Oké, a cím... A cím azért francia, mert drága-drága II. (Nagy) Frigyes még a naplóját is franciául írta. Ööö... ami ezt az izét illeti... 1730-ban játszódik, történelmileg mindenhogy pontos (kivétel a berlini kivégzés). Szerintem van benne egy bizonyos ponton érezhető PrusFritz, de ezt mindenki döntse el maga~
Gilbert dühösen szedte
lábait, léptei kopogtak a köveken, ahogy igyekezett minél előbb a fiú nyomára
bukkanni. A holdfény meg-megcsillant ezüst tincsein, mikor idegességében hajába
túrt.
Hogy képzeli?
Csak, mert nagykorú…
Ösztönből indult a nyomára.
Hozzá tartozott, ugyan olyan porosz volt, mint a többiek, ugyan úgy kicsit a
része volt, ha nem több. Trónörökös…
Különben is, ki a franc Hans Hermann von Katte?
Ahogy kifordult egy
sikátorból megcsapta orrát a sós víz illata, és hallotta a folyó hánykolódását,
ahogy átfolyik a városon és tovaviszi Berlin üzenetét, kimarva egy szeletet a
városból.
Tudta jól, hogy Fritz éppen
annyira ismeri a várost, mint ő maga, a nagy Poroszország. Itt született, ő
vezette körbe, megmutatott neki minden kis zugot, minden ékes teret,
terebélyes, ősi fákkal zsúfolt parkot… és minek? Hogy amikor úgy látja jónak,
akkor hátat fordítson mindennek és lelépjen ahhoz a hadnagyoz!
Hát nem!
Búcsúlevelet sem hagyott,
tipikus kamasz jellem, megy az orra után még, ha belepusztul is. Annyira
jellemző, mint amennyire ostoba. Csak azaz átkozott szerelmeslevél maradt
utána, ami most ott lapul a zsebében. Persze, hogy elolvasta! Inkább ő, mintsem
I. Frigyes Vilmos.
- Jó uram – szólította meg
egy koldus a jótékony sötétségből, de csak felé mordult és otthagyta.
Tudta jól, hogy ő is a néphez
tartozik, és bizonyára fázik a novemberi fagyokban, most mégsem volt türelme,
sem ideje, hogy foglalkozzon vele. Ha elkésik… egyetlen perc is elég ahhoz,
hogy azaz idióta hősszerelmes hercegecske eltűnjön és sosem látják viszont.
Nagy-Britanniába menne, hát
persze! Arthur pedig nem feltétlenül repesne az örömtől, ha visszakövetelné
tőle az ifjú bolondot.
Amint kiért a kikötőbe
meglátta őt. Árnyékként mozgott a sötétben, néha meg-megállt, hogy
visszapillantson szülővárosa utcáira, a sötéten ásító ablakokra, a Spree halk
morajlására. Bolond, ha nem nézelődnél, már bottal üthetném nyomod. Nem baj, várok
még…
Megállt egy pillanatra.
Mintha elbizonytalanodott volna. Akarja ő egyáltalán ezt az egészet? Mi van ha
nem? Nincs visszaút. Most már kénytelen végigcsinálni az egészet, különben is,
az apja megérdemli, hogy örökös nélkül maradjon, ahogy ő is megérdemli a
szabadságot, a jobb életet, olyat, amit mindig is szeretett volna.
Poroszország volt az egyik
(Katte hadnagyon kívül), akinek Fritz elmondta, hogy cseppet sem kíván
uralkodni. Sokkal inkább vágyik egyszerű életre, hogy tanulhasson, verseket
írhasson. Legszívesebben ledobta volna magáról az összes terhet már évekkel
ezelőtt. Amúgy is, mondta egyszer, egy uralkodónak az a dolga, hogy utódot
nemzzen. Nem uralkodhat egy férfival az oldalán, bármennyire szereti is.
Az albínó egyszeriben megunta
a macska-egér játékot.
Gyors léptekkel beérte áldozatát, léptei visszhangot vertek a
nedves sötétségben. Amint látótávolságon belül ért leemelte kalapját és
gunyorosan meghajolt a fiatal herceg előtt.
- Mon Dieu! Te... – kiáltott
fel Fritz, és szívéhez kapta kezeit. Amint legyőzte a kezdeti meglepetést
egyenesen a vörös tekintetbe meredt. – Gilbert, mit keresel itt?
