Sor(s)ok~

Na egen... AU! És eredetileg DenNornak indult, és úgyis tudom, hogy az lesz belőle, mert megoldom! *3*

Számos ország ad otthont turistáknak, külföldi diákoknak, munkásoknak, de senki nem ismerheti olyan jól ezeket a nyüzsgő városokat, mint a születésük óta ott élő emberek. Nekik ősi csodákat mesélnek a macskakövek, az elhagyatott gyárak törött ablakai vagy csak egyszerűen az út menti fák, melyek lombjukkal kellemesen simogatják az eget…

Nyüzsgés. Az emberi hangyaboly Koppenhágában sem áll le egy pillanatra sem. Még éjszakára sem. Minek? Reggel úgyis elölről kellene kezdeni az egészet, hát jobb így.

×××

Tino nem értette ezt az egészet. Addig rendben volt a dolog, hogy úgy érezte, Koppenhága fertőjébe csöppent bele, mikor ezzel a három őrülttel együtt bérelte ki a kis sokadik emeleti lakást. Valahol a H. C. Andersen Blvd. és a Rysenteensgade sarkán. Igen, eléggé a város közepén. A finn tulajdonképpen azért egyezett bele, hogy beköltözik, mert minden szempontból hasznos lakóhelynek bizonyult. Csak a lakótársak…

A lakótársak személyében kész kavalkád volt az egész. Mintha valami skandináv-hurrikán kapta volna fel mindannyiukat és sodorta volna abba a kis lakásba.

Ott volt például a legidősebb tag, aki őshonos dán volt, és nem is annyira mellesleg benne volt bármiben, amibe az állítólagos haverjai belerángatták. Christensen, merthogy így hívták, ráadásul kavart a norvéggal. Tino számára ez volt a kisebb baj. Sőt nem is volt igazán baj, azaz nem lett volna, ha nem veszekedtek volna annyit. De emellett a drága, kedves – mellesleg tényleg határtalanul kedves volt – dán alkoholistának bizonyult. Ami már elég nagy zűrt jelentett, legalábbis az együtt élés terén.

Aztán a már emlegetett norvég srác. IGEN, srác. És itt Tinónak nyelnie kellett egyet. Talán zavarában, ki tudja. Nos ő már valamivel jobban moderálta magát, viszont állandóan olyan arckifejezéssel járt-kelt, mintha citromba harapott volna, de legalábbis valaki megfosztotta valami féltett kincsétől, és mindenkit gyanúsítana. A finn részéről jobb volt inkább betartani felé a sok pár lépés távolságot. Főleg, hogy Christensentől megtudta, hogy Lukasnak van egy testvére. Aki izlandi. De egyelőre nem tervezi, hogy Koppenhágába látogat, bármennyire is csalják. Tino inkább nem akart tudni az egészről többet, és jobbnak látta, ha elmegy pakolni. Félt, hogy a végén kiderül, Lukas kinyírta a srácot, elásta valahol, talán éppen Izlandon és mélyen hallgatnak róla.

A harmadik tag, aki már ott volt őelőtte is, már nem tűnt annyira huzatosnak, mint a másik kettő, de nem ártott az óvatosság. ABBA és In Flames szólt, viszonylag visszafogottan. Tehát ő a svéd. Milyen furcsa, sokszínű ízlés… Tino egy hosszú pillanatig farkasszemet nézett a szőke tincsekkel, aztán megrázta fejét, és becsukta az ajtót.

Berwald felé fordult, kék szemeiben megcsillant valami meleg fény, azonkívül semmi nem változott. Ugyanaz a mogorva arckifejezés, mint mindig. Ugyanaz a szótlanság. Kínos, égető. Tino érezte, hogy kissé elpirul, s mintha a zene is lehalkult volna, pedig nem volt hangos. Egyáltalán nem.

- Öhm… izé… akkor én most kipakolok. Igen, ki én! – jelentette be Tino, bár ettől nem érezte kevésbé kínosnak a helyzetet. Ez már veszett fejsze nyele.

- Jó – érkezett a tömör válasz. Semmi több.

Csendes, néma percek, miközben a háttérben egy férfi éppen valami vörösről énekel. Vagy ordítozik. Egész jó stílusban. Éljen a metál!

