/8.
Kicsit hosszú fejezet lett, de kellett, hogy minden úgy alakuljon, ahogy akarom. *sóhaj* Szerintem megint elkapkodtam >.< Jó olvasást~
Egy átvirrasztott éjszaka után munkába menni már olyan
megszokott, monoton volt Christensen számára. Ösztönösen felvette a szokásos
önfeledt mosolyt, hajába borzolt, esernyőjét ledobta a portán és felpakolta
magát kávéval. Nem változott semmi, még mindig ő érkezett a legkorábban és
ugyanúgy hagyott kint mindenkinek az éltető nedűből. A dolgok annyiból
különböztek mégis, hogy a laborban már nem csak Lukasnak tette ki a poharat.
Gyorsan továbblépett.
Menekül saját maga elől.
Jobb dolga nem lévén előhalászta a Kirkland aktát és
átbogarászta újra és újra. Miért rabolna el valaki egy tizenéves kissrácot, ha
van elég pénze? Végül Eduard nem mutatta meg, mire jutott, csak a kezükbe
nyomott egy információforrást. Túl ködös az egész, mintha valaki direkt hagyná,
hogy megfejtsék a dolgokat. Mint az egér, aki haraphat egyet a sajtba, mielőtt
rácsapódik a csapda.
Csapda.
Hát persze, hogy csapda.
És nekik az a dolguk, hogy egészen addig hagyják magukat
vezetni míg rá nem jönnek a kiskapura. El kell csípni pont a megfelelő
pillanatot és lecsapni.
- Denny! Az ég szerelmére, végre megvagy! – Női hang
ébresztette bambulásából, és mielőtt észbe kaphatott volna Ditte be is csukta
maga mögött az ajtót. – Te, neked nem kéne, hogy telefonod legyen? Mert, hogy
nem lehet rajta elérni az fix.
- Szia, Ditte – köszönt rá fáradtan, aztán röviden szájon
csókolta. – Mit keresel itt hajnalban? Kávét?
- Tudod, hogy nem szeretem – hárította el a nő, és előrébb
tolta a babakocsit. – Itt az ideje, hogy vállald az apai kötelességeidet. Nem
láttad, mióta megszületett.
- Most?
- Igen. Dolgom van, és nem tudok vele foglalkozni. El kell
utaznom.
- Hova? – kérdezte a férfi, ahogy felemelkedett ültéből. –
Meddig?
- Figyelj. – Ditte lehalkította hangját, kezeivel
Christensen vállaiba kapaszkodott, ahogy felnézett rá. A szemeiben szeretet és
fájdalom csillant, a dán pedig arra gondolt, hogy pontosan ismeri ezt az
érzést. – Anyu kórházban van és szeretnék vele lenni. Jó?
- Jobbulást kívánok – bólintott rá végül és átkarolta a nő
derekát, aki hálacsókot lehelt ajkaira.
Egy pillanatig
összetámasztották homlokukat, majd Ditte eleresztette, sietve elbúcsúzott
kislányuktól, és elsietett. Lezuhant a csend, a férfi pedig arra gondolt, hogy talán
feleslegesen menekül a saját családja elől, talán lehetne minden rendben vagy
legalábbis ráfoghatná. De menne egy életen keresztül? Szereti, de nem
szerelmes. Éppenséggel le is tudna vele feküdni, ha arra kerülne sor, de mi
lenne akkor? Produkálna egy közepes szexet, hátat fordítana és aludnának. Mert
Lukas nem számított. Nem élhet mindig abban a világban, amiben ott van ő is,
ezt nagyon jól tudta, de még korai lenne elengedni. Előbb tűvel és cérnával
kell összefércelnie a lelkét és a szívét.
Margrethe álmosan nyöszörgött keveset a babakocsiban,
aztán gügyögött valamit babanyelven. Végül is egészen aranyos csöppség a maga
szőke, pihés buksijával és puha bőrével. Szerencsére az anyja hagyott mindent,
amire szüksége lehetne, meg amúgy is volt pótkulcsa a lakáshoz.