- Csak nem hitted, hogy
hagylak elsétálni? – kérdezte. Keserűen nevetett, de látta megremegni a kék
szemeket. – Komolyan azt hitted? Hát ez aranyos! Friedrich, vannak
kötelezettségeid, amiket teljesítened kell. Értesz engem, ugye?
- Már megmondtam, hogy nem
akarok király lenni! Nem lennék jó uralkodó…
- Honnan tudod? Sosem
próbáltad.
- Ez… tudom, hogy mire vagyok
képes! – vágott vissza a fiú. Tehetetlen dühvel fonta össze karjait mellkasa
előtt.
Gilbertet mégsem hatották meg
leendő uralkodója szavai.
– Jössz?
- Nem.
A porosz mélyet sóhajtott,
lélegzete kis párafoltokban jelent meg a levegőben, közben pedig magában
elszámolt háromig (ein, zwei, drei), aztán karon ragadta a szőke fiút. Nem
bántotta, bár átfutott az agyán, hogy felképeli, vagy a hideg vízbe nyomja a
fejét, végül mégsem tette, csak közelebb hajolt hozzá, és suttogóra fogta
hangját.
- Figyelj, ez nem az a
helyzet, amikor hülyéskedhetsz. Tudtam, hogy hol keresselek, és te is nagyon
jól tudod, miért. Nem tudsz megszabadulni tőlem, ahogy én sem engedhetlek el,
amíg csak élsz – mormogta, aztán gyorsan körbenézett a néptelen utcán, és hátba
veregette Fritzet. – Ne most akard elveszteni az eszed, jó?
- Szeretem…
- Csakhogy ez nem erről szól.
- Te már csak tudod, mi?!
- Na ide figyelj!
Megegyezhetünk. Ha velem jössz még mindig mondhatom azt Frigyesnek, hogy meggondoltad
magad. Ha szerencséje van, sosem kapják el, sőt még levelezhettek is –
ajánlotta, bár ezt ő maga sem gondolta igazán komolyan. – Szeretném, ha egyszer
te ülnél azon a trónon.
- Nem akarok.
Fritz gyorsan megrázta a
fejét, aztán összébb húzta magán a vastag prémkabátot. Zsebébe mélyesztette
kezeit, de kétségbeesett gyötrődése ettől még nem tűnt el. Aztán egyszerre hamu
színűre sápadt, mikor az ország előhúzta a feltépett borítékot.
- Elfogták a leveledet. Ha öt
perccel később sétálok arra, már nem én kapom meg – mondta a férfi, aztán
széthajtotta a papírt. – „Mein Hans!
Hamarosan együtt lehetünk, az első utam hozzád vezet majd, már apám szava sem
érdekel. Új életet kezdünk Londonban, csak te meg én. Ezerszer is csókol:
Friedriched”
A fiú mélyen elpirult a
szavak hallatán, tekintetét a köveknek szentelte a lábai alatt, majd a folyót
bámulta, aztán megint a talajt. Teljes megsemmisülés.
- Igazán gyönyörű a
kézírásod, fiacskám, de én azt hittem, okos vagy – magyarázta Poroszország,
ahogy visszahajtogatta a levelet. – Azt hitted, más nem olvashatja el, csak
mert franciául írtad? Ha anagrammában írtad volna, én azt is megfejtem. Mert én
vagyok te, ahogy te is én vagy. Az országod vagyok, benned élek, ezt ne
felejtsd el.
- Kérem a levelet! – Inkább
utasításnak hangzott, mint valódi kérésnek. Még egyik kezét is a papírért nyújtotta,
de az visszakerült a porosz zsebébe. – Azt mondtam, add ide! Parancsolom, hogy
ideadd!
- Még, hogy nem uralkodónak
való… - Poroszország ciccentett egyet, azonban nem engedelmeskedett, csak
megsimogatta a másik fagy csípte arcát. – Gyere vissza, legyél hatalmas király
és írjunk együtt történelmet.
- Én nem vérrel írom be a
nevem a hatalmasok közé – tiltakozott Fritz. Végül mégis kezét nyújtotta az
albínó felé, és megeresztett egy olyan haldoklós mosolyt is. – Sétáljunk.
Végül összefűzték ujjaikat, úgy
indultak tovább. Sétáltak már korábban is kézen fogva, nem volt benne számukra
semmi különleges. Mégis, ahogy Gilbert, mintha megérezte volna a másik
félelmét, megszorította reszketeg ujjait, Fritz zaklatottan nevetett fel.
