Hoffnungslos~

/8.

Kicsit hosszú fejezet lett, de kellett, hogy minden úgy alakuljon, ahogy akarom. *sóhaj* Szerintem megint elkapkodtam >.< Jó olvasást~

Egy átvirrasztott éjszaka után munkába menni már olyan megszokott, monoton volt Christensen számára. Ösztönösen felvette a szokásos önfeledt mosolyt, hajába borzolt, esernyőjét ledobta a portán és felpakolta magát kávéval. Nem változott semmi, még mindig ő érkezett a legkorábban és ugyanúgy hagyott kint mindenkinek az éltető nedűből. A dolgok annyiból különböztek mégis, hogy a laborban már nem csak Lukasnak tette ki a poharat.

Gyorsan továbblépett.

Menekül saját maga elől.

Jobb dolga nem lévén előhalászta a Kirkland aktát és átbogarászta újra és újra. Miért rabolna el valaki egy tizenéves kissrácot, ha van elég pénze? Végül Eduard nem mutatta meg, mire jutott, csak a kezükbe nyomott egy információforrást. Túl ködös az egész, mintha valaki direkt hagyná, hogy megfejtsék a dolgokat. Mint az egér, aki haraphat egyet a sajtba, mielőtt rácsapódik a csapda.

Csapda.

Hát persze, hogy csapda.

És nekik az a dolguk, hogy egészen addig hagyják magukat vezetni míg rá nem jönnek a kiskapura. El kell csípni pont a megfelelő pillanatot és lecsapni.

- Denny! Az ég szerelmére, végre megvagy! – Női hang ébresztette bambulásából, és mielőtt észbe kaphatott volna Ditte be is csukta maga mögött az ajtót. – Te, neked nem kéne, hogy telefonod legyen? Mert, hogy nem lehet rajta elérni az fix.

- Szia, Ditte – köszönt rá fáradtan, aztán röviden szájon csókolta. – Mit keresel itt hajnalban? Kávét?

- Tudod, hogy nem szeretem – hárította el a nő, és előrébb tolta a babakocsit. – Itt az ideje, hogy vállald az apai kötelességeidet. Nem láttad, mióta megszületett.

- Most?

- Igen. Dolgom van, és nem tudok vele foglalkozni. El kell utaznom.

- Hova? – kérdezte a férfi, ahogy felemelkedett ültéből. – Meddig?

- Figyelj. – Ditte lehalkította hangját, kezeivel Christensen vállaiba kapaszkodott, ahogy felnézett rá. A szemeiben szeretet és fájdalom csillant, a dán pedig arra gondolt, hogy pontosan ismeri ezt az érzést. – Anyu kórházban van és szeretnék vele lenni. Jó?

- Jobbulást kívánok – bólintott rá végül és átkarolta a nő derekát, aki hálacsókot lehelt ajkaira.

 Egy pillanatig összetámasztották homlokukat, majd Ditte eleresztette, sietve elbúcsúzott kislányuktól, és elsietett. Lezuhant a csend, a férfi pedig arra gondolt, hogy talán feleslegesen menekül a saját családja elől, talán lehetne minden rendben vagy legalábbis ráfoghatná. De menne egy életen keresztül? Szereti, de nem szerelmes. Éppenséggel le is tudna vele feküdni, ha arra kerülne sor, de mi lenne akkor? Produkálna egy közepes szexet, hátat fordítana és aludnának. Mert Lukas nem számított. Nem élhet mindig abban a világban, amiben ott van ő is, ezt nagyon jól tudta, de még korai lenne elengedni. Előbb tűvel és cérnával kell összefércelnie a lelkét és a szívét.

Margrethe álmosan nyöszörgött keveset a babakocsiban, aztán gügyögött valamit babanyelven. Végül is egészen aranyos csöppség a maga szőke, pihés buksijával és puha bőrével. Szerencsére az anyja hagyott mindent, amire szüksége lehetne, meg amúgy is volt pótkulcsa a lakáshoz.

