az kap egy
pirospöttyöt, hazaviheti és olyan színűre színezni, amilyenre akarja. És noná,
hogy annak ellenére, hogy szegény Mary Sue-nk megkapja az Impala kulcsait,
annak ellenére, hogy habzó szájjal, nyálat fröcsögve vezetne neki az első arra bóklászó lila
tehénnek.
A supernaturalos ficek tetőpontja még is az volt, mikor a
főszereplő leányzó Clarából Carla lett egy oldalon belül.
Ja, és természetesen ezek a hölgyikék mindig, minden áron
szegény Deant akarták becserkészni, ahogy annak lennie kell, és törvényszerűen
el van rendelve – amíg közbe nem szóltam és rá nem jöttem, hogy ez így nem
mehet tovább.
És akkor, ha eddig kibírtad, elérkeztünk ahhoz a ponthoz,
mikor már nem csak begépeltem, de fel is töltöttem a dolgokat. Ebből nem egy
nyomtalanul eltűnt az idő múlásával, pedig az ilyen alkalmakra megtartottam
volna a gyöngyszemeket, komolyan.
Személy szerint rengeteget és évekig írtam Full Metal
Alchemistes fanfictionöket, kevesebb-több eredménnyel.
Az íróiéletciklust nézve ez pozitívan hatott rám, de még
mindig fiatalka voltam, nyikhaj, aki semmit sem tud az életről csak baromi nagy
a pofája és azt hiszi, mindent tud, mindenkinél tehetségesebb. Annak ellenére,
hogy utálom az akkori önmagam (nem véletlenül), még az életem része marad és
igenis kaptam tőle valamit.
De mit?
Hát egy fanfictiont, ami enyhén szólva is… áh, inkább a
részletek!
„-Most jön az, hogy mesélek magamról, igaz? -kérdeztem kissé
idegesen, mire mindenki bólintott. -Hát akkor Gwendoline vagyok, de mindenki
nyugodtan, és persze kötelezően szólítson Gwennek. Allergiás vagyok a rózsára
és a nárciszra. Gyűlölöm az édességet és a tejtermékeket, valamint vegetáriánus
vagyok. Továbbá auto-mails-eket készítek. Ezért is vagyok itt. Húsz éves
vagyok, szeretek verekedni, és sportolni. Össz-vissz ennyi.
-És a családod? -kérdezte Kimina halkan. -Róluk egy szót sem ejtettél.”
-És a családod? -kérdezte Kimina halkan. -Róluk egy szót sem ejtettél.”
Oh, hát hogyne. Mert nem elég, ha szegény főhősnőnk (aki
szerencsére végre nem rólam kapta a nevét) annyira naiv, hogy húsz évesen
mindent elmesél magáról; neem, még a családját is keverje bele.
Hát hello, sziasztok! Kija vagyok, van két fülem, két
szemem, egy orrom és egy szám. Emellett pont olyan magas és annyi kiló vagyok,
mint én. Hát nem szipiszupi?
Nem.
„-Nocsak a Fullmetal. -vigyorodott el Kevin. -Hogy van a
barátnőd? Amikor utoljára láttam sápadt és hideg volt.
-Rohadj meg Idan! A te hibád volt! Ezt soha nem bocsátom meg neked, te is tudod, hogy még akkor éjjel végeztünk Vincenttel. Te sem úszhatod ezt meg. -mondta ingerülten Edward. Nem értettem, miért szólítja Idannek Kevint.”
-Rohadj meg Idan! A te hibád volt! Ezt soha nem bocsátom meg neked, te is tudod, hogy még akkor éjjel végeztünk Vincenttel. Te sem úszhatod ezt meg. -mondta ingerülten Edward. Nem értettem, miért szólítja Idannek Kevint.”
Nyugi, én se.
„-Ááááááááá!!!! -sikítottam fel hangosan.”
Igen, annyira megijedt, hogy még öt, ja nem, négy
felkiáltójelet is oda tudott sikítani.
„-Szeretlek. -suttogtam karjaiban a takaró alatt. -Ugye
velem maradsz?
-Veled. -mondta, majd elnyomta az álom”
-Veled. -mondta, majd elnyomta az álom”
Durván egy napja, max. másfél ismerik egymást. Szerintem ez
a párkapcsolatok rekordja. Igen, szexeltek. Igen, a csaj szűz volt, mert hát az
úgy nem az igazi, ha nem.
