Gott mit uns~

Hátizé... Kalle/Fritz! .__. Sokáig tartott, de végre itt van. Történelmileg talán csak a vége pontos, de ennek nem is arról kellett szólnia. Egyszerűen muszáj volt írnom ezzel a párossal. A képet pedig köszönöm Tinuvielnek~ 

Már éppen készült belekortyolni az asztalon pihenő (félig már megivott) teájába, mikor hátulról megfogta csuklóját és ő maga kortyolt egyet.

- Úgyis adtam volna – mormogta maga elé a férfi, ahogy ceruzájával gondolkodóan kopogott a papíron.

Már megint azok a jegyzetek.

Fontosabbak nálam; legszívesebben megkérdezte volna. Helyette Kalle csak kissé előredőlt és hátulról karolta át, hogy félresöpörve a hullámos tincseket a nyakába csókolhasson.

- Tudom, de szeretlek meglepni. Meglepődtél, mi? – nevette a puha bőrre, aztán csak állt ott csendben egy teljes percig. Izgatottam csillogó, kíváncsi pillantása végigkúszott a papírlapokon és a nyitott könyveken. – Csinálunk mást?

- Majd mindjárt. Ígérem – felelte Fritz. Felemelte a svéd kezét, ami most a mellkasán pihent, lazán összekulcsolva másik kezével. Tökéletes közrefogás.

Finom csókot hintett Kalle tenyerére mielőtt hátrahajolt volna, hogy halvány mosollyal köszönje meg a cseppnyi figyelmet. Hiába volt Fritz a fiatalabb, sokkalta érettebben tudott viselkedni, mint a másik. Vagy talán csak higgadtabb, türelmesebb volt. Kalle gyakran kapta fel semmiségeken a vizet, képes volt órákat dühöngeni, ha valami nem sikerült, míg ő csak leült egy kellemes tea mellett, hogy átgondolja a dolgokat. Vagy zenélt, hogy megnyugodjon.

- Kérsz? – kérdezett rá jelentős hangsúllyal, ahogy megemelte az idő közben asztalra került bögrét és ivott. Kalle megrázta fejét. – Bezzeg, ha kínálom…

- Igyad – mondta, majd kézfejével megsimogatta a porosz arcát. – Még a végén elkapsz itt nekem valamit…

- Egyébként csak mondom – kezdte, ahogy a jegyzeteire bökött -, ha hagysz dolgozni, hamarabb végzek.

- Hagyjalak?

- Igen.

- Igényled a hagyást?

- Igen.

Egy óra, vagy talán csak húsz perc telhetett el azóta, hogy Kalle a kanapéra telepedett egy jellemzően duzzogó kisfiús arckifejezéssel. Nemzetközileg is elfogadott unatkozó pózba vágta magát, az ölébe kapta az egyik díszpárnát és elhatározta, hogy addig fogja szuggerálni a kanári sárga falat, míg legalább az egyik Fritz által készített fénykép úgy nem dönt, hogy öngyilkos lesz és a mélybe zuhan.

A kópia csak nem akarta megadni magát, így végül Kallét is elnyomta az álom. Nem aludt ugyan mélyen, de a párnát mégis úgy ölelte, akár egy ötéves a plüssmackót.

Aztán a béke is véget ért.

A támadás úgy érte, hogy kis híján párnástól legördült a kanapéról. A porosz csak nevetett, ahogy ismét szeretője tincseibe túrt.

Egyetlen gyöngéd érintés képes felébreszteni legszebb álmaidból…

- Készen vagyok – suttogta kedvesen, ahogy másik kezével igen célzatosan feljebb emelt egy tányért. – Csússz arrébb.

Végül Kalle Fritz ölébe hajtotta fejét, és egyik göndör tincsét csavargatta ujjára, míg az süteménnyel etette.

- Szeretném, ha elolvasnád ezt – mondta a fiatalabb, ahogy a másik kezébe nyomott egy lapot, amin gyöngybetűkkel vers díszelgett.

