Na akkor az első fejezet megszülve. Hm... DenNor. Határozottan, de mégis valahol megjelenik benne a SuNor és a SuFin. Mert szeretem halmozni az élvezeteket, bruhahaha >:DD Na jó, valójában Kalmári Unió (1397-1524). Aki nem tudja, annak háttérinfó, hogy ... hát gyakorlatilag uniók sorozata Skandináviában, amiből csak Dánia nem jött ki rosszul. A lényeg, hogy arra szeretnék rávilágítani, hogy Norvégia - ahogy a többiek is - nyilván nagyon utálta Dániát akkoriban, de az unió után mégis vele maradt, pedig mehetett volna Svédországgal. Szóóóval, jó olvasást~ (Véleményeket elfogadok ám ;))
1.
A teljes
üresség fájdalma, az elhasználtság érzésének keserűsége.
Fáj. Fáj. Annyira fáj.
Engedjék
meg, hadd mutassam be önöknek is, milyen az, mikor szeretet címén elnyomnak,
eltipornak, megcsalatnak és ha mindennek vége, mosolyogva vallanak szerelmet.
Minduntalan, míg az apokalipszis le nem szál, s véget vet mindennek.
Kit
érdekel?
Ugyan, az
már kinek fáj?
Senkinek…
Az Úr
ezerháromszázkilencvenhetedik évében kezdődött minden. Úgy emlékszem az
egészre, mintha csak a tegnap, vagy éppen kora hajnalban történt volna az
egész.
Dánia…
Denmark.
Danmark!
Vagy,
ahogy saját nevét hívta magát, Kongeriget Danmark.
A déli
testvér, aki többre vágyott, mint ami járt volna neki. Birodalmak urává lenni,
szentesíteni szentnek vélt akaratát. Hát nem! És mégis… mindannyiszor és
sohasem de. Vesztünkre. Vesztemre.
Az első
lépés, ami térdre kényszerítette Svédországot. Drasztikus, brutális, de
állítása szerint szükséges ahhoz, hogy az északi térségben is beköszöntsön a
béke. Csak tudnám, hogy mi a francnak hittem neki! Egy kósza pillanatig bíztam
benne, és lám, mi lett vége…
Aztán
szép lassan mindannyian behódoltunk neki. Talán félelemből, talán csak a
szemeiben lobogó virtuóz láng miatt. Nem számít. Megint csak kit érdekel?
És itt
tartunk most…
Finnország
szolgamód kényszerül arra, hogy vért sikáljon a szalon kövezetéről. Berwald már
megint ellentmondott. Vajon ez a vita most földről szólt, vagy
függetlenedésről? Máson már nem is tudnak összekapni.
A vége
pedig mindig ugyan az…
- Kérlek…
segíts rajta – nyöszörögte Finnország, ahogy elhaladtomban elkapta ruhám szegélyét.
A keze remegett, éppen úgy,ahogy a hangja, de csak pillantásra méltathattam.
Csak a
hallba érve sóhajtottam. Ezer lépcsőfok. Pont, mintha az élet ezer lépcsője
tárulna az érkező elé. Személyemet illetve mindig is elgondolkoztatott, hogy
Dánia vajon direkt űz-e ilyen rút tréfát. Ez volt ugyanis az egyetlen lépcső,
mely rengeteg fokból állt az egész kastélyban. A megmászása némileg tényleg
hasonlított egy életúthoz. Már egy olyan rendes emberi élet útjához.
Végeredményben a hatás megvolt; ha elindultál már nem volt kedved
visszafordulni.
Az
emeleten voltak a hálószobák. Mit szobák, jobbára lyukak. Ilyen helyre még a
patkány se fészkel – szokták mondani. Láttam én már, kérem mindegyikük hálóját.
Egy szebb korokat is megélt matrac, szalmából, és egy groteszk, kiszuperált
tálka a víznek. Ivásra nem jó, csupán tisztálkodásra. Habár azzal sem árt
spórolni.
