2012. szeptember 1., szombat

Hoffnungslos~

/2.
Oké, második fejezet kész. És őszintén remélem, hogy a harmadik jobb lesz. Háromszor javítottam át, mire elnyerte ezt a formáját, szóval kéretik nem belegondolni, hogy milyen volt először vagy másodjára. .___. 
Jó olvasást, és ha már itt jársz, hagyhatsz nyomot magad után! ^^
Esőre állt az idő lába. Az ég szürke volt, a víz szaga már érződött, de a felhők még egy csepp nedvességet nem eresztettek magukból. Reménykedtek benne, hogy nem akkor fog esni, ha már a helyszínen lesznek.
Christensen a rakparton parkolta le kocsiját, közvetlenül a tetthely mellett. Arra, hogy nemrég még rendőrök lepték el a helyet már csak krétafolt és tépázott sárga szalag emléketetett. Utóbbival könnyedén játszadozott a fel-feltámadó szél. Nyomasztó volt, meg kell hagyni.
- Hát ez gyönyörű – fanyalgott Christensen, és odébb rúgott egy kólás dobozt.
- Mit vártál? Rózsakertet és pillangókat? – Lukas megforgatta szemeit, aztán zsebre vágott kézzel a szalagok közé sétált.
- Mit is keresünk, amúgy?
- Nyomokat. Itt volt egy hulla, hahó – magyarázta a férfi, ahogy intett párat. – A víz nem sodorhatta partra, ahhoz nem volt elég régen halott, és a sebek sem áztak ki.
- Meg ott a korlát. Azon biztos megakadt volna – mutatott rá a nyomozó, de csak szúrós pillantást kapott. Amolyan, ha nem tud használhatót mondani, fogja be.
Végül tényleg csendben maradt, de csak azért, mert szerette a hangosan gondolkozó, ide-oda sétálgató Lukast nézni. Lazán nekitámaszkodott a korlátnak, melyről nemrég beszélt, rágyújtott és úgy kísérte a szőke mozdulatait.
- Itt megölni sem lehetett ideje, de… Ne mozdulj! – csattant fel, mire Christensen még a füstöt is elfelejtette kifújni.
Leguggolt, arra fordult, amerre a halott nő nézett, kinyújtotta egyik karját, aztán sóhajtott.
- Az első két nőt hol találták meg?
- Miért? Azt hittem, most más az elkövető – köhögte a kérdezett. – Amúgy az egyiket a belváros szökőkútjában, a másodikat a sínek mentén. Az utóbbi még baleset is lehetett volna, de a szökőkutas elég durva volt.
- Valami mégis közös volt ezekben a hullákban, és képtelen vagyok rájönni, hogy micsoda – töprengett, aztán felállt.
Összecsapta kezeit, mintha azok kicsit is összekoszolódtak volna. Tett még néhány kört mielőtt a korláthoz sétált volna. Ő Christensennel ellentétben szembe fordult a hatalmas víztömeggel és figyelte, ahogy egy sirály könnyedén lavíroz a felszínen. Végül szinte már rituálisan gyújtott rá.
- Azt hittem, Dittét hívod – jegyezte meg keserűen, ahogy szabadjára engedte a sűrű füstöt. Olyan elbűvölten követte tekintetével, mintha a lelke távozott volna ajkai közül.
- Nem szereti az olyan helyeket – érvelt, de tudta, hogy ez nem teljesen igaz. Nem ismerte a nőt annyira sem, hogy arról tájékozott lehessen, az mit szeret, mit nem.
- Barom vagy, remélem tudsz róla – suttogta, és inkább ajkai közé kapta cigarettáját.
- Nem szívesen teszem ezt vele, csak éppen…
- Nem szereted. Hallottuk már ezt párszor – mondta Lukas.
Összerezdült, mikor megérezte magán Densen zakóját. Egy pillanatig beletemette arcát, hogy érezze a másik illatát, aztán csak összefogta magán egyik kezével.
- Mert nem is. Nem ámíthatom, így legalább nem fog csalódni – magyarázta a dán, ahogy megtámaszkodott társa mellett. Egy pillanatig hallgatták a hullámok ostromát.
- Ja, csak éppenséggel ez nem így működik. – A norvég hangja megremegett beszéd közben.
