Hoffnungslos~

/5.

Batársok a visszaemlékezés, és  hát... ez ilyen lett. Jó olvasást~

„Egy kis rab isten kirakva: N”

Ennyi állt a papíron, egy sorral sem több. Szép kézírással írták, a betűk szép hízottak voltak, száraik kicsit felfelé íveltek, a pontok pedig olyan erősen voltak a papírra szórva, hogy a dán férfi a lap túlsó oldalán is tökéletesek érezte helyüket ujjaival.

Kék szemei újra és újra végigfutottak a sorokon mielőtt tovább adta volna főnökének a négyzetrácsos cetlit, amire az üzenetet firkantották.

- Hát ez… - kezdte Kalle, ahogy megvakarta borostás állát. – Ki a franc talált meg itt is?

- Honnan tudjam? – vont vállat Christensen és visszarabolta a fecnit. – Különben is, miféle üzenet ez? N. Oké, hogy N, de milyen N? Ki N?

Jobb híján felkapta az asztalról az egyik teásbögrét és beleivott. Közben összegyűrte az üzenetet, mint egy cukros papírt és készült volna zsebre vágni, mikor rájött, hogy még mindig törölközőben feszít.

- Ja, tényleg, Lukas… - morogta a nem létező bajsza alatt, aztán Linnre sandított, aki bocsánatkérően pislogott párat, majd mindenkinek süteményt kínált és teát.

Mintha nem is egy fél órája mesélte volna el fogadott fia élettörténetét. Mintha Denny nem hallgatta volna végig az egészet az ajtó mögül. És nem tudott haragudni a svéd asszonyra, mert tudta jól, hogy ő maga soha nem lett volna képes elmesélni a történteket. Nem is akarta, elvégre ez a saját dolga volt, ráadásul a történet még így sem volt teljes.

Aztán alig, hogy egy szál törölközőben átvágott a konyhán valaki rátenyerelt a csengőre. Meghozta a furcsa üzenetet, aminek nem volt se eleje, se vége.

- Ha visszaértünk, beküldetem a laborba, tán’ csak le tudják venni róla valami ismeretlen emberke ujjlenyomatát – mondta végül és megindult a hátsó bejárat felé, ami egyenesen a kertre nyílt.

- Hova mész? – tudakolta Berwald miközben kihúzott magának egy széket az asztalnál.

- Megkeresem egyetlen, drága norvégunkat.

- Svéd kollégám arra akart célozni, hogy oké-oké, de egy szál faszban?! – Kalle vidáman lapozott egyet az újságjában nem is törődve Victoriával, aki rosszallóan csapott vállára. – Hé, én totálisan megértem az eszméket, miszerint a vidék=szabadság, de se a helyi erők, se az anyukák nem örülnének neked így.

- Viszont szerzek egy jó napot a meleg népességnek – kacsintott rá Christensen.

Minden esetre elindult felöltözni és nem sokára farmerben, ingben tért vissza. Egy szó nélkül felmarkolta telefonját, majd elviharzott.

Már vöröslött az ég alja, mikor beállított Lukas. Egyedül volt, a szemei ki voltak vörösödre, szaporán lélegzett, mintha futott volna, néha még rövid köhögéseket is elejtett. Nem ment be, helyette leült a kertben az egyik fa alá. Gondolkozott rajta, hogy felmászik, végül mégis elvetette az ötletet. Jobb volt ott a földön, biztosan a talajon.

Na ja, ahogy az anyja is mindig tanította.

Biztos talajon biztosabbak a gondolatok is.

Az ő anyja olyan igazi anyuka típus. Törődött a fiával, minden szülőin ott volt az iskolában, mindennel elhalmozta és még a számos hangversenyre is elment az apjával együtt. Az apjával, aki tanár volt és tehetséges zenész is. És, aki jobb ajánlatot kapott egy amerikai cégtől, hogy aztán tíz éves korában kirángassa Norvégia szívéből és a Nagy Almába rángassa.

- Kurvára nem érdekelt, hogy akarom-e, igaz? – motyogta inkább csak úgy magának.

Hat kegyetlenül hosszú évet várt azzal, hogy elköltözzön otthonról. A meleg otthonból egy barátságos albérletbe egy addig ismeretlen fiúval.

Sigurður a legjobb barátja.

Azóta semmit nem hallott a szüleiről.

Meleg kéz simult a vállának, ahogy Berwald lassan leült mellé, és hátát a fának támasztva lehunyta szemeit. Nem viselt szemüveget és látszott rajta, hogy nem olyan régen fürdött meg.

- Minden rendben? – kérdezte csendesen.

Lukas lassan tépkedte a füvet, aztán ujjaival morzsolta el a szálakat és fáradtan sóhajtott. Átfutott az agyán, hogy nem reagál, de ismerte már annyira a másikat, hogy úgysem menne el, csak addig hallgatna, míg beszélni nem kezd. Esetleg megpróbálhatná elküldeni, de csak ideig-óráig lenne megoldás.