Ezek
voltak ők. Ennyit értek, Dánia szemében.
A
szeretőknek – ez voltam én – persze jobb dukált. Éppen nem fényűzés, de elég
komfort ahhoz, hogy bárki jól érezze magát.
Hát én
mégsem. Felőlem a dán megcseszhette volna az összes pompáját, én Oslóban éreztem
volna csak igazán kellemesen magam. Ahol nem kellett senkinek megfelelnem, hogy
megkapjam, amit akarok. Végül is, ez sem arról szólt, csak…
- Norvégia!
– Hangja olyan élesen csattant, hogy egy percre megfeszültem. Az ódon falakról
visszazúgott hangja legapróbb rezdülése is. Régmúlt korok királyai figyelték,
amint hozzám lépdel, s megérinti nyakam, ujjai kutatóan siklanak államra. –
Hová tartasz, gyönyörűm?
- Tán nem
kell mondanom, hogy egyetlen bizalmasom van csupán, a Mindenható. Ennél fogva
úgy hiszem, nem tartoznak rád ügyeim – feleltem szárazon, mire vonásai
érezhetően megfeszültek. Ujjai is határozottabban tartottak.
-
Véleményem szerint te újfent tiszteletlen vagy uraddal – sziszegte, aztán
közelebb hajolt.
Alkoholszag.
Nem csak
az ebéd utáni bor fanyarsága. Megint ivással töltötte az idejét. Meg persze
Svédországgal. Mikor elfordultam csókja elől felszisszent, és ellökött.
- Mindegy
is. Mindegy – ismételte, ahogy ujjaival gondolkodón ütögette ajkait. – Elvárom,
hogy dolgod végeztével felkeresd szobám.
Már
megint.
Legszívesebben
könyörtelenül odavetettem volna, hogy uraságod libidója bezzeg
csillapíthatatlan, mégis… Eszembe jutottak Finnország könyörgő szavai, és az a
tekintet. Segítenem kellett. Törvényszerűnek éreztem, hogy megtegyem, amit csak
lehet.
Így
belegondolva milyen furcsa páros is… Nem, nem páros, hiszen nem tartozik egyik
a másikhoz. Pff, itt elvileg mindenkinek Dániához kell tartoznia. Mondom
elvileg! Mert bár a hivatalosan a magáénak mondhat minket, az urunknak
nevezheti magát, de lélekben úgy hiszem sosem ismerte el senki. És nem is
fogja, bármeddig tartsanak is ezek a keserű, sanyarú évek. Csak nem örökre!
Csak…
Lendületes,
megszokott mozdulattal nyomtam le a nehéz kilincset és löktem ki a vastag
faajtót. Ott feküdt - ha nem tudnám, hogy ország, azt mondtam volna, meghalt –
véresen, koszosan, elgyötörten és jöttömre felkapta fejét, akár a várakozó vad.
Egy-egy vadászaton láttam már ilyes megmozdulást.
A
pillanat, mikor az őzgida megfeszülve vár, majd kilő, mint a villám, remélve,
hogy gyorsabb, mint a vadász szeme. Aztán persze egy szempillantás és már vége is.
Ha a dán kezében van a puska, mindig.
- Hadd
nézzem. – Egy szó nélkül húzta el kezét a vérző sebről, hogy aztán megnézzem és
ujjaimmal óvatosan felmérjem a helyzetet.
Felszisszent,
mikor ujjbegyeim végigsiklottak bordáin, le egészen csípőjéig a seb mentén. Nem
tudom, mivel csinálta, de Dánia ezúttal valami súlyosabb fegyvert használt,
mint a késeket a konyháról. Talán fejszét.
