Önelemzés~

Nem, nem mondanám azt, hogy kifejezetten jól csinálom azt, amit csinálok, ráadásul lassan is írok, a feltöltésekről meg már nem is beszélve. De! azt kell mondanom, hogy az első ficfoszlányokhoz képest sokat fejlődtem. Ezen felvidulva (és persze sokkolódva a korábbi firkálmányokon) összehoztam egy kis önértékelő akármit, hogy láthassátok (és persze én is), hogy hol van a fanfiction elásva. Nem, nem célzásértékű, nem várok fanfárokat, semmit. Csak szórakoztató jellegű a dolog.

Csapó 1 – Hát el kellett indulni valahonnan

Legelső fanfictionöm sajnos, szerencsére már nincs meg, mert füzetben volt. Pontosabban három A/5-ös füzetben, mert igen, képes voltam három kötetre bontani. Mentségemre szóljon, hogy talán még tíz se voltam.

Nem mondom, hogy szeretem, akkor jó volt a maga helyesírási hibáival, Mary Sue-jával és olyan szintű szappanoperesztikus angstolással, hogy az már nekem fáj.

Sajnos idézni nem tudok belőle fent említett okok miatt, de azért valami mégis:

Cím: Sajnos nem emlékszem

Műfaj: besorolhatatlan

Korhatár: 12-t írtam rá, dee…

Rövid leírás kis spoiler veszéllyel(????):

Inuyasha fanfiction, igen. A főszereplőt magam után kereszteltem, lévén én vagyok a teremtője, a szülő anyja, ha fogalmazhatunk így. Gyakorlatilag tényleg egy saját habzásába fulladó szappanopera. Szerelmesek, szakítanak, összejönnek, kufircolnak egy borzalmasan megírtat, meghalnak éééés a következő „kötetben” feltámadnak.

Nem szánok rá többet, egy kezdő, 9-10 éves fanficírónak ez még viszonylag megbocsátható, mert hát valljuk be, ebben a korosztályban még senki nem gondol arra, hogy létezhetnek igazán mély, szenvedélyes érzelmek; csak arról írnak, amit el tudnak képzelni – és igen, ez néha kemény túlkapásokhoz vezet.

És még mindig nem értünk el ahhoz a részhez, mikor beszabadultam a gép elé és klaviatúra koptató lettem. No, igen.

Még mindig maradunk kicsit az animék világában, tudni illik ez a műfaj hatalmas mérföldkő az életemben (az is, mikor más vizekre eveztem, de erről majd később). Ezek voltak azok az évek, mikor még a melegekből is képes voltam heterót csinálni egy fic kedvéért (nagy tapsot, igen a Gravitationról van szó!)

„- Utállak. Utállak, mert nem tudod, milyen nap van.

- December 1-2?

- Nem. Pont 2 éve szerettem beléd.
- Én is szeretlek!”

No, igen, erről nem kell sokat beszélni, a részlet magáért beszélt. Több információt felesleges megadnom, a fic nem ért meg csak másfél oldalt, azt is füzetben. Vajon miért?

És, elkezdtem gépelni! Igaz, hogy füzetben készült egy habzó szájú Mary Sue Supernatural köntösben (gyerekek, ennek később még következményei lesznek; én szóltam).

„- Te mégis hány éves vagy, hogy nem tudsz vezetni?

- Jövő héten leszek 20. És csak, hogy tudd, azért nem tudok vezetni, mert New Yourki vagyok és ott mindig taxival utaztam.”

Aki megtalálja az összes helyesírási hibát az kap egy pirospöttyöt, hazaviheti és olyan színűre színezni, amilyenre akarja. És noná, hogy annak ellenére, hogy szegény Mary Sue-nk megkapja az Impala kulcsait, annak ellenére, hogy habzó szájjal, nyálat fröcsögve  vezetne neki az első arra bóklászó lila tehénnek.

A supernaturalos ficek tetőpontja még is az volt, mikor a főszereplő leányzó Clarából Carla lett egy oldalon belül.

Ja, és természetesen ezek a hölgyikék mindig, minden áron szegény Deant akarták becserkészni, ahogy annak lennie kell, és törvényszerűen el van rendelve – amíg közbe nem szóltam és rá nem jöttem, hogy ez így nem mehet tovább.

És akkor, ha eddig kibírtad, elérkeztünk ahhoz a ponthoz, mikor már nem csak begépeltem, de fel is töltöttem a dolgokat. Ebből nem egy nyomtalanul eltűnt az idő múlásával, pedig az ilyen alkalmakra megtartottam volna a gyöngyszemeket, komolyan.

Személy szerint rengeteget és évekig írtam Full Metal Alchemistes fanfictionöket, kevesebb-több eredménnyel.

Az íróiéletciklust nézve ez pozitívan hatott rám, de még mindig fiatalka voltam, nyikhaj, aki semmit sem tud az életről csak baromi nagy a pofája és azt hiszi, mindent tud, mindenkinél tehetségesebb. Annak ellenére, hogy utálom az akkori önmagam (nem véletlenül), még az életem része marad és igenis kaptam tőle valamit.

De mit?

Hát egy fanfictiont, ami enyhén szólva is… áh, inkább a részletek!

„-Most jön az, hogy mesélek magamról, igaz? -kérdeztem kissé idegesen, mire mindenki bólintott. -Hát akkor Gwendoline vagyok, de mindenki nyugodtan, és persze kötelezően szólítson Gwennek. Allergiás vagyok a rózsára és a nárciszra. Gyűlölöm az édességet és a tejtermékeket, valamint vegetáriánus vagyok. Továbbá auto-mails-eket készítek. Ezért is vagyok itt. Húsz éves vagyok, szeretek verekedni, és sportolni. Össz-vissz ennyi.
-És a családod? -kérdezte Kimina halkan. -Róluk egy szót sem ejtettél.”

Oh, hát hogyne. Mert nem elég, ha szegény főhősnőnk (aki szerencsére végre nem rólam kapta a nevét) annyira naiv, hogy húsz évesen mindent elmesél magáról; neem, még a családját is keverje bele.

Hát hello, sziasztok! Kija vagyok, van két fülem, két szemem, egy orrom és egy szám. Emellett pont olyan magas és annyi kiló vagyok, mint én. Hát nem szipiszupi?

Nem.

„-Nocsak a Fullmetal. -vigyorodott el Kevin. -Hogy van a barátnőd? Amikor utoljára láttam sápadt és hideg volt.
-Rohadj meg Idan! A te hibád volt! Ezt soha nem bocsátom meg neked, te is tudod, hogy még akkor éjjel végeztünk Vincenttel. Te sem úszhatod ezt meg. -mondta ingerülten Edward. Nem értettem, miért szólítja Idannek Kevint.”

Nyugi, én se.

„-Ááááááááá!!!! -sikítottam fel hangosan.”

Igen, annyira megijedt, hogy még öt, ja nem, négy felkiáltójelet is oda tudott sikítani.

„-Szeretlek. -suttogtam karjaiban a takaró alatt. -Ugye velem maradsz?
-Veled. -mondta, majd elnyomta az álom”

Durván egy napja, max. másfél ismerik egymást. Szerintem ez a párkapcsolatok rekordja. Igen, szexeltek. Igen, a csaj szűz volt, mert hát az úgy nem az igazi, ha nem.

„-200-ezertől 10millióig. -mondta zavartalanul Frank. -A felszerelése plusz 20ezer.”

Az áraink forintban értendőek és az áfát tartalmazzák.

„-Soha, soha, de Soha ne! Ne mond soha azt, hogy szeretsz és Soha, soha, de Soha ne csókolj szájon. -mondtam, miközben hozzá bújtam és belefúrtam arcom mellkasába. -Minden mást csak azért hagyok, mert én nagyon szeretlek téged. „

Ez. Annyira. WTF.

„. –Pattanj fel az ágyra! Mik a tüneteid?

-Terhes vagyok. –mondtam unottan”

Ez akkor is a kedvencem marad. Amúgy innentől a csajszi végig unottan beszél vagy meg se szólal. Azért nem tudom, nektek leesett-e, de egy unottan elsuttogott „Szeretlek” sokat ki tud fejezni. Dundumdum.

Csapó 2 – Rendszerváltás fanfic módra

Gimnáziumban véget ért az animék korszaka, legalábbis egy időre (lásd Hetalia, Kuroshitsuji). Valami sokkal rosszabb, mégis írás szempontjából megint egy olyan, ami hajtott előre és adott valami pluszt.

TWILIGHT! (nagybetűvel, aláhúzva!)