Azonban felkapta fejét, mikor az első hópihe lehullott elé. Már csak ez
kellett! Havazás, ami igazán tükrözi a jelenlegi lelki világát, azt leszámítva,
hogy nem érzett fehérséget vagy tisztaságot. De bűnösnek sem mondta volna
magát. Megszökött, igen, de így látta a legjobbnak. Újra megtenné.
Megtorpant és szabad kezét az
égnek emelte tenyérrel fölfelé, hogy gyilkosa lehessen az ártatlan pelyheknek.
- Mi van? – kérdezte
Poroszország, ahogy a megtört fiatal arcot figyelte. Fritz fáradt…
- Csak eszembe jutott… nem,
igazából semmi – suttogta, aztán zsebre vágta kezét, de nem indult újra.
Némán álldogáltak a hóesésben
egészen hosszú percekig, aztán a herceg szipogott egyet, és szembe fordult
országával, hogy átkarolva nyakát megölelje. Gilbert közelsége akkor is
megnyugtatta, ha már nem volt remény, ha minden elveszett. A meleg, puha,
sápadt bőre senkiéhez nem volt fogható, illata egyszerre idézte fel benne a
fenyveseket, a puskaport és mindazt, amit eddig még semmilyen más tájon nem
érzett. A férfi sosem mondta el neki életkorát, és bár ország volt, arca mégsem
látszott időtlennek. Még akkor sem, ha az emberek visszarettennek vörös
szemeitől és ezüst hajától. (Míg nem találkoztak idegennek, Fritz el sem tudta
képzelni, hogy ez bárkinek furcsa lehet.)
- Na, jól van… - Az idősebb
megsimogatta a hátát, majd eltolta és lágy csókot lehelt homlokára.
- Gilbert, nem fog menni. Én
nem tudok… - kezdte, de elhallgatott. – Katte nélkül nem…
Gilbert hirtelen meleg
tenyerei közé fogta az átfagyott fiatal arcot és a kék szemekbe meredt. Először
elmosolyodott, aztán vidám nevetést hallatott, majd ismét homlokon csókolta a
fiút.
- Nem vehette el ennyire az
eszed! – kiáltotta.
Az egyik ablakban világosság
gyúlt. Nyilván a hangos szavak felébresztették az ott lakót, de pár perc után
ismét sötétbe borult a második emeleti szoba.
- Ennyire szereted? –
suttogta az ország, miközben megsimogatta Fritz arcát, hogy felmelegítse. – Nem,
ennél nyilván többről van szó, téged pár szép szóval is le lehet venni a
lábadról, csak nem ennyire. Te…
- Nem!
Poroszország felvonta
szemöldökeit, úgy nézett a zavart tekintetbe, miközben ujjaival megemelte a
trónörökös állát. Ha éppen jól hazudott, akkor is átlátott rajta, így pedig
semmi esélye nem volt a leendő királynak.
- Csak egyszer – vallotta be
végül, de lehunyta szemeit.
A férfi nem szólt semmit,
csak kézen fogta, és most ő vezette, visszafelé, pont oda, ahonnan annyira
kétségbeesetten menekült…
Poroszország megint vele volt
a zeneteremben, és hallgatta, ahogy játszott, miközben a legfrissebb verseit
olvasgatta. Fritz soha nem tévesztett el egyetlen hangot sem, és igyekezett
érzelmet kiélni a művészetekben. Titokban továbbra is tartotta a kapcsolatot
Katte hadnaggyal, hét-három napi rendszerességgel cseréltek leveleket. A posta
gyorsaságától függött minden…
- Mein Preußen, figyelsz rám?
– kérdezte, ahogy hangszerét meglóbálta a férfi orra előtt.
- Hm… mit mondtál?
- Csak azt kérdeztem, hogy mi
a véleményed? – ismételte meg, ahogy magához ölelte fúvós hangszerét és mint
egy keringőben az ablakhoz táncolt. – La Journail …
- Kellemes – suttogta, ahogy
közel lépett hozzá, egyik kezét kezébe vette, és szembe fordította magával –,
bár nem hiszem, hogy apád is kellemesnek találná a szenvedélyes csókokat,
amiktől… hogy is írtad? Remegés fut át testeden?
Azzal végigfuttatta ujjait a
fiú oldalán és nyakába nevetett. Fritz valóban összerándult az érintésre, bár
cseppet sem a vágytól. Ő is felnevetett, ahogy átkarolta Gilbertet. Egyik kezét
vállára fektette és előre lépett.