Pont akkor sikerült kiemelnie a kicsit a kocsiból, mikor
Berwald betette maga mögött az ajtót. A férfi egy pillanatra lemeredve nézett
kettősükre aztán ledobta táskáját és odasétált. Kézfejével óvatosan simogatta
meg a szunnyadó csöppség arcát és vállon veregette az apukát.
- Mikor? – kérdezte végül, miközben felmarkolta reggeli
feketéjét. Nulla cukor, nulla tejszín.
- Szerintem egy fél órája sincs, hogy itt hagyta –
motyogta Densen. Vállára emelte a kislányt és ringatta kicsit. – Ki kell
találnom, hogy fogom magammal hordozni egész nap.
- Passzold le – javasolta Lukas. Nagyot ásított, aztán
elengedte Sigurður kezét és beljebb lépett. – Különben kösz a kávét.
- Ja, és így lett Margrethe-ből három kilós medicinlabda.
Köszönöm, nem – szögezte le a dán, aztán visszafektette a gyereket és Lukashoz
sétált. – Éppen itt az ideje, hogy vállaljam a felelősséget, ha már akaratom
ellenére szülő lettem.
- Vagy csak kompenzálni akarod, hogy neked szar szüleid
voltak.
- Engem legalább nem pénzért szültek.
A pofon akkorát csattant, hogy ha lett volna valaki a
folyosón az is tisztán hallhatta volna, Denny pedig az íróasztalba kapaszkodott,
egyik kezével próbálva felfogni a vért, ami orrából és felszakadt szájából
szivárgott. Berwald közöttük állt és tanácstalanul pislogott az izlandi fiúra,
aki riadtan hátrált a folyosóra. A svéd egyik kezével lefogta Lukas karját a
másikkal Christensen vállát tartotta. A kávé már régen az enyészeté lett, a
műanyagpoharak szétgurultak a szőnyegen tetejüktől távol.
- Te kibaszott buzi! Mit képzelsz magadról, mit?! –
kiabálta a norvég. Arca kipirult mérgében és szemeiben is könnyek csillogtak. –
Én legalább nem a hibáimból élek és nem vagyok olyan szerencsétlen seggfej,
mint te!
- Lukas, elég – szólt közbe Berwald.
Mindketten a babakocsi felé pillantottak, ahonnan halk
nyöszörgés szűrődött, majd nyűgös sírás. A norvég mélyet sóhajtott, sarkon
fordult és kiviharzott az irodából. Christensen utána nézett és Berwald kezével
nem törődve lecsúszott az asztal hátlapja mentén a földre. Felhúzta térdeit,
tenyereibe temette arcát és vállai megremegtek. Ujjaival hajába túrt és a svéd
szólongatására sem nézett fel.
KRASCS.
A lelke végérvényes milliárd darabra törött. Mint mikor
megreped a jég, összetörik és maga alá gyűri áldozatát. Azon a szinten már nem
süllyedhet nagyobb mélységekbe és nem érheti el több sötétség, fény pedig már
bizonyosan nem jut el odáig. A könnyeivel megpróbálhatja tisztára mosni, de
hiába, régen halott minden. A fájdalom, mert a lélek törése bizony fájdalmas
dolog, felkúszik egyenesen a torkába, mégsem képes üvölteni, vagy elmondani,
mit is érez pontosan.
Mint mikor kisgyermekként azt gondoltuk, hogy ha bemászunk
az asztal alá, nem érhet minket baj.
Ő is legszívesebben elbújt volna, mert annyival jobb lett
volna meghalni és többé nem érezni, nem látni, nem törődni semmivel. Ha többé
már nem fájna…
- Jól van… - csitította Berwald.
Erővel lefejtette a dán kezeit arcáról és az felnézett rá,
egyenesen a szemeibe. A kék íriszekben összetört az ég és meghalt a szivárvány.
És hagyta, hogy megcsókolja. Az íze pont olyan volt, mint
amilyennek megismerte csak most szenvedély helyett kétségbeesés és fuldoklás
járta át. Finoman, lassan csókolta, mint még soha, szőke szempillákról könny
pottyant arcára, aztán…
- Berwald.
A férfi eltolta magától a dánt és Tinóra pislogott, aki
kissé megszeppenve állt az ajtóban. Végül elmosolyodott és odaintett nekik.