- Teszek
rá borogatást, de füveket már csak holnap tudok szerezni. – pillantásom az
ablakra siklott és tehetetlenségemben felsóhajtottam. – Nem hiszem, hogy ma már
elhagyhatom a kertet, és…
Összetalálkozott
a tekintetünk. Nem volt több pár másodpercnél, a kék szemek mégis olyan
biztonságot sugároztak, amilyet talán még soha életemben nem éreztem. Azt
ígérte egyetlen pillantással, hogy többé nem esik bántódásom.
Hülyeség.
Országok
vagyunk. Velünk ez mindig megtörténik…
És bízom
abban, hogy előbb-utóbb fordul a kocka és a dán kerül a fegyver túloldalára.
Annak szívből tudnék örülni.
Aztán a
svéd óvatosan megérintette az arcom.
- Miért
csinálod ezt? – kérdezett rá aztán, mire lehajtottam fejem és térdeimet
bámultam.
-
Önzésből. Egyszer majd eljön az idő, mikor Dánia mellett virágozhat a
gazdaságom és a társadalmi rétegek se fognak ennyire szétválni. És az lesz az
én időm, mert azon a napon már nem fogom hagyni, hogy uralkodjon fölöttem. Ilyen
egyszerű az egész.
Míg beszéltem,
felálltam és a sarokban árválkodó vizeskancsóhoz mentem. Ruhámból téptem
anyagot, amit bevizezhettem, hogy aztán megtisztítsam a vágást és némileg
bekötözhessem. Végig csendben tűrt, én pedig úgy döntöttem, hogy hagyom
pihenni. Ő legalább tud valamennyit, míg az én megpróbáltatásaim még csak most
következtek.
Szerencsémre
a egész épületben olyan hosszú folyosók voltak, hogy perceket biztosan nyertem
velük. Na ja, szerencse. Erről mindig eszembe jut, hogy öcsém nem mer egyedül
végigsétálni ezeken a folyosókon jószerével nappal nem sem, nemhogy napnyugta
után. Szerinte ijesztőek a festmények, pedig azok csak a régi dán uralkodókat
örökítették meg az utókor számára. A portrék között vagy gyertyatartó vagy
egy-egy elejtett vad fője ékeskedett. A kinyúló agancsok különös árnyjátékot
vetettek a padlóra, a falakra… Igazából felségesen gyönyörű volt az egész, este
pedig varázslatosan pompás. De hát mit is vár az ember egy dántól. Dániától.
Megint
nyitva maradt a könyvtárszoba ajtaja. Gondolkodás nélkül nyúltam a kilincsért,
hogy becsukjam a nehéz ajtókat és elfordítsam a kulcsot a zárban. Persze, hogy
ezt a termet állandóan zárva tartatta, hiszen nem érhettünk fel hozzá annyira,
hogy belépjünk ide. Fogadni mernék bármelyik kocsmai paraszttal, hogy olvasás tudatlannak
tart minket.
Szobája
előtt megtorpantam. Az folyosó utolsó ablakából bevilágított némi fény és
tisztán látszott, hogy az őrség most váltja egymást.
Nehéz
volt elfogadni, hogy a sóhaj, amit hallottam az én tüdőmből tört felszínre. Egy
pillanatra lehunytam szemeim, jobb volt csak a jótékony sötétséget látni. Aztán
megigazítottam öltözékem – Isten tudja, minek -, ujjaimmal átfésültem hajam és
kopogtam. Erőteljesen, határozottan, hiszen egy norvég nem retten vissza a
sorsától, határozottan, hideg fejjel néz szembe vele.
És a nagy
faajtók megadták magukat.
Ott állt
ő, Dánia. Háta mögül a szoba ragyogása készült, hogy galád módon elcsábítson. A
meleg, puha, ragyogó gazdagság, mely úgy csábít, ahogyan kárhozat ördöge tenné az arra kódorgó
tudatlannal. Nem, ilyesmiért, ezért a pompáért nem érné meg bűnbe esni és
pokolra jutni.
- Soká
tartott dolgod – jegyezte meg, de félreállt, hogy beléphessek. Egy pillantásra
sem méltattam személyét.