Az ő keringőjük zene mentes,
mégis vidám.
Mert magukért szól.
A trónörökös országa vállára
hajtotta a fejét, és mélyet sóhajtott. Annyira békésnek, nyugodtnak érezte most
a világot… Hamarosan egy szobalány nyitott be. Kopogás nélkül, szinte tokjából
tépte ki a kétszárnyú ajtót. Míg egyik kezét mellkasához húzta és kifújta
magát, addig a két férfi kibontakozott a furcsa ölelésből.
- Mi az már? – kérdezte
egészen parancsolóan Friedrich.
- Uram… a hadnagy… a király…
- lihegte, miközben a folyosó felé mutatott.
Fritz hirtelen sápadt el.
Riadtan pillantott Gilbertre, aztán szó nélkül felkapta kabátját, amit még
korábban dobott a fotelba, és rohant is kifelé. Végig termeken, folyosókon,
egészen az előcsarnokig. A lépcső tetején léptei elhaltak, és csak bámulta a
havas kalapot, a szőke tincseket, a széles vállat, a finom, fehér bőrű kezeket,
a bilincseket a csuklóján.
Ne!
Poroszország beérte és egyik
kezét vállára simította, hogy megállítsa, a fiú mégis lerázta azt és
gondolkozás nélkül lerohant mindahány lépcsőfokon.
- Mégis mit jelentsen ez? –
tudakolta élesen. Léptei nyomán szőke haja és kabátja szállt utána a levegőben.
– Magyarázatot követelek, azonnal!
I. Frigyes Vilmos lassan, de
annál vészjóslóbban fordult fiához, hogy ugyan azzal a lendülettel üsse arcon.
A pofon még percekig ott lógott a levegőben a pillanatnyi megalázottsággal.
- Frigyes – szólította meg
királyát Gilbert, ahogy ő is elindult lefelé.
- Mégis, hogy magyarázod meg
ezt?! – az uralkodó fia lábai elé dobott egy levelet. A viaszpecsétet
feltörték, a szalag is megsérült, amivel a fiú átkötötte az üzenetet. –
Szégyent hozol rám, a Porosz Királyságra! Megcsúfolsz egész Európa előtt!
- Elmondtam már ezerszer, nem
akartam sohasem uralkodni. Nem akarok olyasvalakihez hozzámenni, akit nem tudok
szeretni és pláne nem akarok olyasvalakit háborúba küldeni, akit szeretek. –
Fritz olyan határozottsággal lépett fel az apjával szemben, hogy félő volt,
ismét kezet emel rá.
- Akkor majd kinevelem
belőled – határozott Frigyes, majd intett a hadnagyot őrző embereinek. – Tömlöcbe vele. Jegyezd meg
jól, Friedrich, alkonyatkor ezt az embert kivégzik. Ott akarlak látni.
Az ifjú herceg megtörten
rúgta arrébb az útjába kerülő havat. Órák óta sétált a kertben zsebre dugott
kézzel, arcába húzott sállal. Néhány kósza tincs szemébe hullott, de nem
érdekelte túlzottan.
Máris gyászol.
Poroszország lassan sétált
oda hozzá, ezúttal nem vágott hozzá egy tökéletes keménységű hógolyót, mint
ahogy azt általában tette volna. Helyette átkarolta a másikat.
- Verzeih mir bitte – motyogta Fritz, bár hangja sírósan
karcos volt. – Hazudtam neked, az országomnak is. Ha nem… akkor Hans még
mindig…
- Hihetetlen, hogy mennyire
jól látod a dolgokat – motyogta az albínó. – Igen, a te hibád, hogy kivégzik.
Megmondtam, hogy örülhetsz, amiért megtaláltam a leveledet. Erre mit csinálsz?
Folytatod.
Fritz nem válaszolt csak
elhúzódott és lépett párat előre a szűz hóban. Nem várt igazán megbocsátást,
mégis valahol fájtak neki Gilbert szavai. A férfi volt az egyetlen, aki
beszélgetett vele erről, aki tudatta vele, hogy igenis ő a hibás.
- Eljössz, igaz? – kérdezte
az ország, ahogy megérintette a másik karját. Az csak lassan bólintott. –
Helyes.
- De nem azért, mert apám azt
parancsolta, hanem mert én ezt akarom – jelentette ki a fiú.
Ismét ölelkeztek, majd együtt
etették meg az ott telelő madarakat. Még együtt építettek nekik madáretetőt pár
éve. Fritz óvatosan ujjára emelte a porosz vállán szendergő puha csibét, hogy
az etetőhöz emelje. Az felcsípett pár szem magvat, hálásan csipogott és hagyta
magát megsimogatni, akár csak egy öleb.
- Őszintén megmondom,
királlyal még ennyi bajom nem volt, de ez nem azt jelenti, hogy nem is
uralkodnál jól. Szükség lenne már valakire, aki helyrerázza Európát.
A karját tartotta és hagyta,
hogy a fiú belékaroljon, úgy sétáltak tovább. Beszélgettek álmokról, tervekről,
művészetekről… mindenről, ami kicsit is összekapcsolta őket…
Friedrich megbabonázva
bámulta a bárdon csillogó vért. Próbálta visszatartani, könnyei mégis kibuktak.
Gilbert nem lehetett ott mellette, Katte pedig meghalt. Mintha az egész egy
rossz álom lenne, amiből mindjárt felébreszti valaki. Nem érezte a tagjait,
szédült és üvölteni szeretett volna. Hinni abban, hogy ez nem valóság. Abban,
hogy az egész meg sem történt, és a levelek, a csókok mind-mind elméje
hazugságai voltak.
Dühös volt. Dühös saját
magára, az apjára, Poroszországra és az egész világra. Elrohant volna, ha
elbírta volna a lába. Így csak ott állt mozdulatlanul, könnyei
megállíthatatlanul peregtek, mint a Spree folyó vize. Fejében különféle
tragédiával végződő gondolatok kergették egymást.
- Mein König… - suttogta az
ismerős hang. Ezúttal nem akarta meghallani. Nem akart tudni németül.
Nem szólt. Ha ő békén hagyja
a világot, akkor a világ is békén hagyja őt. Hát nem! Gilbertnek esze ágában
sem volt annyiban hagyni a dolgot. Magához húzta és megölelte a tizennyolc
esztendős herceget, hátát, haját simogatta, ahogy hagyta, hogy az arcát
mellkasába temesse. Nem szólt egy szót sem, mégis tökéletesen megértették
egymást. Ország és leendő uralkodó.
- Döntöttem. Király leszek.
Én leszek a Porosz Királyság következő királya és birodalmak fognak meghajolni
előttem. Végre azt teszem majd, amit én akarok, és senki nem fog nekem nemet
mondani – mondta halkan, de határozottan. – Amikor majd trónra lépek… Én leszek
a valaha élt legnagyobb királyod. Erre felesküszöm neked, Poroszország.
Ajánlott hallgatmány: Ákos - A jel című dala~
Awww ez olyan szép*-*azt a PrusFritz szálat én is megtaláltam, lehet azért mert fanja vagyok a párosnakxDNagyon tetszik,tényleg édes lett vagy hogy is fogalmazzakxDbele vagyok esve a blog új kinézetébe~
VálaszTörlésOh, kösz-köszi *-* Akkor nem én vagyok az egyetlen, aki... x3 Ami a blog új külsejét illeti, az én drága Tinuvielemet illeti az érdem~
TörlésÓember, óember, mikor mutogattad a darabokat, már akkor tudtam én, hogy jó lesz ez, hogy kell ez, és tényleg... Baromi jó. Komolyan. Olyan megható a kapcsolatuk (mintha csak testvérek lennének), és Gilbertből az ember ki nem néz ennyi törődést, és mégis, és annyira jó. Szegény gyerek, meghalni kicsit a szerelemért, a világ tele van ezzel, de feltámadni poraiból, akár a főnix, sokkal kevesebb. És én tudom, hogy sikerült neki - még ha azért is, mert történelemről beszélünk. Jaj, ez hiányzott nekem.
VálaszTörlésKöszöntem, hogy olvashattam~
Na már akkor is muszáj volt mutogatni, mert néhol baromira elbizonytalanodtam, és az újraírások... >.< Hát igen, nem egy titkolt dolog, hogy Gilbert Fritzet szerette a legjobban királyai közül. ^^ Jó, nem nézi ki belőle az ember, de nem is mutogatja ezt az arcát akárkinek xD
TörlésÖöö... ami engem illet, szerintem ezt az emléket a gyerek sosem heverte ki. .__. Mondjuk a hosszú levelezéseiből indulok ki meg a verseiből.
Én köszi ezt a szépséges krtikát~ <3
Nem is azt mondom, hogy kiheverte, de valahogy csak túltette magát rajta... gondolom. És szívesen~ ^^
Törlés