Összefűzte, majd kézfejére tapasztotta ujjait, mintha imádkozna, aztán ellökte magát a korláttól. A zakót menet közben bedobta a nyitott ablakon keresztül a hátsó ülésre.
Beült. Egy pillanatig meredt maga elé, mintha fontolgatná az elhangzottakat. Végül megrázta fejét, mikor Christensen beszállt mellé.
Egész úton úgy markolta a biztonsági övet, mint hajótörött az evezőlapátot, amely fenntartja a vízen. Egyre kényelmetlenebbnek érezte a helyzetet, kezdte magát kiszorítva érezni, még ha maga sem tudta, hogy hol nincs helye pontosan. Meleg, puha, dohányszagú ujjak értek arcához.
- Szeretlek – suttogta Christensen. Lukasnak hirtelen nagyot kellett nyelnie, mert úgy érezte, megfullad.
- Számít ez már bármit is? – kérdezte végül. – Számított valaha is?
- Igen.
- Akkor miért kellett…?
Nem fejezte be, helyette heves mozdulattal kioldotta a biztonsági övet, kapkodva kinyitotta az ajtót és elrohant, bele az esőbe.
Christensen a parkoló közepén érte utol. Kezében ott szorongatta a kesztyűtartóból előkerült összecsukható ernyőt, de nem érezte szükségét kinyitni. Már úgyis eláztak. Csuklón ragadta a másikat, ahogy visszarántotta.
- Nem kell ez a hülye zsarus dráma. Csak hagyjál békén – mondta halkan, ahogy elhúzta kezét. Lassan indultak befelé. – Gondold át a dolgokat te is, ne csak a körülötted élők rendezgessék a szálakat.
- Vagyis?
- Vagyis az egy dolog, hogy nem szereted Dittét, baszd meg! – csattant fel Lukas. – Ez már régen szar taktika. Különben is, nálad soha nem az számít, hogy szereted-e, ezt már én is megtanultam.
- Csak időre van szükségem – ellenkezett, mire a másik gúnyos kacajt hallatott.
- Mennyire? Az óra ketyeg, vedd már észre. – Azzal csuklójára bökött, amin ezüstösen csillogott az időmérő.
- Bizony, Densen… Az óra ketyeg, nekem meg még nincs szerelmes levelem. A végén még hazamegyek, fagyit tömök magamba és a tévé előtt fogok sírni – nevetett Kalle, ahogy megveregette a dán vállát. Kezében már megint bögréjét szorongatta, ivott is belőle és felvette korábbi, széles vigyorát, ahogy megsimogatta Lukas arcát. – Ugye nem akarjátok, hogy sírjak? Brühühü…
- Mitől van ilyen jó kedved?
A férfi nem válaszolt, csak könnyedén hátra intett és folytatja útját. Néha megállt, hogy köszöntse egy-egy kollégáját, vagy elsírja a hülyeségeit a fénymásoló lánynak, esetleg a portásnak.
- Ebbe mi ütött…? - értetlenkedett a dán, ahogy még egy darabig arra pislogott, amerre felettese eltűnt.
Lukas csak a lengőajtó egyik szárnyára tenyerelt és kicsit belökte azt, mielőtt belépett volna. Először meg akarta ígérni, hogy mindent meg fog tenni az ügy felgöngyölítésének érdekében, de felesleges lett volna. Christensen bizonyára tudta, legalábbis sejtette, hogy segíteni fog. Nem véletlenül akart szétnézni a tetthelyen. Főleg, hogy érezte, ott a válasz az orra előtt, mégsem volt képes megragadni azt. Bosszantó.
- Elmegyek – bökte ki végül. – De csak Linn miatt.
A dán csak elmosolyodott és bólintott. Figyelte, ahogy a másik eltűnik az ajtó mögött, majd odabent vibrálva felgyúlnak a neonlámpák.
Zsebre vágta kezeit, és visszaindult az irodába. A francba is, Kallénak igaza volt, el kell végre kapnia a gyilkost, elvégre az csak játszadozik vele. Ráadásul nem engedhette az újabb nőáldozatot. Sok lenne. Már ez a három is bőven sok. És mi lehet az összefüggés?