- Most őszintén – fakadt ki végül. – mire jó, hogy folyamatosan utánam rohangál? Mitől változik meg minden, ha veszekszünk egy sort, aztán elnézem a hülyeségeit? Tudhatná már jól, hogy mindig visszajövök, mégis úgy lohol utánam, mintha egy rossz gyerek lennék, pedig csak…

- Idő kell.

A norvég lassan bólintott, aztán ölében kulcsolta össze remegő ujjait. Nem akarta megvárni Christensent, valójában le akarta már zárni ezt az egészet; úgy érezte, belefáradt abba, hogy mindig elölről kezdődjön az egész. Minek? Úgyse lesz jobb, hiába beszélik meg ezerszer. Hiába próbálja kibékíteni őket bárki is.

- Nem tudtam, hogy mi történt – mesélte csendesen. – De azért nem, mert nem mondta el. Ha annyit nem számítok, hogy legalább egy keveset megosszon velem magából, akkor minek csináljuk? Mert nem jutna más? Hát szerintem, de.

- Nem tudom – vont vállat a svéd.

Berwald sosem hitte el igazán, hogy Lukasnak számít az ő véleménye. A norvég inkább csak a saját benyomásai alapján döntött, még akkor is, ha ez rettentő fájdalommal járt.

Minden hiba maga a fájdalom.

Nem, minden hiba a kés, amivel a fájdalmat okozták.

Christensen okozott.

Saját magának okozta.

{Christensen már órák óta ücsörgött Oxenstiernák teraszának beton lépcsőjén. Ahogy térdeire támaszkodott arcát tenyerei mögé rejtette, lába folyamatosan járt egy megszokott ritmusra, ami a fülhallgatóján át is a világ felé szűrődött.

Ráadásul pont, hogy megszakadt a szíve, és lelke tükörszilánkjaihoz sem találta éppen a seprűt, de még az ég is pofátlan módon leszakadni látszott. Hát micsoda dolog ez!  

Aztán mintegy varázsütésre ott volt ő! Nem mosolygott ugyan, arcizmai ugyan olyan semlegesek voltak, mint annak előtte, mégis… szemeiben ott égett valami megmagyarázhatatlan törődés féle, ami mindent jelentett. Christensen lassan nézett fel rá, mindig vidám szemei alatt most karikák sötétlettek. Hazug kis mosolyt eresztett meg és vontatottam odaintett Berwaldnak, ahogy feltápászkodott.

Nem kellettek szavak.

Mélyet sóhajtott, miközben átkarolta a nyakát. Homlokát egy pillanatra homlokának támasztotta, aztán megcsókolta. Röviden. Fájdalmasan.

- Jobb? – kérdezte a svéd, bár inkább csak formálta a szavakat,  mintsem kiejtette őket.

Szipogós bólintást kapott válaszul, majd a dán szorosan magához ölelte, és hosszú-hosszú percekig nem eresztette.}

- Hé, minden oké? Többet hallgatsz, mint szoktál. – Lukas türelmetlenül csettintett párat az orra előtt.

Berwald lustán feltápászkodott és felsegítette a norvég férfit is. Mondani akart még valamit, aztán mégse tette, jobbnak látta, ha egymás között intézik el, neki amúgy sincsen túl sok köze a dolgokhoz.

Odabent Kalle vette át a kódfejtő szerepét, míg teát kortyolt Victoriával közös bögréjükből. Ahogy egyre céltalanabbul törte a fejét a megoldáson, úgy lett egyre idegesebb is. Végül az érkező Lukas kitépte ujjai közül a papírt és elolvasta.

- Tino szokott ilyen baromságokat beszélni. Őt már kérdeztétek? – vetette oda, ahogy visszaadta a cetlit.

Kapott cserébe egy eléggé lesújtó pillantást, amivel persze cseppet sem törődött és előhalászott egy üveg sört a hűtőből, aztán poharat hozzá.

- Denny? Ugye nem vesztetek össze megint? Ugye? – kérdezett rá a finn is, aki látszólag már megszokta Lukas pokróc modorát.

- Szerencséjére elkerültük egymást.

- Felhívod?

- Kéne?

- Baszd meg, tartozol neki annyival, hogy szólsz neki, ne keressen tovább – vágott közben Kalle is.

A következő pillanatban egy tenyér találkozott tarkójával és ismerős nevetés csendült.

- Köszi, hogy aggódsz értem, anyu, de vagyok már annyi, hogy este tízig simán kimaradjak – jegyezte meg Christensen. Egy pillanatra a norvégra nézett, és pillantása megkeményedett. – Kerestelek.

