KU=13/15~

Na akkor az első fejezet megszülve. Hm... DenNor. Határozottan, de mégis valahol megjelenik benne a SuNor és a SuFin. Mert szeretem halmozni az élvezeteket, bruhahaha >:DD Na jó, valójában Kalmári Unió (1397-1524). Aki nem tudja, annak háttérinfó, hogy ... hát gyakorlatilag uniók sorozata Skandináviában, amiből csak Dánia nem jött ki rosszul. A lényeg, hogy arra szeretnék rávilágítani, hogy Norvégia - ahogy a többiek is - nyilván nagyon utálta Dániát akkoriban, de az unió után mégis vele maradt, pedig mehetett volna Svédországgal. Szóóóval, jó olvasást~ (Véleményeket elfogadok ám ;))

1.

A teljes üresség fájdalma, az elhasználtság érzésének keserűsége.

Fáj. Fáj. Annyira fáj.

Engedjék meg, hadd mutassam be önöknek is, milyen az, mikor szeretet címén elnyomnak, eltipornak, megcsalatnak és ha mindennek vége, mosolyogva vallanak szerelmet. Minduntalan, míg az apokalipszis le nem szál, s véget vet mindennek.

Kit érdekel?

Ugyan, az már kinek fáj?

Senkinek…

Az Úr ezerháromszázkilencvenhetedik évében kezdődött minden. Úgy emlékszem az egészre, mintha csak a tegnap, vagy éppen kora hajnalban történt volna az egész.

Dánia…

Denmark.

Danmark!

Vagy, ahogy saját nevét hívta magát, Kongeriget Danmark.

A déli testvér, aki többre vágyott, mint ami járt volna neki. Birodalmak urává lenni, szentesíteni szentnek vélt akaratát. Hát nem! És mégis… mindannyiszor és sohasem de. Vesztünkre. Vesztemre.

Az első lépés, ami térdre kényszerítette Svédországot. Drasztikus, brutális, de állítása szerint szükséges ahhoz, hogy az északi térségben is beköszöntsön a béke. Csak tudnám, hogy mi a francnak hittem neki! Egy kósza pillanatig bíztam benne, és lám, mi lett vége…

Aztán szép lassan mindannyian behódoltunk neki. Talán félelemből, talán csak a szemeiben lobogó virtuóz láng miatt. Nem számít. Megint csak kit érdekel?

És itt tartunk most…

Finnország szolgamód kényszerül arra, hogy vért sikáljon a szalon kövezetéről. Berwald már megint ellentmondott. Vajon ez a vita most földről szólt, vagy függetlenedésről? Máson már nem is tudnak összekapni.

A vége pedig mindig ugyan az…

- Kérlek… segíts rajta – nyöszörögte Finnország, ahogy elhaladtomban elkapta ruhám szegélyét. A keze remegett, éppen úgy,ahogy a hangja, de csak pillantásra méltathattam.

Csak a hallba érve sóhajtottam. Ezer lépcsőfok. Pont, mintha az élet ezer lépcsője tárulna az érkező elé. Személyemet illetve mindig is elgondolkoztatott, hogy Dánia vajon direkt űz-e ilyen rút tréfát. Ez volt ugyanis az egyetlen lépcső, mely rengeteg fokból állt az egész kastélyban. A megmászása némileg tényleg hasonlított egy életúthoz. Már egy olyan rendes emberi élet útjához. Végeredményben a hatás megvolt; ha elindultál már nem volt kedved visszafordulni.

Az emeleten voltak a hálószobák. Mit szobák, jobbára lyukak. Ilyen helyre még a patkány se fészkel – szokták mondani. Láttam én már, kérem mindegyikük hálóját. Egy szebb korokat is megélt matrac, szalmából, és egy groteszk, kiszuperált tálka a víznek. Ivásra nem jó, csupán tisztálkodásra. Habár azzal sem árt spórolni.

Ezek voltak ők. Ennyit értek, Dánia szemében.

A szeretőknek – ez voltam én – persze jobb dukált. Éppen nem fényűzés, de elég komfort ahhoz, hogy bárki jól érezze magát.

Hát én mégsem. Felőlem a dán megcseszhette volna az összes pompáját, én Oslóban éreztem volna csak igazán kellemesen magam. Ahol nem kellett senkinek megfelelnem, hogy megkapjam, amit akarok. Végül is, ez sem arról szólt, csak…

- Norvégia! – Hangja olyan élesen csattant, hogy egy percre megfeszültem. Az ódon falakról visszazúgott hangja legapróbb rezdülése is. Régmúlt korok királyai figyelték, amint hozzám lépdel, s megérinti nyakam, ujjai kutatóan siklanak államra. – Hová tartasz, gyönyörűm?

- Tán nem kell mondanom, hogy egyetlen bizalmasom van csupán, a Mindenható. Ennél fogva úgy hiszem, nem tartoznak rád ügyeim – feleltem szárazon, mire vonásai érezhetően megfeszültek. Ujjai is határozottabban tartottak.

- Véleményem szerint te újfent tiszteletlen vagy uraddal – sziszegte, aztán közelebb hajolt.

Alkoholszag.

Nem csak az ebéd utáni bor fanyarsága. Megint ivással töltötte az idejét. Meg persze Svédországgal. Mikor elfordultam csókja elől felszisszent, és ellökött.

- Mindegy is. Mindegy – ismételte, ahogy ujjaival gondolkodón ütögette ajkait. – Elvárom, hogy dolgod végeztével felkeresd szobám.

Már megint.

Legszívesebben könyörtelenül odavetettem volna, hogy uraságod libidója bezzeg csillapíthatatlan, mégis… Eszembe jutottak Finnország könyörgő szavai, és az a tekintet. Segítenem kellett. Törvényszerűnek éreztem, hogy megtegyem, amit csak lehet.

Így belegondolva milyen furcsa páros is… Nem, nem páros, hiszen nem tartozik egyik a másikhoz. Pff, itt elvileg mindenkinek Dániához kell tartoznia. Mondom elvileg! Mert bár a hivatalosan a magáénak mondhat minket, az urunknak nevezheti magát, de lélekben úgy hiszem sosem ismerte el senki. És nem is fogja, bármeddig tartsanak is ezek a keserű, sanyarú évek. Csak nem örökre!

Csak…

Lendületes, megszokott mozdulattal nyomtam le a nehéz kilincset és löktem ki a vastag faajtót. Ott feküdt - ha nem tudnám, hogy ország, azt mondtam volna, meghalt – véresen, koszosan, elgyötörten és jöttömre felkapta fejét, akár a várakozó vad. Egy-egy vadászaton láttam már ilyes megmozdulást.

A pillanat, mikor az őzgida megfeszülve vár, majd kilő, mint a villám, remélve, hogy gyorsabb, mint a vadász szeme. Aztán persze egy szempillantás és már vége is. Ha a dán kezében van a puska, mindig.

- Hadd nézzem. – Egy szó nélkül húzta el kezét a vérző sebről, hogy aztán megnézzem és ujjaimmal óvatosan felmérjem a helyzetet.

Felszisszent, mikor ujjbegyeim végigsiklottak bordáin, le egészen csípőjéig a seb mentén. Nem tudom, mivel csinálta, de Dánia ezúttal valami súlyosabb fegyvert használt, mint a késeket a konyháról. Talán fejszét.

- Teszek rá borogatást, de füveket már csak holnap tudok szerezni. – pillantásom az ablakra siklott és tehetetlenségemben felsóhajtottam. – Nem hiszem, hogy ma már elhagyhatom a kertet, és…

Összetalálkozott a tekintetünk. Nem volt több pár másodpercnél, a kék szemek mégis olyan biztonságot sugároztak, amilyet talán még soha életemben nem éreztem. Azt ígérte egyetlen pillantással, hogy többé nem esik bántódásom.

Hülyeség.

Országok vagyunk. Velünk ez mindig megtörténik…

És bízom abban, hogy előbb-utóbb fordul a kocka és a dán kerül a fegyver túloldalára. Annak szívből tudnék örülni.

Aztán a svéd óvatosan megérintette az arcom.

- Miért csinálod ezt? – kérdezett rá aztán, mire lehajtottam fejem és térdeimet bámultam.

- Önzésből. Egyszer majd eljön az idő, mikor Dánia mellett virágozhat a gazdaságom és a társadalmi rétegek se fognak ennyire szétválni. És az lesz az én időm, mert azon a napon már nem fogom hagyni, hogy uralkodjon fölöttem. Ilyen egyszerű az egész.

Míg beszéltem, felálltam és a sarokban árválkodó vizeskancsóhoz mentem. Ruhámból téptem anyagot, amit bevizezhettem, hogy aztán megtisztítsam a vágást és némileg bekötözhessem. Végig csendben tűrt, én pedig úgy döntöttem, hogy hagyom pihenni. Ő legalább tud valamennyit, míg az én megpróbáltatásaim még csak most következtek.

