Hoffnungslos~

/7.

Oké, a nagy hetes, ami nekem nem tetszik (megint). Túl gyorsan készült el, ami azt illeti, és gyanúsan olyan, amilyenre akartam xD Köszönöm a segítséget Katie-nek és a biztatást Susie-nak. ^^ 

Sigurður nyitva találta a bejárati ajtót, és félig a hűtőszekrény ajtaját is, mikor hazaért. Lerúgta víztől tocsogó bakancsát, kissé megrázta fejét, hogy az esővíz szétszaladjon hajáról.

- Lukas, itt vagy? – kérdezte halkan, mikor belépett a hálóba.

A norvég ott kuporgott a hatalmas ágyban. Felhúzta térdeit, egyik kezébe temette arcát, ahogy némán zokogott, a másikban egy üveg vodkát, aminek fele már oda volt, pedig az izlandi fiú megesküdött volna, hogy mikor utoljára találkozott vele, még tele volt.

- Ne csináld, add ide szépen – kérte az üveget, és odanyújtotta kezét. Lukas csak szipogott és felemelte az üveget, hogy igyon. – Ne, ne, ne!

Idejében sikerült elmarnia az alkoholt és letette az éjjeliszekrényre. Olyan közel volt a férfihoz, hogy tisztán érezte a sós könnyen illatát és a vodka maró szagát. Idétlenül simított végig az arcán és a nyakán jéghideg ujjaival. Lukas ismét megremegett, ahogy újfent eleredtek könnyei. Megfogta Sigurður ujjait, a kezére csókolt, aztán megkereste ajkait is.

- A kurva életbe…

- Jól van – csitította, és összetámasztotta homlokukat. Gyöngéden cirógatta a szőke tincseket a másik tarkóján. – nem lesz semmi baj. Nyugi.

Azzal a céllal simította le róla a ruháit, hogy rávegye egy fürdésre, de a norvég újra és újra ajkai után kapott, aztán nyakát vette célba. Nem tehetett, róla, megadta magát, pedig tudta, érezte, hogy Lukast az alkohol hajtja és a keserű fájdalom. Sőt talán még dühös is. Magára. Densenre. Ki tudja, kire.

×××

Másnap kézen fogva mentek be dolgozni. Lukas ugyan mutatott némi fényérzékenységet és fejfájást, de igyekezett boldognak tűnni és annyiszor megcsókolni Sigurður, ahányszor csak alkalma adódott rá.

Viszont túl kellett esnie a nehezén.

Igenis dolgozott előző nap, miután eljött a hídról. Lefuttatta a programot, és kiderítette, kinek a kézírása van a papíron, aztán meg, hogy hol tartózkodik ez a személy. És ezt most el kell mondania Christensennek. Szupicsodás.

Sóhajtott és megdörzsölte halántékát mielőtt benyitott volna a férfi irodájába. Ott jóval többen voltak a szükségesnél. Kalle egy furcsa, albínó fiú és egy csinos fiatal lány vállát karolta át, és valami olyasmiről beszélt, hogy a friss hús idén nem hagyja magát.

- Bocs, zavarok? Visszajöhetek – mondta, ahogy megmarkolta a kilincset. A pillantása csak egy másodpercre találkozott a dánéval.

Úgy csapta be maga mögött az ajtót, mintha az tehetne mindenről.

- Mi baja? – tudakolta az albínó fiú, ahogy a még mindig remegő kilincsre pislogott. Az végül csilingelve hullott a padlóra.

- Csak rosszul aludt – magyarázta Christensen, aztán feltápászkodott székéből és felmarkolva a bűnjelet erőteljesen visszatuszakolta a helyére. – Megjavíttatnád végre? Egyszer komolyan itt fogunk megdögleni.

- Nyugi, oké? Szólok valakinek – biztosította Kalle, aztán megpaskolta a fiatalok vállát. – De előbb körbevezetem a fiatalokat. Hát nem édesek együtt? Hjajj, fiatalság…

- Nem vagyunk együtt! – csattant fel a lány, mire a svéd csak nevetett. – Igenis nem! Gilbert csak a barátom.