„-200-ezertől 10millióig. -mondta zavartalanul Frank. -A
felszerelése plusz 20ezer.”
Az áraink forintban értendőek és az áfát tartalmazzák.
„-Soha, soha, de Soha ne! Ne mond soha azt, hogy szeretsz és
Soha, soha, de Soha ne csókolj szájon. -mondtam, miközben hozzá bújtam és
belefúrtam arcom mellkasába. -Minden mást csak azért hagyok, mert én nagyon
szeretlek téged. „
Ez. Annyira. WTF.
„. –Pattanj fel az ágyra! Mik a tüneteid?
-Terhes vagyok. –mondtam unottan”
Ez akkor is a kedvencem marad. Amúgy innentől a csajszi
végig unottan beszél vagy meg se szólal. Azért nem tudom, nektek leesett-e, de
egy unottan elsuttogott „Szeretlek” sokat ki tud fejezni. Dundumdum.
Csapó 2 – Rendszerváltás fanfic módra
Gimnáziumban véget ért az animék korszaka, legalábbis egy
időre (lásd Hetalia, Kuroshitsuji). Valami sokkal rosszabb, mégis írás
szempontjából megint egy olyan, ami hajtott előre és adott valami pluszt.
TWILIGHT! (nagybetűvel, aláhúzva!)
Hatalmas rajongó voltam, az összes kötet itt van a polcon,
de aztán szerencsére otthagytam. Viszont megtanított arra, hogy odafigyeljek a
karaktereim lelki világára, elkezdjenek érezni és racionális képet lássanak
arról, ami körülöttük történik.
Hihetetlenül sok fanfiction, hihetetlenül rövid idő alatt.
Viszont mindegy témája, az alapkoncepcióból kiindulva a
felszínes, viszonzatlan vagy lehetetlen szerelem.
Két fanfiction emelnék ki ebből a témából, abból az egyikkel
bizony díjat is nyertem anno. (Hogy?! Hogy a fenébe?!)
„Yvonne lassan szuszogott karjaiban. Végül mégis képes volt
elaludni, bár így nagyobb az esélye, hogy megfázik. Elhatároztam, hogy megóvom
magamtól, ha kell. Az semmire sem lenne megoldás, ha elmenekülnék. Megpróbálom
kontrollálni magam, akár létem árán is. Nem hagyhatom, hogy egy ilyen nagyszerű
emberi csoda megszakítsa teljes, minden értékű életét egy ilyen szörnyeteg
létezése miatt, mint én vagy a családom.”
Jó, a racionalitást visszaszívom. Itt már láthatóan
kapizsgálok valamit, de a lényegről még mindig halvány lila felhőm sincsen, és
ettől a fejezetek kapnak valami vicces felhangot, amit akkoriban egyáltalán nem
akartam, hogy ott legyen.
„Nem értettem miért gondolok folyton rájuk. Pontosabban csak
egyvalakire, de őrá a nap huszonnégy órájában. Elegem volt ebből a tehetetlen
érzésből. Nem tudtam, mit érzek, de azt igen, hogy nem érzem jól magam emiatt.
Változtatni akartam, de nem tudtam, hogyan, vagy min. Hiszen, hogy is
változtathatnék olyasmin, amit nem is ismerek. Idegesen tördeltem ujjaim, ahogy
bezártam az ablakot. Elég volt most a látogatómmal törődni, nem fért bele, hogy
bárki iránt legyenek megfejthetetlen érzelmeim.”
Most komolyan, csak engem irritál ez a felesleges hiszti?
„Hideget éreztem. Annyira hideget… Valami, éles, jéghideg
tárgy végigszántotta hátamat. Aztán megállt egyenesen szívem fölött. A
következő pillanatban az éles, hegyes fém át is hatolta bőrön, át szívemen
egyenesen, míg bele nem csapódott a kemény betonba.”
És akkor ez lenne a díjnyertes Twilight fanfiction. Kicsit
tárgyilagos, nem kicsit nyers és igazából nem szól semmiről csak úgy van.
Akkor írtam én olyat, hogy Harry Potter. Itt jelent meg
először a homoszexualitás. (Jó, voltak próbálkozásaim, de azokból nem lett
semmi és minimális terjedelemben). Az első olyan téma, ahol már nem a
szexualitás és az elfuserált érzelmek számítottak, hanem komoly lelki civódások
alakultak ki, olyan rejtett érzelmek, amik racionálisak voltak ugyan, de
egyáltalán nem pozitívak.
