Vigyázok rád...~

Na hát ez elég... szar. Mármint a vége, meg mondjuk úgy néhány ponton eléggé sántít a dolog. Szóval nem is tudom. Egy ponton tetszett, de aztán már valahogy nem.  Nu, sebaj! Majd összehozok én valami normálisat is, hasonló témában. *3* Addig is, jó olvasást hozzá!~

A nevetés először, suhanc korukban még őszintén csengett. Öntudatlanul, már-már kábultan táncolni az örökkévalósággal és bármire képesnek lenni. Halandók életét még játékosan, csak úgy cél nélkül büntetlenül elvenni, szórakoztató. Nem ismerni a fájdalom igazi arcát, csak a testi kínokat annyira egyszerű. A seb beheged, hamarabb is, mint normális esetben kéne neki. Mire felderengne, hogy fáj, addigra már tovatűnt minden, emlékmorzsa se marad.

Mikor vikingek voltak és meghódították Európa partjait még ismeretlen volt a lélek sajgó, keserű fájdalma. Volt düh, ismert volt a vágyódás, az öröm és az megfoghatatlan testvériesség; ami igazán gondoskodás volt, összetartás a közös cél és hatékonyság érdekében. Szerelem sehol. A soha-könnyeket felszárogatta a portya lángja.

És Dánia csak nevetett.

Tudták jól, hogy ez a korszak sem tart örökké, de a túlzottan nem érdekelte őket. Egyszer a jegek is megolvadnak majd. Norvégia egyszerűen csak fenntartotta a közömbösség hűvös álcáját, miközben azokban a szemekben gyönyörködött, amik az eget idézték számára. A ragyogó kék, felhőtlen eget, amit akkoriban nem sokszor láthatott az ember, de ha mégis, hát örök időkre szívébe, s emlékezetébe véste a képet. Dániában nem gyönyörködhetett akárki. Büszke volt magára, hogy neki ez magadott huzamosabb időre is, s nem csak arra a kósza, semmi pillanatra, míg élet találkozik a halállal és kezet fognak.

Akkor, azon a tökéletes estén is, Norvégia csak ült a köves parton, szívében megannyi kétes, gyötrő, ismeretlen érzelem, ami még megfejtésre várakozott ifjonti mellkasában. És azok a sikolyok. Szűnni nem akaró, éles halálsikolyok, melyek tőrként fúródtak agyába, hogy örök fészket vessenek. Fájdalom. Ez más…

{Innen pont látom őket. Mindkettejüket. Nem zavartatják magukat, oh, dehogy. Elvégre, ha megadsz mindent az Isteneknek, amit kérnek, akkor nem fognak haragudni és megsegítenek. Mi már mindent megtettünk, hát most jöhet a mulatság része.

Nekik.

Mert Svédország és Dánia mindig…

Összetartoznak.

Össze KELL, hogy tartozzanak.

De… akkor mi ez az érzés? A mellkasom fáj. A szívem fáj. Nem, a lelkem eltört. Miért? Ha büntetés, hát én kijelentem, hogy nem csináltam semmit! Semmit, ami bűnösnek számítana a felettünk állók szemében.

Halhatatlanságot kaptam ajándékul, hát ha baj, vegyék vissza. Mit érdekel az ilyes probléma engem?

Aztán pillantásom óhatatlanul is rájuk siklik. Nem, nem akarom látni, érezni se akarom azt a lángolást, ami láttukra tör fel bensőmből.

Már megint bujálkodnak.

Minden este.

Játszadozni a csalárd gondolattal, hogy engem érnek ajkai, engem simít keze... annyira bűnös.

 Ez spiritualitás kérdése persze. Értek a mágia nyelvén, nem tagadom, s egy olyannak mint én, vétek már a gondolat is, ami ily rútul megkísérti az elmét.

Kielégülés után már csak a csönd és a tűz pattogása marad. Az aranyló lángok lassan felemésztenek mindent és kettesben maradunk.

A fájdalom és én.}

Ki tudja, Norvégiát mikor nyomta el az álom. Ott  kuporodott össze a tábortüzük maradványai mellett és csupán reménykedett benne, hogy az éjszakai fagyok megkímélik életét. Őt nincs aki melegítse, s neki sincsen kit védenie saját hőjével.

Mégsem úgy ébredt, hogy fázik. Meleg, bélelt anyag fedte, ami megszívta magát Dánia illatával. Meg a vér bűzével. De ez nem számított. Meleg volt, és megóvta őt a lehűléstől. Viszont nem volt ostoba sem, tudta, hogy nem magától került oda az anyag.