Pont akkor sikerült kiemelnie a kicsit a kocsiból, mikor Berwald betette maga mögött az ajtót. A férfi egy pillanatra lemeredve nézett kettősükre aztán ledobta táskáját és odasétált. Kézfejével óvatosan simogatta meg a szunnyadó csöppség arcát és vállon veregette az apukát.

- Mikor? – kérdezte végül, miközben felmarkolta reggeli feketéjét. Nulla cukor, nulla tejszín.

- Szerintem egy fél órája sincs, hogy itt hagyta – motyogta Densen. Vállára emelte a kislányt és ringatta kicsit. – Ki kell találnom, hogy fogom magammal hordozni egész nap.

- Passzold le – javasolta Lukas. Nagyot ásított, aztán elengedte Sigurður kezét és beljebb lépett. – Különben kösz a kávét.

- Ja, és így lett Margrethe-ből három kilós medicinlabda. Köszönöm, nem – szögezte le a dán, aztán visszafektette a gyereket és Lukashoz sétált. – Éppen itt az ideje, hogy vállaljam a felelősséget, ha már akaratom ellenére szülő lettem.

- Vagy csak kompenzálni akarod, hogy neked szar szüleid voltak.

- Engem legalább nem pénzért szültek.

A pofon akkorát csattant, hogy ha lett volna valaki a folyosón az is tisztán hallhatta volna, Denny pedig az íróasztalba kapaszkodott, egyik kezével próbálva felfogni a vért, ami orrából és felszakadt szájából szivárgott. Berwald közöttük állt és tanácstalanul pislogott az izlandi fiúra, aki riadtan hátrált a folyosóra. A svéd egyik kezével lefogta Lukas karját a másikkal Christensen vállát tartotta. A kávé már régen az enyészeté lett, a műanyagpoharak szétgurultak a szőnyegen tetejüktől távol.

- Te kibaszott buzi! Mit képzelsz magadról, mit?! – kiabálta a norvég. Arca kipirult mérgében és szemeiben is könnyek csillogtak. – Én legalább nem a hibáimból élek és nem vagyok olyan szerencsétlen seggfej, mint te!

- Lukas, elég – szólt közbe Berwald.

Mindketten a babakocsi felé pillantottak, ahonnan halk nyöszörgés szűrődött, majd nyűgös sírás. A norvég mélyet sóhajtott, sarkon fordult és kiviharzott az irodából. Christensen utána nézett és Berwald kezével nem törődve lecsúszott az asztal hátlapja mentén a földre. Felhúzta térdeit, tenyereibe temette arcát és vállai megremegtek. Ujjaival hajába túrt és a svéd szólongatására sem nézett fel.

KRASCS.

A lelke végérvényes milliárd darabra törött. Mint mikor megreped a jég, összetörik és maga alá gyűri áldozatát. Azon a szinten már nem süllyedhet nagyobb mélységekbe és nem érheti el több sötétség, fény pedig már bizonyosan nem jut el odáig. A könnyeivel megpróbálhatja tisztára mosni, de hiába, régen halott minden. A fájdalom, mert a lélek törése bizony fájdalmas dolog, felkúszik egyenesen a torkába, mégsem képes üvölteni, vagy elmondani, mit is érez pontosan.

Mint mikor kisgyermekként azt gondoltuk, hogy ha bemászunk az asztal alá, nem érhet minket baj.

Ő is legszívesebben elbújt volna, mert annyival jobb lett volna meghalni és többé nem érezni, nem látni, nem törődni semmivel. Ha többé már nem fájna…

- Jól van… - csitította Berwald.

Erővel lefejtette a dán kezeit arcáról és az felnézett rá, egyenesen a szemeibe. A kék íriszekben összetört az ég és meghalt a szivárvány.