- Persze, mindig így kezdődik – mosolygott rá Kalle, aztán Gilbert felé kacsintott és kiterelte őket. – Na, nekem is dolgozni kell, szóval indulás. Köszönjetek szépen Densen bácsinak!

- Hali!

Christensen csak megrázta a fejét, miközben visszasétált asztalához. Leborult az asztalra, a hűs fának nyomva homlokát, mikor a norvég visszatért. Koppintott párat az ajtófélfán, majd óvatosan közelebb merészkedett a férfihoz.

- Hagyjál – nyögte az. Fel sem nézett, tudta, hogy Lukas az.

- Tudom, ki írta az anagrammádat.

Erre persze felkapta a fejét. Úgy bámult a norvégra, mint valami égi lényre, aki most szállt alá, hogy hírt mondjon neki, vagy tudassa vele: a Mennyeknek országa valóságos. A férfi megköszörülte a torkát és az asztalba kapaszkodott.

- Eduard von Bock. Informatikát tanul, egyetemista. Oroszországban volt cserediák, de nemrég Amerikába jött, mert állítólag zűrök voltak körülötte iskolán kívül. Nem t’om, olyan kis strébernek néz ki. – Azzal odagyújtott neki egy igazolványképet a fiúról, amit isten tudja, honnan szedett elő.

- Egy amerikainak, hogy lehet ilyen cifra neve? – értetlenkedett Christensen, ahogy megnézte a képet. Jól fésült frizura, szemüveg… ez egy kocka.

- Születése szerint észt.

- Hogy összegyűltünk itt… - vigyorgott a dán, aztán kihúzta magát. – Jössz?

- Nem – jelentette ki határozottan Lukas, aztán már indult is az ajtó felé, de Densen visszatartotta.

Csak egy pillanatra érintette meg, bőre máris úgy izzott, mintha áramütés érte volna. Karja, nyaka egyszeriben libabőrös lett, de hajlandó volt leülni. Keresztbe dobta lábait és karjait mellkasa előtt, aztán kiszúrt egy tollat és azt kezdte fixírozni.

- Mondjad – mondta végül.

- Nem akarom, hogy haragudj rám, baszd meg. Oké, kurvára elcsesztem, tudom, de azzal nem lesz jobb senkinek, hogy utáljuk egymást. Főleg, hogy nem utállak – magyarázta Denny. Ujjai idegesen remegtek, ahogy beszélt. – Tudom, sablonszöveg, de… nem lehetnénk rendes barátok? Én szeretnék a barátod lenni.

Az, hogy felajánlottad megalázó.

Az, hogy elfogadom megmenti az életünket.

- De, megpróbálhatjuk – bólintott rá Lukas.

Felállt és kezet rázott a dánnal. Az rendben volt, hogy kitett magáért, de dolgoznia attól még kellett és az ő munkahelye történetesen egy laborban volt, kémcsövek között. A munkakörébe abszolút nem tartozott bele az íróasztal meg a kávéfőző.

Christensen punnyadt ott még egy röpke órát, aztán egy felet arra áldozott, hogy megfejtse az üzentet. A feladó megvan, de az üzenet mondanivalója még csak messze cél. Éppen a napi gondolkozás közben született firkájával próbált célba dobni a szemétkosárba, mikor betoppant Berwald és kávét lökött az asztalára.

- Angyal vagy, csók és puszik – rikkantotta Denny, aztán betámadta a gőzölgő műanyagpoharat. – Megőrjít ez az átkozott levél, de jó hír, megvan a feladó.

- Fejtsd meg – közölte Berwald és leült a gépe elé.

- Azon vagyok…

Egy ideig csend borult az irodára. Csak a svéd kattintott vagy gépelt, esetleg Denny szürcsölt bele a csendbe. Aztán egyszer csak felkapta a fejét, papírt rántott maga elé és ceruzát, és írni kezdett mélyen a lapra hajolva.

- Ha ez egy anagramma, akkor pár óra alatt megfejtem – jelentette ki, és lefirkált valamit.

Egészen estig dolgozott, mást sem csinált csak felírt valamit, aztán kis idő elteltével lehúzta. Több kávéspohár hevert az asztalán, mint általában szokott és a kávéfőző is folyamatosan szörcsögött, pedig Kalle meg volt róla győződve, hogy nem működik, mikor egyszer, egy szombat reggelen használni próbálta.