Kalle kicsit feljebb ült, hogy jobban rálásson a sorokra, majd olvasni kezdte a kapott lapon szereplő szavakat.

„Benned látom s így hívom magamat,

Távolról, őshazám, az ég felé fel;

S csalétked úgy vonz hozzád fűszerével,

Mint horogzsinór húzza a halat.

S mert szív, felezve, alig-alig élhet,

Én egész szívem átadtam neked;

Így maradok, mint ismersz, egyre csonkább.

S mert ami méltóbb, arra tör a lélek,

Létem parancsa, hogy szeresselek:

Száraz ág vagyok, de te lángoló ág. „

A férfi kétszer is elolvasta az írást. Nem volt annyira irodalmár, mint Fritz, mégis megpróbált a sorok mögé látni. Mert érezte, hogy ez több egy puszta szerelmi vallomásnál. Ahhoz nem kellenek cikornyás rímek, elég, ha egyszerűen azt mondják egymásnak, Szeretlek.

- Ez… - kezdte tétován, aztán nagyot nyelt. A cukros íz mellé most valami egészen más társult. A félelem keserűsége. Mint aki ciánba harapott. – ez úgy hangzik, mintha miattam éreznéd magad egyre kevesebbnek.

- Ugyan, mon cher – nevetett Firtz, és megsimogatta arcát. – Ezt azt jelenti, hogy egyre jobban megőrülök értek, epedek utánad és mindenemet neked adom, míg végül már nem tudok többet.

- Oh… - A felismerés sóhaja szakadt fel a svédből. – Akkor ez így szép. Te írtad?

Rövid fejrázás.

- Most találtam az irodalomkönyvben. Michelangelo.

- Várj, Michelangelo nem…?

- De, de igen. Pont ezért mutattam meg neked.

Fritz jó tanár volt, legalábbis a diákjai sosem panaszkodtak még rá. Szigorú volt, mikor feleltetett vagy íratott, de egy átlagos órán szívesen beszélgetett a diákokkal a tananyagról. Kalle pedig az egyetlen volt, aki tudta, hogy készül fel az óráira. Verseket olvasott, verseket írt és hozzá klasszikus zenét hallgatott. Semmi zúzósat.

Néha, mint ezúttal is, órákig állította össze a következő óra anyagát. Újra-és újra átvette, hogy mit érdemes leadni, aztán kihúzta, ha talált egy jobb, érdekesebb dolgot.

- Tudod… néha pár seggfej kollégámnak is taníthatnál ilyeneket – motyogta a svéd, ahogy kinyújtózott, és megropogtatta csontjait.

- Hé, ne beszélj így – rótta meg, de elmosolyodott, és puszit nyomott az arcára. – Nem az én reszortom műveltséget és illemet nevelni beléjük.

Kalle legyintett, aztán puha tenyerei közé zárta a porosz arcát, hogy előbb rámosolyogjon, aztán megcsókolja. A vékony, sápadt kezek rögtön nyaka köré kulcsolódtak és Fritz úgy csüngött rajta, akár egy fuldokló.

- A rózsa vörös, az ibolya kék, annyira, de annyira szeretlek én – szavalta végül Kalle.

Mikor találkozott a pillantásuk hangos nevetésben törtek ki egymásba kapaszkodva. A svéd férfi elismerte, hogy nem tud rímeket faragni, de néha valami idétlen verseléssel próbálkozott, aminek vidulás lett a vége.

De hát pont ez volt a célja! Hogy mosolyt csaljon a másik arcára, bármi áron. Talán ezért poénkodott folyamatosan azzal, hogy a rendőrség helyett a cirkuszban, de legalább a szórakoztatóiparban lenne a helye. Így csak a bolti tolvajok, a túladagolt drogosok és a családi perpatvarok jutottak neki. Meg persze a hangosan és késő estéig bulizó kamaszok. De azokból meg még úgyse vitt be egyet sem. Ő is volt tinédzser, tudta jól, hogy ő is részegedett le annyira, hogy képtelen volt tekintettel lenni másokra.

Viszont mióta megismerte Fritzet egy kortyot sem ivott. Teán élt, és meleg zacskós levesen, mint valami házas negyvenéves. Még egy sörre sem tért be a kollégáival munka után. Minek? Minek, mikor odahaza várt rá az ő külön bejáratú tanár bácsija egy kis korrepetálásra.

- Nem fogsz félni itthon teljesen egyedül, mondd csak? – tudakolta az idősebb, ahogy csókot lopott a cseresznyeszín ajkakról.

- Már miért? Ja, hogy a téli szünet? – kérdezett vissza, aztán mély gondolkodást tettetett. – Nem is tudom…

- Ha mégis nagy gondok lennének, tudod a rendőrség telefonszámát, ugye? – heccelődött Kalle és ültében hátradöntötte a poroszt.

- Szerintem ilyen mértékű vágyakozáshoz már a tűzoltók kellenek – vágott vissza a férfi.

Míg Kalle kezei elbabráltak a másik ingének kigombolásával, addig Fritz lehúzta magához egy csókra. Mikor elváltak, a svéd a nyakát vette célba, hogy édes-mézes sóhajokat csaljon a porosz ajkaira…

Együtt sétáltak végig a zsúfolt utcákon, ujjaik összekulcsolódtak, ahogy melegítették fázós kezeiket. A karácsonyi vásárra már jó előre kipakoltak, hogy az ünnepekre elutazóknak is részük legyen a szórakozásból. Kalle első dolga volt, hogy forralt bort szerezzen Fritznek, amiből néha-néha lopott egy kortyot.

- Már csak az lenne a hangulatos, ha esne a hó – jegyezte meg a porosz, ahogy végigmérte a tér közepén felállított hatalmas karácsonyfát. – Egy olyan nekünk is kell majd.

- Ja, majd. De nem fogunk fél hónappal előbb fát venni, mint szükséges – jelentette ki a svéd, aztán egészen más irányba húzta társát. – Különben meg… úgyis együtt karácsonyozunk minden évben. Te, én, anyu, a húgom, a te szüleid és testvéreid. Mesés lesz…

- Mi bajod van a családommal? Oké, apám eléggé…

- Nem, nem, nem, nem! Ne értsd félre, Ulrika az, akivel bajom van – nevette, és puszit nyomott Fritz arcára.

Végül kiegyeztek abban, hogy mindkettejük családjában van valaki, aki végleg hazavághatja a hangulatot. Pár éve már Fritz felhozta, hogy mi lenne, ha csak kettesben ünnepelnék a szentestét; elszórakoztatnák egymást kellően és nem lennének hangulatromboló tényezők sem. Kalle mégis ragaszkodott az eredeti verzióhoz, mondván, bőven elég háromszázhatvannégy nap kettejükre. A valódi indok persze a vallásban rejlett, de úgy gondolta, hogy ezt Fritz, aki ateista volt, nem értené meg igazán. Veszekedni pedig nem akart. Legalább vele nem.

Hazafelé úton nem hagyta, hogy a porosz hozza a csomagok legjavát. Nem vettek ugyan semmi komolyabbat, csak édességet és néhány dísztárgyat, aminek ilyenkor szezonja volt.

- Kár, hogy holnap iskola – jegyezte meg Kalle, miközben hátával belökte az ajtót és az előtérbe tolatott.

- Mi az? Még nem csinálta meg a házit, fiatalember? – incselkedett Fritz.

- Megfagytak az ujjam, az jó indoknak számít, nem? – kérdezte, de felnevetett.

A kandalló elé telepedtek melegedni. Fritz Kalle nyafogására hajlandó volt kakaót készíteni, cserébe a férfi nem zaklatta míg összeállította a dolgozatot másnapra.

- Azt mondtad, kész vagy – jegyezte meg mégis, mikor mögé fészkelődött és hátulról átkarolta, hogy a vállára támaszthassa állát.

- Kész is, csak… - Fritz hirtelen elpirult.

- Elfelejtetted, hogy holnap dolgozatot írnak, mi?

Nem felelt, de nem is volt rá szükség. Kalle jót nevetett a helyzeten, aztán hagyta szeretőjét, hadd fejezze be a munkáját. Közben hátrébb húzódott és finoman masszírozta vállait.

- Hm… ezt egy kád meleg vízben sokkal jobban élveznénk mind a ketten – suttogta.

- Aha, és eláznának a papírok.

- Oh…

Nem az a fajta felvilágosult sóhaj volt, sokkal inkább az, „Oh, milyen kis naiv itt valaki” sóhaj. Mégsem mondta ki véleményét. Inkább nem.

Mire Fritz befejezte a dolgozatok összeállítását (mindig úgy csinálta, hogy a leggyengébb nebuló is lehetőség szerint elérje az elégséges szintet), addigra a bögrék is kiürültek. Kapcsolatuk elején legalább addig kitartott a kakaó, míg egy pokróc alatt összebújva az álmaikról, terveikről nem kezdtek beszélgetni. De azok az idők elmúltak. Már ismerték egymást, elég volt csak összebújni és hallgatni a lélegzetvételeket, szívdobbanásokat vagy a tűz ropogását.

- Holnap érted megyek, jó? – kérdezte Kalle, ahogy a szőke, hullámos tincsekkel játszadozott. – Úgyis csak… szóval úgy néz, hogy megint papírmunkára vagyok fogva.

- A múltkori miatt? – Fritz hátrahajtotta fejét és a másik szemeibe nézett.

- Is. Jó, nem kellett volna úgy lerohannom azt a nénit, de hát… mindenki tudja, hogy ha nem megyek oda hozzá…

- Tudom. Hős vagy, csak sokan nem ismerik ezt el.

- De te igen!

- Természetesen.

Várta. Ő komolyan várta, hogy Kalle megérkezzen és végre hazavigye. November harmincadik napja volt, a hőmérséklet jócskán fagypont alatt volt, ráadásul valamikor tíz óra körül még a hó is pustolni kezdett. Próbálta hívni is, de először nem vette fel, aztán már ki sem csengett.

Ellógja az irodai munkát, és nem akarja, hogy tudjak róla, gondola a férfi, aztán lépett néhányat előre. Hát akkor kénytelen lesz hazasétálni.

Hát akkor…

Amikor a lélek meghasad… az leírhatatlan. A fájdalom elviselhetetlen, mégis túl kevés ahhoz, hogy megöljön. És hideg, hidegebb, mint a hó, ami vértől vöröslött.

Könnyei arcára fagytak, ahogy az üres kék szemekbe pislogott. Hová tűnt a láng, ami mindig vezette? Hová lett a hit, a küzdeni akarás? Ellopták.

Nem csak Kallét lopták meg, de őt is.

Mikor felhívták a rendőrségtől, akkor még nem gondolta, hogy ezért. Egy telefon és néhány ösztönből ejtett szó nem fejezhet ki semmit. Felesleges, erőltetett komédia az ő fagyott lelke körül, amit életnek neveznek.

Egy embert fosztottak meg a világtól, vagy a világot egy embertől. Visszafordíthatatlanul, kegyetlenül. És mégis… a halott ajkak mosolyogtak, mint életében.

Büszkén.

Szerelmesen.

És ő nem, nem, nem, nem tudta elengedni. Szorította a merev, átfagyott ujjait, mintha csak abban reménykedne, hogy Kalle csak alszik.

Mert valahol mélyen hitt abban, hogy akiben hitt az most vigyáz rá, hogy holtában is álmodik és, hogy álmában teljesül mindaz, amire mindig is annyira vágyott…