És hagyta, hogy megcsókolja. Az íze pont olyan volt, mint amilyennek megismerte csak most szenvedély helyett kétségbeesés és fuldoklás járta át. Finoman, lassan csókolta, mint még soha, szőke szempillákról könny pottyant arcára, aztán…

- Berwald.

A férfi eltolta magától a dánt és Tinóra pislogott, aki kissé megszeppenve állt az ajtóban. Végül elmosolyodott és odaintett nekik. Ügyesen átlépett néhány poharat és kávéfoltot, aztán belekukucskált a pink babakocsiba. Margrethe még ébren volt ugyan, de legalább már nem sírt, így a finn a kis ujjak közé engedte ujját és kuncogott mikor a baba cuminak nézte azt. Végül ő is megsimogatta és puszit nyomott a homlokára.

- Jézusom, Denny! Mér megint veszekedtetek? – sopánkodott Tino, aztán megcsóválta a fejét és hozzájuk szökkent.

Alaposan végigmérte Christensen véres-könnyes arcát, aztán birtokló csókot nyomott társa ajkaira. Érezte még rajta a másik ízét, de úgy döntött, nem törődik vele. Az ő számláján is elég sok van már, és a kettejük kapcsolata amúgy sem szerelem ezt ő is nagyon jól tudta.

- Csak a szokásos – mondta a férfi. Feltápászkodott és megnézte kislányát. Sóhajtva adta szájába a cumit és ült le dolgozni.

Megint mosolygott. Álmosoly, azt a szemei is elárultak, mégis töretlenül ott volt, miközben egy piti kis utcai rablásról olvasgatott. Ki az a hülye, aki kirabol egy újságos standot?

Úgy gondolta, a másik kettőnek egyáltalán nem kell tudnia arról, amit az este Kalléval műveltek, különben sem biztos, hogy megértették volna. Igen, Kalle bevihette volna könnyebben is, de nem akarta, és ezt nem biztos, hogy mindenki felfogta volna. Szóval ez van. Már amúgy sem tudja visszacsinálni, ami megtörtént. Aztán mielőtt túl messzire szálltak volna gondolatai betoppant Kalle. A férfi egyenesen Margrethe-hez sétált és senki nem kérdezte meg, honnan tudta, mert kínos lett volna, ha azt feleli rá, Lukas mondta. Megpuszilgatta a gyermeket, babusgatta keveset, és felnézett a beosztottjaira.

- Oké, ha bárki azt meri mondani, hogy New Yorkban nem történik semmi, annak lekeverek egyet, világos? – kérdezte, aztán felkapkodta az üres poharakat a földről és a papírkosárba dobta őket. – Már azt se nagyon hiszem el, hogy komolyan ennyi náció van ebben a rohadt városban, de ha tud valaki oroszul, annak megköszönném a segítséget.

És Tino félősen jelentkezett, mire Kalle hátba csapta úgy istenesen, aztán kitoloncolta az irodából azzal, hogy akkor egy fél napra el van rabolva. A kis finn annyira megszeppent, hogy tiltakozni is elfelejtett, hát még akkor mikor meglátta a célszemélyt főnöke irodájában.  A férfi csak kedvesen felé intett, felemelkedett ültéből és kezet fogott vele, miközben bemutatkozott. Mintha nem ismernék egymást. Mintha Kalle nem látta volna már őket együtt.

Bassza meg!

- Fogalmam sincs, mit szeretne. Vagy nem hajlandó beszélni vagy nem is tud angolul, szóval te vagy az én megmentőm, a szőke hercegem ésatöbbi. – Azzal a finn vállára csapott és leültette abba a hihetetlenül kényelmes forgós székébe.

- Mit keresel itt? – kérdezte teljesen tárgyilagosan, oroszul Tino, ahogy ujjait tördelte.

- Nekem is lehetnek problémáim, drágám – válaszolta mosolyogva a férfi. – Talán szóvá tette neked, hogy akkor meglátott velem?