- Densen, haladsz? – Dugta be a fejét az ajtón az említett, aztán többi részét is beljebb parancsolta. – Hát mit kell tennem ahhoz, hogy végre jó legyél és szót fogadj nekem, hm?

- Kész.

A svéd már nyitotta volna a száját, hogy visszavágjon, de meggondolta magát és inkább az asztalhoz trappolt. Az összefirkált lapra nézett, hunyorgott, aztán elmosolyodott. Félkész munka, de annak tökéletes.

- Akit keres az… az kicsoda? – kérdezte végül.

- Na, azt még nem tudom. Egyáltalán ez mit jelent? Szerinted az angol…

- Köze van hozzá, igen.

- Jössz? Azt hiszem, meglátogatom von Bock barátunkat – vigyorodott el Christensen és felkapta a papírt meg az igazolványát.

- Az ki? – értetlenkedett egyszerre a két férfi, mire a dán megforgatta a szemeit, csettintett és megindult kifelé.

Sötét volt ugyan, és a kollégiumnak viszonylag magasak voltak a falai, Densen mégis viszonylag higgadtnak tűnt. Mi a legrosszabb, ami történhet? Elkapja egy csapat kollégista és pár felügyelőtanár. Azta! Akkor már inkább megint végig kerget egy vadbarom gyilkost az utcákon.

Hátát a betonfalnak nyomta, ahogy mélyet sóhajtott és Kalléra vigyorgott. A férfi viszonozta a gesztust, aztán kinézett oldalra, de a villanyok csak elszórtan égtek pár szobában.

- Na jó, ezek vagy kockák vagy nagyon szeretik a meghitt, egyszemélyes szeretkezést.

- Mert te nem csináltad – vonta fel a szemöldökét a hitetlenkedő Christensen.

- Kikérem magamnak, sosem maszturbálnék olyan szobában, amit megosztok másokkal – felelte a férfi, és megint az ablakok felé pillantott. – Remélem tudod, hogy be tudtalak volna hozni legális úton is, engedéllyel.

- Kérlek, abban hol az izgalom?

Összenevettek és elindultak. Át a bokrok alatt, keresztül a fák árnyékán egészen a tűzlétráig. Azon úgy osontak fel, mint valami pandúr, és egy kis ügyeskedéssel (Kalle valamiért sosem hozta nyilvánosságra, honnan tanult meg kívülről kinyitni egy ablakot) már a folyosón is voltak. Már csak ki kellett deríteni, melyik von Bock szobája.

Denny emlékeiben tisztán élt a kép, miszerint az ilyen kollégiumokban mindig van egy ellenőrző fülke, ahol csekkolják a diákok megérkezését. Ha nem tér vissza nyolcig, olyan megrovást kap, hogy még a fényposta korában is emlegetni fogják.

És lám! Ott volt az asztal, merőlegesen a bejáratnak, rajta a papír és a ceruza. A tanár valószínűleg kávét főzött, vagy mélyen aludt a szobájában. A két besurranó gyorsan végigfutott a papíron, ismerős név után kutatva, aztán rá is akadtak. Kilences szoba, von Bock, Eduard; Smith, Anthony. És az aláírásaik. Mindketten bent vannak a szobájukban.

- Gyere, erre csökken – mutatta Denny, aztán megindult. Kallénak egy pillanatra úgy tűnt, mintha régről ismerné a helyet, pedig a szőke azt mondta, Európán kívül csak vidéken járt suliba.

- Jártál már itt – jelentette ki.

- Párszor.

- Nem is mondtad…

{- Berwald, Denny! Gyertek szépen velem –kiáltotta Berwald apukája, ahogy fejébe húzta kalapját és az autójához sétált. – Vigyázok rátok, de csak ma, és ez azt jelenti, hogy bejöhettek velem az egyetemre.

- És, ha mi is idejárnánk? Tök közel lenne a rendőrség, ha megint elcsesznénk valamit – tódította a dán fiú, ahogy bevetődött a hátsó ülésre.