Aztán odakint csattanás, majd éles hangok váltották egymást. Megint veszekedtek. Mindig veszekedtek. Tino azért valahol sajnálta azt a kettőt, hiszen olyan aranyosak lennének, lehetnének együtt. Vagy Christensen, vagy az alkohol tehet mindenről. Esetleg Lukas akaratossága és hisztije. Mert hát abból nem volt híján a norvég.

Mint utólag kiderült éppen az volt a probléma, hogy ők mit hallgassanak… Abban már korábban megegyeztek, hogy Nephew szóba sem jöhet, ahogy a norvég hegedűs metál is kiesik a szórásból. Maradtak az angol szemetek, ahogy Lukas nevezte azt a fajta zenét, amit az Egyesült Királyságban és Amerikában képviseltek. Végül pedig a rádió mellett döntöttek. Semmi zene, csak nyomasztó hírek. Amik talán csak borzolták a kedélyeket kettejük között. Hihetetlen.

Lukas keresztbetett lábakkal ült az ablakban, bámulta a rohanó forgalmat, míg a dán egy sörösüveg társaságában beköltözött a konyhába, hogy szendvicseket kreáljon. Ehhez legalább értett, nem is akárhogy. Tény, hogy hármuk közül még mindig Tinonak voltak a legpocsékabb szakácshajlamai és Christensennek a legjobbak…

- Kóstold meg, cicám! – rikkantotta, ahogy morcos párjához sétált egy tányérral, amin csinos kis szendvics egyensúlyozott.

A férfi csak oldalba rúgta – nem túl erősen, de nem is finoman -, majd elvette a tányért, és felemelve a zsömlét szemügyre vette a tartalmat. Felvonta szépen ívelt szemöldökét, ahogy unt arccal felpislogott a másikra.

- Miért kéne megkóstolnom egy szendvicset? Azt nem lehet elrontani – magyarázta, ahogy kezével legyező mozdulatokat tett arra vonatkozóan, hogy Christensen akár tovább is állhat. – Mit akarsz még?

A kissé túlpörgött férfi teljes odaadással nyomott cuppanós csókot Lukas arcára. Tino akkor látta jobbnak mihamarabb felszívódni, mikor a nőies tenyér találkozott a férfi arcával. A kis finn talán ezért is kedvelte annyira Christensent. Mert az sosem adta fel.

- Mi történt? – kérdezett rá Berwald, mikor végre sikerült visszaosonnia a szobába. Na igen, kisebbik rossz, nagyobb rémület.

- Megint megütötte – foglalta össze egy sóhajtás kíséretében, ahogy bőröndjéhez sétált. – Mondd, gyakran csinálják… ezt?

- Eléggé.

- Komolyan mondom, fel nem foghatom, hogy kerültél közéjük. Mármint idejöttél, oké, de… - Tino elpirult, és elharapta a mondatot. Tekintetét a kezében szorongatott könyvekre szegezte, de az sem segíthetett túlzottan.

- Hosszú – kapta meg végül a választ. Legalább öt percnyi hallgatás után.

Egyelőre fogalma sem volt a továbbiakról. Merthogy rajta kívül itt már mindenki régről ismer mindenkit az már az első perctől biztos volt. Mégis… Tino egyre kíváncsiabb lett a háttértörténetre. Pedig biztos csúnya lesz. Tudta, hogy csúnya lesz. Másrészről viszont ezek túl érdekes emberek voltak ahhoz, hogy ne érezzen kényszert arra, hogy a nyomába eredjen a dolgoknak. Honnan ismerik egymást olyan régről, ha más-más nemzetiségűek? Miért utálja egymást annyira Lukas és Christensen, ha járnak? Miért, miért, miért? És semmire nem kérdezhetett rá nyíltan.

- Srácok, kaja! – kiabált be a dán férfi, majd fejét be is dugta az ajtón és elvigyorodott. Az a szokásos dános vigyor. Csibészes. Gyermeteg. És vonzó. Szörnyen vonzó. – Gyertek, tubicáim!

Tino érezte, hogy elpirul, Berwald pedig morgott valamit az anyanyelvén, mire Christensen joviálisan felmutatta középső ujját, rákacsintott, majd becsukta az ajtót.

- Te ezt most…

- Menjünk.

