Sor(s)ok~

/5.

- Szóóóval, akkor ti most jártok – mutatott rá Denny. Kivételesen ügyelt a hanghordozásra, és gondosan figyelt arra, hogy a konyhában sertepertélő Tino semmit ne halljon meg a beszélgetésből. – Örülök nektek, komolyan.

- Tack – válaszolta a férfi saját anyanyelvén, miközben pillantása csak egy pillanatra találkozott a dánéval, végig Tino mozdulatait követte. Legalábbis amit sikerült onnan elkapnia. – Ő annyira más…

- Mint?

- Mint te.

Csend. Olyan hallgatás, ami nem kínos, csak egyszerűen megértő. Elvégre mit is mondhatna erre? Semmit. Az ilyesmire egyszerűen csak nincs mit válaszolni. Ez nem sértés, de nem is bók különösebben.

Christensen lassan felállt, kidobta a sörösüvegeket, útközben megborzolta a kis finn haját és ásítva tűnt el Lukasszal közös szobájukban.

Tino pedig leült a Berwald melletti székre és kezeit a bögrére szorítva a gőzölgő feketébe kortyolt. Élvezettel hümmögött fel, aztán észrevette magát, és kicsit elpirult.

- Kérsz? – kérdezte aztán, ahogy a svédre mosolygott. Az csak szótlanul megfogta a finom kezeket, azokat a már-már nőies kacsókat, úgy húzta közelebb a bögrét, hogy belekortyoljon.

- Tényleg sok lesz. Este van – mondta a svéd. Felemelkedett ültéből, de aztán félúton megrekedt. Homlokon csókolta a kíváncsian figyelő Tinót, és kissé összetúrta annak szőke tincseit. – Jössz?

A finn csak bólintott, majd kapkodva újdonsült párja után sietett. Persze kávéját gondosan szorongatta, amolyan „majd utólag kihozza a mosatlant” alapon. Mindenesetre a szokásos mosolynál valamivel szélesebbet öltött magára, és kissé fel is pörgött. Nem csoda.

Aztán csendben elfoglalták magukat. Megágyaztak maguknak, Tino elővett egy új esti olvasmányt (az előzőt már tegnap befejezte), olvasott belőle keveset, majd eldöntötte, hogy bizony ideje fürdeni. Felnézett és összeakadt a pillantása a másikéval. Szelíden rámosolygott, mire a kék tekintet furcsán megcsillant. Kicsit talán még el is lágyult, ki tudja.

- Na, azt hiszem én betámadom a fürdőszobát. Feltéve, ha Lukas már hajlandó volt kijönni, he-he… - Zavart heherészés, ami talán nem is jó semmire, csak jön magától. Mégis, az a szinte már vidám pillantás az érzéketlen arc mögül nem véletlen. Igazán nem.

- Már biztosan – bólintott rá Berwald.

 Az ágyról átült az íróasztalhoz, kutatott valamit az egyik fiókban, aztán állát megveregette a ceruzájával és dolgozni kezdett.

Tino inkább magára hagyta. Tudta, hogy jobb, ha ilyenkor nem zavarják meg az ember, de legalábbis érezte. Na igen, az a fene nagy illem, ami belészorult valahogy mindig leadta a jelet az agyának (még, ha néha késve is), hogy mikor kell lelépni. Így csukódott be mögötte az ajtó, és fogadta a gyanúsan nagy csend. Leszámítva persze azt, hogy az izlandi fiú valami idétlen valóságshowt nézett a tévében, eléggé unt arckifejezéssel. Nyilván az úgysincs jobb elv érvényesült.

Aztán benyitott a fürdőbe…

… és megátkozta magát. Legalább egy életre.

Lukas a kád szélén ült, meztelenül, hátravetett fejjel, hunyt szemekkel. Lábait az előtte térdelő Christensen nyaka köré kulcsolta. Elég egyértelmű. Túlságosan is.

Tino tisztán látta onnan is, ahogy Denny elhúzódik, a norvég feszes hasának dönti homlokát, megtámaszkodik a vékony combokon, aztán félredöntött fejjel egyenesen ránéz. A finn tisztán emlékezett rá, hogy furcsán csillogtak az ajkai, miközben beszélt, és ettől fenemód elvörösödött. Mint még talán soha.

- Szia! – rikkantotta oda neki. Lukas türelmetlenül túrt a szőke tincsekbe és motyogott valamit az anyanyelvén.