A jellegzetes illatú, krémszínű ülések, és az a biztonság érzet, amit csak nevelőapja mellett érezhetett. Megszorította Berwald kezét, fáradtan rámosolygott és lehunyta a szemeit. Nincs mitől félnie, míg a családfő ott van.

Aztán eltévedtek a hosszú folyosókon, a számozott ajtók között. Annyira a kijutásra koncentrált, hogy megint az apjától tanult módszert használta és a memóriájában lefényképezte a folyosókat.

Így majd tudni fogod, merre jártál már.

Csak egy számra emlékezz a sokból…

És megtalálta őket Herr Oxenstierna. Átölelte őket, megígértette velük, hogy nem kóborolnak el többet és elvitte őket fagyizni.}

Christensen megrázta a fejét és megtorpant a kilences szám előtt. Fehér ajtó, ugyan olyan mint a többi, rajta a nagy festett számozás. Lustán bekopogott, Kalle pedig előkapva pisztolyát, vállával lökte be az ajtót és belépett.

Azonnal fegyver szegeződött a halántékának. Elmosolyodott és leengedte saját pisztolyát, bár támadója remegéséből ítélve amúgy sem lett volna képes lelőni őt. De legalább felkészült.

- Nyugi, zsaruk vagyunk. – Emelte fel igazolványát, mire a fiú ledobta a fegyvert az asztalra. – Beszélni szeretnénk veled, Eduard. Az én nevem Charles.

- Hello, Christensen Densen – mutatkozott be Denny is, és kezet fogott a fiúval, aki  megilletődve bámult a két hatósági személyre. – Írtál nekem egy levelet nemrég, és…

- Megfejtette? – kapta fel a fejét Eduard. Szemei ijedten csillantak és türelmetlenül kapott a cetli felé, amit a dán éppen kihajtogatott.

- Hiányzik két szó. És te tudod, kit kellene megtalálnom, igaz? – kérdezte, ahogy odanyújtotta a papírt.

Tekintetével megkereste Kallét, aki szükség esetén remek meggyőző képességekkel rendelkezett, ám a férfi éppen szétnézett a kollégiumi szobában. Minden figyelmét lefoglalta egy lávalámpa és egy színes üvegű diszkógömb.

- Ivan – sóhajtotta Eduard, ahogy a lapra nézett. – Ivan Braginski. Én sem tudok róla sokat. Neki dolgoztam, mikor még Oroszországban tanultam, cserébe bepótolt a tandíjba.

- Mit kellett csinálnod neki?

- Hát, igazából nem szabadna tudnom róla – kezdte a fiú, aztán ölébe húzta laptopját és felnyitotta. – De meghekkeltem a rendszert és betörtem a gépére. Észre sem vette, hogy ott vagyok, aztán szépen átmentettem mindent ide.

- Ügyes – füttyentett a két férfi, aztán várta a folytatást.

- Nem értettem tisztán, hogy miről van szó, és a férfi, aki elintézte nekem ezt az amerikai programot azt mondta, hogy ha bármi baj lenne, hívjam ezt a számot – magyarázta és előkereste az egyik mappából a számsort. 2113853211. – Már próbáltam, de még csak ki se csöng.

- Briliáns – nevetett fel Kalle, ahogy a számokat nézte és felírta őket kézfejére.

- Mi van?!

- Telefonálnom kell, míg még nem késő. Gyere.

- Mi lesz Eduarddal? – értetlenkedett Christensen, aztán a fiúra pislogott, majd főnökére és megint a fiúra.

- Jaj, ugyan már! Tanuvédelem, az égvilágon semmi baja nem lesz, ha itt hagyjuk.

Kisétált a folyosóra és megtorpant. Oké, de hogy fognak kijutni? Bevárta társát, aki azonnal elindult visszafelé a folyosón. A nevelőtanár már elfoglalta helyét és éppen kávéját fújdolgálta és valami zenére billegette a fejét. Christensen tudta, hogy vagy ott mennek ki, ahol bejöttek, vagy kerülnek és a főbejáraton. Utóbbi helyzetből nem igen tudnák kimagyarázni magukat, jelvény ide vagy oda.