Sikerült elkapniuk Tno ott tartózkodása óta a legidillibb pillanatot két társuk között. A dán az asztal szélén ült, combján Lukasszal, s miközben derekánál fogva húzta magához, láthatóan azon igyekezett, hogy lenyomja a nyelvét a torkán. Sikerrel. A finn fiú erre csak még inkább zavarban érezte magát, de a pár Berwald köhintésére szétrebbent.

Viszonylag csendben ettek, Christensen is csak az étkezés felénél jegyezte meg, hogy Tino folyamatosan vagy őt, vagy Lukast bámulja. Talán ezt is csak heccből hozta fel, a fiú mégis fülig pirult és bocsánatfélét hebegett.

- Denny… - csiripelte mézesmázosan a norvég, miközben az említett nyakába csípett. Az felszisszent és elütötte Lukas kezét. – Miért van az, hogy mindig tahó módon viselkedsz? Másokkal is.

- Drága Lukas, ez így… - kezdte a szólított, de párja egy intéssel elnémította.

- Zaklatod szegényt.

- Zaklatja a bánat! Baszd meg, te is láttad, hogy nézett ránk! – érvelt végül, ahogy mutatóujjával Tinora bökött.

- A francba, Christensen, legalább az asztalnál ne káromkodj! – csattant rá Lukas.

- Nocsak, ki beszél…

A norvég férfi olyan dühösen pattant fel helyéről, hogy széke feldőlt, ráadásul majdnem borult vele az egész asztal is. Becsörtetett a dánnal közös szobájukba, majd tisztán hallhatóan kattant az ajtó zárja is. Mindketten jelentőségteljes pillantást vetettek Christensenre, aki az asztalra csapott.

- Mi van? Majd lenyugszik – mondta egy vállrándítással, ahogy szőke hajába túrt.

Felmarkolt valahonnan egy doboz sört és cigarettájával kiköltözött az erkélyre. Micsoda pompa. Micsoda kényelem. Tino a furcsa páros szobájának ajtajára sandított. Bár tényleg rövid ideje ismerte a társaságot, ahogy a lakást is, mikor körbevezették ott, valahogy kimaradt az otthon azon része. Mintha ott se lett volna igazán.

Mindenesetre ő úgy képzelte el, hogy a norvég húzott egy határvonalat, ami kettéosztja a helyiséget, így az ő területe tiszta és legfőképpen dánmentes maradhatott, míg Christensen részén mindent a felfordulás uralt. Fordítva ez szinte elképzelhetetlen volt. Aztán eszébe jutott, hogy ha együtt vannak, akkor az ágyon mégiscsak osztozniuk kell valahogy. Vajon franciaágyuk van? Vagy csak összetoltak két egyszemélyeset? Lukást még így sem úgy ismerte meg, mint aki az a tipikus ágy-összetologatós lenne. Nem, az ki van zárva. Ez a gondolat megmosolyogtatta, de a kíváncsiság ott motoszkált benne továbbra is. Elvégre Berwaldnak és neki – annak ellenére, hogy osztoznak a szobán – külön ágya van, a szoba két végében. Ki tudja hogyan, talán a svédnek köszönhetően, de az ő fekhelye valamiért szoros barátságot ápolt a radiátorral. Ha majd lesz egy kis ideje – gondolta Tino -, majd szól neki, hogy ő nem az a télen fázós fajta.

- Mi bánt?

Összerezzent a hangra, főleg, hogy az nem onnan jött, ahonnan várta volna. Berwald már felállította Lukas székét, Christensenét pedig betolta. Tino megrázta a fejét, és úgy érezte, muszáj valami heherészést hallatnia, mielőtt a másik túl komolyan venné őt.

- Igazából csak… - fogott bele később, mikor segített a férfinak mosogatni, ha cserébe az hajlandó volt kávét főzni neki. – Nem is tudom… Téged nem zavar ez az egész?

- ’mint? – kérdezett vissza a svéd, ahogy felvonta szemöldökét.

- Hát… izé… Lukas és Christensen. Christensen és Lukas. Meg, hogy képtelenek közös nevezőre jutni. Mármint minek járnak, ha utálják egymást? Ennek nem arról kellene szólnia, hogy megbecsüljük, értékeljük a másikat? Ők meg… - magyarázta, aztán hirtelen elszégyellte magát, és csendben maradt. Már megint túl sokat fecsegett ráadásul olyasmiről, ami nem is tartozik igazán rá. Elvégre az aggodalom nem azt jelenti, hogy rögtön belekotnyeleskedhetünk mindenbe.