Ügyesen átlépett néhány poharat és kávéfoltot, aztán belekukucskált a pink
babakocsiba. Margrethe még ébren volt ugyan, de legalább már nem sírt, így a
finn a kis ujjak közé engedte ujját és kuncogott mikor a baba cuminak nézte
azt. Végül ő is megsimogatta és puszit nyomott a homlokára.
- Jézusom, Denny! Mér megint veszekedtetek? – sopánkodott
Tino, aztán megcsóválta a fejét és hozzájuk szökkent.
Alaposan végigmérte Christensen véres-könnyes arcát, aztán
birtokló csókot nyomott társa ajkaira. Érezte még rajta a másik ízét, de úgy
döntött, nem törődik vele. Az ő számláján is elég sok van már, és a kettejük
kapcsolata amúgy sem szerelem ezt ő is nagyon jól tudta.
- Csak a szokásos – mondta a férfi. Feltápászkodott és
megnézte kislányát. Sóhajtva adta szájába a cumit és ült le dolgozni.
Megint mosolygott. Álmosoly, azt a szemei is elárultak,
mégis töretlenül ott volt, miközben egy piti kis utcai rablásról olvasgatott.
Ki az a hülye, aki kirabol egy újságos standot?
Úgy gondolta, a másik kettőnek egyáltalán nem kell tudnia
arról, amit az este Kalléval műveltek, különben sem biztos, hogy megértették
volna. Igen, Kalle bevihette volna könnyebben is, de nem akarta, és ezt nem
biztos, hogy mindenki felfogta volna. Szóval ez van. Már amúgy sem tudja
visszacsinálni, ami megtörtént. Aztán mielőtt túl messzire szálltak volna
gondolatai betoppant Kalle. A férfi egyenesen Margrethe-hez sétált és senki nem
kérdezte meg, honnan tudta, mert kínos lett volna, ha azt feleli rá, Lukas
mondta. Megpuszilgatta a gyermeket, babusgatta keveset, és felnézett a
beosztottjaira.
- Oké, ha bárki azt meri mondani, hogy New Yorkban nem
történik semmi, annak lekeverek egyet, világos? – kérdezte, aztán felkapkodta
az üres poharakat a földről és a papírkosárba dobta őket. – Már azt se nagyon
hiszem el, hogy komolyan ennyi náció van ebben a rohadt városban, de ha tud
valaki oroszul, annak megköszönném a segítséget.
És Tino félősen jelentkezett, mire Kalle hátba csapta úgy
istenesen, aztán kitoloncolta az irodából azzal, hogy akkor egy fél napra el
van rabolva. A kis finn annyira megszeppent, hogy tiltakozni is elfelejtett,
hát még akkor mikor meglátta a célszemélyt főnöke irodájában. A férfi csak kedvesen felé intett,
felemelkedett ültéből és kezet fogott vele, miközben bemutatkozott. Mintha nem
ismernék egymást. Mintha Kalle nem látta volna már őket együtt.
Bassza meg!
- Fogalmam sincs, mit szeretne. Vagy nem hajlandó beszélni
vagy nem is tud angolul, szóval te vagy az én megmentőm, a szőke hercegem
ésatöbbi. – Azzal a finn vállára csapott és leültette abba a hihetetlenül
kényelmes forgós székébe.
- Mit keresel itt? – kérdezte teljesen tárgyilagosan,
oroszul Tino, ahogy ujjait tördelte.
- Nekem is lehetnek problémáim, drágám – válaszolta
mosolyogva a férfi. – Talán szóvá tette neked, hogy akkor meglátott velem?
- Nem, de…
- Túl sokat aggódsz – jegyezte meg az orosz, aztán
elmosolyodott és kicsit előrehajolt, mintha bizalmas információt közölne. – Azt
hiszem, a nyomomban vannak.
- Kik? – hökkent meg a fiú. Szemeiben aggodalom és félelem
csillant.
- Az FBI.
- Mit csináltál?! – Tino akkorát sikkantott, hogy Kalle
felé kapta a fejét, de kifújta a levegőt és elmosolyodott. – Az úrnak védelemre
lenne szüksége.