- Nem, de…

- Túl sokat aggódsz – jegyezte meg az orosz, aztán elmosolyodott és kicsit előrehajolt, mintha bizalmas információt közölne. – Azt hiszem, a nyomomban vannak.

- Kik? – hökkent meg a fiú. Szemeiben aggodalom és félelem csillant.

- Az FBI.

- Mit csináltál?! – Tino akkorát sikkantott, hogy Kalle felé kapta a fejét, de kifújta a levegőt és elmosolyodott. – Az úrnak védelemre lenne szüksége.

- Rendben – bólintott rá a svéd, aztán kihessegette a finnt a székéből, kezet rázott Ivannal, kikísérte és közben megígérte neki, hogy ha a portán meghagyja az adatait, értesíteni fogja a továbbiakról.

Visszasétált Tinóhoz, aki már éppen menni készült. Lenyomta oda, ahol eddig az orosz ücsörgött, itallal kínálta és úgy mosolygott rá, hogy a fiú a gerincében is érezte azt a furcsa borzongást.

- Túl hamar beleegyeztél – jegyezte meg óvatosan. – Nem szoktál…

- Jó napom van – volt vállat amaz. – Megbízom benned, Tino, remélem tudsz róla. Éppen ezért szeretném, ha követnéd ezt a férfit és szemmel tartanád, de úgy, hogy semmi esetre se vegyen észre. Rendben?

- Igen, de…

- Remek – vágott a szavába Kalle, és szabadjára eresztette beosztottját. – Még valami, jó, ha van nálad fegyver. Majd hívlak.

Nem, én nem mondom el neki. Mert neked kell elárulnod magad ahhoz, hogy egyáltalán szóba jöhessen a megbocsátás. Azért… sajnálom.

Sóhajtva dőlt hátra a székében, aztán órákig csak bámult ki az ablakon. Figyelte a nyüzsgő várost, a soha meg nem álló mindenséget, ami együtt is éppen úgy élt, lélegzett, mint minden kis eleme külön-külön. És arra gondolt, hogy talán nem csak őkörülötte van ennyi búbánat és baj.

- Bondevik itt van? – nyitott be Berwald valamikor egy óra, fél egy körül.

Kalle annyira megijedt, hogy székestől felborult, de az asztalba kapaszkodva hamar feltápászkodott, még mindig mellkasán tartva kezét. Szerette Berwaldot, de tény, hogy a férfi néha a szívbajt hozta rá.

- Reggel láttam a labor felé csörtetni. Ott nincs? – kérdezett vissza, mire a másik svéd megrázta a fejét. Már ment volna tovább, mikor főnöke utána szólt. – Minek keresed?

- Itt vannak a szülei.

Kalle három hosszú pillanatig csak pislogott, aztán elvigyorodott és felpattant. Ezt látnia kell alapon hagyta maga mögött az irodát és Berwaldot, aki követte. Egyedül Densen ismerte a Bondevik szülőket, bár mindkét fél hónapokat könyörgött Lukasnak egyetlen bemutatásért. Most is a dán foglalkozott velük. Ott álltak az előcsarnokban és a férfival beszélgettek, nevettek.

Többen, mint szükséges lett volna.

Egy magas, karcsú szőke nő összemosolygott Christensennel és kacagva mondott neki valamit a gyerekekről. A megszólalásig hasonlított Lukasra. Az álla, a szemei, az orra… Még a haja színe és szálának vastagsága is. Kicsit volt csak alacsonyabb a dánnál, drága, márkás és szörnyen elegáns ruhákat viselt, körömcipőt és arany karórát.