Christensen következő szavait már csak Lukas és a csupasz csempék hallhatták meg az a furcsa, halacskás zuhanyfüggöny. Tino úgy csapta be maga mögött az ajtót, mint a leforrázott férj, aki éppen rajtakapta a feleségét, amint megcsalja. Mégis mást érzett. Zavarban volt és talán szégyellte is magát.

Ha kopogott volna…

- Na mi van? – kérdezte Sigurður. Egészen hátra kellett fordulnia, hogy a finnre tudjon nézni. Elvigyorodott. – Lebuktak?

- T-t-te tudtad, hogy mit cs-csinálnak? – hebegte Tino. Arca még mindig vörös volt, ráadásul keze is remegett. A másik csak a szokásos arisztokratikus mozdulattal vonta meg a vállát.

- Fene tudta. Láttam bemenni Dennyt. És hát Lukas nem jött ki, szóval… - Nem kellett folytatnia, ennyiből is világos volt minden. Szóval most ő volt a hunyó.

A finn olyan lendületesen csörtetett vissza a szobájába, hogy Berwaldnak még a fülébe bömbölő zenétől is feltűnt. Felnézett munkájából, pislogott párat aztán füle mögé tűzte a ceruzát és megköszörülte a torkát.

- Foglalt volt? – kérdezett rá.

Tino lassan bólintott, arca még mindig lángokban. – Eléggé…

A svéd csak egy fejmozdulattal hívta magához, és ő ment. Hogyne ment volna! Bár léptei félszegek voltak és talán egy kicsit túlzottan ki is húzta magát, mikor megállt Berwald széke mellett. Mosolygott, miközben próbált az asztalon heverő papírokra kukucskálni. Sikertelenül.

- Csak munka – kapta meg a magyarázatot. És egy tétova, de valahol mégis határozott csókot lehelt a homlokára. Olyan gondoskodással telit. Szerető puszit.

Később senki nem hozta fel a fürdőszobában történteket. Ugyan Lukas szúrós pillantásokat küldött Tino felé, és olyasmikkel érvelt, hogy „Nem tanultál meg kopogni?” Tudták jó, hogy igazán mindannyian hibásak. Nem szabadott volna nyitva hagyniuk az ajtót, nem szabadott volna berontani… Annyi nem szabadott volna. Nincs eleje, nincs vége, és annyira egyértelműen máshogy gyökerezik az egész. És semelyiknek nem ott van a centruma, hogy ők öten találkoztak. Vagyis négyen, evégre Lukas és Sigurður alapból testvérek…

Christensen is, mikor elég jónak titulálta külsejét ahhoz, hogy mutatkozhasson, előmászott és atyai szeretettel megölelte a leforrázott Tinót.

- Jaj, szegény kis drágám. Ártatlanságod virágáról botor módon elüldöztük a fantázia-pillangókat. – Olyan hangot ütött meg, mint egy szónok, úgy gesztikulált mintha legalábbis egy olasz hősszerelmes lenne. A finn fiút némiképp megnevetette ez a viselkedés.

- Fejezd már be! Hülye vagy? – Lukas megforgatta szemeit, majd sóhajtva folytatta. – Látott minket dugni, és? Nem kisfiú már.

Tino erre elvörösödött és jobbnak látta, ha visszavonul. Valahogy nem értette, miért rajta köszörüli mindenki a nyelvét. Biztosan nem azért, mert finn, de az sem lehet különösebb ok, hogy ő került közéjük legkésőbb. Ugyan már, zagyvaság.

×××

A reggeli szokatlanul nyugalmasan telt. Már-már gyanúsan. Aztán megérkezett az Apokalipszis. Csengő formájában.

Pedig a kis lakás lakói most legalább joggal reménykedtek egy normálisnak mondható napban. Tényleg. Denny munkába menet előtt még az egész társaságnak csinált reggelit, ráadásul majd’ kicsattant, mint mindig. Miközben ment, hogy ajtót nyisson még cuppanós csókot nyomott a kávéját kortyolgató Lukas arcára. A norvég egy mélyzöld bögrét szorongatott és ritmusosan döntögette fejét a dalra, ami a rádióból szólt.

Christensen még az előszobában összefutott a szemét dörzsölgető izlandival, aki egy hatalmas ásítással viszonozta a dán mosolyát.

- Neked is van reggeli, menj csak – biztosította, ahogy a nagyon világos tincsek közé túrt. – Bocs, hogy felébresztett a csengő!

Halk piszmogás bentről, tányérok és poharak csilingelve koccantak össze, majd csak a rádió hangja hallik bentről, amint bemondják a híreket, időjárást. Napos, kicsit szeles idő várható, esőzés csak elszórtan, blablalbla…

- ANYA!