Hatalmas rajongó voltam, az összes kötet itt van a polcon, de aztán szerencsére otthagytam. Viszont megtanított arra, hogy odafigyeljek a karaktereim lelki világára, elkezdjenek érezni és racionális képet lássanak arról, ami körülöttük történik.

Hihetetlenül sok fanfiction, hihetetlenül rövid idő alatt.

Viszont mindegy témája, az alapkoncepcióból kiindulva a felszínes, viszonzatlan vagy lehetetlen szerelem.

Két fanfiction emelnék ki ebből a témából, abból az egyikkel bizony díjat is nyertem anno. (Hogy?! Hogy a fenébe?!)

„Yvonne lassan szuszogott karjaiban. Végül mégis képes volt elaludni, bár így nagyobb az esélye, hogy megfázik. Elhatároztam, hogy megóvom magamtól, ha kell. Az semmire sem lenne megoldás, ha elmenekülnék. Megpróbálom kontrollálni magam, akár létem árán is. Nem hagyhatom, hogy egy ilyen nagyszerű emberi csoda megszakítsa teljes, minden értékű életét egy ilyen szörnyeteg létezése miatt, mint én vagy a családom.”

Jó, a racionalitást visszaszívom. Itt már láthatóan kapizsgálok valamit, de a lényegről még mindig halvány lila felhőm sincsen, és ettől a fejezetek kapnak valami vicces felhangot, amit akkoriban egyáltalán nem akartam, hogy ott legyen.

„Nem értettem miért gondolok folyton rájuk. Pontosabban csak egyvalakire, de őrá a nap huszonnégy órájában. Elegem volt ebből a tehetetlen érzésből. Nem tudtam, mit érzek, de azt igen, hogy nem érzem jól magam emiatt. Változtatni akartam, de nem tudtam, hogyan, vagy min. Hiszen, hogy is változtathatnék olyasmin, amit nem is ismerek. Idegesen tördeltem ujjaim, ahogy bezártam az ablakot. Elég volt most a látogatómmal törődni, nem fért bele, hogy bárki iránt legyenek megfejthetetlen érzelmeim.”

Most komolyan, csak engem irritál ez a felesleges hiszti?

„Hideget éreztem. Annyira hideget… Valami, éles, jéghideg tárgy végigszántotta hátamat. Aztán megállt egyenesen szívem fölött. A következő pillanatban az éles, hegyes fém át is hatolta bőrön, át szívemen egyenesen, míg bele nem csapódott a kemény betonba.”

És akkor ez lenne a díjnyertes Twilight fanfiction. Kicsit tárgyilagos, nem kicsit nyers és igazából nem szól semmiről csak úgy van.

Akkor írtam én olyat, hogy Harry Potter. Itt jelent meg először a homoszexualitás. (Jó, voltak próbálkozásaim, de azokból nem lett semmi és minimális terjedelemben). Az első olyan téma, ahol már nem a szexualitás és az elfuserált érzelmek számítottak, hanem komoly lelki civódások alakultak ki, olyan rejtett érzelmek, amik racionálisak voltak ugyan, de egyáltalán nem pozitívak.

És ahol merészen hozzá mertem nyúlni olyan témákhoz, mint a vérfertőzés (nem incest, és egyáltalán nem pozitív értelemben), testi- és lelki erőszak valamint a fiatal lélek megpróbáltatásai.

Van kiemelnivaló, de még mennyi. De mégis hármat említek meg.

„Amikor felértünk a kastélyba a lépcsőnél álltunk meg búcsúzkodni. Persze rögtön észrevettem, hogy furcsán nézett rám, mintha tenni akarna valamit, amit nem mer. És akkor eszembe jutott, hogy Siriusnak igaza volt. De nekem is! Regulus még túl fiatal volt egy csókhoz, de túl idős ahhoz, hogy csak úgy arcon csókoljam. Jesszus, mit kellett volna tennem? Naná, hogy ott hagytam a lépcsőfordulóban.”

Ez a fic történetesen Mary-Sue, de akkor is szeretem, mert hatalmas lépés volt számomra. Mert itt például a főszereplőnő nem azért nem tett semmi (mint a Twilight esetében), mert nem akart, hanem mert megzavarodott a saját érzelmeitől.

Mondjuk a végén (nincs spoiler!) velem is elszaladt a ló, és nem egy olvasómnál vertem ki a biztosítékot, de akkor az oda kellett. Ma már eszembe sem jutna így befejezni valamit, az tény.