A másik nő tömzsibb és alacsonyabb volt, piszkosszőke haja rövidre nyírva. Teli volt élettel, tornacipőt és kényelmes ruhákat hordott, amik mégis divatosak voltak. Egyetlen ékszere az ujján díszelgő gyűrű volt, ami arra szolgált, hogy hirdesse házasságát. Mellette állt férje, aki türelmetlenül toporgott és időről-időre az órájára pislogott, mintha sietne valahová. Jól fésült férfi volt jellegzetes kefebajusszal és szemüveggel. Szürke könyöklős öltönye és fekete nyakkendője állandó darabnak látszott.

Kalle elgondolkodott, hogy ki lehet a harmadik fél. Ahhoz túl idős, hogy Lukas nővére lehessen, ráadásul a házaspár semmiben sem hasonlított a férfira.

- Jó napot kívánom, Charles vagyok – mutatkozott be, ahogy kezet fogott mindhármukkal. – A fiuk nekem dolgozik.

- Didrik Bondevik – mutatkozott be a férfi, aztán átkarolta feleségét. – A nejem, Christine.

A svéd üdvözölte a párt, hagyta, hogy Mrs. Bondevik arcon csókolja, mintha már évek óta ismernék egymást, aztán a nőhöz fordult.

- Kisasszony – mondta, ahogy kezet fogott a finom hölggyel, aki kedvesen rámosolygott és a füle mögé igazított egy lehetetlenül egyenesen és hosszú szőke tincset.

- Inge Guldbrandsen. Örülök, hogy megismerhetem, Charles.

És ekkora Denny derékon ragadta a nőt, hogy kisajátítsa. Inge csilingelően kacagott, ahogy átkarolta a nyakát. Olyanok voltak, mintha minimum járnának. Legalábbis simán kinézte volna belőlük bárki, hogy titkos esti randira mennek valami puccos étterembe, aztán meg kivesznek egy szobát a Hiltonban.

Ha Christensen Lukassal is ilyen kapcsolatban lett volna…

Ha csak negyed ennyire boldogok lehettek volna…

- Anya! – kiáltotta Lukas, ahogy feléjük közeledett.

Vállán táska volt, szemei kicsit vörösek voltak, mintha nemrég sírt volna, de egyébként a természetes eleganciája ragyogta körbe. Átdobta válla fölött sála egyik szárát, ahogy a házaspárhoz sétált. Kalle és Berwald elhaladtában is érezte rajta az átható dohányszagot.

Szeretettel ölelte magához édesanyját, még arcon is csókolta, aztán hagyta, hogy apja csontropogtató ölelésbe zárja. Tökéletes családi idill, amit Inge zavart meg. Lassan sétált oda a trióhoz, pár lépés távolságra meg is torpant.

- Lukas – suttogta olyan hangon, mint aki menten elsírja magát.

A férfi felé fordult, küldött felé egy lesújtó pillantást és odasétált. Így közelről még jobban hasonlítottak egymásra, de mikor a nő meg akarta ölelni, elhúzódott és elővette legundokabb fintorát.

- Mit keresel itt? – sziszegte, miközben összefonta karjait mellkasán. – Komolyan ennyit repültél Oslóból csak, hogy lásd, megértem-e a pénzem?

- Látni akartalak.

- A faszomat! – csattant fel a férfi és ledobta táskáját dühében. – Nem hiszem el, hogy képes vagy ide tolni a képed. Mit gondoltál, úgy mégis? Hogy a karjaidba vetem magam meghatottan, vagy mi?! Kérlek!

- Csak…

- Mire költötted a pénzt? Erre? – kérdezte, ahogy végigmutatott Ingén.

Nem várta meg a reakciókat, felkapta táskáját és elviharzott. Az üvegajtó vészesen remegett a tokjában miután bevágta. És beállt a csend. Inge szipogott csak, és néha-néha könnyeit törölgette, de Denny hamar átkarolta és leültette. Halk szavakkal csitította és fogta a kezét.

- Kisfiam…

És Kalle utána rohant.

Remélte, hogy még a parkolóban utoléri, de pechére Lukas kifelé hajtott. Igen, elvitte a szülei autóját;a kulcsot pedig nyilván az apja zakójából emelte el,mikor ölelkeztek.