- Jó
uram, dolgom csak a Mindenhatóra és jómagamra tartozik továbbra is – feleltem
végül, és némileg összerezzentem, mikor becsukódtak az ajtó szárnyai.
A
berendezés mit sem változott. Ez a szoba volt talán a legvilágosabb és legszebb
is. Számtalan gyertya világította meg, s a legkülönfélébb illatok terjengtek,
hogy meghódítsák a belépő érzékeit. Igyekeztem tekintetemmel kerülni a hatalmas
ágyat, amit már olyan jól ismertem korábbról.
Így
viszont kényszerültem Christensenre nézni, aki határozottan lépett az ablakhoz.
Először tétovázott, ujjai lágyan érintették a félrefogott függöny szalagját,
mégsem oldozta ki. Helyette bámult kifelé, majd kitárta az ablakot és kilépett
az erkélyre. A hűvös szelek, melyek akkortájt uralkodtak leginkább a vidéken,
azonnal vászoningébe kaptak és szőke tincseibe.
Láttam a
tarkójánál az apró heget, ami egyszer életét követelte. Kard szúrásának a
nyoma, régről maradt ott. Akkor még szerettem, s talán ő is szeretett.
Olyan
könnyű volt elhinni néha, hogy azok a régmúlt máglya lángok még mindig
loboknak, s nem csak hamu és por az egész. Jó volt elhitetni magammal, hogy nem
csak a hatalom és uralkodás érdekli.
Az utolsó
együttléteinknél, amik még ezelőtt a nyomorúságos évek előtt voltak is
próbáltam bemesélni magamnak, hogy kívánom és akarom. Ha már a testemmel képes
voltam elhitetni…
- Mi oka
van, hogy kérettél? – kérdeztem rá végül a közömbösség hű álcájával. – Sietnél
dolgomra, hiszen tudod, hogy nem kevés van.
Úgy
fordult felém, mint akire baltával támadtak, s bár szája mosolygott, szemeiben
megint az a fény égett, ami elhidegítette tőlem. A kapzsiság volt rossztevője,
és felbujtója, aki elragadta mellőlem.
- Holnap,
drága Norvégiám – kezdte átszellemültem, aztán hozzám sétált és megsimogatta
arcom. Csupán egy fintorral fejeztem ki véleményem. – Úgy döntöttem, hogy
holnap ismételten vadászni indulok.
- Nekem
ahhoz mi közöm van?
-
Mindössze annyi, hogy velem jössz. Kívánom, hogy tarts velem, elvégre te vagy közöttünk
a legjobb íjász – magyarázta, ahogy meleg ujjai nyakamra siklottak. Kék
szemeiben már egészen másféle tűz lobogott.
- Remélem
tudod, hogy ezzel esélyt adsz arra, hogy orvul lenyilazzalak – sziszegtem és
végig kékjeibe fúrtam pillantásom. Nem, nem fogok neki engedni ezúttal sem.
- Nem
tennéd. Tudod, hogy megúsznám.
- Értek a
mágiához, ne feledd.
Arca
halványan megvonaglott, majd nevetésben tört ki. – Norvégia, te féled annyira
Istent, hogy ne merd bárki ellen használni a varázserőd. Nem azért kaptad.
Legszívesebben
elütöttem volna kezét, ami egyre kutatóbban siklott végig a ruhám oldalán és
állapodott meg csípőmnél, mikor közelebb hajolt. Először azt hittem, meg fog csókolni,
de nyakamhoz hajolt.
- Magaddal
hoztad a tenger és a hó hűvösét, de… ezek mégsem elég hidegek. Norvégia… bőröd
mindig átjárja a libabőr, akárhányszor érintelek, ennek ellenére mégis… - Nem
hagytam, hogy befejezze. Ritkán vágok a szavába, de éreztem, ahogy arcom ellepi
a düh pírja.
- Mégis
ellentmondok neked, igen. Mert ezt tettem velünk, az öcsémmel, velem! –
csattantam fel.