Szerencsémre a egész épületben olyan hosszú folyosók voltak, hogy perceket biztosan nyertem velük. Na ja, szerencse. Erről mindig eszembe jut, hogy öcsém nem mer egyedül végigsétálni ezeken a folyosókon jószerével nappal nem sem, nemhogy napnyugta után. Szerinte ijesztőek a festmények, pedig azok csak a régi dán uralkodókat örökítették meg az utókor számára. A portrék között vagy gyertyatartó vagy egy-egy elejtett vad fője ékeskedett. A kinyúló agancsok különös árnyjátékot vetettek a padlóra, a falakra… Igazából felségesen gyönyörű volt az egész, este pedig varázslatosan pompás. De hát mit is vár az ember egy dántól. Dániától.

Megint nyitva maradt a könyvtárszoba ajtaja. Gondolkodás nélkül nyúltam a kilincsért, hogy becsukjam a nehéz ajtókat és elfordítsam a kulcsot a zárban. Persze, hogy ezt a termet állandóan zárva tartatta, hiszen nem érhettünk fel hozzá annyira, hogy belépjünk ide. Fogadni mernék bármelyik kocsmai paraszttal, hogy olvasás tudatlannak tart minket.

Szobája előtt megtorpantam. Az folyosó utolsó ablakából bevilágított némi fény és tisztán látszott, hogy az őrség most váltja egymást.

Nehéz volt elfogadni, hogy a sóhaj, amit hallottam az én tüdőmből tört felszínre. Egy pillanatra lehunytam szemeim, jobb volt csak a jótékony sötétséget látni. Aztán megigazítottam öltözékem – Isten tudja, minek -, ujjaimmal átfésültem hajam és kopogtam. Erőteljesen, határozottan, hiszen egy norvég nem retten vissza a sorsától, határozottan, hideg fejjel néz szembe vele.

És a nagy faajtók megadták magukat.

Ott állt ő, Dánia. Háta mögül a szoba ragyogása készült, hogy galád módon elcsábítson. A meleg, puha, ragyogó gazdagság, mely úgy csábít, ahogyan  kárhozat ördöge tenné az arra kódorgó tudatlannal. Nem, ilyesmiért, ezért a pompáért nem érné meg bűnbe esni és pokolra jutni.

- Soká tartott dolgod – jegyezte meg, de félreállt, hogy beléphessek. Egy pillantásra sem méltattam személyét.

- Jó uram, dolgom csak a Mindenhatóra és jómagamra tartozik továbbra is – feleltem végül, és némileg összerezzentem, mikor becsukódtak az ajtó szárnyai.

A berendezés mit sem változott. Ez a szoba volt talán a legvilágosabb és legszebb is. Számtalan gyertya világította meg, s a legkülönfélébb illatok terjengtek, hogy meghódítsák a belépő érzékeit. Igyekeztem tekintetemmel kerülni a hatalmas ágyat, amit már olyan jól ismertem korábbról.

Így viszont kényszerültem Christensenre nézni, aki határozottan lépett az ablakhoz. Először tétovázott, ujjai lágyan érintették a félrefogott függöny szalagját, mégsem oldozta ki. Helyette bámult kifelé, majd kitárta az ablakot és kilépett az erkélyre. A hűvös szelek, melyek akkortájt uralkodtak leginkább a vidéken, azonnal vászoningébe kaptak és szőke tincseibe.

Láttam a tarkójánál az apró heget, ami egyszer életét követelte. Kard szúrásának a nyoma, régről maradt ott. Akkor még szerettem, s talán ő is szeretett.

Olyan könnyű volt elhinni néha, hogy azok a régmúlt máglya lángok még mindig loboknak, s nem csak hamu és por az egész. Jó volt elhitetni magammal, hogy nem csak a hatalom és uralkodás érdekli.

Az utolsó együttléteinknél, amik még ezelőtt a nyomorúságos évek előtt voltak is próbáltam bemesélni magamnak, hogy kívánom és akarom. Ha már a testemmel képes voltam elhitetni…

- Mi oka van, hogy kérettél? – kérdeztem rá végül a közömbösség hű álcájával. – Sietnél dolgomra, hiszen tudod, hogy nem kevés van.

Úgy fordult felém, mint akire baltával támadtak, s bár szája mosolygott, szemeiben megint az a fény égett, ami elhidegítette tőlem. A kapzsiság volt rossztevője, és felbujtója, aki elragadta mellőlem.

- Holnap, drága Norvégiám – kezdte átszellemültem, aztán hozzám sétált és megsimogatta arcom. Csupán egy fintorral fejeztem ki véleményem. – Úgy döntöttem, hogy holnap ismételten vadászni indulok.

- Nekem ahhoz mi közöm van?

- Mindössze annyi, hogy velem jössz. Kívánom, hogy tarts velem, elvégre te vagy közöttünk a legjobb íjász – magyarázta, ahogy meleg ujjai nyakamra siklottak. Kék szemeiben már egészen másféle tűz lobogott.

- Remélem tudod, hogy ezzel esélyt adsz arra, hogy orvul lenyilazzalak – sziszegtem és végig kékjeibe fúrtam pillantásom. Nem, nem fogok neki engedni ezúttal sem.

- Nem tennéd. Tudod, hogy megúsznám.

- Értek a mágiához, ne feledd.

Arca halványan megvonaglott, majd nevetésben tört ki. – Norvégia, te féled annyira Istent, hogy ne merd bárki ellen használni a varázserőd. Nem azért kaptad.

Legszívesebben elütöttem volna kezét, ami egyre kutatóbban siklott végig a ruhám oldalán és állapodott meg csípőmnél, mikor közelebb hajolt. Először azt hittem, meg fog csókolni, de nyakamhoz hajolt.

- Magaddal hoztad a tenger és a hó hűvösét, de… ezek mégsem elég hidegek. Norvégia… bőröd mindig átjárja a libabőr, akárhányszor érintelek, ennek ellenére mégis… - Nem hagytam, hogy befejezze. Ritkán vágok a szavába, de éreztem, ahogy arcom ellepi a düh pírja.

- Mégis ellentmondok neked, igen. Mert ezt tettem velünk, az öcsémmel, velem! – csattantam fel.

Látszólag nem mutatta, hogy dühös lenne, de az, ahogy megszorította csípőm mindent elárult.

Keze a magasba lendült.

Nem bántott.

Gyengéden megsimogatta arcom és rám nevetett az őrültek üres nevetésével. Hát megháborodott volna? A jelenlegi helyzet vehette el az eszét, ha igen.

- Merészeled tán mondani, hogy rossz sorod van? – suttogta fülembe, amivel belsőmet borzongatta meg. Egészen a csontomig. – Drága, gyönyörűséges norvégom… bár olyan vagy, mint egy érinthetetlen porcelánbaba, én tudom, hogy levehetlek a polcról. Mert én nem játszadozom veled, sokkal inkább magam mellé emellek, kényeztetlek és mindent megkapsz. Mondd hát, miért nem elég ez neked? Mire lenne még óhajod?

- Nem vágyom többre – kezdtem nyájasan, ahogy elléptem tőle. Megkerültem és óvatosan sétálgattam körbe-körbe, egyre közelebb kerülve az ajtóhoz. -, mint szabadságra. Arra, hogy ne úgy érezzem magam, mint most.

- Hát beszéld el, mit érzel – követelte.

Megint megközelített. Nagyot nyeltem, ahogy rádöbbentem: elszámoltam magam. Hátam nagyot puffant a falon és önkéntelenül is felnyekkentem. Karjai hirtelen zártak közre és egy pillanatra átfutott rajtam a rémület, hiszen csak egyetlen méterrel tévesztettem célt. De, ha már elkezdtem hát a szemébe mondom!

- Hogy mit érzek? Melletted azt, mintha egy ritka madár lennék, mit csak az ékes tollai miatt tartasz, s nem hagysz szárnyalni, ehelyett egy kalitkában kell élnem sanyarogva és…

- Elhallgass! – csattant fel.

Biztos vagyok benne, hogy csak azért kiáltott fel, mert ettől rettegett végig. Attól, hogy valaki majd egy napon a szemébe mondja a véleményét és, hogy az negatív lesz rá nézve. Egy átkozott zsarnok nem több, ez teljesen nyilvánvaló.

A következő pillanatokban már ajkaimért hajolt, de elfordítottam fejem. Olyan dacosan, ahogy csak tudtam. Nem, Dánia, megmondtam, hogy ezúttal nem.

- Ha az kell, hogy békét hagyj nekem, hát inkább az Úr szolgálatába állok, övé lehet testem, vigye csak! De te meg ne kapd soha! – Meggondolatlan kijelentés, de szükséges. Most ugyan ő az urunk, de attól még nagyon is szűklátókörű és makacs. Azt hiszi mindent megkap és minden az övé.

- Nem adnád magad olyannak, kit te se tisztelsz igazán. Megtértél Isten oldalára, de csak mert ezt kívánták tőled, s nem pedig azért, mert féled őt.

- Ellent mondasz magadnak, uram – vetettem oda nyersen.