Kalle első megállapítása az volt, hogy fáj a feje és a nyaka. A második az, hogy egy káromkodó Lukas guggol mellette és a pulzusát méri.

- Mégis mi a keserves isten nyilát csinálsz? Kiugrani valaki autója elé nem vicces – közölte, ahogy felrángatta a férfit a földről. – Szerencséd, nincs nagyobb sérülésed.

- Gyere csak, fiacskám, beszélgessünk kicsit – mondta a svéd, és átkarolta a vállát, úgy húzta maga után.

Csendben sétáltak legalább egy fél órát, és Kalle végig annyira higgadt volt és kedves. Mintha nem lett volna a fültanúja mindennek, mintha nem az előbb ütötte volna el. Jó, csak koccant, de akkor is! Leültek egy hangulatos kis kávézó teraszán. Aranyos, kerek fa asztal, rajta szalvéták, só- és borsszóró, fogpiszkálók. Lukas türelmetlenül piszkálgatta a sótartót, tekintetét is a céltárgyra szegezve, mintha csak egyedül lenne. Addig főnöke kért két kávét. Üresen.

- Cukorral iszom – szúrta közbe a norvég.

- Csöppet sem érdekel a kávé – mondta Kalle egészen szelíden. Összefonta ujjait az asztalon és kereste a másik tekintetét. Hiába. – Abbahagynád ezt a viselkedést?

- Nem értem, mire gondolsz. – Röviden megrázta a fejét.

- Dehogynem. Figyelj, Lukas, engem nem érdekel, hogy a barátom pasija vagy-e vagy sem, de…

- Szakítottunk.

- Tudom. Az nem érint, hogy ti mit döntöttetek magatokról meg az életetekről. Az viszont igen, ha ez kihat arra, amit csináltok, ráadásul azt látom, hogy nemhogy napról-napra, de percről-percre egyre jobban leépültek. Nem csak te, hanem Densen is. – Kedves mosollyal átvette a csészét a pincérlánytól, és megkavarta a forró italt. – Nekem az a meglátásom, hogy a veszekedésekkel baromira kompenzáltok. Hogy mit? Azt, kérlek, hogy vágytok szeretetre, kényeztetésre, enyelgésre, mégis túl nagy a büszkeségetek ahhoz, hogy ezt nyíltan a másik tudtára adjátok. Azt bezzeg ugyan úgy elvárja ő is, mint te, hogy a kis jelekből megértse a másik, mit akartok.

- Hülyeség – zsörtölődött tovább a norvég, aztán egy hajtásra kiitta forró kávéja felét.

- Lehet, de részemről bevágnálak titeket egy szobába, hogy beszéljétek meg a dolgokat rendesen. Ki tudja, hátha ez is előkerülne, mint indok – vont vállat.

- Erről akartál velem beszélni?

- Nem.

Hallgattak és csendben kortyolták az éltetető koffeint, ami csodával határos módon nem keserítette meg a beszélgetést.

- Nézz bolondnak, de ha én így beszéltem volna anyámmal, már rég lekevert volna egy akkorát, hogy a fejem nem marad a nyakamon.

- Nem érted…

- Rajta, magyarázd meg – unszolta a svéd, aztán hátradőlt székében és minden figyelmét Lukasnak szentelte.

- Anyámékkal Oslóban laktunk, én ott is születtem. Bár nincs testvérem, nagyon jól megvoltunk, szerettek is, meg mindent megadtak, szóval baromi normális és nyálas gyerekkorom volt. Aztán apám munkát kapott itt, Amerikában. Tudod, ő tanár, de imád zenélni és tehetsége is van hozzá. Szóval ide költöztünk, pedig alig töltöttem be a tizet. Azért így mindent elölről kezdeni kurvára nem könnyű dolog – mesélte, de szemei egészen elhomályosodtak és csak azt az átkozott sótartót bámulta. – Aztán valamikor tizennégy éves korom körül volt egy balesetem, amibe nem mennék bele. A lényeg, hogy vérre volt szükségem, és egyik szülőmé se felelt meg. Akkor mondták el, hogy az anyámnak hitt nőnek nem lehet gyermeke, de egy nagyon kedves és gyönyörű nő vállalta, hogy szül nekik kisbabát.