És ahol merészen hozzá mertem nyúlni olyan témákhoz, mint a
vérfertőzés (nem incest, és egyáltalán nem pozitív értelemben), testi- és lelki
erőszak valamint a fiatal lélek megpróbáltatásai.
Van kiemelnivaló, de még mennyi. De mégis hármat említek
meg.
„Amikor felértünk a kastélyba a lépcsőnél álltunk meg búcsúzkodni.
Persze rögtön észrevettem, hogy furcsán nézett rám, mintha tenni akarna
valamit, amit nem mer. És akkor eszembe jutott, hogy Siriusnak igaza volt. De
nekem is! Regulus még túl fiatal volt egy csókhoz, de túl idős ahhoz, hogy csak
úgy arcon csókoljam. Jesszus, mit kellett volna tennem? Naná, hogy ott hagytam
a lépcsőfordulóban.”
Ez a fic történetesen Mary-Sue, de akkor is szeretem, mert
hatalmas lépés volt számomra. Mert itt például a főszereplőnő nem azért nem
tett semmi (mint a Twilight esetében), mert nem akart, hanem mert megzavarodott
a saját érzelmeitől.
Mondjuk a végén (nincs spoiler!) velem is elszaladt a ló, és
nem egy olvasómnál vertem ki a biztosítékot, de akkor az oda kellett. Ma már
eszembe sem jutna így befejezni valamit, az tény.
„Valahogy minden sokkal jobban kiéleződött az utolsó
években. Meg mert volna rá esküdni, hogy a vízcseppek csak azért folynak le,
hogy megégessék az ő tejfehér bőrét, vörös foltokkal jelezzék ottjártukat
minden egyes alkalommal. Hát nem igaz, hogy senki nem veszi észre azokat a
vörös foltokat a bőrén! Hangosan szipogott, ahogy sután átkarolta magát.
Reszketett, pedig nem is fázott.
A falnak dőlve mélyet sóhajtott. Fejét hátra hajtotta, neki
a hideg csempének, de a szoba még így is úgy hullámzott, mintha egy hajón
lenne. Őrületesen szédült, táncolt körülötte az egész világ, és még a feje is
zúgott, mintha megannyi kis csengettyűt egyszerre szólaltatott volna meg a
szél. Élesen, visítóan.”
És itt a vérfertőzés. Amikor abszolút nem a szexualitás vagy
a szeretet áll a középpontban, hanem a rettegés, az elfojtás és a testvéri
gondoskodás. Itt már igyekeztem azt a részt megfogni, mikor szegény főhős,
jelent esetben Regulus, retteg, elfojtja a fájdalmát és minden érzelmét. A
végét nem találtam el, és a legtöbb érzelem csak ismétlés, semmi új. Akkor jó,
ma már nem rossz, de legalább már nem olyan elfuserált.
„- Mi az? – kérdezte halkan, már-már megszeppenve.
- Nézd csak meg ezt a kettőt! Hát nem vicces, ahogy Polonius
lohol utána, miközben Arthurt valójában idegesíti a viselkedése? – nevetett.
Regulus valahogy egyáltalán nem tartotta ezt viccesnek.
Elvégre Polonius csak próbálta egyben tartani a régen eltört lelkét, legalább
Arthur előtt annyira erősnek lenni, hogy nevetni tudjon, elfedni a fájdalmat,
ami belülről marja, akár a sav. Hirtelen ajkába harapott, ahogy arra gondolt, ő
sosem lesz erre képes. Jamesnek végig kell néznie az összes gyötrődését,
miközben semmit sem tehet érte… Hálátlannak érezte magát.”
(Fura, Voldemort nem is szerepel benne XD)
A Holtverseny pont az a fanfiction, ami történet szerint végre
egész, végre elkezdtem utalásokat pakolni a sorok közé és megvan a kellő
szerelmi szál is a maga mértékű angstjával. Akkor miért nem jó?
Azért, mert Harryt fejbe kéne szúrni egy táblával, amin az
áll, hogy passzív homokos. Ő az, aki végig homályban van, semmi nem esik le
neki és szörnyen magán kívül van. Mármint, ahogy én írtam szerencsétlent. Amúgy
meg… ez még egy befejezésre váró történet…
Csapó 3 – Az író világa következik, kérjük kedves
utasainkat…
Nem, ez még korántsem a végállomás, de le kell szögezni,
hogy a Hetaliával megtaláltam valamit, amit végig kerestem. És végre képes
vagyok olyat írni, ami hatványozottan jobb az elődeinél (még hosszú út áll
előttem, tény).
