Sor(s)ok~

/6.

Hát ezt is befejeztem. Kegyeleeeeem! Q.Q

{2010.

Dániában még szerencsére nem avultak el a karácsonyi szokások. Christensen fenséges lakomát tervezett, és ehhez feltétlenül elrángatta vásárolni újdonsült párját, akivel mindössze pár hónapja voltak csak hivatalosan is együtt.

Norvégiában nem voltak különösebb hagyományai a karácsonynak, ezért Lukas majdnem mindenre azt felelte, hogy neki aztán teljesen mindegy.

- Figyelj, így nem tudok a kedvedben járni, érted? – magyarázta kedvesen Densen, ahogy megsimogatta a másik hidegtől kipirosodott arcát. – Nem szeretnék olyat főzni, amit nem szeretsz. Szóval ki vele, mit szeretsz?

Lukas mormolt valamit a nem létező bajsza alatt.

- A halat – válaszolta végül.

Christensen egészen természetesen vette, hogy hárman osztoznak a lakáson, ráadásul mindkét lakótársával volt már, vagy van viszonya. Mikor betette maguk mögött az ajtót pillantása az ágyfagyott és ujjait lehelgető norvégra esett. Elmosolyodott és fél kézzel – másikban a vacsora hozzávalói lapultak egy csinos papírzacskóban – megfogta a puha, dermedt ujjakat.

- Menj, gyorsan vegyél egy fürdőt, az majd átmelegít – suttogta és szakszerűen megtaszajtotta hátulról.

Lukas még egy furcsán negédes pillantással visszanézett, majd eltűnt a fürdő fehér ajtaja mögött. Vízcsobogás.

Addig a dán gondosan kipakolt a konyhában és egy laza mozdulattal felkapcsolta a rádiót. A Once Upon a December nosztalgikusan betöltött mindent.

Far away, long ago…

- Na persze, hagyjuk már. – Denny fájdalmasan felsóhajtott, a hajába túrt, aztán a csap alá tolt egy fej friss salátát…

Ilyenkor Berwald rendszerint még dolgozott. Na ja, neki volt az egyetlen olyan munkája, amibe senki nem köthetett bele. Mérnöknek tanult, és ami azt illeti, rohadtuk jól csinálta, amit csinált. Volt érzéke hozzá, na. Persze a többiek orrára csak annyit kötött, hogy ilyen formában talált munkát is. Egész jó fizetéssel, ami azt illeti.

Egyedül Lukas nem volt hajlandó beszélni a megélhetéséről. Számára ez, úgy látszik, hogy tabunak számít. Legalábbis ezt lehetett leszűrni abból, ahogy Densen képébe vágta, a keresete abszolút magánügy, és addig örüljön a fejének, míg rendesen megkapja a lakbért.

Mire elkészült a vacsorával, Lukas már régen megfürdött és bevackolta magát a tévé elé egy pokróccal. Norvégmintás alvópóló volt rajta, haja is még nyirkos volt, mikor a dán megközelítette.

- Hát te mit nézel? – kérdezte, ahogy mögé lépett és kezeit a vállaira csúsztatta. Lemosolygott rá, de a norvég nem vette a fáradságot, hogy felnézzen. – A Szezám utca, ez komoly?

Vállrándítás.

Már megint kurva közlékeny vagy, kicsi Lukas.

Éppen rászánta magát, hogy megcsókolja, mikor nyílt az ajtó. Egy csupa hó, csupa fagy svéd érkezett, melegtől párás szemüveggel.

- Na csókolom – köszönt rá Christensen, aztán hozzá sietett, mint egy gondoskodó feleség, és gyorsan lerángatta róla az átnedvesedett kabátot. – Tessék gyorsan beljebb menni, úgy!

Azzal betessékelte a kellemesen befűtött lakásba. Lukas csak hátralesett a kanapé háttámlája fölött és némán figyelte az eseményeket. Ha nem tudta volna, hogy mi a helyzet, meg mert volna rá esküdni, hogy ezek ketten még mindig együtt vannak.  Bár ki tudja… Ő meglehetősen sokat dolgozott, ráadásul este. Az pedig több mint nyilvánvaló, hogy Denny többször fektette  meg a svédet, mint őt.

Mégis… abban az évben kapta eddigi legjobb ajándékát karácsonyra. Ráadásul Christensentől.