Ahogy gondolkozott elérte irodájukat. Az ajtó résnyire volt csak nyitva, de mikor szélesre tárta azt, rájött, hogy mitől viselkedett úgy főnöke, ahogy. A férfi imádta kollégáit intim helyzetekben érni, valahogy úgy gondolta, ettől jobb lesz a napja, édesebb a kávéja és ő maga is megfiatalodik. Ki érti ezeket a svédeket!
Christensen keze lesiklott a kilincsről, mosolya kiszélesedett, ahogy végignézett az asztalon ücsörgő, vékony, alacsony fiún. Aki kissé lehajolva csókolózott Berwalddal. A svéd kezeit végig a fiú derekán tartott, néha megsimogatta a meztelen bőrt. Tehát ezt látta Kalle.
Először ő maga is magára akarta hagyni a párt, aztán meggondolta magát. Dolgozni muszáj, és neki most már komolyan fényt kell derítenie az ügyre. Köhintett és a kelleténél határozottabban csapta be az ajtót. Max. ráfogja a túltengő energiájára, ami majd’ szétpattan benne.
A pár hirtelen rebbent szét, Berwald könnyedén leemelte a kis finnt az asztalról, aztán zavartan igazgatta ingjét, miközben maga elé húzta laptopját. Tino pironkodva ácsorgott, egyik lábáról a másikra nehézkedett, figyelte Christensent, aki asztalához lépett, felemelt székéről egy köteg papírt, az asztalra csapta és leült.
- Lukas beleegyezett, hogy eljöjjön – mondta könnyedén. – Tino! Ritkán látni téged errefelé, mi újság?
- Semmi. Végre elviszed valahová… - kezdte, de az éles, játékosan provokáló pillantásra elhallgatott. – Miért érzem úgy, hogy mulatsz rajtam?
- Mert így is van – mutatott rá a dán, aztán tett székével egy fél fordulatot és előrángatott egy vaskos aktát a szekrényből. – Nem hiszem el, hogy jártok és még ennyit se mondott el neked.
- Mit?
- Megyünk Linnhez. Most hétvégén. És nem hiszem, hogy Berwald szívesen itthon hagyna – fejtette ki véleményét. Szájába vette tollát, ahogy átlapozta az iratokat. – Bassza meg!
- Na, hogy tetszik beszélni!
Az ajtóban Kalle állt, aki láthatóan visszatért körútjáról. Nyomában káosz és pusztulás, ahogy annak lennie kell. Bögréjét valahol lehagyta, helyette egy csinos kis fánk volt ujjai között. Szabad kezét zsebre dugta, a keretnek dőlve mosolygott a kis társaságra. Tinót kétszer is alaposan végigmérte.
- Ki a franc adta vissza a képeket a laborosoknak? – dühöngött Christensen, és visszacsapta az akta fedelét. Néhány lap kisiklott a lendülettől és a padlón végezte. – Ha azért jöttél, nem, még nem jutottam sehová.
A svéd nevetve legyintett.
- Addig senki nem megy sehová, míg nincs a tettes feje az asztalomon – duruzsolta. Megfordult, készült kimenni.
- Ez hülye – foglalta össze a nyomozó. – Ezüsttálcán, mi?
- Uborkával, édesem!
Már eltűnt a nehéz ajtó mögött, mikor az ismét kinyílt, és szédült vigyorral visszahajolt rajta mindhármuk felettese.
- Amúgy… egy pasi keres téged – mondta. – Hidd el, nem tudod eltéveszteni, azzal a szemöldökkel ölni lehetne. Akár.
Christensen sóhajtva túrt hajába, aztán felkapott egy üres űrlapot és tollat. Megtanulta már, hogy jobb az ilyesmin túlesni, de ha még egy macskás ügy, komolyan elküldi a tagot a francba. Van már elég baja így is, ráadásul szinte biztos volt benne, hogy felettese direkt sózta a nyakába az ügyet. Mert addig nem megyünk pihenni, míg két ügy is a nyakunkon van… Hülye szabály.
Intett a svéd-finn párosnak aztán elhagyta az irodát. Az előtérben, pont a portával szemben egy igencsak jólszituált úr ücsörgött. Furcsa zöld öltönyt viselt, ami még furcsább módon pont passzolt szeme színéhez, de szőke tincsei olyan rakoncátlanok voltak, mintha amúgy egy punk zenekar tagja lenne. Csak azok a szemöldökök! A burjánzás finom szó lett volna rájuk.