- Nem kértem. Hazatalálok egyedül is – morogta a férfi, aztán felállt, hogy elinduljon felfelé, de a dán elkapta a vállát. – Mi van?

Végül nem mondott semmit, csak elengedte. Jobb volt így. Mondhatott volna, be is olvashatott volna neki, de mire lett volna jó? Veszekedtek már eleget azóta, hogy ismerték egymást, ráadásul nem is ezért jöttek ide. Mondjuk azért sem, hogy zűrös szerelmi életüket abajgassák, ami talán pont nekik nem volt sohasem. Mert erőltették. Annyira akarták, hogy létezzen közöttük az a szikra…

- Megyek, ledőlök kicsit.

- De a vacsora…

- Nem vagyok éhes, köszönöm – hárította Christensen. Arcon csókolta fogadott édesanyját, aztán már csukta is be maga mögött a konyha ajtaját.

A lépcső aljában egy pillanatra megtorpant. Végigsimított a fa korláton, mélyet sóhajtott és egyenesen az emeletre meredt. Miért kellett az egésznek így történnie? Mintha nem szenvedett volna már éppen eleget… Beleborzongott a gondolatba, hogy mennyire szereti azt a csöpp kis ártatlan élőlényt, aki végérvényesen elszakította attól, akit legalább annyira szeretett.

Hárman nem érne semmit az egész.

Hármasban valakinek a fénye mindig halványabb.

Végül mégis elindult fölfelé. Kettesével szedte a lépcsőfokokat, pedig észre sem vette. Talán legbelül, tudatán felül végre pontot akart tenni az egész végére. Még akkor is ha fáj, ha mar, ha belülről mérgez és pusztít.

Lassan nyomta le a kilincset közös szobájukban. Odabent sötét volt, még a függönyöket is behúzták. Nem akart villanyt kapcsolni, jó volt a jótékony sötétség. De még így is látta, hogy Lukas ágyba menekült, összegömbölyödve, szipogva.

Christensen odasétált, óvatosan térdelt az ágyra és fordította maga felé a könnymázas arcú férfit. Az csak pislogott rá egy hosszú percig, aztán mondani akart valamit, de ajkai csak megremegtek.

Úgy karolta át a dán nyakát, hogy igazán észre sem vette, úgy kapott ajkai után, mintha ez menthetné meg az életét. Vagy kettejükét. Akkor pedig már igazán nem gondolkozott, mikor kapkodva cibálta le róla a ruhákat…

Mikor Linn éjfél tájban benézett hozzájuk, még nem aludtak, csak egymás karjaiban, meztelenül heverésztek és suttogva beszélgettek, ahogy néha rövid csókokat váltottak.

×××

Míg Christensen egy dánhoz méltatlan módon fél órán belül már a harmadik kávéjánál tartott, addig Lukas álmosan dörzsölte a szemeit, ásított és nyújtózott. Keveset aludtak ez tény, és még a kora reggeli csípős levegő sem volt elég, hogy teljesen magához térítse a párost.

Tino pedig mindeközben feszengve szorongatta Berwald kezét, aki szinte azonnal rágyújtott, hogy kiszálltak az autóból. Ő sem (ahogy senki más) rajongott Kalle ötletéért, miszerint vasárnap reggel igenis templomba fognak menni.

Pedig milyen hosszú ideig sikerült elkerülniük azt a helyet kiskorukban.

Igazi eldugott kis vallási paradicsom volt ez a kis templom. Amerikában legalábbis nem nagyon találhatott az ember olyan templomot, amit még a nagy vallásos időkben építettek volna…

Ahogy Kallén kívül senki nem volt igazán vallásos. Vagy igen, de a svéd természetéből eredendően nem járt templomba, Tino református volt, Victoria vérbeli amerikai és legalább annyira nem hitt, mint Lukas. Ami pedig Christensent illeti… ő pont leszarta.

Mégis kénytelenek voltak mindannyian bemenni.

Hála a régi korok építészeinek, a belső tér sokkal nagyobb volt (legalábbis annak tűnt), mint kívülről bárki is gondolhatta volna. A magas márványoszlopok megingathatatlanul tartották a mennyezetet, az ember már-már kicsinek érezte magát tőlük. De hát pont ez volt a cél. Hogy az ember legalábbis Istennél, magánál a vallásnál kisebbnek érezze magát. Az összhatást pedig csak fokozták a rózsaablakok és a rajtuk beáramló fény.

- Gyönyörű – sóhajtotta Kalle. Úgy nézelődött akár egy turista, de ujjai már a nyakában lógó kis ezüstkereszttel játszottak.

- Unalmas – szúrta oda Lukas. Ő Denny kezét szorongatta és igyekezett minden ásítást elnyomni.