Eleinte ugyan furcsállta, hogy a dobozból egy nagyobbacska rózsaszín plüssnyúl került elő, de hamar rájött, hogy ő igenis rajong érte. Úgy, ahogy van tetszett neki. Fekete kis gombszemei elragadóan fénylettek, anyaga puha volt és kellemes tapintású… az egész…

- Köszönöm – rebegte el végül, ahogy sután, röviden megölelte a dánt. Annak persze sikerült kicsalnia egy titkos puszit is magának.

Az ünnepeket édes hármasban töltötték. A szilvesztert is. S Berwald ugyan nem, de Lukas nagyon is meglepődön azon, mikor Christensen látszólag indokolatlanul ide-oda settenkedett egy tál tejberizzsel. Amit aztán letett az erkélyajtó mellé a falhoz.

- Hm… itt talán jó lesz. Szerinted? – A kérdés egyértelműen a svédhez szólt, aki egy pillanatra elgondolkozott, csak aztán felelt.

- Nem padlásra kell?

- Atomfizikus vagy, ember! Szerinted van padlás?

- Nincs.

- Bingó, aranyom. Amúgy meg kit érdekel, leszarom. Megfőztem azt a kibaszott rizst, ki is tettem, arról meg kurvára nem én tehetek, hogy nincs padlásom. Ennyi.

- Mit is takar ez a felhajtás tulajdonképpen? – kérdezett a norvég is, ahogy lapozott egyet az újságjában. Igyekezett fenntartani az „engem aztán baromira nem érdekel, hogy hülyék vagytok” látszatát.

- Tudod, cicám – kezdett bele Densen, ahogy levágódott mellé és megsimogatta az arcát – Julnisse nem örülne, ha idén nem raknék ki tejberizst.

- Ki a f…?

- Julnisse manó, az… Julnisse manó. Tudod, ő hoz nekünk szerencsét az elkövetkező évben. De ha nem hagyok elől neki tejberizst, mérges lesz és balszerencsét hoz. Márpedig baromira nincs szükségem egy teljes évnyi pechre.

Miközben magyarázott maga felé fordította Lukas arcát, hogy aztán megcsókolhassa. Valahogy mindig ezt csinálta. Ha elég közel került hozzá, hát kapott az alkalmon és megcsókolta.

És Lukas valahogy sosem ellenezte a dolgot…}

- Szerinted olyan könnyű itt munkát találni? – bukott ki Tinóból.

Annyira, de annyira anyaian ismerős volt a mozdulat, amivel a norvég a csípőjére csapta a kezeit. Ráadásul az a szigorú nézés. Nagyot nyelt, és készült volna mondani valamit, de Lukas tett egy olyan kézmozdulatot, amitől beléfagyott a szó, és inkább hallgatott. Valahogy egyre erősödött benne az érzés, hogy nem akar a norvég ellensége lenni. Soha.

- Nem tudom, mennyire tűnt fel, de június vagy, cseszd meg. Mikor akarsz munkát keresni? Mikor a hülye kis diák picsák már az összest…

- N-nem… én… már…

- Jaj, ne is törődj vele. Igazából nem veled van baja. Fogadok, hogy Denny megint felcseszte. Vagy meg… – szólt közbe az izlandi is. Sigurður ott lapított az egyik széken és reggeli kávéját szopogatta. Egyértelműen ki akart maradni a beszélgetésből, mégis úgy érezte, hogy ideje megvédeni a finnt bátyja haragjától. Meg úgy magától Lukastól.

- Baszd meg, azzal van a bajom, hogy még mindig nincs munkája, érted?

- Hát aztán.

- Mi szétgürizzük a belünket, ő meg…  csak itt van és ez így kurvára nem igazságos, érted? – csattant fel, aztán levágta bögréjét az asztalra. Már nem volt benne annyi kakaó, hogy kilöttyenjen.

- Denny tudja, mit csinál, és amúgy is… - Nem tudta befejezni.

- Dehogy tudja! Ez egy hülye dán.

- Érdekes, neked mégis jó, hogy dánok között élsz és egy dánnal vagy minden este – vágott vissza Sigurður.

Tino egy egészen halvány pillanatig azt hitte, hogy Lukas meg fogja ütni a testvérét. Helyette csak felkapta furcsa színű bőrdzsekijét és elment. Vajon dolgozik? Ki tudja! Ráadásul bőrdzseki júniusban?! Félelmetes.