Kinézett a folyosóról nyíló ablakon, alattuk egy emelet mélyen terült el a sötétség és azon túl valahol a pázsit. Kalléra vigyorgott, kitárta az ablakot és kimászott.

- Meghülyültél? – mordult rá a svéd, aztán elkapta zakójánál.

- Ez csak egy emelet, nem lesz semmi bajunk.

Kiugrott.

Talán erre vágyott hetek óta, de valahogy a lelkén is könnyített, hogy a mélybe vetette magát. Valamilyen potom szabadságot adott neki és megtisztulást. Kellett, mint egy falat kenyér az éhezőnek. Aztán megérkezett a főnöke. Egyenesen egy bokorban landolt, mikor feltápászkodott, hajából levelek és kisebb gallyak meredeztek minden felé.

- Megjártuk a hadak útját. – Christensen nevetve karolta át a vállát, úgy mentek egészen az autóig.

- Telefonálnom kell, végre a célegyenesben vagyunk – örvendezett a férfi, aztán előkapta mobilját (amit szerencsére az autóban hagyott, mert az ugrándozás biztosan megölte volna) és tárcsázott. – Hihetetlen, hogy mennyire jól forgatják a szálakat.

- Kik? – értetlenkedett a dán. Megállt pár méterre a járműtől és végre rágyújtott. – Különben is, mi az a számsor? Már öreg este van!

- Fiam, arról még te is tanultál általános iskolában, csak nem ebben a sorrendben. Úgy mond valamit, hogy 1-1-2-3-5-8-13-21? – vigyorgott rá Kalle, aztán már tárcsázott is.

Kicsöngött.

Harmadjára felvették és egy egészen fiatal férfi hang szólt bele, olaszul. Nem meglepő, régen benne van Európa is a buliban.

- Pronto? – Teljesen nyugodt, mintha nem érhetné semmi, amire nincs eléggé felkészülve. Talán így is van.

- Egy bizonyos Eduard von Bocktól tudom a számát, a fiúnak nem esett bántódása – szögezte le gyorsan a legfontosabbakat. Olaszul beszélt, mert nem volt benne biztos, hogy a másik tud angolul.

- Nézze, nekem erre nincs időm, és különben sem tudom, hogy ki maga. Ha…

- Nem az a fontos, hogy én ki vagyok. Van egy közös ismerősünk, akiről magának információi vannak – magyarázta Kalle.

- Közös barát?

- Ellenség. Ivan Branginski.

- Van még idehaza elintéznivalóm, de három nap múlva repülőre ülhetek. – Láthatóan az orosz említése hatott az olaszra. – New York, igaz?

- Igen. Ezen a számon elér, kimegyek magáért. ArrivederLa.

- Arrivederci – köszönt tömören a fiú, aztán letette.

Christensen porba tiporta a csikket, aztán beszállt és benyomta a rádiót. Valahol mélyen sejtette, hogy semmi jó nem fog kisülni abból, hogy még több embert belekevernek a dologba és, hogy Kalle ennyire könnyedén veszi az egészet, de hallgatott. Ha szólt volna, úgyis neki kellett volna kijavítani az egészet, abban meg már ő sem bízott, hogy képes lenne ezt is saját erőből elvinni a hátán. Elég mindenkinek a maga gondja.

Hazavitte Kallét, aztán hazament (a saját lakására). Magához vett egy üveg sört, aztán befoglalta a fekete bőrkanapét a tévé előtt. Néznie kell valamit, mindegy, hogy mit; még a pornó is megteszi, ha nincs más. Fáradtan megdörzsölte orrnyergét, lehunyta szemeit és elképzelte, hogy nincs semmi baj, hogy Lukas vele van, ölelkeznek és csókokat váltanak. Egyszerűen csak felhőtlenül szeretik egymást, mert lehet olyat is.

Felszipogott és elfojtotta a könnyeket. Lukasnak könnyebb, neki kurvára könnyebb, az pedig a kutyát se érdekli, hogy álmatlanul ücsörög a kanapén estéken át, és azon gondolkozik, hogy fogja túlélni a következő vagy az azutáni napot. Felhúzta lábait, átkarolta térdeit és bámulta, ahogy két sivatagi manus vizet vedel egy döglött teve púpjából.