Lukas unottan hajolt ki a konyhából, hogy lássa az érkezőt, míg a szobák felől koppanás, egy jól artikulált aú, majd meztelen léptek a parkettán és feltűnt Tino. A kócos, álmos, gyűrt arcú finn, aki látszólag azt hitte, hogy baj történt.

Végül három szempár szegeződött az ajtóban ácsorgó, sírástól csukladozó dán nőre. Az vékony ujjai között egy rongyossá használt zsebkendőt szorongatott, lábai mellett két nagy pakk… Mint, aki beköltözni látszik.

- Scheiße!

Azzal Denny készült rácsapni az ajtót saját anyjára, de az éppen érkező Berwald gyorsabb volt. Egy pillanatig néztek egymás szemébe, érezhetően szikrázott közöttük a levegő, aztán a svéd felkapta a bőröndöket és behozta, Tino pedig gyorsan bekísérte az asszonyt és adott neki egy pohár vizet.

- Ne tessék sírni. Úgy, üljön le szépen és tessék elmesélni, hogy mi történt – próbálta nyugtatni, de az egész mit sem ért. Ráadásul meglepetésére sem a szemfesték, sem a szempillaspirál nem adta meg magát a súlyos könnyeknek.

Christensen tüntetőleg elfordult és olyasmiről beszélt, hogy el fog késni a munkából. Azért még kihalászott egy sört a hűtőből és lepattintotta a kupakját. Jelentőségteljesen az órájára pillantott.

- Fogj hozzá, tényleg el fogok késni.

- Apád… beismerte, hogy megcsal – szipogta a nő, mire fia csak megrántotta vállát és ivott. Igaz, kék szemeiben megcsillant valami egy pillanatra, de bizonyosan úrra lett rajta.

- Ne mondd, hogy te még nem tudtál róla? Ugyan kérlek, nyilvánvaló volt – jelentette ki.

Tino pedig elhatározta, hogy megtalálja a rést a dán pajzsán. Mert egyértelmű, hogy annál jobban érdekli a dolog, mint amit a külvilág felé mutat. Elvégre végérvényesen szétszakadt a családja, nem mehet el így a dolgok felett. Nem.

Mielőtt azonban nagyon elmélyedhetett volna saját gondolatmenete tengerében, Christensen száguldott el mellette. A saját anyanyelvén beszélt, de láthatóan nem volt a legjobb kedvében. Na igen…

- Hová mész?

- Dolgozni.

- De hát, anyukád…

- Magának köszönheti – magyarázta, aztán még visszafordult a lépcsőn és visszabaktatott a finnhez. Kedvesen rámosolygott és megsimogatta az arcát. – Figyelj, ha majd te is nagyfiú leszel, megtanulod, hogy nem mindig annak van igaza, aki hozzád rohan sírva és a családtagod. Gyere!

Kisétáltak az utcára. Tino nem tudta pontosan, hogy hová is tartanak, de volt egy olyan megérzése, hogy a férfi munkahelyére. Még hátranézett a válla felett és reménykedett, sőt fohászkodott érte, hogy az otthoniak kezelni tudják a helyzetet. Denny mamáját. Főleg őt.

Aztán volt végre lehetősége szétnézni, mert Densen az autóját kereste és bizonygatta, hogy a közelben parkolt. Koppenhága belvárosa. Mondhatni a közepe. Mégis mindenhol fák az utak mentén, biciklik a falaknak támasztva… Madárcsicsergés, gyerekek lelkesen magyaráznak egymásnak dánul, hátukon táska. Hát persze, hiszen még iskola idő van! Viszont körbenézve nem lehetett nem észrevenni, hogy mindenki rohadtul boldog. Ezeknek nincsen problémájuk? Vagy mi van?

- Áh, hagyjuk, úgyis fenn vannak a kulcsaim – legyintett végül Christensen, majd a hajába túrt. – Figyelj, Tino, tudom, hogy csak jót akarsz, de ismerem anyámat, mint a rossz koronát. Nem az a fajta nő, aki túl sokat búslakodna. Persze, most azt akarja, hogy sajnáld, de fogadok, hogy túl teszi magát az egészen, aztán összejön mondjuk aaa… kertészünkkel. Vagy a sarkon azzal a cukrásszal. Mit tudom én!

- Akkor is az anyukád, neki köszönheted az életedet – érvelt a finn, mire a másik csak sóhajtott és átkarolta. – Denny?