- Én komolyan megpróbáltam, de hát az orosz úr… - szipogta végül a bögréjének. – Pedig azt mondta, szimpatikusnak talál meg minden. Aztán meg, hogy nem lennék alkalmas… Azt se tudom, mire nem vagyok alkalmas.

- Hát… téged legalább nem próbál meg tökre átlátszó trükkökkel behálózni a munkatársad – vigasztalta a fiú, ahogy felhörpintette maradék italát és szájába tömött egy vajas kekszet, amit még Denny mamája sütött. – Agyrém az a csaj. Ha fél, akkor mi a faszomnak vállalta el az állást? Hülyeség az egész.

- Legalább állatok között lehetsz. Nekik azért valamennyire még mindig kibeszélheted magad. Jobb, mintha csendben kéne csinálni mindent…

- Ja, főleg, hogy ezek halak. Tudod, halacskák. – Azzal kezével és szájával egyaránt utánozta a halak tátogását. – Na, azért valamennyire aranyosak. Meg a közeg is jó, amúgy.

- Látod! És még pénzt is kapsz érte, hogy ott gubbasztasz abban a kisállat kereskedésben és szórod be nekik a kaját – mutatott rá, aztán kinyújtózott.

- Azért… Lukas azt mondta, hogy legszívesebben kinyírná őket és halrúdként végeznék. Hiába mondtam, hogy ezek kicsik ahhoz. Tudod, ilyen díszhalak. Lakásba – mesélte. Közben felállt és elmosta a bögréjét. Menet közben kicsit a kanapéra sandított, ahol Densen asszony aludta az igazak álmát. – Na fasza…

- Ha gondolod, aludhatsz az ágyamban.

- Áh, amúgy is ideje mennem, most délutános vagyok. És, hah… végre nem lesz ott az a hülye kis fruska.

Azzal elviharzott.

Tino csak pislogott párat, aztán sóhajtva vonult be szobájába, hogy pihenjen keveset a Densen asszony tornádó előtt…

×××

Ki tudja, miért vállalta magára Christensen a mosogatást. Talán azért, mert Lukas még mindig került meg és kezdett aggódni érte. Mindenesetre kint hagyott egy tányér kaját, mert biztos volt benne, hogy ha megjön, éhes lesz.

Hát nem volt az.

Részeg volt.

Legalábbis a tekintetén, a járásán látszott, hogy ittas. Meg persze körbelengte az alkoholszag. Denny segített neki leülni, és a tányért is elétolta, hogy ehessen, ha akar; majd visszafordult a mosogatáshoz.

Lukasnak azonban esze ágában sem volt enni. Helyette felállt és hátulról ölelte meg a dánt. Mit ölelte, szinte kapaszkodott belé. Christensent egészen furcsa érzés kerítette hatalmába, amitől jobbnak látta, ha nem fordul meg. Lágyan megérintette a hófehér, vékony kézfejet és simogatni kezdte.

- Jól vagy? Nem kell hányni? Hol jártál munka után, hm?

- Én… én csak vágyom rád, arra, hogy megérints. Akarom, hogy hozzámérj, kívánom a kényeztetésed és… - elcsuklott a hangja. Szipogott. Mikor folytatta már szavai remegőssé váltak. – Gyűlölöm. Gyűlölöm ezt a helyzetet. Miért? Annyit teszek értünk… értem, amennyit sosem leszünk képesek viszonozni, de te ezt tudod is. A szex nem fizetség. Nem elég nagy ár, azért, amit te adsz nekem, de… én szeretek lefeküdni veled. Szerintem én szeretlek.

A dán elmosolyodott, úgy fordult meg. Megsimogatta a törékeny arcot, közben lassan felemelte az állát. Hüvelyujjával óvatosan elmaszatolta a könnyeket és szeretettel mosolygott rá. A norvég hüppögve mosolygott vissza.

- Mennyit ittál, kicsim?

Nem várta meg a választ, finoman csókolta meg társát, aki hunyt szemekkel karolta át a nyakát. Pilláin még ott remegett néhány könnycsepp, de mire megvirradt már azok is felszáradtak a bársonyos csókok és szeretkezés ölelésében.