- Jó napot kívánok uram, a nevem Christensen Densen, nyomozó vagyok – fogott bele, ahogy kezet fogtak. – A főnököm szerint bejelentést szeretne tenni.
- Örvendek, Arthur Kirkland – mutatkozott be, aztán közelebb hajolt a férfihez és egészen suttogó hangon folytatta. – Bejelentést, yes. De nem lehetne egy kevésbé nyilvános és zsúfolt helyen?
Zsúfolt baszd meg, az! A portáson kívül látsz itt bárkit is?
A dán megköszörülte a torkát, és ahelyett, hogy bármit felelt volna, csak elvezette irodája felé. Az angol végig úgy ment mellette, olyan természetes eleganciával, mintha ő lenne a nyomozó, akinek kötelessége meghallgatni más panaszát. Ahogy visszaértek Densen a fénymásolóra dobta az űrlapot, a tollat pedig asztalára. Felesleges volt levinnie, ha a férfi itt akart beszélni.
- Berwald, Tino, az úr Mr. Kirkland. Megtennétek, hogy magunkra hagytok minket egy röpke félórára? – kérdezte, de mikor találkozott a svéd kérdő pillantásával elvigyorodott. – Nem szeretne mások előtt beszélni arról, amit nekem kell elmondania.
Az előbb ledobott tollal játszott, míg két társa elhagyta a helyiséget. Ahogy az ajtó becsukódott a kis finn mögött Arthur szemeiben megjelent egyfajta aggodalom, és ezzel egy időben kezdett ujjai tördelésébe is.
- Nyugodjon meg kérem, és mondja el, hogy mi a problémája. Az a dolgom, hogy meghallgassam és ha kell, segítsek. – Christensen mégis csak előkotort valahonnét egy papírt. – Szóval?
Az angol habozott egy darabig, végül mégis belekezdett. – Az unokaöcsémet elrabolták. Vagyis eltűnt, de bizonyos, hogy elrabolták. Nézze, én üzletember vagyok, megvannak a kapcsolataim, de az ellenségeim is.
- Miféle ellenségekre gondol, Mr. Kirkland? – vágott közbe a nyomozó, ahogy felírt valamit a papírra. – Érte önt fenyegetés?
- Többek között – bólintott amaz. – Uram, elvárom, hogy megtalálják az unokaöcsémet, akkor is, ha a maffiánál van.
- Gyanakszik rájuk?
- Számít az?
- Oh, de még mennyire!
- Kire még?
- Uram, akár a testvéreim is lehetnek az elkövetők.
Christensen felállt, a nyomtatóhoz sétált, lekapta róla az űrlapot, aztán Arthur elé nyomta, a tollat pedig kezébe adta, jelezve, hogy töltse ki a nyomtatványt. Megvárta míg a férfi végez, aztán lefénymásolta a dokumentumot.
- Foglaljuk tehát össze. A fiú neve Peter Kirkland, tizenkét éves fiú. Van esetleg fényképe róla? – tudakolta még, mire a finom kezek a pénztárcához siklottak.
A dán csak megforgatta a szemeit és sóhajtott. Jellemző, hogy az emberek ott hordozták szeretteik fényképét. Emlékezett, hogy a főiskolán megtanították, hogy miért, de nem tartotta annyira fontosnak, hogy megjegyezze. Úgyis előjön, ha szükség lesz rá.
Mikor a kezébe került a fotográfia, alaposan megnézte a fiút. A szemöldök volt talán az egyetlen ismertetőjegye. Pont mint Arthurnak.
Miközben kikísérte még intézett hozzá néhány szót, aztán csak visszadőlt székébe és lehunyta szemeit. Egy perc pihenés még igazán belefér mielőtt beleveti magát a munkába.
Telefoncsörgés.
Unottan a kijelzőre pislantott. Ditte. Már megint és még mindig. Éppen elhatározta, hogy nem fogja felvenni, mikor Kalle hajolt be az ajtón.
- A többiekkel elmegyünk kajálni. Tudni akartam, hogy jössz-e, de te inkább intézd el dolgodat – mondta, majd tovatűnt.
- Előbb tömtél be egy fánkot…