- Nem arról van szó. Persze, hogy az anyám, máskülönben nem az én nyakamra akaszkodna, ha baja van – magyarázta, aztán rágyújtott és köhögött keveset. – Ha nem tanulsz meg érzelmek nélkül ítélni, el fogsz veszni. El fognak taposni, mint egy kukacot, aki kapaszkodik az eperért. Érted, amit mondok? Persze, hogy érted, nem vagy te buta fiú, igaz-e?

- Nem akarok kukac lenni – nyüszögte a finn.

- Jaj, nem is vagy! – Christensen nevetve borzolta össze a kisebb haját, miközben befordultak egy sarkon. – Szóval csak arra akarok kilyukadni, hogy nem mindig annak van igaza, akit te kedvelsz és közel áll hozzád. Jó, ha fel tudod mérni a dolgot a kívülállók szemével. Megjöttünk!

Első ránézésre senki nem mondta volna meg, hogy a hely egy kocsma. Volt terasza, ráadásul egy olyan tipikus kávéház jelleg is körbelengte. Kerek faasztalok voltak kirakva, hozzá hasonló székek, és itallap. Odabent pedig lambériából kirakott fal, rajta számtalan agancs kiaggatva, néhány növény és pár puska stílusos elrendezésben. A tipikusan dános, keskeny ablakok nyitva voltak és meglepően sok napfény áradt be rajtuk. Kellemes volt a hangulat, ezt elsőre észre kellett vennie a betérőnek.

- Ahoi! – rikkantotta oda egy srác, aki eddig látványosan a pulton elnyúlva unatkozott, ujjaival pedig a zene ritmusára kopogott, amit arckifejezéséből ítélve utált.

Ahogy közelebb ért, Tino megnézte magának. Albínó féle. Haja majdnem hófehér, szeme vörös. Ijesztően gyönyörű. Ráadásul jellemben pont a dánhoz passzol. Lejattoltak, aztán az idegen a finnre pislogott és sátáni, de valahol mélyen barátságos vigyor terült szét arcán.

- Hallo – köszönt vidáman, aztán kezet nyújtott. Tino elfogadta. – Gilbert.

- Tino vagyok.

Gilbert valami rettentően jellegzetes németséggel törte az angolt. De nem volt baj, a személyiségéhez pont illett az akcentusa.

- Gyere, igyál valamit, nekem dolgoznom kell. – Christensen egyenesen a pulthoz vezette a fiút, aztán felkötött egy kötényt. – Szóval, mit kérsz?

- N-nem tudom.

- Jó, akkor egy sör lesz. – Azzal elővett egy poharat és már csapolta is a nedűt. – Jaj, ne legyél már ennyire feszélyezett. Ennyitől még hazajutsz. És amúgy is állom.

- He-he. Szép hely, de eeez… nem dán, igaz? – kérdezte, ahogy látványosan is szétnézett.

- Scheiße!

Először azt hitte, hogy megint Denny szólt németül, de hamar rájött, hogy ez nem igaz. Gilbert támaszkodott le vele szemben a pultra. Szemei furcsán megvillantak, ahogy elvigyorodott, de egyenesen a finn szemébe nézett.

- Ez az üzlet a testvéremé és az enyém, verstehst du mich? – Erre Tino, mivelhogy nem értett németül, csak bólogatott, majd megitta az italt, amit a dán lerakott elé, és visszament a lakásba.

A legegyszerűbben talán úgy tudta volna összefoglalni az ott uralkodó helyzetet, hogy tökéletes káosz, pusztítás és… és apokalipszis. Minimum. Viszont az illatok fenségesek voltak. Végül kiderült, hogy Denny anyukája, miután némileg megnyugodott, fogta magát és nekiállt sütni. Olyan igazi dán különlegességet. És ehhez persze feltétlenül szükség volt arra, hogy kitiltson mindenkit a konyhából és annak környékéről.

- Em… Sigurður merre bujkál? – kérdezte meg végül a norvégot. Hamar feltűnt neki, hogy a fiú madarastól felszívódott.

- Munkát keres – jött a száraz felelet. – Tényleg, te találtál már valamit, vagy örök életedre csóró ingyenélő tervezel maradni?

- Aha, szóval még mindig haragszol rám.

Ennek a szóváltásnak lett az az eredménye, hogy Tino fogta magát és elment munkát keresni. Valójában bármit elvállalt volna, komolyan. Ráadásul Koppenhága elég nagy volt ahhoz, hogy akadjon neki valami. Valahol félúton aztán rájött, hogy azért nagyon is előnyösebb lett volna, ha a hirdetésekkel kezdi valamelyik napilapban. Hát most már mindegy.

Végeredményképpen annyit ért el, hogy lebeszélt egy találkozót másnapra egy nagyon magas, mosolygós külföldi férfival.