Lukast szabály szerűen meglepte a reggel. Fejében érezte kicsit az előző napi alkoholt, de cseppet sem zavarta a meztelenség. Jólesően hunyta be szemeit, fürdött a beáradó napfényben, és emlékezett.

Emlékezett arra, hogy élete eddigi legjobb szeretkezése volt, arra is, hogy a dán órákon át kényeztette, miközben csak az ő kényelmességére figyelt.

Mély sóhaj.

Olyan keservesen elveszett.

Ujjaival kitapogatta a nyuszit maga mellett. Felemelte, hogy egyenesen a fekete gombszemekbe meredhessen.

- Te tehetsz róla, igaz? Ha nem kaplak meg tőle… - hangosan merengett, közben pedig eszébe jutott az az este, ami oly régnek tűnt…

×××

{Gondolkodás nélkül otthagytam Oslót. Mert, hogy milyen jó lesz nekem itt, Koppenhágában meg minden… Hát a szart! Annyi pénzem nem maradt, hogy a szállást tovább tudnám fizetni. Nem maradt semmim, csak az a ruha, ami rajtam volt meg a cigaretta a zsebemben. Na hát így kell szépséges jövőképet alkotni.

Mennyim is maradt?

Talán még egy sörre elég.

Hát… ha már földönfutó lettem alapon betértem Abba a kocsmába. Egyenesen a karjaiba.

Emlékszem, valami szülinapot ünnepeltek és már nagyon be volt rúgva. Pardon, az nem kifejezés. Eszméletlenül be volt baszva. Igen, így már találóbb. Komolyan, én végig rohadtul ellettem volna a sörömet szopogatva a sarokban, de megtalált.

Nem tudom, mikor kezdtünk el csókolózni, azt sem, hogy hány körre hívott meg. Mindenesetre, mikor felmentünk hozzá már minden mindegy volt…

Aztán az a fejfájós reggel.

Minden vágyam volt keresni egy kibaszott csapot, és addig inni míg jön belőle víz. A legkisebb gondom volt azzal törődni, hogy idegen helyen vagyok. Amúgy se volt szállásom. Tényleg, a magas szöszi, aki felhozott… a szöszi a kibaszott kék szemekkel!

Meztelenség.

Szóval lefeküdtünk. Hát igazán szuper! Jó példa lesz, majd drága kistestvéremnek… Cöh, na mintha kurvára érdekelné az ilyesmi. Izlandra ment azzal a baromarc apánkkal, mikor még kicsi volt. Na ja, akkor váltak a szülők, nagy vita a gyerekekről… Mintha szemernyit is érdekelte volna őket a dolog. Fogadok, hogy kurvára elvoltak azzal, hogy egymást utálják és több cucc maradjon náluk, mint a másiknál. Mert ez egyszerűen erről szólt. Ilyenek a válások…

Azért mégis illene emlékeznem a szexre, nem? Meg arra, aki megfektetett. Ha nem is a nevére, de legalább az arcára. Ami azt illeti szerintem nem is mondta a nevét. Végül is nekem aztán mindegy.

Biztos voltam benne, hogy úgyse látom többé.

- Áh, szia! Biztosan fáj a fejed. Tessék kávé és fájdalomcsillapító. Ööö… ha szeretnél megfürödhetsz, ott a fürdő, és ööö…

Ismerősen csengő hang, ismerős vonások és azok a kék szemek. Ő az, biztos, hogy ő.

- Aha, teee… - Metsző pillantással mértem végig többször is.

- Igen?

Az asztalhoz csörtetve felmarkoltam a pirulákat és a kávét, aztán mellkason böktem a dánt és felnéztem sugárzóan vidám tekintetébe. Minek kell ilyen fene magasnak lennie?

- Szóval neked kéne megköszönnöm az éjszakát? Hát nem fogom. Mert nem vagyok az a fajta. Ennyi.

- Ezt most úgy vettem, hogy „köszi, jó volt veled”.

Válaszul megrántottam a vállam. Gondoljon csak amit akar vagy ami jólesik neki. Engem aztán nem zavar, ráadásul szabad ország, blablabla…

- Fürdő? – tudakoltam végül, miután leküldtem a pirulákat és utána a kávét.