×××

Halk zihálás a labor felől, asztalon összekoccanó kémcsövek, ahogy Lukas a kezével véletlenül odébb tolt valamennyit. Szabad kezével a dán nyakát karolta át, hogy közelebb vonja magához egy-egy futó csókra, körmei néha a puha bőrt szántották a férfi tarkóján, hátán…
Végül az egész kapkodó, sietős öltözködésbe veszett. Az iménti szenvedélyes szeretkezésre pusztán pír és a csókfoltok emlékeztettek. Mindkettejük testén. Bár Christensen egy finom mozdulattal feljebb igazította világos ingje gallérját. Zakóját csak hanyagul karjára fektette.
Lukas egy szót sem szólt, helyette felakasztotta fehér köpenyét a fogasra, zsebéből kivette kulcsait és a lengőajtó felé indult.
- Jössz, tízre szeretnék otthon lenni – morrant fel, ahogy kissé meglökte a nyílászárót.
- Nézd…
- Sigurður szeret korán aludni és nem szeretném felverni, szóval indulhatnánk?
Christensen némán bólintott, aztán elindult társa után. Még végignézett a vegyszer és szeretkezés szagú termen mielőtt lekapcsolta volna a villanyt.
Az épületen kívül a Hold és számtalan csillag fogadta őket, mintha távoli szemtanúi lettek volna annak amit műveltek. Lukas, amint az autó meleg biztonságát élvezte elszunnyadt. Feje először hátra, majd oldalra, az üvegnek billent, kezeit ölében tartotta, ujjait összefonta. Békés szuszogása őszinte mosolyra fakasztotta a nyomozót, aki a vezetés miatt nem figyelhette folyamatosan.
A norvég nem lakott messze, egy kedves család házának melléképületét bérelték az izlandi fiúval. Saját lakásra nem futotta volna, de nekik nagyon is megfelelt ott, a nő és férje kedvesek voltak, gyermekük pedig állítólag elbűvölően édes kis két és fél éves fiúcska.
Mikor megérkeztek Christensen jobbnak látta, ha nem ébreszti fel a másikat, helyette bement, hogy szóljon Sigurðurnek. Ketten majd kihámozzák az ülésből és beviszik, hogy befektessék az ágyába. Pontosabban ő majd fogja és beviszi, a másik pedig lesz szíves kinyitni neki az ajtót.
Hosszan megnyomta a csengőt.
Hamarosan egy álmos, kócos, ásító fiú lépdelt ki mamuszban, köntösben. Nyikordulva feltárult a kertkapu és
Sigurður érdeklődve nézett rá. Nem szólt, látszott, hogy legjobb álmából verte fel a galád csengőszó.
- Gyere, segíts egy kicsit. – Azzal maga után intette a fiút. – Lukas elaludt jövetben, és amilyen morcos tud lenni, jobb, ha nem ébresztjük fel.
- Oké, hozom a cuccát, te meg kapd csak fel őnagyságát – ásította.
A dán kinyitotta autója ajtaját, félresöpörte a be nem csatolt biztonsági övet, aztán Lukas térdei alá csúsztatta kezét és karjaiba kapta. A norvég szőke buksija a mellkasára bukott, ahogy magához fogta óva az éjszakai széltől. Térdével készült volna becsukni az ajtót, mikor az izlandi behajolt és kivette lakótársa csekély holmiját.
A továbbiakban kiderült, hogy a kis lakban csupán egyetlen hálószoba van, egyetlen hatalmas franciaággyal, amin jól megfigyelhető volt a lakók személyisége. Az ágy jobb fele gondosan rendezett ágyneműkből állt, egyetlen kispárnával és egy közepes méretű rózsaszín plüssnyúllal, míg a bal fél rendezetlen volt. A két nagypárna közül az egyik félig lelógott az ágyról, a takaró pedig az ágy közepére volt gyűrve, mint egy furcsa labda. A kis rakás közepéből pedig egy plüss lunda meresztette gombszemeit az érkezőre. Mintha csak az ágy térfelének gazdája is úgy akarta volna, hogy oda rakja takaró-fészkét.
Finoman lerakta Lukast a fekhelyére, aztán elbúcsúzott és magára hagyta a két férfit. Sigurður még hallotta, ahogy megcsörren a telefonja és vonakodva beleszól.
Lukas akkor ébredt fel, mikor társa kirángatta alóla a takarót, hogy betakarja. Egyszerűen átkarolta a fiatalabb nyakát, az ágyra gördítette és fülé hajolva megcsókolta…