- Megszok’s – vont vállat Berwald, és átvette a fiútól a mosogatást. Már úgy is túlságosan szétpancsolt mindent locsogás közben.

- De… Olyan nincs is – tiltakozott a finn. Jobb elfoglaltság híján hallgatta a kávéfőzőt. Kellemetlen.

- Christensennél de.

Tino a beszélgetés végére eldöntötte, hogy nem Berwaldot fogja megkérni, ugyan mesélje már el az élettörténetüket. Helyette kávéjába temetkezett, aztán erőt vett magán és folytatta a pakolás.

Talán pont ezért nem tudhatta, Lukas mikor mászott ki fészkéből, és engedte be a dánt, de legközelebb, mikor a elhagyta a szobát, Christensen már egy könyvvel ült a kanapén, egyik lábával megtámasztotta az olvasmányt, míg azt, amelyiket kinyújtotta összefűzte a vele szemben ülő norvégéval, aki laptopján pötyögött valamit, és ismét magasról tett a világra.

- A főnököd üzeni, hogy örülne, ha néhanapján látna téged dolgozni – mondta egy idő után, mire a dán csak rámosolygott és béke-jelet mutatott. Lukas könyörtelenül folytatta. – Én pedig örülnék, ha nem rajtam keresztül üzengetne. Egyáltalán ho… te… te adtad meg neki az e-mailemet?

- Hamarabb elér, mint a sajátomon – magyarázkodott Christensen. Halál nyugodtan. És lazán, mint mindig. Lukas hozzávágott egy díszpárnát. Lazábban, mint valaha.

Tino csak intett nekik, és megajándékozta őket egy barátságos mosollyal, hátha alapon. Csak a dán viszonozta. Megint. Mindig. Aztán megakadt a szeme valamin, és elszörnyedt. A férfi csípőjén, ahol egyébként felcsúszott a póló a furcsa testhelyzettől, tisztán látszott az éles, hosszú heg. Valószínűleg valahol a hátán kezdődhetett, végigfutott oldalán, majd eltűnt a világos póló alatt, hogy kitudja, hol érjen véget.

Ez új kérdéseket vetett fel, és hagyta is maga után az azonnali „úgysetudodmeg” választ. Tényleg nem az ő dolga, még akkor se, ha elvileg hosszútávon fog együtt élni ezekkel az emberekkel. Az égadta világon semmi köze hozzá, hogy mi volt köztük a múltban, vagy miért titkolóznak még most is ennyire. Az ő dolguk.

- Hé, minden oké? – kérdezted Christensen, ahogy meglengette tenyerét a finn arca előtt. – Bambulsz.

- Ja, semmi. Azt hiszem elfáradtam kissé – heherészett zavartan, ahogy megdörzsölte tarkóját. Rossz hazugság. Nem több. Átlátszó.

- Ahha… - bólintott lassan a férfi, majd visszatért könyvéhez, de időnként a vele szemben ülőre pislantott. Gyönyörködött benne, ezt a ragyogó kék tekintet is elárulta. – Amúgy egy percig se zavarjon, amit a svéd mondott. Tudod, köcsög. Au!

Lukas bokán rúgta és megajándékozta egy olyan gyilkos pillantással, amit senki nem kívánna magának. A dán mosolya ennek ellenére nem lohadt le. Mintha az arcára ragasztották volna. Kicsit ijesztő. Kicsit…

- Mi van? Attól még az!

- Ch…

Hát ennyi, sikerült megint elérni, hogy Tino fülig piruljon. Hebegett valami sürgős dologról, aztán el is tűnt. Berwald nem kérdezett. Sosem kérdezett. Maga a tökéletes lakótárs, csak nem éppen akkor, ha az ember egész nap fecsegne valakivel.

- Rajtakaptad őket? – kérdezte végül, miután végignézett a fiún. Éppen annak könyveit pakolta fel sajátjai mellé a polcra.

- Mi? Ja, nem. He-he – hadarta. – Azt hiszen, én most… van kedved sétálni egyet? 

A második fejezet jobb lesz, talán. Mindenesetre a folytatást keresd a Sor(s)ok cimke alatt. ^3^