Pontosan nem kellett negyed perc se, hogy leessen saját ostobaságom. Addig oké, hogy fürdő, víz és sej-haj, de szép tiszta leszek, de úgy mégis… váltás ruhám az nincsen. Márpedig még ez a vigyorgó díszbuzi se várhatja el tőlem, hogy ugyan azt vegyem vissza.

Félreértés ne essék, kifejezetten szeretem azt a kék-fehér csíkos pulcsit és a szürke farmerom is szimpatikus volt, de füstös, alkohol bűzös az összes. Az úgy meg ugyan olyan, mintha nem is fürdöttem volna. Na szép.

- Csókolom, mindig ilyen modorosnak tetszünk lenni? – kérdezett rá, mire legszívesebben megütöttem volna. Mit nem képzel ez magáról?! – Ami azt illeti, talán akad olyan pólóm, amit, ha felveszel, nem tűnik fel, hogy nagy rád.

- Nem hordok kölcsöncuccokat –szögeztem le rögtön és összefontam karjaim pőre mellkasom előtt. Láthatóan nem a szemeimbe nézett…

- Nem-e?

- Nem – ismételtem meg határozottan. Szent meggyőződésem volt mindig is – és persze általános igazság is -, hogy ha kölcsönkapok bárkitől is akár egy zoknit, az illető örökké a nyakamon marad, míg ismerősökké nem válunk.

Magyarázat: a kölcsöncuccokat illik visszaadni. Az találkát jelent, ami beszélgetéshez vezet, netán meghíváshoz. Nem ér annyit az egész.

- Akkor mi legyen? Gondolom, nem így akarsz hazamenni. – Végigmutatott rajtam egy eléggé kifejező mozdulattal. – Meg különben is örülnék, ha fürödnél és ennél valamit indulás előtt. És, ha minden jól megy még a bérlőmet is elkerülöd.

Ácsi! Állj!

Na álljunk meg egy kibaszott szóra!

Bérlő? Eddig szó sem volt róla, hogy ez a pasas itt a bérlője lakására hozott. Végül is, elég nagy ez a kégli, talán, ha szépen kérném… na NEM! Nincs az a…

- Szóval ez a lakás ki van adva? – tudakoltam végül. Bevetettem minden álszentséget, amit csak ismertem.

- Ja, olyasmi. Igazából én is itt húztam meg magam a szülők, de hát… olyan szar egyedül, főleg, hogy két szoba is van meg minden – magyarázta. Két szoba, hoho!

- Vágom. Hm… asszem mégis használom a fürdőt.

Addig a részig még meg is értem, hogy követett, míg hozott törölközőt meg pólót. De fogalmam sincs, minek várta meg, míg folyik a víz.

- Mennyi vizet használhatok? – kérdeztem rá mégis. Biztos, ami biztos, a dánoknál sose lehet tudni.

- Amennyi jól esik, cicám.

Nem háborodtam fel, nem kértem ki magamnak a megszólítást. Hogy miért? Olyan alapon, hogy úgyse hoz össze vele a balsors még egyszer. Beült az ablakba és rágyújtott.

Csípős hajnal és füst.

Lehunyt szemek.

Oslo…

Átölelt a langymeleg nedvesség, a puha, illatos hab, akár a felhő. Komolyan megfontoltam, hogy elalszom.

- Nem vagy dán, igaz? – tudakolta végül. Lehet, hogy csak társalogni akart, egyszerűen unta már a csendet. Nyilván nem volt az az elmélyedős fajta.

- Nem. Norvég vagyok.

- Nem kéne most iskolában lenned? – kérdezett rá, ahogy félrebillentett fejjel méregetett. Csak azért sem néztem rá, helyette a töménytelen mennyiségű habot piszkáltam.

- Iskola?

- Ja, gimi, tudod… - Megint egy fellegzős mozdulat. – Mondd csak, hány éves vagy, úgy mégis? Könyörgöm, csak ne legyél kiskorú…

- Tizenkilenc – vallottam be végül. Pedig jókedvemben simán mondhattam volna tizenhetet is, és mehetett volna a sittre. Áh, már mindegy! – Idén végeztem. Valójában azért jöttem ide, hogy dolgozzam és később, ha már elég pénzem lesz, tanulhassak.

Minek? Minek mondtam el ezeket neki? Talán a szemei tehettek róla, tudom is én! Később, mikor már kötelező jelleggel belém tukmált némi reggelit, felajánlotta, hogy hazakísér.