- És az édesapád?

- Hülyéskedsz? Én vagyok az élő példa egy anyagias ribanc és egy tű kapcsolatára. Még csak nincs is férje annak a nőnek, hogy legalább rendesen foganhattam volna – mondta ki nyersen, és sóhajtva hajába túrt. Nyaka teljesen libabőrös lett, ahogy visszafogta könnyeit. – Negyvenezer korona, ennyit érek. Negyvenezer kibaszott koronát.

- Én megértem anyukádat. – Kalle egészen halkan beszélt és a kanalával játszott.

- Mi van?! – Lukas úgy csattant fel, hogy a sótartó felborult. Dühösen kapta fel, szórt egy marékkal a tenyerébe és hanyagul dobta hátra bal válla fölött.

- Nálam jobban senki nem akar gyereket, mégsem jön össze, és éppen ezért tudom, hogy mekkora öröm lenne, ha ugyan úgy segíthetnénk az ilyen pároknak, mint a te anyukád – magyarázta. – Segítséget kapni és ugyan így adni fantasztikus dolog és valahogy megható is.

Lukas egyszerűen nem akarta kifejteni efölötti véleményét. Az, hogy Kallénak nem lehetett gyereke senki hibája nem volt. Egyszerűen nem jött még össze. Az, hogy Densennek sikerült, pedig nem is akarta, egyfajta áldás és büntetés. Hiszen a sors ítéletet mondott és fityiszt mutatott a kapcsolatukra. Pedig milyen jó volt minden, mikor bemutatta a szüleinek…

{- Alig vártuk, hogy végre megismerjünk. Lukas sosem mesél nekünk a barátjáról – csicseregte Christine, és aprósüteménnyel kínálta a férfit.

- Ami engem illet, meglehetősen örülök, hogy van, aki a fiam mellett legyen és vigyázzon rá – mondta Inge és vissza engedte a csészét az apró porcelántányérra. – Nem sűrűn nyílik lehetőségem találkozni vele.

- Kicsim, nem is mondtad nekem, hogy ilyen gyönyörű anyukáid vannak. – Christensen kézfejével simogatta meg szeretője arcát, míg a két nő összemosolygott.

Tudta. A dán valahogy mindig is természetesen vette, hogy neki három szülő is jutott, pedig nyilván már azokra is joggal lehetett irigy, akiknek a normális kettő megvolt.

- És a te szüleid, édesem? – kérdezett rá Inge, amire Lukas morgott valamit az orra alatt. – Ugyan már, kisfiam, ne zsörtölődj folyton. Az senkinek nem áll jól.

- Az én szüleim – kezdte Denny, aztán egy pillanatra elgondolkozott. Nem, nem fogja megmondani az igazat. – otthon vannak, Dániában. Legalábbis, ami anyámat illeti. Apám járja a világot.

- Oh, értem – bólintott Inge.

Lukas csak ciccegett. Nem értette, miért jönnek ki olyan jól egymással, ha most találkoznak először, mikor ő soha nem jött ki azzal a nővel, aki a biológia anyja.

Muszáj volt rágyújtania. Kivette az öngyújtót és a dobozt párja zsebéből, csókot nyomott az arcára és már ott sem volt.}

Mire visszaértek, addigra a kedélyek valamennyire csillapodtak. Inge egy bögre teát szorongatva ücsörgött Denny székében, a Bondevik házaspár pedig lefoglalta magát a faliújság tanulmányozásával.