Dánia már ébred volt és éppen ahhoz szedelődzködött, hogy élelmet keressen magának és társainak. Lehetőleg eleget ahhoz, hogy ne vesszenek éhen, hiszen ekkora fagyok közepette a hús nagy ajándék volt.

- Szeretnél velem jönni? Úgy kicsit könnyebb – mosolygott rá, és felé nyújtotta nehéz ékszerekkel díszített kezét.

Amikor Norvégia elfogadta a jobbot, eszébe jutott, hogy együtt zsákmányolták azokat a gyűrűket is, amik a dán ujjain csillogtak. Akkor mondta neki a másik, hogy a kereszt formájú csat túlságosan nőies lenne neki, vagy a svédnek, viszont hozzá éppen illik. Hogy mi illik, és mi nem az abban a korban elég vitatott volt, ő mégis elfogadta. Nem úgy, mint kegyes ajándékot, úgy mint részesedést.

- Köszönöm.

Azzal visszanyújtotta a fekete anyagot, amely takarójául szolgált. A dán habozott, de végül elvette és hanyagul vállára dobta. Ő eddig se fázott különösebben.

Hosszas gyaloglás után Dánia törte meg a csendet. Miközben beszélt lassan megsimította a norvég nyakát ott, ahol nem érte már ruha.

- Mondd csak, Norvégia… igaz a szóbeszéd, miszerint még nem érintettél némbert? – kérdezte, s közben elvigyorodott, de hagyta, hogy a másik leguggoljon egy bokorhoz, amin fogyasztható bogyókat vélt.

- Nem vonz különösebben az asszonyi öl, köszönöm – felelte kissé szárazon.

- Akkor tán’ férfiember korbácsolja vonzalmadat?

- Mit érdekel?

Némi csönd. Dánia talán ízlelgette a választ, talán már régen kész volt vele, csak a hangsúlyt akarta eltalálni. Mindenesetre tekintetét végig Norvégián tartotta, mint valami lehetséges prédán.

- Akarlak. Nem fogom hagyni, hogy bárki előttem érintsen, mert azt akarom, hogy hozzám tartozz, s engem tarts uradnak, amíg világ a világ, és el nem jön Ragnarok. Értesz?

- És Svédország?

Ugyan már! Kit érdekel a svéd? Felesleges kérdés, amire csak egy hanyag vállrándítást kapott válaszul. Aztán letépett egy rügyet a bokorról és felállt. Látszólag mondani akart valamit, mégis habozott és inkább a kis növényt morzsolta töprengően. Hirtelen kapta fel a fejét, ahogy hűs tenyér simult az arcára.

- Mi van, ha nemet mondok?

- Nemet, kinek?

- Ide figyelj… - Egyetlen fenyegető lépéssel a dán mellkasának simult, miközben megszorította annak ruháját és gyilkos pillantással meredt a másik kékjeibe. – Vésd jól az eszedbe, nem vagyok Svédország. Én nemet mondok Dániának, nem hajlok meg előtted és nem ismerem el nagyságodat. Olyan vagy, akár a fuldokló állat, aki saját ostobaságából merült alá, aztán várja, hogy megmentsék. De végül feletted is be fog fagyni a jég és megdöglesz, me…

Hirtelen jött támadás, egyfajta lerohanás, ami elől képtelen volt menekülni. A bilincseket most a másik ajkai jelentették. Először száraz, hideg csók volt, majd megérkezett a puha, meleg nyelv is. A dán nem tűrt elutasítást; lassan karolta át Norvégia derekát, hogy közelebb húzza, míg az szabadulni próbált.

Dánia keze valahogy besiklott a több réteg ruha alá. Csattanó, süvöltő pofon volt a jutalma, és a gyűlölet, ami a norvég szemeiben csillant.

- Megmondtam, hogy messzire mégy! – csattant fel és hátrébb lépett. Eltaposta a kezéből már korábban kihullott rügyet. – Komolyan mondom, ha eszedbe jutna engem is gyalázatra csábítani, nem fogok ismerni semmilyen Istent, aki megbocsátana kínodért.

- Akkor hát beszélj, kinek tartogatod magad? Úgy viselkedsz, mint azok a keresztények délen – sziszegte amaz és elkapta a vékony kis csuklót. – Megtérsz tán’?!

Norvégia nem felelt. Lesütötte szemeit, talán kissé elszégyellte magát, de lehet, hogy csupán érintetlenségének titka gyújtotta a lángokat orcáin.