„Szemezett kicsit saját tükörképével, sóhajtott és hajába
túrt. Valahogy olyan rohadtul bonyolultnak és fájdalmasnak tűnt most minden.
Mintha régen még az egész könnyű és balzsamos lett volna, és mindebből semmi
nem maradt volna. Mi rontotta el? Az idő? Az, hogy már ők is öregebbek lettek
és belátták, hogy kergetőzve nem megy? Nem, ez az egész már korántsem Lukasról
és róla szólt. Nekik kettejüknek szép történetük volt, de véget ért egy csúfos
félkudarccal. Azt viszont igazán nem hagyhatja, hogy a világ is szétessen
körülötte. Ők még az időszámítás kezdete előtt szétestek Berwalddal, mert nem
ment, mert ott volt Tino. Az úgy volt rendben. Fiatalok voltak, mindketten a
saját boldogságukért küzdöttek és csak sámlinak használták egymást, nem
végződött volna jól amúgy sem az a kapcsolat. És mégis… mikor először látta
csókolózni őket, nevetett. Örült a boldogságának és megfogadta, hogy
hidegvérrel, gondolkozás nélkül le fogja puffantani a kis finnt, ha valaha is
megbántja Berwaldot. Mert azon a ponton már nem számított senki, se Lukas, se
Tino sem ő maga, csakis a svéd és az ő tökéletes élete, amit megérdemelt, és
amit Denny sosem tudott volna neki megadni, mert egyszerűen más volt.
Fájdalmasan más. „
Ez a fanfiction nem érdemelte meg azt a befejezést, amit én
adtam neki. Tényleg nem. És az olvasók sem érdemelték meg, hogy így fejezzem
be. Itt jutottam el arra a szintre, hogy a karakterek tudatosan vagy éppen
tudat alatt szerelmesek és nem a kapcsolat számít, hanem az a megbúvó kis
érzelem, ami hajtja őket és a történet szálát.
Pontonként tényleg besokalltam néha és zokogva vertem a
billentyűzetet, hogy „szappanopera” „szerelmi dedokaéder”, de mivel nem hagytam
a tettlegességig fajulni se a SuKallé (ó, az a fattyú kísértés!), se a DenSut.
Mondjuk utóbbinál a hangsúly pont nem azon volt, ahogy rengeteg utalás és
millió elfojtott lelki sérülés bukkant fel a fejezetekben.
Ennek csak a végével nem vagyok elégedett. Komolyan.
„Norvégia
felszentelt, Norvégia felkent és leemelte rólam a töviskoszorút, hogy mézédes,
mérgező csókjaival gyógyítsa be a stigmákat. A kereszttől nem tudott
megszabadítani, nem is tudott volna, az beleégette magát az eleven húsba,
átégette a bőrt és ráforrott a csontokra.
Evangélikus…
A
mi nyelvünkön annyit tesz, feloldozás a fél évezredes béklyó alól, szabadság a
szellemnek, a léleknek, egy életnyi megújhódás.
És
valami mégis elromlott.
Talán
végérvényesen…”
A
Hellig abszolút egy olyan novella, aminek most jött el az ideje az életemben.
Hosszú út vezetett odáig, hogy ilyet tudjak írni, és bár nem volt olyan régen
(egyébként hónapokig írtam), azóta se tudtam.
Igazából
a szerelem és a DenNor csak egy kerete az egésznek, valójában ez egy keresés.
Dánia önmagát keresi, a lelkében kutakodik saját maga után, és ez – remélem –
kicsit átformálható, máshonnan megfogható. Szerintem az egyik legjobb írásom,
és komolyan kellett, hogy én ezt akkor megírjam.
SPOILER
– ez jön
„Dánia kérte a szívét, és Norvégia
kimetszette a mellkasából, hogy odaadja neki vigaszdíj gyanánt. Csak
éppenséggel nem kapott másikat helyette. Aztán megpróbált csendben kivérezni a
lelki sebein át, de a szerelem mindig megragadta és visszarángatta.
A
szerelem, Ámor isten fattya, akit maga Kupido lőtt szíven mérgezett
nyílvesszővel és taszajtotta le közéjük, bűnösök közé.
A
szerelem bűne az érzelem.