- Ha téged is le tudna kötni valami azon kívül, amiben a szádat megdolgoztatod, de az agyadat nem, akkor több dolgot tudnál értékelni, drágám – válaszolta a svéd, aztán már tova is tűnt a mécsesek felé.

- Na jó, én megyek.

- Nem, nem mész. – Densen könnyedén visszahúzta maga mellé. – Én sem akarom ezt az egészet, de még mindig jobb itt, mintha azon a hülye levélen kéne gondolkodnom.

Végül tényleg maradtak. Csak a reggeli istentisztelet végéről lógtak el, hogy a templomkert kerítésének dőlve elszívjanak egy-egy jutalomcigit. Ha már végig kellett csinálniuk az egészet.

- Én tulajdonképpen… alapjaiban véve… református vagyok – motyogta a kis finn, miközben feléjük tartott.

- Hol hagytad imádott svédedet? – tudakolta a norvég, ahogy megajándékozta Tino haját egy csinos füstfelhővel.

- Ja, találkozott pár ismerősével, és… azt hiszem… na mindegy – motyogta, ahogy megvakargatta a tarkóját zavarában.

- Tino, nem akarod megkeresni nekünk Kallét? – kérdezte Christensen eléggé célzatos hangsúllyal.

- De hát odabent…

- Kérlek.

A fiú hirtelen megértette, hogy semmi keresnivalója ott, elpirult és inkább gyorsan tovább állt. Annyira sietett, hogy majd’ keresztül esett saját lábain, aztán meg egy virágtartón. A dán elmerengve pislogott utána, kék szemeiben megcsillant valami földöntúli fény, miközben elpöckölte a csikket valahová a rózsák közé.

- Ez mire volt jó? – tudakolta a norvég.

- Beszélnünk kell. Tudom, hogy Linn nem mondta el a teljes sztorit, ahogy azt is, hogy nekem kellett volna elmesélnem mindezt – mondta egészen halkan, és megfogta Lukas kezeit.

{Ott állt a résnyire nyitott ajtóban, szíve hevesebben vert, mint addig bármikor. Anyja az ágy sarkán ült, ölében pedig míves fadobozt szorongatott.

Emlékezett rá, hogy sokszor mondta neki a nő kisebb korában, hogy soha nem nyúlhat hozzá, egyszer azonban mégis győzött fölötte a kísértés…

Nem szólt róla, hogy belenézett, most mégis…

Tudta, hogy nem szabadna ott lennie, de lábai nem engedelmeskedtek akaratának. Tisztában volt vele, hogy nem szabadna végignéznie, agya mégse hagyta, hogy szemei lezáruljanak. Igazságtalanság.

Összerezzent, mikor a fegyver eldördült, de nem sírt. Kezei remegtek, ahogy a kilincset markolászta, s tekintete is a szobát fürkészte.

Egyetlen tétova lépés előre.

Ironikus, hogy az első holtest, amit látnia kell a saját vére, a húsa, a lényének egy darabkája, akinek az életét köszönheti. És mégis képtelen sírni érte.

Tizenkét és egy fél perc, míg megérkeznek az illetékes szervek…

Ugyanennyi, míg valami végleg kiirtódik belőle…}

Lassan dörzsölte meg szemeit, hogy aztán még egy szél dohányra gyújtson. Lukas felé nyújtotta a dobozt, aki csak megrázta fejét.

- Ezek után költöztem Berwaldékhoz, akik szerencsére szívesen láttak. Egyébként nem tudom, mit csináltam volna, gondolom az utcákat járom, míg be nem visz valaki – magyarázta, ahogy kifújta a fátyolos füstöt.

A bejárat felé pillantott, és szinte azonnal kiszúrta a két svédet és Tinót. Keserűen elmosolyodott, lerázta a hamut, megnyalintotta ajkait és visszafordult a norvéghoz.

- Tudod, ugye, miért nem csípi Tino Kallét?

- Feltűnt, hogy ellenszenveznek, de annyira mélyen nem mentem bele a dolgokba.

- Smároltak. Már a két svéd. – Mutatott az érintett felek irányába. – Együtt karácsonyoztak, és Kalle egyszerűen csak lekapta a konyhában, a finn meg észrevette. Persze elmondta Berwaldnak, de semmi olyasmi, hogy ne barátkozz vele, meg ilyenek.

- Oh… Értem.

- Mi, te ezt komolyan meg tudod érteni? Drágám, ha valaki az orrom előtt csókol meg téged, én minimum lepuffantom.

- És mi van Berwalddal? – Lukas egy sötét pillantást küldött a dán felé, aztán kivette ujjai közül a cigarettát és mélyet szívott.

- Részegek voltunk, és komolyan sem gondolta – hagyta rá a férfi.

Nem, valószínűleg képtelen lett volna beismerni, hogy nem bántotta volna a legjobb barátját. Maximum verekedtek volna egy kiadósat.

- Menjünk…