„Valahogy minden sokkal jobban kiéleződött az utolsó években. Meg mert volna rá esküdni, hogy a vízcseppek csak azért folynak le, hogy megégessék az ő tejfehér bőrét, vörös foltokkal jelezzék ottjártukat minden egyes alkalommal. Hát nem igaz, hogy senki nem veszi észre azokat a vörös foltokat a bőrén! Hangosan szipogott, ahogy sután átkarolta magát. Reszketett, pedig nem is fázott.

A falnak dőlve mélyet sóhajtott. Fejét hátra hajtotta, neki a hideg csempének, de a szoba még így is úgy hullámzott, mintha egy hajón lenne. Őrületesen szédült, táncolt körülötte az egész világ, és még a feje is zúgott, mintha megannyi kis csengettyűt egyszerre szólaltatott volna meg a szél. Élesen, visítóan.”

És itt a vérfertőzés. Amikor abszolút nem a szexualitás vagy a szeretet áll a középpontban, hanem a rettegés, az elfojtás és a testvéri gondoskodás. Itt már igyekeztem azt a részt megfogni, mikor szegény főhős, jelent esetben Regulus, retteg, elfojtja a fájdalmát és minden érzelmét. A végét nem találtam el, és a legtöbb érzelem csak ismétlés, semmi új. Akkor jó, ma már nem rossz, de legalább már nem olyan elfuserált.

„- Mi az? – kérdezte halkan, már-már megszeppenve.

- Nézd csak meg ezt a kettőt! Hát nem vicces, ahogy Polonius lohol utána, miközben Arthurt valójában idegesíti a viselkedése? – nevetett.

Regulus valahogy egyáltalán nem tartotta ezt viccesnek. Elvégre Polonius csak próbálta egyben tartani a régen eltört lelkét, legalább Arthur előtt annyira erősnek lenni, hogy nevetni tudjon, elfedni a fájdalmat, ami belülről marja, akár a sav. Hirtelen ajkába harapott, ahogy arra gondolt, ő sosem lesz erre képes. Jamesnek végig kell néznie az összes gyötrődését, miközben semmit sem tehet érte… Hálátlannak érezte magát.”

(Fura, Voldemort nem is szerepel benne XD)

A Holtverseny pont az a fanfiction, ami történet szerint végre egész, végre elkezdtem utalásokat pakolni a sorok közé és megvan a kellő szerelmi szál is a maga mértékű angstjával. Akkor miért nem jó?

Azért, mert Harryt fejbe kéne szúrni egy táblával, amin az áll, hogy passzív homokos. Ő az, aki végig homályban van, semmi nem esik le neki és szörnyen magán kívül van. Mármint, ahogy én írtam szerencsétlent. Amúgy meg… ez még egy befejezésre váró történet…

Csapó 3 – Az író világa következik, kérjük kedves utasainkat…

Nem, ez még korántsem a végállomás, de le kell szögezni, hogy a Hetaliával megtaláltam valamit, amit végig kerestem. És végre képes vagyok olyat írni, ami hatványozottan jobb az elődeinél (még hosszú út áll előttem, tény).

„Szemezett kicsit saját tükörképével, sóhajtott és hajába túrt. Valahogy olyan rohadtul bonyolultnak és fájdalmasnak tűnt most minden. Mintha régen még az egész könnyű és balzsamos lett volna, és mindebből semmi nem maradt volna. Mi rontotta el? Az idő? Az, hogy már ők is öregebbek lettek és belátták, hogy kergetőzve nem megy? Nem, ez az egész már korántsem Lukasról és róla szólt. Nekik kettejüknek szép történetük volt, de véget ért egy csúfos félkudarccal. Azt viszont igazán nem hagyhatja, hogy a világ is szétessen körülötte. Ők még az időszámítás kezdete előtt szétestek Berwalddal, mert nem ment, mert ott volt Tino. Az úgy volt rendben. Fiatalok voltak, mindketten a saját boldogságukért küzdöttek és csak sámlinak használták egymást, nem végződött volna jól amúgy sem az a kapcsolat. És mégis… mikor először látta csókolózni őket, nevetett. Örült a boldogságának és megfogadta, hogy hidegvérrel, gondolkozás nélkül le fogja puffantani a kis finnt, ha valaha is megbántja Berwaldot. Mert azon a ponton már nem számított senki, se Lukas, se Tino sem ő maga, csakis a svéd és az ő tökéletes élete, amit megérdemelt, és amit Denny sosem tudott volna neki megadni, mert egyszerűen más volt.