- Nem kell.

- Ragaszkodom hozzá – erősködött, így kénytelen-kelletlen, belementem.

A lakótársával a lépcsőházban futottunk össze. Szőke volt, kurva magas és metsző pillantással mérte végig kettősünket.

- Merre is laksz?

- Ööö… mit akarsz, merre lakjak?

A nap az égbolt alján. Arany és narancs találkozása a halványkékkel és lilával. Gyönyörű. Néhány fehér kis gyémánt még csillogott a felhők tengerében… Olyan megnyugtató volt az egész. Mintha nem lenne senkinek semmi baja. Legszívesebben megálltam volna, és bömbölök, mint egy hülye kis taknyos.

Milyen szentimentális.

Mekkora marhaság.

A lagymatag szellő libabőrt hozott karomra és kelletlenül megborzongtam, de nem számított.

Sosem akarom elengedni a napfelkeltét.

- Miért nem mondtad, hogy nincs lakásod? – Megragadta kezeimet és megszorította őket. Meleg, puha mancsok. Kérlek, ne engedj el, mert megfagyok! – Lakj velünk. A lakbér… azt ráérsz akkor fizetni, ha lesz munkád. Gyere…

És visszamentünk.

Onnantól kezdve ott laktam velük, és úgy éreztem, egy élet óta ismerem őket.}

×××

A hangos szóváltásra, melyben részben felismerte öccse hangját, félredobta a plüssállatot és kirohant. Odakint a káosznál is nagyobb káosz. Densen asszony Sigurður mellett kuporgott az asztalnál és láthatóan egymaga nyakalta be a kezében szorongatott üveg hiányos tartalmát. Denny pedig velük szemben ült, láthatóan nagyon is dühösen.

- Mi az, hogy nem? Így… mondd csak, ezt tudják a kereskedésben? Lukas tudja?! – csattant fel. Finom érintés a vállán, aztán az említett férfi leült mellé. Már megint a dán egyik pólója volt rajta, amit direkt lehúzott egyik válláról.

- Mit kell tudnom? – kérdezett rá, ahogy ide-oda kapkodta tekintetét testvére és szeretője között.

Densen asszony  részegen heherészett, csuklott aztán ivott.

- Nem járok iskolába – mondta végül az izlandi és szikrázó pillantásokat küldött az asztallapnak. – Mármint nem csak most, hanem jövőre se fogok. Azért jöttem ide és nem maradtam ott. Mikor apa meghalt már bent laktam, onnan meg nem könnyű eljönni…

- Akkor, hogy sikerült? Sigurður!

- Hát… kicsaptak. – Olyan természetességgel mondta ki, mintha éppen azzal dicsekedett volna, hogy éltanuló.

- MI?!

- Dolgozni akarok, Lukas! Leszarom, a fele szarságra nem is lesz szükségem, amit ott tanítanak. – Azzal felpattant és a konyhába rohant egy újabb kávéért. – És legalább most nem vagyok mérföldekre tőled. Kurva szar ám egyedül lenni.

- Legalább egy gimnáziumot végezz el – erősködött az idősebb testvér.

- Felhívtam anyut.

Ez hatott. Lukas mélyet sóhajtva kapta pillantását Dennyre, aztán az asztallapra, majd remegő, összekulcsolt ujjaira. Félt ezt hallani. Akárhogy is, a norvég férfi mindig is szerette az édesanyját, hiszen neki köszönheti, hogy él, ő szenvedett érte, ráadásul nem is éltek annyira jól sem…

Hirtelen zuhant rá a rettegés, hogy fájdalmat okozhat neki. Át sem gondolta. Természetes, hogy a haza küldött e-mailekből kimaradt a szerelmi szál. Mégsem írhatta bele, hogy „minden szép és jó, a pasim kicsit seggfej, de még viszonylag kezelhető.” Ez nem járta így.

- Elmondtad? – Hangja olyan vékony volt, akár egy sebzett madáré.

- Lukas, nem. Megígértem, hogy nem mondom el, szóval nem. Különben is a ti dolgotok, hogy valaha is meg kellene-e tudnia – magyarázta, ahogy a pultnak támaszkodott és italába kortyolt.

Mély sóhaj. A nyugalom hangja.

Aztán székcsikordulás.