- Nem tudom. Mi van, ha nekik van igazuk? És, ha ők cselekszenek jót azzal, hogy megtérnek? – A hangja már egészen máshogy csengett, mintha elszállt volna belőle a düh. Inkább csak kétségbeesett volt és most először – és utoljára – nyíltan őszinte.

- Hát én tudom, hogy nekem van igazam, és nem azoknak a gyáva férgeknek! Meglásd, egykoron még a lábaim előtt fognak térdelni. Mindegyik! – Norvégia hangszínváltozásától úgy tetszett, mintha Dánina egyenesen kiabálna, de legalábbis üvöltözne. És a szavai… Egyértelműen dühítette valami, ami lehetett az új ideológiával szembeni véleménye, vagy a norvég félelme is.

- És tudod mit? – folytatta. – Ha majd ezért a véleményedért büntetnének az istenek, akkor majd én meg foglak védeni.

Ekkor talán Dánia még nem, de Norvégia már felfogta a szavak valódi súlyát. Talán ezért is ölelte meg a másikat úgy, hogy arcát a meleg prémekbe és bőrökbe temethesse. Úgy kapaszkodott belé, mintha már most azonnal sújtaná az égi vész. És a dán magához ölelte, simogatta hátát, szavak nélkül vigasztalta. Valószínűleg nem is tudott róla.

Lassan érintette ajkait újra és újra a hófehér nyaknak. Kezdetleges ifjonti borostája, mely a maga szőkeségében szinte láthatatlan volt, minduntalan ingerelte a norvég porcelánbőrét. Emellett még kezei is egyre követelőzőbbek lettek, ahogy elindultak a ruha mentén felfedezni a másik testét.

- Mit…? Most azonnal eressz el, te barbár! – Norvégia szinte már sikoltott.

Igazságtalannak érezte, hogy a saját övével kötözzék össze kezeit, és még akkor is próbált ellenállni, mikor már a földön volt. A keményre fagyott hó és jég perceg alatt elért bőréhez, hogy ott olvadjon fel, fokozva hányadtatásait. Utálta, egyenesen gyűlölte, hogy a teste önmagától is felismeri a kéjt. Ellenállás. Ez volt az elsődleges cél. Hiábavalóvá tenni Dánia minden igyekezetét. Még a forró lehet sem enyhítette meg, amit akkor érzett, mikor a dán az ágyékához hajolt…

Norvégia elátkozta a napot, mikor megismerkedtek, és átkot bocsátott Dániára is. Aztán persze később rájött, hogy ettől még nem vesztette el a varázserejét, de nem lett jobb. Semmivel sem lett jobb.

Gyűlölni akarta a dánt, mégsem volt rá képes. Valahogy nem. Mert akárhogy is, akármilyen is, tudta, hogy ha kellene, ott lenne, és megvédené.

Mégis…

Évszázadokig nem is közeledett felé, sőt már-már menekült előle. Ha pedig hirtelen megérintette őt, hát megütötte.

×××

Hirtelen pattantak ki a szemei és ült fel a nagy, baldachinos ágyban. Dánia jellemzően észre sem vette, hogy felébredt, aludt tovább mellette. Békésen, szétterülve, mint egy gyerek. Meztelen felsőteste, ami az évek múltán megtelt hegekkel felemelkedett, majd lassan lesüllyedt. Szóval még nem fulladt meg álmában.

Norvégia pillantása az ablakra siklott. Odakint hajnalodott, még látszottak a magas tornyok kivilágított csúcsai. Fél óra, annyi se, és kialusznak a fények, a családok felnőttei pedig elindulnak dolgozni, a kicsik iskolába. Mert ez így van rendjén.

Azóta mennyi, de mennyi év eltelt, s ők annyi mindenen mentek keresztül, mind együtt, mind külön. Mégis, mintha nem is változott volna annyi minden. Legalábbis nem minden szempontból. Valami nagyon is a régi maradt.

Hirtelen két kar fonódott a derekára és egy áll landolt a vállán, mire összerezzent és hátra lendítette könyökét.

- Ezt ne csináld! Hülye.

- Látod, végül mégis csak az enyém lettél, kicsi Nor. Elvégre mióta is járunk már? – kérdezte a dán kótyagosan és elnyomott egy ásítást. Norvégia hátának támasztotta homlokát és elmosolyodott. – Ugye te is a múltról álmodtál?

A norvég csak elpirult, ahogy sok száz év óta először megeredtek könnyei.