A
büntetése sóvárgás és fájdalom és szívgyilkosság.
Ha
elhagyja, ha véget vet mindennek, abba beleroppant. Mazochista. És Dánia a
legnagyobb kín a világon. „
Imádom az
angstot, mert ki tud fejezni olyan érzelmeket is, amiket a fluffal egyszerűen
képtelen lennék megragadni. És egyre jobban próbálom elcsípni azt, mikor valaki
fontos magunknál is, azt, amit az elején még képtelen voltam kifejteni, mert
talán túl fiatal voltam megérteni, hogy egy kapcsolat nem abból épül fel, hogy
szerelmi vallomás-->szex-->szakítás-->visszakönyörgés.
Oké, ha
végigolvastad, beírhatod magadnak a fent említett pötyit és ki is színezheted.
Próbáltam nem életrajzot csinálni belőle, ahogy látom ez csak félig sikerült.
(És remélem, nem hatott beképzelten egyik kis magyarázó szöveg sem. Basszus,
nem akarok beképzeltnek tűnni!) No, mindegy. Köszönöm, hogy elolvastad és így a
végén le kell szögezni, hogy az olvasók nélkül semmire nem mentem volna és még
mindig ott görnyednék a füzeteim fölött veszett Mary-Suekkal körülvéve.
A Twilight/Harry Potter történeteket megtaláljátok Merengőn (Kijara néven futottam)
A Hetalia fancfictionöket pedig itt valahol
"Azért, mert Harryt fejbe kéne szúrni egy táblával, amin az áll, hogy passzív homokos. " Best mondatom. Még mindig. Amúgy meg már mondtam, hogy nagyon jó, a animációk meg külön feldobták. : )
VálaszTörlésHáát, aki ismeri azt a történetet, tudja, hogy igazam van. XD Köszi szépen, hogy írtál~ (L)<3<3
Törlés... mert ha valaki csak rádnéz, és két napig hallgat, akkor is csak azt látja, hogy be vagy pörögve, mint egy idióta, ugrálsz össze-vissza, és ha idejön és olvas, akkor nem is tudja összeegyeztetni azzal, akit korábban látott, mert hogy ez most mégis micsoda, kéremszépen. De én mindig mondtam neked, hogy akinek olyan gondolatai vannak, mint neked, az nem hülye, hanem max. művészlélek, a külső borítás itt nem számít, minden ilyen ember zizzent vagy kattantnak tűnik, szóval no para.
VálaszTörlésIgazából az írás is az önismeret rögös útja mentén jár valahol, talán nem mindig, de többnyire. És igazából úgyőszintén nem nagyon tudok mit hozzáfűzni, talán csak azt - de azt nagyon - hogy gratulálok úgy mindenhez :D De tényleg és nagyon, fogadd legmélyebb hódolatom, az én szemem soha nem lesz ilyen éles, és talán még magamat sem fogom ennyire látni még jóideig,
És gratula az összegzéshez, nekem is kedvem lenne ilyesmit csinálni, de szerintem csúnya dolgok kerülnének előtérbe, ráadásul szerintem ennyi mindent sem tudnék felmutatni fejlődés terén, hátno. xD Tényleg congrat, és most már aztán tessék hozni valami olvasnivalót, vagy legalább a blogot indítsd el, te tálentumos~ <3
Egyszer már elkezdtem válaszolni, csak közbejöttek dolgok >.< De most! =)
VálaszTörlésHát igen, de a való életben hatványozottan idegesítőbb is vagyok XD Bááár, sosem lehet tudni. XD Azért én szeretek pörögni és látni a hangokat 8") Ráadásul még gy se fáradok el eléggé xDDD Írásban meg hát... csak szét kell nézni és tádááá~
Köszönöm szépen~ <3 oh, dehogynem lesz, ha már így is nem az! Mert azért én elég kattantan tudok hozzáállni a dolgokhoz, te meg tök reálisan tudsz mérlegelni x3 *érthető fogalmazásmód ötös*
Az én egyetlen, drága Tinemnek köszönd, vele beszélgettem a régi ficekről, és mondta, hogy jó lenne egy hasonló csak mondjuk máskorra xD Itt meg úgyse volt friss egy ideje, szóóóval... x"D
Én tálentumos ígérem, hogy valami most már komolyan lesz~ :B
Köszi szépen a kommentet *-* <3<3 Jó látni, hogy azért van néhány ember, aki úgy igazán ismer, szip-szip~