×××

- Nem mondtad, hogy Linn megívott – jegyezte meg Tino.
Bokájával finoman arrébb tessékelte a lába körül ugrándozó eleven fehér kutyust, aki vakkantott párat, aztán rózsaszín nyelvét kidugva átvágott a szobán, hogy gazdájánál próbálkozzon. A svéd csak hanyagul megvakart a füle tövét, aztán útjára engedte.
Közben Tino kiterítette törölközőjét, meztelen talpait még utoljára megdörzsölte a szőnyegben, aztán bebújt a nehéz takarók alá. Kényelmesen hátradőlt, aztán mégis előregörnyedt és kíváncsi pillantást vetett a Berwald kezében pihenő könyv borítójára.
- Mondd csak, mióta olvasol te Verlaine-t? – tudakolta, ahogy megigazította párnáját és visszadőlt helyére.
- Csak úgy rám jött – vonta meg vállát amaz, de behajtotta olvasmányát.
- Figyelj… - kezdett bele a finn, de előtte megfogta párja kezét. Gyorsan összefűzte ujjaikat, aztán mély levegőt véve folytatta. – Tudom, hogy nemrég vesztetted el apukádat, de… szerintem anyukádnak pont ezért lenne rád szüksége.
- Nem tenne jót neki – felelte Berwald, de Tino értetlen pillantására hozzátette: - Sokan lennénk.
- Én nem tudom, de szerintem pont jót tenne neki, ha… mármint mi van, ha attól a nyüzsgéstől végre kicsit felszabadulna azoktól a gondolatoktól, amik mostanában gyötrik? De tényleg nem tudom…
Hallgattak.
Egy egészen hosszú pillanatig csak a kutya ágyra való feljutásának meddő kísérletei törték meg a némaságot. Aztán a svéd lehajolt és felvette az örökmozgó állatot, aki erre rögvest a finn lábához heveredett, aki hálából a kellemes fűtésért megmozgatta lábujjait.
- Megértem, ha nem akarsz menni – bökte ki végül. Idegesen tördelte ujjait, majd zavart heherészést hallatott.
- Dennyt jobban megviselné…
- Ja, persze, ti együtt nőttetek fel.
Tinónak eddig eszébe sem jutott ez a lehetőség. Hogy Berwald talán nem is magát, mintsem Christensent akarja megvédeni az emlékektől. Persze, mindketten erősek voltak, ami a lelki problémákat illeti, ez a jelenlegi helyzetre tekintettel eléggé egyértelmű volt. Mégis, talán inkább ott gyökerezett az egész, hogy Berwald talán joggal gondolhatta, hogy az apja valamivel jobban szerette nála az örökmozgó, mindenre kész dánt, mint őt. De nem tudhatta, minden csak fikció.
Már azt sem igazán értette, hogy miért kell mindennek ilyen bonyolultnak lennie. Kusza az egész, és a szálak még mindig csak keverednek, ahelyett, hogy szépen kirajzolódnának a helyes utak.
Igazságtalan.
Úgy döntött, ráér ezen később is aggódni, és csak akkor eljátszani a békítő szerepét, ha nincs más választás. Felnőttek mind, az ő életük és… de hát a barátai is!
Mikor feleszmélt, Berwald már leoltotta a villanyt és derekánál magához húzta őt szépálmokat mormolva…

6 megjegyzés:

  1. Oh woooo~ Kapsz egy csillagos ötöst, mert ezúttal értettem mindent. De tényleg, köszi. Így jó, az én benga agyam is remekül befogadott mindent, szóval ha így hagyod a tempót, akkor tökéletes~ Legalábbis nekem~ A romantikus momentsek aranyosak, kíváncsi leszek, mi lesz még itten velük x3 Meeeg jaj, kedvenc szemöldökhuszárunk, Iggyy~~ *__* Wáh xD És szegény Peter, elrabolták xD Jajmár xD Wáw~ Najó, ráhagyom a hülyeséget, írjad csak tovább x3 <3 ~

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. De jó, köszönöööööm~ *-* Viccelsz? Én köszi, hogy még időben szóltál. ^^ Tervezem így hagyni, szóval akkor oké x3 Tempó kipipálva x3 Jaj, az a fránya romantika... Még mindig teljes meggyőződésem, hogy azon fog elvérezni a sztori. xD Húú, látom, mennyire sajnálod Petert x"DD
      Írom,írom~
      <3

      Törlés
  2. aaaaaaaww 2. feji*----*eeejj jó dolgok történnek itt*w*hopp egy NorIce jelenet,képzelem milyen jó dolgok történtek utána~imádlakx3És Tino-ék aaawwwwwww*olvad*olyan cukik*-*Denny-ék meg...mmmhh~a labor az egy nagyon romantikus hely~csak így tovább^^várom a kövi fejezetet:3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Bizony, ontom magamból a folytatást. xD NorIcékra szükség van, de nem is kicsit... hm... de ezt majd később, don't spoiler! xD Na igen, a Finnországomnak megígértem, hogy nem hagyom Tinót szó nélkül, hát tessék :B
      Romantikus hely, szép agy lengőajtóval x'D
      Írom, írom~
      <3

      Törlés
    2. ha szerencsénk van nem nyikorgó ajtóval amit észrevétlenül ki lehet nyitni~xD

      Törlés
    3. Ja, mert majd pont én ne írtam volna olyan helyszínt, ami ideális a kukkolásra >:DDDD

      Törlés