- Drágáim, nekem most dolgoznom kell, legyetek jót. Ja, és ha nagyon berúgna, simán csak nyomjátok a csap alá. És üzenem neki, ha kijózanodik, tűnjön el. – Mindent tündérien aranyos mosollyal mondta. Aztán finoman maga felé fordította a norvég arcát és megcsókolta.

Ahogy Christensen becsapta az ajtót, Lukas végigsimított ajkain. Már a napjára se emlékezett, mikor utoljára búcsúcsókot kapott…

A nap folyamán Densen asszony nem hogy józanodott volna, csak még inkább elmerült az alkohol mámorában. Aztán a részegekhez méltó, lehetetlen gondolat ötlött fel benne.

Szabályszerűen rámászott a kanapén gyanútlanul olvasgató Lukasra. Kikapta a kezéből a magazint, csípőjére ült és közelebb hajolva lecsapott ajkaira.

- Mégis mit művel, jóasszony? – csattant fel, ahogy próbált szabadulni a béklyóból. – Túl sokat ivott. Hagyjon békén.

- Miért kell ezt csinálnod az egyetlen fiammal? Nekem már csak ő van… én… - És sírva fakadt. Ültéből ugyan nem mozdult, de minduntalan csak sírt, és csókolta a másikat. Végül feldühítette, hogy Lukas nem hajlandó kinyitni a száját, így próbálkozásai csődöt mondanak. – Szűz vagy. Ugye az vagy…? Ugye a fiammal még nem…?

- Ahogy ön gondolja, úgy már nem – ismerte el, mire kapott egy pofont. Érezte, hogy az ittas nő körmei felszántják arcát és mély barázdákat hagynak rajta. Érezte a vért is.

- Teee… Elvetted a fiam, hát elveszlek tőle!

Kinyílt a másik ajtó.

A következő kényszer-csóknak már egy kócos, félig még álmos Berwald is szemtanúja lehetett. Lukas csak odaintett neki, jelezve, hogy jó lenne, ha segítene rajta. És Berwald segített.

Fél perccel később a nő már a zuhany alatt ücsörgött, az ajtó gondosan nyitva hagyva, hogy lássák, de józanodás közben elaludt.

- Fáj? – kérdezte Tino, ahogy egy fertőtlenítővel átitatott párnácskával végigsimított a porcelánarcon.

Lukas csak a szeme sarkából méregette, de azt már az első pillanatban, mikor a finn ijedten előmászott, észrevette, hogy a svéd pólója van rajta.

Semmi más.

Berwald hozott neki konyakot. Megköszönte. Ivott keveset.

- Mi volt ez? – Remélte, hogy a svéd nem kérdezi meg. Csak megrázta a fejét és a poharát bámulta. – Lukas, mi…

Vállrándítás.

- Nem tök mindegy? Csak arról hadovált, hogy reméli, nem dugattam meg magam a fiacskájával és a többi… - szárazon felelt, mintha egyáltalán nem érdekelné.

- Nekem is mondott ilyet – merengett el Berwald, aztán csak megsimogatta Tino arcát.

- Hát baszod, engem hagyjon békén. Különben is… - kezdte, de hangja elcsuklott, szemei megteltek könnyekkel, amiket minden erejével visszatartott. – különben is milyen kérdés már a szüzességem? Mikor én csak… csak vele…

Lukasnak aznap nem kellett csinálnia semmit. Berwald és Tino közös megegyezés alapján átvállalták a részét. Néha azért ránéztek a dán asszonyra is, és valamikor a zuhany alól is kihúzták.

És egész nap csicseregtek.

Lukas mindig elkapta a titkos érintéseket, a pillantásokat, hiába minden titkolózás. Aztán valami megszólalt benne. Végérvényesen.

Megígérte magának, hogy nem fog sírni.

Denny kidobta az anyját, mikor hazaért. Megmondta neki, hogy menjen vissza a házukba, ami most amúgy is több mint valószínű, kong az ürességtől. Aztán Lukas bejelentette, hogy beszélni akar vele, és kihívta az erkélyre…

- Figyelj… én komolyan mondom, hogy hálás vagyok, azért, amit kaptam – kezdett bele. Tudta, hogy nehéz, de próbált végig a másik szemeibe nézni. Mert úgy igazságos. – Én… ott voltam veled mindig, mióta ismerlek. Te vetted el a szüzességem, te mutattál rá arra, milyen, mikor igenis törődnünk kell a másikkal, még ha az egy balfasz is.