- Rendben – bólintott rá a svéd, aztán kihessegette a
finnt a székéből, kezet rázott Ivannal, kikísérte és közben megígérte neki,
hogy ha a portán meghagyja az adatait, értesíteni fogja a továbbiakról.
Visszasétált Tinóhoz, aki már éppen menni készült.
Lenyomta oda, ahol eddig az orosz ücsörgött, itallal kínálta és úgy mosolygott
rá, hogy a fiú a gerincében is érezte azt a furcsa borzongást.
- Túl hamar beleegyeztél – jegyezte meg óvatosan. – Nem
szoktál…
- Jó napom van – volt vállat amaz. – Megbízom benned,
Tino, remélem tudsz róla. Éppen ezért szeretném, ha követnéd ezt a férfit és
szemmel tartanád, de úgy, hogy semmi esetre se vegyen észre. Rendben?
- Igen, de…
- Remek – vágott a szavába Kalle, és szabadjára eresztette
beosztottját. – Még valami, jó, ha van nálad fegyver. Majd hívlak.
Nem, én nem mondom
el neki. Mert neked kell elárulnod magad ahhoz, hogy egyáltalán szóba jöhessen
a megbocsátás. Azért… sajnálom.
Sóhajtva dőlt hátra a székében, aztán órákig csak bámult
ki az ablakon. Figyelte a nyüzsgő várost, a soha meg nem álló mindenséget, ami
együtt is éppen úgy élt, lélegzett, mint minden kis eleme külön-külön. És arra
gondolt, hogy talán nem csak őkörülötte van ennyi búbánat és baj.
- Bondevik itt van? – nyitott be Berwald valamikor egy
óra, fél egy körül.
Kalle annyira megijedt, hogy székestől felborult, de az
asztalba kapaszkodva hamar feltápászkodott, még mindig mellkasán tartva kezét.
Szerette Berwaldot, de tény, hogy a férfi néha a szívbajt hozta rá.
- Reggel láttam a labor felé csörtetni. Ott nincs? –
kérdezett vissza, mire a másik svéd megrázta a fejét. Már ment volna tovább,
mikor főnöke utána szólt. – Minek keresed?
- Itt vannak a szülei.
Kalle három hosszú pillanatig csak pislogott, aztán
elvigyorodott és felpattant. Ezt látnia kell alapon hagyta maga mögött az
irodát és Berwaldot, aki követte. Egyedül Densen ismerte a Bondevik szülőket,
bár mindkét fél hónapokat könyörgött Lukasnak egyetlen bemutatásért. Most is a
dán foglalkozott velük. Ott álltak az előcsarnokban és a férfival beszélgettek,
nevettek.
Többen, mint szükséges lett volna.
Egy magas, karcsú szőke nő összemosolygott Christensennel
és kacagva mondott neki valamit a gyerekekről. A megszólalásig hasonlított
Lukasra. Az álla, a szemei, az orra… Még a haja színe és szálának vastagsága
is. Kicsit volt csak alacsonyabb a dánnál, drága, márkás és szörnyen elegáns ruhákat
viselt, körömcipőt és arany karórát.
A másik nő tömzsibb és alacsonyabb volt, piszkosszőke haja
rövidre nyírva. Teli volt élettel, tornacipőt és kényelmes ruhákat hordott,
amik mégis divatosak voltak. Egyetlen ékszere az ujján díszelgő gyűrű volt, ami
arra szolgált, hogy hirdesse házasságát. Mellette állt férje, aki türelmetlenül
toporgott és időről-időre az órájára pislogott, mintha sietne valahová. Jól
fésült férfi volt jellegzetes kefebajusszal és szemüveggel. Szürke könyöklős
öltönye és fekete nyakkendője állandó darabnak látszott.
Kalle elgondolkodott, hogy ki lehet a harmadik fél. Ahhoz
túl idős, hogy Lukas nővére lehessen, ráadásul a házaspár semmiben sem
hasonlított a férfira.
- Jó napot kívánom, Charles vagyok – mutatkozott be, ahogy
kezet fogott mindhármukkal. – A fiuk nekem dolgozik.
- Didrik Bondevik – mutatkozott be a férfi, aztán
átkarolta feleségét. – A nejem, Christine.
A svéd üdvözölte a párt, hagyta, hogy Mrs. Bondevik arcon
csókolja, mintha már évek óta ismernék egymást, aztán a nőhöz fordult.
- Kisasszony – mondta, ahogy kezet fogott a finom
hölggyel, aki kedvesen rámosolygott és a füle mögé igazított egy lehetetlenül
egyenesen és hosszú szőke tincset.
- Inge Guldbrandsen. Örülök, hogy megismerhetem, Charles.
És ekkora Denny derékon ragadta a nőt, hogy kisajátítsa.
Inge csilingelően kacagott, ahogy átkarolta a nyakát. Olyanok voltak, mintha
minimum járnának. Legalábbis simán kinézte volna belőlük bárki, hogy titkos
esti randira mennek valami puccos étterembe, aztán meg kivesznek egy szobát a
Hiltonban.
Ha Christensen Lukassal is ilyen kapcsolatban lett volna…
Ha csak negyed ennyire boldogok lehettek volna…
- Anya! – kiáltotta Lukas, ahogy feléjük közeledett.
Vállán táska volt, szemei kicsit vörösek voltak, mintha
nemrég sírt volna, de egyébként a természetes eleganciája ragyogta körbe.
Átdobta válla fölött sála egyik szárát, ahogy a házaspárhoz sétált. Kalle és
Berwald elhaladtában is érezte rajta az átható dohányszagot.
Szeretettel ölelte magához édesanyját, még arcon is csókolta,
aztán hagyta, hogy apja csontropogtató ölelésbe zárja. Tökéletes családi idill,
amit Inge zavart meg. Lassan sétált oda a trióhoz, pár lépés távolságra meg is
torpant.
- Lukas – suttogta olyan hangon, mint aki menten elsírja
magát.
A férfi felé fordult, küldött felé egy lesújtó pillantást
és odasétált. Így közelről még jobban hasonlítottak egymásra, de mikor a nő meg
akarta ölelni, elhúzódott és elővette legundokabb fintorát.
- Mit keresel itt? – sziszegte, miközben összefonta
karjait mellkasán. – Komolyan ennyit repültél Oslóból csak, hogy lásd,
megértem-e a pénzem?
- Látni akartalak.
- A faszomat! – csattant fel a férfi és ledobta táskáját
dühében. – Nem hiszem el, hogy képes vagy ide tolni a képed. Mit gondoltál, úgy
mégis? Hogy a karjaidba vetem magam meghatottan, vagy mi?! Kérlek!
- Csak…
- Mire költötted a pénzt? Erre? – kérdezte, ahogy
végigmutatott Ingén.
Nem várta meg a reakciókat, felkapta táskáját és
elviharzott. Az üvegajtó vészesen remegett a tokjában miután bevágta. És beállt
a csend. Inge szipogott csak, és néha-néha könnyeit törölgette, de Denny hamar
átkarolta és leültette. Halk szavakkal csitította és fogta a kezét.
- Kisfiam…
És Kalle utána rohant.
Remélte, hogy még a parkolóban utoléri, de pechére Lukas
kifelé hajtott. Igen, elvitte a szülei autóját;a kulcsot pedig nyilván az apja
zakójából emelte el,mikor ölelkeztek.
Kalle első megállapítása az volt, hogy fáj a feje és a
nyaka. A második az, hogy egy káromkodó Lukas guggol mellette és a pulzusát
méri.
- Mégis mi a keserves isten nyilát csinálsz? Kiugrani
valaki autója elé nem vicces – közölte, ahogy felrángatta a férfit a földről. –
Szerencséd, nincs nagyobb sérülésed.
- Gyere csak, fiacskám, beszélgessünk kicsit – mondta a
svéd, és átkarolta a vállát, úgy húzta maga után.
Csendben sétáltak legalább egy fél órát, és Kalle végig
annyira higgadt volt és kedves. Mintha nem lett volna a fültanúja mindennek,
mintha nem az előbb ütötte volna el. Jó, csak koccant, de akkor is! Leültek egy
hangulatos kis kávézó teraszán. Aranyos, kerek fa asztal, rajta szalvéták, só-
és borsszóró, fogpiszkálók. Lukas türelmetlenül piszkálgatta a sótartót,
tekintetét is a céltárgyra szegezve, mintha csak egyedül lenne. Addig főnöke
kért két kávét. Üresen.
- Cukorral iszom – szúrta közbe a norvég.
- Csöppet sem érdekel a kávé – mondta Kalle egészen
szelíden. Összefonta ujjait az asztalon és kereste a másik tekintetét. Hiába. –
Abbahagynád ezt a viselkedést?
- Nem értem, mire gondolsz. – Röviden megrázta a fejét.
- Dehogynem. Figyelj, Lukas, engem nem érdekel, hogy a
barátom pasija vagy-e vagy sem, de…
- Szakítottunk.
- Tudom. Az nem érint, hogy ti mit döntöttetek magatokról
meg az életetekről. Az viszont igen, ha ez kihat arra, amit csináltok, ráadásul
azt látom, hogy nemhogy napról-napra, de percről-percre egyre jobban leépültek.
Nem csak te, hanem Densen is. – Kedves mosollyal átvette a csészét a
pincérlánytól, és megkavarta a forró italt. – Nekem az a meglátásom, hogy a
veszekedésekkel baromira kompenzáltok. Hogy mit? Azt, kérlek, hogy vágytok szeretetre,
kényeztetésre, enyelgésre, mégis túl nagy a büszkeségetek ahhoz, hogy ezt
nyíltan a másik tudtára adjátok. Azt bezzeg ugyan úgy elvárja ő is, mint te,
hogy a kis jelekből megértse a másik, mit akartok.
- Hülyeség – zsörtölődött tovább a norvég, aztán egy
hajtásra kiitta forró kávéja felét.
- Lehet, de részemről bevágnálak titeket egy szobába, hogy
beszéljétek meg a dolgokat rendesen. Ki tudja, hátha ez is előkerülne, mint
indok – vont vállat.
- Erről akartál velem beszélni?
- Nem.
Hallgattak és csendben kortyolták az éltetető koffeint,
ami csodával határos módon nem keserítette meg a beszélgetést.
- Nézz bolondnak, de ha én így beszéltem volna anyámmal,
már rég lekevert volna egy akkorát, hogy a fejem nem marad a nyakamon.
- Nem érted…
- Rajta, magyarázd meg – unszolta a svéd, aztán hátradőlt
székében és minden figyelmét Lukasnak szentelte.
- Anyámékkal Oslóban laktunk, én ott is születtem. Bár
nincs testvérem, nagyon jól megvoltunk, szerettek is, meg mindent megadtak,
szóval baromi normális és nyálas gyerekkorom volt. Aztán apám munkát kapott
itt, Amerikában. Tudod, ő tanár, de imád zenélni és tehetsége is van hozzá.
Szóval ide költöztünk, pedig alig töltöttem be a tizet. Azért így mindent
elölről kezdeni kurvára nem könnyű dolog – mesélte, de szemei egészen
elhomályosodtak és csak azt az átkozott sótartót bámulta. – Aztán valamikor
tizennégy éves korom körül volt egy balesetem, amibe nem mennék bele. A lényeg,
hogy vérre volt szükségem, és egyik szülőmé se felelt meg. Akkor mondták el,
hogy az anyámnak hitt nőnek nem lehet gyermeke, de egy nagyon kedves és
gyönyörű nő vállalta, hogy szül nekik kisbabát.
- És az édesapád?
- Hülyéskedsz? Én vagyok az élő példa egy anyagias ribanc
és egy tű kapcsolatára. Még csak nincs is férje annak a nőnek, hogy legalább
rendesen foganhattam volna – mondta ki nyersen, és sóhajtva hajába túrt. Nyaka
teljesen libabőrös lett, ahogy visszafogta könnyeit. – Negyvenezer korona,
ennyit érek. Negyvenezer kibaszott koronát.
- Én megértem anyukádat. – Kalle egészen halkan beszélt és
a kanalával játszott.
- Mi van?! – Lukas úgy csattant fel, hogy a sótartó
felborult. Dühösen kapta fel, szórt egy marékkal a tenyerébe és hanyagul dobta
hátra bal válla fölött.
- Nálam jobban senki nem akar gyereket, mégsem jön össze,
és éppen ezért tudom, hogy mekkora öröm lenne, ha ugyan úgy segíthetnénk az
ilyen pároknak, mint a te anyukád – magyarázta. – Segítséget kapni és ugyan így
adni fantasztikus dolog és valahogy megható is.
Lukas egyszerűen nem akarta kifejteni efölötti véleményét.
Az, hogy Kallénak nem lehetett gyereke senki hibája nem volt. Egyszerűen nem
jött még össze. Az, hogy Densennek sikerült, pedig nem is akarta, egyfajta
áldás és büntetés. Hiszen a sors ítéletet mondott és fityiszt mutatott a
kapcsolatukra. Pedig milyen jó volt minden, mikor bemutatta a szüleinek…
{- Alig vártuk, hogy
végre megismerjünk. Lukas sosem mesél nekünk a barátjáról – csicseregte
Christine, és aprósüteménnyel kínálta a férfit.
- Ami engem illet,
meglehetősen örülök, hogy van, aki a fiam mellett legyen és vigyázzon rá –
mondta Inge és vissza engedte a csészét az apró porcelántányérra. – Nem sűrűn
nyílik lehetőségem találkozni vele.
- Kicsim, nem is
mondtad nekem, hogy ilyen gyönyörű anyukáid vannak. – Christensen kézfejével
simogatta meg szeretője arcát, míg a két nő összemosolygott.
Tudta. A dán
valahogy mindig is természetesen vette, hogy neki három szülő is jutott, pedig
nyilván már azokra is joggal lehetett irigy, akiknek a normális kettő megvolt.
- És a te szüleid,
édesem? – kérdezett rá Inge, amire Lukas morgott valamit az orra alatt. – Ugyan
már, kisfiam, ne zsörtölődj folyton. Az senkinek nem áll jól.
- Az én szüleim –
kezdte Denny, aztán egy pillanatra elgondolkozott. Nem, nem fogja megmondani az
igazat. – otthon vannak, Dániában. Legalábbis, ami anyámat illeti. Apám járja a
világot.
- Oh, értem –
bólintott Inge.
Lukas csak
ciccegett. Nem értette, miért jönnek ki olyan jól egymással, ha most
találkoznak először, mikor ő soha nem jött ki azzal a nővel, aki a biológia
anyja.
Muszáj volt rágyújtania.
Kivette az öngyújtót és a dobozt párja zsebéből, csókot nyomott az arcára és
már ott sem volt.}
Mire visszaértek, addigra a kedélyek valamennyire
csillapodtak. Inge egy bögre teát szorongatva ücsörgött Denny székében, a
Bondevik házaspár pedig lefoglalta magát a faliújság tanulmányozásával.
- Elnézést kérek –
mondta Lukas, ahogy belépett a kis irodába. Minden szem egyszeriben rá
szegeződött, még Berwald is felnézett a telefonjából.
- Mi nem haragszunk rád – biztosította Inge, majd lassút
hörpintett teájából. – Ha hiszed, ha nem, szeretünk téged.
- Nem tudom, ti, hogy vagytok vele, de én személy szerint
imádom ezt a kis prücsköt. – Christensen belépett, karjaiban kislányával, aki
nagy szemeket meresztett a világra, apja nyakkendőjébe kapaszkodott egyik
parányi kezecskéjével és nagyokat cuppantott a cumijával. – Egyszerűen
zabálnivaló, hogy milyen édes.
- Denny… - Lukas sírós hangon szólította meg a férfit,
aztán egyszeriben a nyakába borult, figyelve Margrethe-re is, aki szabad
kezével elkapta a pulcsiját.
- Jól van, semmi baj – nyugtatta a dán, és hagyta, hogy a
vékony kezek átkarolják nyakát, közben a többieknek azt tátogta: sír.
- Nincs itt semmi látnivaló – pattant fel Kalle, aztán
kiterelt mindenkit, de mikor gondosan behúzta maga mögött az ajtót, Densen
tisztán hallotta a zár kattanását.
Hosszú csönd állt be, amit csak Margrethe gügyögése tört
meg, aztán Lukas lassan elengedte és megtörölte arcát. Christensen sóhajtva
fektette vissza kislányát a Berwaldnak köszönhetően kisággyá alakított kocsiba
és alaposan betakargatta. Figyelte egy ideig, ahogy a csöppség szájába veszi
csörgőjét, aztán lassan elszenderedik. Visszafordult a norvéghoz, aki összefont
karokkal a padlót fixírozta és hozzá lépett.
- Ne haragudj – kérte a saját nyelvén, mire Lukas felkapta
a fejét. Tekintete megremegett, ahogy pillantása találkozott a határtalan
kékséggel.
- Nem neked kéne…
Elhallgatott, mikor Christensen remegő ujjai porcelán
bőréhez értek. Végigsimított az arcán, a nyakán le egészen a kulcscsontjáig,
aztán eleresztette. Az már régen volt, mikor ilyesmit megengedhetett magának és
amúgy is, ezt már egyszer megbeszélték.
- Tudom, hogy te nem fogsz bocsánatot kérni, és van is
benne igazság. Azt a pofont én provokáltam is, és különben is szabadott volna
ilyesmit a fejedhez vágnom – mondta a férfi.
- Azt hiszem, még sosem gondoltam át igazán a dolgaimat.
Mindig az én érdekeim voltak a helyesek és bármilyen furcsa, ezután is ez lesz
az elsődleges – suttogta és ellépett mellette, egészen a kiságyig. – Figyelj,
ez az egész nem rólunk szól, akkor se, ha külön-külön vizsgáljuk a dolgot.
Elhallgattak, mert nagyon is tudták, hogy ez az igazság.
Mert eleinte, mikor még viszonylag boldogan találtak egymásra még róluk szólt,
aztán ez idővel teljesen elhalványodott. Megismerték egymást, ráuntak a másikra
és eltávolodtak. A megszokás és a munka tartotta egyben kapcsolatukat.
Lukas kinyújtotta kezét és megcirógatta Margrethe apró
ujjait, kis kézfejét. A jellegzetes babaillat egyszeriben beitta magát agyába,
a fiatal bőr puhasága pedig szinte megrészegítette. Máris imádta a babát és
elképzelhetetlennek tartotta, hogy Denny pont őérte hagyja ott.
Hagyta, hogy a dán átkarolta a derekát és állát a vállára
ejtse, sőt egyenesen belesimult az ölelésébe. Sutácska csókot nyomott az arcára,
aztán sajátját a férfi állának simította, ujjaikat pedig összefűzte.
- Szeretlek – mondta ki végül.
- Tudom, kicsi Lukas.
ÚristeenT_Túristen,úristen,úristen*---*ezezeeezzzeeezzzez*-* ez...ezaztán hú*-*miért érzem úgy hogy most hogy betoppant Ivan az eddigieknél is sokkal több gond lesz még itt?de imádom és Denny-ék a végén aaawww*-* és Lukas story-ja aawwT_Tmegfogadtam egyszer hogy írok egy"Hoffnungslos~Ki kivel kavart eddig,és most kivel kavar lista" című művet,de lehet bonyolult lenneXDáhh nemtudomxD,soksikert és ötletet a folyatatáshoz és hajrá~
VálaszTörlésHát... ennél nagyobb gond már nem igen jöhet, de nem fogom lelőni a fő poénomat :B
TörlésHa hiszed, ha nem, én egyszer megpróbáltam egy ilyet Susie-val, de meddő próbálkozásnak bizonyult XD
Köszi szépen~
Nah~ *kétiszűrő elért a végére* Ésss~ Jó *--* A végén ahw, ahw, ahw deédesek már~ És Ivan... mindenhol ott van. Ez nem ér. Húzzon már xD Tino olyan kis lüke xD Lukas családja se semmi... itt senki nem lehet normális xD
VálaszTörlésÉswiii, várom a folytatást~
És köszönöm~ *-*
TörlésHé, én még mindig szeretem Ivant xD Tino az... Tino. xD
Hát nem nagyon xDDDD
kösziii~ <3