Látszólag
nem mutatta, hogy dühös lenne, de az, ahogy megszorította csípőm mindent
elárult.
Keze a
magasba lendült.
Nem
bántott.
Gyengéden
megsimogatta arcom és rám nevetett az őrültek üres nevetésével. Hát
megháborodott volna? A jelenlegi helyzet vehette el az eszét, ha igen.
- Merészeled
tán mondani, hogy rossz sorod van? – suttogta fülembe, amivel belsőmet
borzongatta meg. Egészen a csontomig. – Drága, gyönyörűséges norvégom… bár
olyan vagy, mint egy érinthetetlen porcelánbaba, én tudom, hogy levehetlek a
polcról. Mert én nem játszadozom veled, sokkal inkább magam mellé emellek,
kényeztetlek és mindent megkapsz. Mondd hát, miért nem elég ez neked? Mire
lenne még óhajod?
- Nem
vágyom többre – kezdtem nyájasan, ahogy elléptem tőle. Megkerültem és óvatosan
sétálgattam körbe-körbe, egyre közelebb kerülve az ajtóhoz. -, mint
szabadságra. Arra, hogy ne úgy érezzem magam, mint most.
- Hát
beszéld el, mit érzel – követelte.
Megint
megközelített. Nagyot nyeltem, ahogy rádöbbentem: elszámoltam magam. Hátam
nagyot puffant a falon és önkéntelenül is felnyekkentem. Karjai hirtelen zártak
közre és egy pillanatra átfutott rajtam a rémület, hiszen csak egyetlen
méterrel tévesztettem célt. De, ha már elkezdtem hát a szemébe mondom!
- Hogy
mit érzek? Melletted azt, mintha egy ritka madár lennék, mit csak az ékes
tollai miatt tartasz, s nem hagysz szárnyalni, ehelyett egy kalitkában kell
élnem sanyarogva és…
-
Elhallgass! – csattant fel.
Biztos
vagyok benne, hogy csak azért kiáltott fel, mert ettől rettegett végig. Attól,
hogy valaki majd egy napon a szemébe mondja a véleményét és, hogy az negatív
lesz rá nézve. Egy átkozott zsarnok nem több, ez teljesen nyilvánvaló.
A
következő pillanatokban már ajkaimért hajolt, de elfordítottam fejem. Olyan
dacosan, ahogy csak tudtam. Nem, Dánia, megmondtam, hogy ezúttal nem.
- Ha az
kell, hogy békét hagyj nekem, hát inkább az Úr szolgálatába állok, övé lehet
testem, vigye csak! De te meg ne kapd soha! – Meggondolatlan kijelentés, de
szükséges. Most ugyan ő az urunk, de attól még nagyon is szűklátókörű és
makacs. Azt hiszi mindent megkap és minden az övé.
- Nem
adnád magad olyannak, kit te se tisztelsz igazán. Megtértél Isten oldalára, de
csak mert ezt kívánták tőled, s nem pedig azért, mert féled őt.
- Ellent
mondasz magadnak, uram – vetettem oda nyersen.
Semeddig
se tartott, hogy átbújjak karjai alatt és elhagytam a szobát. Nagyot csapódott
mögöttem az ajtó és ezzel együtt rám borult a sötétség. A folyosón tényleg nem
égtek a gyertyák.
Csak
akkor mertem őszintén megkönnyebbülni, mikor már a konyhában ücsörögtem a
finnel. Ujjait próbálta megszabadítani a mocsoktól, ami takarítás közben ragadt
rá, néha pedig felszipogott. Isten tudja, miért sírta el magát, mikor
elmondtam, hogy Svédországnak kutya baja sem lesz. Ő legalább megtehette. Olyan
könnyen fakadt sírva, hogy néha komolyan elcsodálkoztam. Bárcsak én is…
Mikor
meguntam azt, hogy őt nézzem felálltam, és betoltam a nehéz széket.