 - Elnézést kérek – mondta Lukas, ahogy belépett a kis irodába. Minden szem egyszeriben rá szegeződött, még Berwald is felnézett a telefonjából.

- Mi nem haragszunk rád – biztosította Inge, majd lassút hörpintett teájából. – Ha hiszed, ha nem, szeretünk téged.

- Nem tudom, ti, hogy vagytok vele, de én személy szerint imádom ezt a kis prücsköt. – Christensen belépett, karjaiban kislányával, aki nagy szemeket meresztett a világra, apja nyakkendőjébe kapaszkodott egyik parányi kezecskéjével és nagyokat cuppantott a cumijával. – Egyszerűen zabálnivaló, hogy milyen édes.

- Denny… - Lukas sírós hangon szólította meg a férfit, aztán egyszeriben a nyakába borult, figyelve Margrethe-re is, aki szabad kezével elkapta a pulcsiját.

- Jól van, semmi baj – nyugtatta a dán, és hagyta, hogy a vékony kezek átkarolják nyakát, közben a többieknek azt tátogta: sír.

- Nincs itt semmi látnivaló – pattant fel Kalle, aztán kiterelt mindenkit, de mikor gondosan behúzta maga mögött az ajtót, Densen tisztán hallotta a zár kattanását.

Hosszú csönd állt be, amit csak Margrethe gügyögése tört meg, aztán Lukas lassan elengedte és megtörölte arcát. Christensen sóhajtva fektette vissza kislányát a Berwaldnak köszönhetően kisággyá alakított kocsiba és alaposan betakargatta. Figyelte egy ideig, ahogy a csöppség szájába veszi csörgőjét, aztán lassan elszenderedik. Visszafordult a norvéghoz, aki összefont karokkal a padlót fixírozta és hozzá lépett.

- Ne haragudj – kérte a saját nyelvén, mire Lukas felkapta a fejét. Tekintete megremegett, ahogy pillantása találkozott a határtalan kékséggel.

- Nem neked kéne…

Elhallgatott, mikor Christensen remegő ujjai porcelán bőréhez értek. Végigsimított az arcán, a nyakán le egészen a kulcscsontjáig, aztán eleresztette. Az már régen volt, mikor ilyesmit megengedhetett magának és amúgy is, ezt már egyszer megbeszélték.

- Tudom, hogy te nem fogsz bocsánatot kérni, és van is benne igazság. Azt a pofont én provokáltam is, és különben is szabadott volna ilyesmit a fejedhez vágnom – mondta a férfi.

- Azt hiszem, még sosem gondoltam át igazán a dolgaimat. Mindig az én érdekeim voltak a helyesek és bármilyen furcsa, ezután is ez lesz az elsődleges – suttogta és ellépett mellette, egészen a kiságyig. – Figyelj, ez az egész nem rólunk szól, akkor se, ha külön-külön vizsgáljuk a dolgot.

Elhallgattak, mert nagyon is tudták, hogy ez az igazság. Mert eleinte, mikor még viszonylag boldogan találtak egymásra még róluk szólt, aztán ez idővel teljesen elhalványodott. Megismerték egymást, ráuntak a másikra és eltávolodtak. A megszokás és a munka tartotta egyben kapcsolatukat.

Lukas kinyújtotta kezét és megcirógatta Margrethe apró ujjait, kis kézfejét. A jellegzetes babaillat egyszeriben beitta magát agyába, a fiatal bőr puhasága pedig szinte megrészegítette. Máris imádta a babát és elképzelhetetlennek tartotta, hogy Denny pont őérte hagyja ott.

Hagyta, hogy a dán átkarolta a derekát és állát a vállára ejtse, sőt egyenesen belesimult az ölelésébe. Sutácska csókot nyomott az arcára, aztán sajátját a férfi állának simította, ujjaikat pedig összefűzte.

- Szeretlek – mondta ki végül.

- Tudom, kicsi Lukas.