Semeddig se tartott, hogy átbújjak karjai alatt és elhagytam a szobát. Nagyot csapódott mögöttem az ajtó és ezzel együtt rám borult a sötétség. A folyosón tényleg nem égtek a gyertyák.

Csak akkor mertem őszintén megkönnyebbülni, mikor már a konyhában ücsörögtem a finnel. Ujjait próbálta megszabadítani a mocsoktól, ami takarítás közben ragadt rá, néha pedig felszipogott. Isten tudja, miért sírta el magát, mikor elmondtam, hogy Svédországnak kutya baja sem lesz. Ő legalább megtehette. Olyan könnyen fakadt sírva, hogy néha komolyan elcsodálkoztam. Bárcsak én is…

Mikor meguntam azt, hogy őt nézzem felálltam, és betoltam a nehéz széket.

- Az öcsém már aludni tért?

- Mielőtt jöttél kapott vizet – magyarázta Tino, ahogy felnézett rám. – Nem tudom, hogy… szerintem nem.

- Megnézem. Aztán én is nyugovóra térek, és jobb lenne, ha te sem maradnál el. – Nem tudom, mikor váltott hűvösből szelíddé hangom, de láthatóan megnyugodott tőle.

Szerencsére Izland aludt. Arcát megint pirosra festette a láz és halkan nyöszörgött is álmában, de úgyse tudtam volna most mit kezdeni vele. Aludjon csak, hátha végre kialussza magából a kórt. Gyorsan emlékeztettem magam, hogy reggel mondjak el érte egy imát.

Svédország hamarabb felépül, afelől semmi kétségem, de ha holnap Christensen tényleg vadászatra adja a fejét, abból nem csak én nem maradhatok ki, de Berwald sem. Sérülései ellenére. Ezért is lopóztam ki a konyhán keresztül. Ott kezdődött a hatalmas udvar és kert, ha a fák és bokrok alatt…

Nem gondolkoztam, megtettem, amit kellett. A nagy sövénykerítés mögött már ott volt az erdő. Csak odáig kell eljutnom, aztán vissza és már kész is. Soha nem fogja megtudni, hogy elmentem.

Sötétben nehezebb volt gyógyfüveket szerezni mint hittem. Egy alkalommal érintettem csak csalánt, s hiába kaptam el a kezem azonnal, már éreztem ujjaimon az égető, szúró viszketést. Amilyen szerencsém van, akkor is fel fog hólyagosodni, ha nem vakarom meg, ami még nem is lenne baj, de észre fogják venni.

Miért? – kérdeztem magamtól. Miért teszem ezt? Nem, nem a svéd miatt. Sokkal inkább azért, hogy ezzel is ellentmondjak Dániának. Még ha soha rá sem jön, akkor is.

Az estén ráment arra, hogy átmossam Svédország sebét és pakolással együtt újrakötözzem.

- Már igazán szépen gyógyul, hamarosan látszani sem fog – mondtam biztatásul, ahogy végigsimítottam a kötésen. Titkon gyenge kis varázst mormoltam, amit talán még az Úr sem sajnál egy ilyen robosztus harcostól, mint Berwald.

- Jó lesz – mormogta, ahogy kisimította hajamat arcomból. Tenyere megállapodott az arcomon, és éreztem, hogy tekintetem keresi.

- Azért mondom, hogy ne érjen váratlanul, Dánia holnap ki kíván lovagolni, hogy vadászhassék. Én is vele tartok parancsa szerint, és megesküdnék rá, hogy téged sem szándékszik itthon hagyni. – Mélyet sóhajtottam, mikor mondandóm végére értem.

Addigra megtalált pillantásával.

Nem tudom, mit akart közölni, de láttam szemeiben, hogy valamit el szeretett volna mondani. Nem, ő sosem volt az a fajta férfi, aki csak úgy kimondana bármit is. Márpedig én nem fogom kihúzgálni belőle a szavakat, annyira nem érdekel az egész.

Hirtelen éreztem meg közelségét. Lehelete már arcomat perzselte, mikor felfogtam, hogy mit tervez, és elfordultam.

- Jobb, ha most magadra hagylak. Pihend ki magad, úgy hiszem, holnap hosszú napunk lesz – mondtam határozottan aztán felpattantam, és kisiettem.

Az udvaron fékeztem csak le, hogy megmoshassam véres kezeimet. A kút jeges vize hűsítően hatott egész lényemre, mikor azonban végre nyugovóra térhettem, fejem még zúgott a hátrahagyott nap eseményeitől.

Ha csak egy szemhunyást is aludhattam volna… 

További  fejezetek a KU=13/15 címkénél!