- Lukas…

- Lélekben bár, de veled voltam, mikor majdnem meghaltál, a véremet adtam érted. Beszéltem hozzád, míg kómában voltál, ápoltalak míg felépültél, megtanítottalak újra írni és hittem benned. De ez nem adja vissza mindazt, amit én kaptam. Tudom.

Christensen automatikusan érintette meg Lukas arcát, közelebb hajolt, hogy ajkaival szárítsa fel a könnyeket, hiába. Görcsösen kapaszkodott a dán ingjébe.

- De nézd meg odabent azt a kettőt, vagy bármelyik másik párt. Mi nem vagyunk ilyenek. Mi… néha úgy érzem, hogy mi csak arra vagyunk egymásnak, hogy a szexuális éhség csillapodjon. És ehhez néha mellékelve jár némi kedvesség is – mondta, ahogy megtörölte arcát és szemeit. – Nem akarom ezt tovább.

Ahogy kimondta, átkarolta Christensen nyakát és lejjebb húzta egy csókra. Az első eset, hogy ő csókolta meg, mégsem tartott tovább, mint eddig.

- Sajnálom… - szipogta. Densen odahajolt még egy csókra, de Lukas elhúzódott. – Ne… kérlek.

Az arcát az arcának simította. Mélyen, reszelősen szívta magába a norvég illatát, hogy agya minél tovább megőrizhesse. Akkor is akar rá emlékezni, ha majd öregként ezen az erkélyen ücsörög és a naplementét fürkészi. Na ja, az úgyse adatik meg neki…

Még egyszer, utoljára megsimogatta a puha porcelán-arcocskát, ujjaival finoman a szőke tincsek közé túrt, ahogy elmélyedt azokban a különleges szemekben. Hát ilyen a búcsú. Búcsú attól, akit örökre maga mellett akart tudni, akivel elképzelte, milyen lenne végleg együtt lenni. Vége…

- Ha talán még találkoznánk…

- Nem fogunk – suttogta Lukas és kicsit megrázta a fejét. – Soha többé nem fogunk.

Denny bekísérte.

Reggelre – hiába aludtak együtt – Lukas nyomtalanul eltűnt. Mint egy soha ott nem járt tündér. Azzal a kivétellel, hogy a szekrényből csak a csíkos pulcsi és a szürke farmer hiányzott, az ágyból egyedül a nyúl tűnt el…

Sigurður vele ment.

Mintha soha nem is léteztek volna…

×××

{Évek multával jártam csak abban az utcában újra. Rögtön megrohantak az emlékek. Az egyik ablakon nem volt már függöny. Megérdeklődtem, és meg is tudtam, hogy Berwald és Tino összeköltöztek, valahol Stockholmban.

Szóval egyedül maradtál végül?

De hát végig ez volt a baj, ettől féltél, nem? Hogy nem marad senki körülötted. Gyűlölöd a magányt. Nincs kit szeretni… Mert tudom, hogy mennyire szerettél.

Felnéztem az erkélyre.

Hiba.

A korlátra támaszkodva Christensen dohányzik. Mosolyog a világra, mint mindig, és mosolyog arra a fiatal szőke lányra is, ahogy átkarolja, de…

Én látom.

Jobban láttalak, mint bárki más egész életedben. Tudom, nem mondtad, de tudom, hogy bár a tetteid megragadtak a gyermeteg játszadozás körül, addig lelked szilánkosra törött. Végérvényesen.

Ez vagy te… Próbálod keserűséged mezsgyéjét vidám álarc mögé rejteni, miközben némán várakozol. Várod a pillanatot, mikor törött lelked szilánkja szívedbe fúródik és megszűnsz létezni.

Érthetetlen. Egyszerűen nem emlékszem, mikor emeltem ujjaim ajkaimhoz. Már alig emlékszem a csókjaidra…

Lassan továbbvisz a lábam, a Langebro felé.

"Mondd, régi mesékre emlékszel-e még? Emlékszel még? Nem volt oly' rég."

 Aztán egy néni kedvesen megszólít.

- Minden rendben, fiatalember? Na, ne sírjon. Tudok segíteni?}

VÉGE

2012. június 3. – 2012. július 10.