Fájdalmasan más. „

Ez a fanfiction nem érdemelte meg azt a befejezést, amit én adtam neki. Tényleg nem. És az olvasók sem érdemelték meg, hogy így fejezzem be. Itt jutottam el arra a szintre, hogy a karakterek tudatosan vagy éppen tudat alatt szerelmesek és nem a kapcsolat számít, hanem az a megbúvó kis érzelem, ami hajtja őket és a történet szálát.

Pontonként tényleg besokalltam néha és zokogva vertem a billentyűzetet, hogy „szappanopera” „szerelmi dedokaéder”, de mivel nem hagytam a tettlegességig fajulni se a SuKallé (ó, az a fattyú kísértés!), se a DenSut. Mondjuk utóbbinál a hangsúly pont nem azon volt, ahogy rengeteg utalás és millió elfojtott lelki sérülés bukkant fel a fejezetekben.

Ennek csak a végével nem vagyok elégedett. Komolyan.

„Norvégia felszentelt, Norvégia felkent és leemelte rólam a töviskoszorút, hogy mézédes, mérgező csókjaival gyógyítsa be a stigmákat. A kereszttől nem tudott megszabadítani, nem is tudott volna, az beleégette magát az eleven húsba, átégette a bőrt és ráforrott a csontokra.

Evangélikus…

A mi nyelvünkön annyit tesz, feloldozás a fél évezredes béklyó alól, szabadság a szellemnek, a léleknek, egy életnyi megújhódás.

És valami mégis elromlott.

Talán végérvényesen…”

A Hellig abszolút egy olyan novella, aminek most jött el az ideje az életemben. Hosszú út vezetett odáig, hogy ilyet tudjak írni, és bár nem volt olyan régen (egyébként hónapokig írtam), azóta se tudtam.

Igazából a szerelem és a DenNor csak egy kerete az egésznek, valójában ez egy keresés. Dánia önmagát keresi, a lelkében kutakodik saját maga után, és ez – remélem – kicsit átformálható, máshonnan megfogható. Szerintem az egyik legjobb írásom, és komolyan kellett, hogy én ezt akkor megírjam.

SPOILER – ez jön

„Dánia kérte a szívét, és Norvégia kimetszette a mellkasából, hogy odaadja neki vigaszdíj gyanánt. Csak éppenséggel nem kapott másikat helyette. Aztán megpróbált csendben kivérezni a lelki sebein át, de a szerelem mindig megragadta és visszarángatta.

A szerelem, Ámor isten fattya, akit maga Kupido lőtt szíven mérgezett nyílvesszővel és taszajtotta le közéjük, bűnösök közé.

A szerelem bűne az érzelem.

A büntetése sóvárgás és fájdalom és szívgyilkosság.

Ha elhagyja, ha véget vet mindennek, abba beleroppant. Mazochista. És Dánia a legnagyobb kín a világon. „

Imádom az angstot, mert ki tud fejezni olyan érzelmeket is, amiket a fluffal egyszerűen képtelen lennék megragadni. És egyre jobban próbálom elcsípni azt, mikor valaki fontos magunknál is, azt, amit az elején még képtelen voltam kifejteni, mert talán túl fiatal voltam megérteni, hogy egy kapcsolat nem abból épül fel, hogy szerelmi vallomás-->szex-->szakítás-->visszakönyörgés.

Oké, ha végigolvastad, beírhatod magadnak a fent említett pötyit és ki is színezheted. Próbáltam nem életrajzot csinálni belőle, ahogy látom ez csak félig sikerült. (És remélem, nem hatott beképzelten egyik kis magyarázó szöveg sem. Basszus, nem akarok beképzeltnek tűnni!) No, mindegy. Köszönöm, hogy elolvastad és így a végén le kell szögezni, hogy az olvasók nélkül semmire nem mentem volna és még mindig ott görnyednék a füzeteim fölött veszett Mary-Suekkal körülvéve.

Forrás:
A Twilight/Harry Potter történeteket megtaláljátok Merengőn (Kijara néven futottam)
A Hetalia fancfictionöket pedig itt valahol