- Az
öcsém már aludni tért?
- Mielőtt
jöttél kapott vizet – magyarázta Tino, ahogy felnézett rám. – Nem tudom, hogy…
szerintem nem.
-
Megnézem. Aztán én is nyugovóra térek, és jobb lenne, ha te sem maradnál el. –
Nem tudom, mikor váltott hűvösből szelíddé hangom, de láthatóan megnyugodott
tőle.
Szerencsére
Izland aludt. Arcát megint pirosra festette a láz és halkan nyöszörgött is
álmában, de úgyse tudtam volna most mit kezdeni vele. Aludjon csak, hátha végre
kialussza magából a kórt. Gyorsan emlékeztettem magam, hogy reggel mondjak el
érte egy imát.
Svédország
hamarabb felépül, afelől semmi kétségem, de ha holnap Christensen tényleg
vadászatra adja a fejét, abból nem csak én nem maradhatok ki, de Berwald sem.
Sérülései ellenére. Ezért is lopóztam ki a konyhán keresztül. Ott kezdődött a
hatalmas udvar és kert, ha a fák és bokrok alatt…
Nem
gondolkoztam, megtettem, amit kellett. A nagy sövénykerítés mögött már ott volt
az erdő. Csak odáig kell eljutnom, aztán vissza és már kész is. Soha nem fogja
megtudni, hogy elmentem.
Sötétben
nehezebb volt gyógyfüveket szerezni mint hittem. Egy alkalommal érintettem csak
csalánt, s hiába kaptam el a kezem azonnal, már éreztem ujjaimon az égető,
szúró viszketést. Amilyen szerencsém van, akkor is fel fog hólyagosodni, ha nem
vakarom meg, ami még nem is lenne baj, de észre fogják venni.
Miért? –
kérdeztem magamtól. Miért teszem ezt? Nem, nem a svéd miatt. Sokkal inkább
azért, hogy ezzel is ellentmondjak Dániának. Még ha soha rá sem jön, akkor is.
Az estén
ráment arra, hogy átmossam Svédország sebét és pakolással együtt újrakötözzem.
- Már
igazán szépen gyógyul, hamarosan látszani sem fog – mondtam biztatásul, ahogy
végigsimítottam a kötésen. Titkon gyenge kis varázst mormoltam, amit talán még
az Úr sem sajnál egy ilyen robosztus harcostól, mint Berwald.
- Jó lesz
– mormogta, ahogy kisimította hajamat arcomból. Tenyere megállapodott az
arcomon, és éreztem, hogy tekintetem keresi.
- Azért
mondom, hogy ne érjen váratlanul, Dánia holnap ki kíván lovagolni, hogy
vadászhassék. Én is vele tartok parancsa szerint, és megesküdnék rá, hogy téged
sem szándékszik itthon hagyni. – Mélyet sóhajtottam, mikor mondandóm végére
értem.
Addigra
megtalált pillantásával.
Nem
tudom, mit akart közölni, de láttam szemeiben, hogy valamit el szeretett volna
mondani. Nem, ő sosem volt az a fajta férfi, aki csak úgy kimondana bármit is.
Márpedig én nem fogom kihúzgálni belőle a szavakat, annyira nem érdekel az
egész.
Hirtelen
éreztem meg közelségét. Lehelete már arcomat perzselte, mikor felfogtam, hogy
mit tervez, és elfordultam.
- Jobb,
ha most magadra hagylak. Pihend ki magad, úgy hiszem, holnap hosszú napunk lesz
– mondtam határozottan aztán felpattantam, és kisiettem.
Az
udvaron fékeztem csak le, hogy megmoshassam véres kezeimet. A kút jeges vize
hűsítően hatott egész lényemre, mikor azonban végre nyugovóra térhettem, fejem
még zúgott a hátrahagyott nap eseményeitől.
Ha csak
egy szemhunyást is aludhattam volna…
További fejezetek a KU=13/15 címkénél!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése