/2.
- Te, Lukas… - kezdett bele Christensen, ahogy behajtotta
a könyvét. Ujjait a lapok között hagyta ugyan, de tekintete már a férfira
vándorolt.
- Mi van? – mordult fel az, miközben tovább böngészett a
világhálón. Esze ágában sem volt még csak felnézni sem.
- Hallod, most jut eszembe, hogy holnap munkaszüneti nap,
szóval kimehetnénk megnézni, milyen műsorok lesznek – magyarázta a dán teljes
átéléssel. – Vehetnénk pár sört, aztán kiülhetnénk a parkba is akár.
- Aha, szuper. Holnap dolgozni kell, ugye tudsz róla? Na,
nem mintha te annyira megerőltetted volna magad az utóbbi hetekben – sóhajtotta
Lukas, ahogy nyomott egy entert, majd lecsukta a laptop tetejét, és
farkasszemet nézett Christensennel. – Nem akarok veled kettesben menni. Sehova.
- Jó, de attól még ünnepnap lesz. Tudod, Frigyes herceg
születésnapja. Gondolom, megint lesz valami a városban…
- Megint inni akarsz, mi?
- Is. De amellett jól is érezhetnénk magunkat négyesben.
Na, van kedved? – kérdezte. Szemei gyermeteg lelkesedéssel csillogtak, ahogy
magához szorította az egyik párnát.
- Hm… nincs.
Christensen csak feljebb tornázta magát, aztán közelebb
hajolt társához. Annak porcelánarcán halvány pír jelent meg. Orrukban érezték a
másik illatát, ami megrészegítette őket, ráadásul Lukas nyaka és vállgödre
annyira kívánatosan tálalta magát, hogy muszáj volt ajkaival érintenie,
ízlelnie a bőrét. A férfi halkan felnyögött, és Christensen hajába temette
ujjait…
- Ha hazajönnek, és itt találnak minket, végünk – zihálta
a norvég, de minden figyelmét annak szentelte, hogy megszabadítsa a másikat a
ruháitól.
- Ha hazajönnek, és itt találnak minket, talán megjön az eszük,
és együtt töltik az estét.
- Neh… mégse akarom… most…
×××
Tino és Berwald egészen feltalálták magukat. Főleg, hogy a
svéd már korábban is gyakran járt a dán fővárosban. A fiatalabbat viszont
minden lenyűgözött. A tépett, ám mégis barátságos felhők, a színes téglaházak,
a különböző üzletek… Mind-mind azt hirdették, „Ez a világ legvidámabb helye,
baszd meg!” És igaz volt. Nagyon.
- Gondolom, régről ismered Dennyt. Már hogy közel van
egymáshoz a két ország, és… - kezdte Tino, de megint beütött a zavar.
Egyszerűen rosszul kezdett neki.
- Igen.
- Ö… most igen, régről vagy igen, közel vannak?
- Régről – vont vállat.
Valahogy egyértelművé vált, hogy Berwald nem fog elárulni
túl sokat, neki pedig semmi kedve nem volt egyesével kiszedni belőle mindent.
Ráadásul még udvariatlanságnak is tartotta az ilyesmit. Márpedig ő egy
szemérmes finn.
Zavartan heherészett, aztán csak jó turista módjára szétnézett. Igazából nem
sok minden volt abban az utcában, ahol ők voltak; csak pár ugyan olyan
lakóépület, mint az övéké, néhány fa, néhány járdasziget és a falnak támasztott
biciklik. Csak, hogy más mederbe terelje gondolatait, átfutott az agyán, hogy
az itteni emberek miért nem zárják le a biciklijüket? Hát nem egyértelmű?
Mindenkinek van sajátja, nem kell a másé. Mondjuk azt is tudta az itteni
emberekről, hogy rengeteget isznak. Tehát a válasz gyökerezhetett abban is,
hogy nem akarnak közúti balesetet. Hehe, erre megint felkuncogott.
- Mi az? – kérdezte a svéd, ahogy a fiúra nézett. Eddigi
figyelmét igencsak lekötötte a cukrászda, ami tökéletesen látszott a következő
utcában. – Fagyi?
- Semmi, semmi. Csak megint elkalandoztam. – Tino pont úgy
legyintett, ahogy a meleg divattervezők szoktak. – Remek, szuper ötlet, de…
otthon hagytam a pénzem.
Otthon. Milyen álszent kifejezés. Elvégre ő csak együtt
bérel lakást három nagyon idegen, nagyon furcsa és nagyon kiismerhetetlen
fickóval. Akiket talán soha nem fog megismerni, de ezt inkább a jövőre bízta.
Ki tudja… Mindenesetre még az is elég furcsa volt, és nem kicsit dühítő, hogy
azt sem tudta, kinek fizet lakbért. Christensen azt mondta, mindent elintéz, ő
csak legyen nyugodt meg laza. És azt is mondta, hogy igyon egy Carlsberget.
Vagy kettőt.
- A vendégem vagy – jelentette ki egyszerűen Berwald.
Mielőtt a finn ellenkezhetett volna, elindult a cukrászda felé…
Tíz perc múlva Tino már boldogan kanalazta
csoki-vaníliáját az üzlet kis teraszán. Kissé kínosnak érezte a csöndet, de ha
Berwald így, hát akkor ő se máshogy. Aztán mégis megtörte a némaságot.
- Annak a srácnak komolyan egy madár volt a vállán? –
sikította döbbenten. Még ki is nyújtózott, hogy jobban láthassa. – És milyen
furcsa színű haja van! Láttad?
- Nem.
Na igen. Ez az a válasz, amivel nem igazán lehetett mit
kezdeni. Ha nem látta, hát nem. Pedig igenis figyelemfelkeltő jelenség volt.
Vagy… vagy Koppenhága utcáin nem? Tino kezdte magát a lehető legfurcsábban
érezni. Valahogy honvágya lett. Helsinkiben senki, soha nem csinált… nem volt ennyire
furcsa. Itt pedig minden annyira zavaros. Mint mikor követ dobunk a sima
víztükörre. Pont olyan érzés. Milyen? Mint a kavicsnak, aki új közegbe kerül,
de onnan már soha többé nem menekülhet? Mint a víznek, akit összezavarnak?
Ijesztő…
- Szóval, mikor jöttél az országba? – kérdezte, hogy
terelje a témát. Ráadásul ismerkedni sem ártott, ha már ott voltak kettesben,
szótlanul.
- Hm… már nem is emlékszem rá – mondta a svéd kis
gondolkodás után.
- És mit csináltál itt? Mármint gondolom, nem kirándulni
jöttél ide meg ilyenek. – Valahogy már az elején érezte, hogy ez megint meddő
próbálkozás lesz. Hiába, Berwald nem valami közlékeny típus. Vagy csak nem
bízik benne. Érthető.
- Tanult, kefélt, diákmunkát vállalt velem! – rikkantotta
Christensen. Hihetetlen, valahogy mindig a legjobbkor tudott megjelenni. Lukas
kezét fogva. Összefűzték az ujjaikat. Tino elvigyorodott. – Nem is mondtátok,
hogy randiztok, drágáim.
- Megint? – Berwald sóhajtva dörzsölte meg orrnyergét.
Láthatóan többet olvasott ki az érkező arcából, mint Tino. Mióta ismerheti
ennyire?
- Naná! És a te ágyadban – kacsintott rá a férfi, ahogy
kihúzott magának egy széket, ölébe húzta a norvégot, majd elővett egy
cigarettát. Még odaintett a pultosnak. – Két sör lesz!
- Ez egy kibaszott cukrászda – morogta oda Lukas, de
sikeresen bordán könyökölte a másikat. – Egyébként meg kérdésedre válaszolva,
nem. Most nem.
- De megpróbáltuk! – kontrázott rá a dán és
jelentőségteljesen Lukas nyakába csókolt. Az addig fészkelődött, míg valahogy
meg nem ütötte. – Szóval randiztok… Azt’ mi ketten mi a faszomért nem tudtunk
ilyen baszott romantikusak lenni?
Tino elvörösödött, ha bár az igazi információ számára már
akkor elveszett, mikor a másik az intim testrészei emlegetésébe kezdett. És mi
az, hogy ők ketten? Áhá, szóval Denny őt is becserkészte magának annak előtte!
Ha jól rakta össze a szálakat, akkor már majdnem kitehető volt az egész
történet. Majdnem.
- M’rt elcseszted – közölte a szokásos higgadtsággal
Berwald. Christensen tett egy „ami-igaz-az-igaz” fejmozdulatot, aztán oldalra
fújta a füstöt.
- Ne kezdjétek elölről. Megfájdul tőletek a fejem,
komolyan! – csattant fel Lukas, ahogy felpattant, és joviálisan átsétált egy
másik asztalhoz. Egy üres, szőkéktől mentes asztalhoz.
A további fél óra azzal telt, hogy Christensen legurította
a saját és szeretője sörét is, majd próbálta őt visszacsalni az asztalukhoz.
Addig Tino elpusztította fagylaltját, Berwald pedig olyan arcot vágott, mint
aki öt percen belül lemészárolja az egész utcát, ha nem az egész várost.
- Srácok, mi lenne, ha kimennénk a parkba? Ott most
úgysincs senki, és a hóhér akar visszamenni abba a kis lyukba – javasolta a
dán, mire Lukas a szomszéd asztalnál felkapta fejét.
- Remek, akkor legalább belepusztulhatsz a tóba –
sóhajtotta, ahogy az égre pillantott, mintha fohászkodna. – Ne, mégse. Szegény
hattyúk.
És így lett. Tino javaslatára tömegközlekedtek. A fiú
abban reménykedett, akkor talán kicsit alábbhagy az állandó rivalizálásuk. Hát…
még sosem szégyenkezett annyira a saját ismerősei miatt, mint ott. Lukas azon
kapta fel a vizet, hogy Christensen úgy akarja előre engedni, mintha valami
lány lenne, mire a férfi mondott neki valami nagyon korhatárosat. Tino tisztán
emlékezett rá, hogy egy anyuka befogta a gyermeke fülét.
A parkban pedig ez az egész csak folytatódott. Koppenhága
legszebb és legnagyobb parkja volt, tele mindenféle természeti gyöngyszemmel,
amit érdemes volt megnézni. Mégsem szólhatott rájuk, éppen rájuk, hogy „Hé, így
mindenről lemaradtok!”. Elvégre már éppen elégszer láthatták az egészet.
Huszonegynéhány év alatt legalábbis. Denny a dánok jellegzetes lelkesedésével
támadta be a tavat, így mindannyian arra vették útjukat. Néhány hattyú
összezavarta a vizet, hála Christensen belépőjének, de a természet még így is
olyan harmonikusan festett, akár egy naptáron. Egy olyan „Ismerd meg Dániát!”
naptáron. Lukas kihasználta az alkalmat és kifeküdt a zsenge fűbe. Karjait feje
alá húzva egy pillanatig elmerengett a látványon, mikor a dán lerángatta
magáról a pólót. Nyálcsorgatóan vonzó izomzattal rendelkezett, semmi kétség
felőle. Tino mégis kényelmetlenül érezte magát valahol. Egy hegről tudott, a
többi meglepetésszerűen csapta arcul. Mély, soha el nem tűnő hegek mindenhol,
ráadásul mintha még friss karmolások is lennének a hátán. Beleborzongott. Pedig
látszólag ez hármójuk közül senkit nem zavart. Már megmásíthatatlanul ott
voltak, teljesen felesleges lett volna törődni velük.
Aztán a kis finn odasettenkedett Lukashoz, mikor már
mindenki elfoglalta magát, és senkinek nem tűnhetett fel. Tino még mindig
informatívabbnak titulálta a norvégot Berwaldnál. Hosszabb mondatokban beszélt.
- Szia – köszönt, ahogy hátradőlt a fűben. Felhők.
Madarak. Napsugár. Szél. – Kérdezhetek valamit? Tulajdonképpen kérés lenne,
vagy nem is tudom…
- Ha megígéred, hogy befogod, igen.
- Hehe… Szóval, arról lenne szó – kezdett bele Tino ujjait
tördelve -, hogy elmondanád-e nekem… szóval, hogy ti… hogy kerültetek össze?
Mármint így hárman.
- Nem – vágta rá Lukas. Lehunyta szemeit, úgy élvezte a
napot és a lágy szellőt. Már megint túl meleg volt. – Miért nem kérdezed meg a
svédtől?
- Próbáltam vele beszélni róla, de hát…
- Na figyelj, Tino. Berwald régen, fogalmam sincs, mikor
járt Christensennel. Aztán szétmentek, satöbbi, satöbbi… Boldog vagy? –
kérdezte dühösen Lukas.
- Nem, nem mondhatnám – rázta meg a fejét értetlenül a
finn. – Nem értem, miért laktok együtt, ha ennyire…
- Mert Densen lakása kurva kényelmes, és gyakorlatilag
ingyen van. Tudod te, hogy ez a hülye mennyi lakbért számol fel? Alig van pár
korona az egész – magyarázta a norvég férfi a haszonlesők jellegzetes
modorosságával, aztán sötéten nevetett.
- Densen?
- Ja. Christensen. Denny. Ne mondd nekem, hogy nem tudtad
a családnevét. A lakótársad, ember! – hökkent meg Lukas, és végre Tinora
nézett.
Tino még nagyon is jól emlékezett arra, mikor találkozott
a kis csapattal. Berwald és Lukas bemutatkoztak, ahogy kell, Lukasszal még
kezet is rázott. Christensen már más típus volt. Christensen. Ő ezt is Lukas
szájából hallotta először. A férfi ugyanis kezet fogott vele, megveregette a
vállát, aranyosnak nevezte és ráparancsolt, hogy Dennynek szólítsa. Ennyi volt
az egész. Semmi családnév. Aztán komolyan átfutott az agyán, hogy a férfi
kemény drogos. Nem. Csak alkoholista. Csak.
- De… hogy-hogy az ő lakása? És a családja? –
értetlenkedett Tino. Kész, megint teljesen összezavarodott, bár nem csodálta
volna, ha a dánt simán csak kitagadták volna.
- Valahol a külvárosban laknak – vont vállat Lukas. –
Valójában piszok gazdagok, csak éppen nem tudták nevelni a fiukat. Ráadásul ez
az állat egy pillanatig se titkolta, hogy magasról tesz a nőkre. Na, hát az
anyja akkor egyezett bele, hogy beköltözhessen a városba, minél távolabb tőlük.
Megvették neki ezt a szar kis lyukat. Gondolom a drága mamának fájt, hogy nem
lesznek unokái vagy tudom is én.
- Értem. És… ez mikor volt? – kíváncsiskodott tovább amaz.
- Faszom tudja. Denny úgy tizenegy-két éves kora óta
tisztában van vele, hogy meleg. Igen, normális embert akkor még nem is érdekel
az ilyesmi, de ő más. Ez egy rohadt idióta, aki világ életében nem bírt a
hormonjaival.
Tino hallgatott. Nem merte, vagy talán nem is akarta
megkérdezni, hogy a hegek honnan vannak. Láthatóan így is eléggé
felidegesítette a norvégot a kérdéseivel. Inkább megköszönte az információt,
feltápászkodott, leporolta magát és a tóhoz sétált. Denny éppen azt magyarázta
Berwaldnak, hogy milyen kár, hogy nem hoztak labdát. A svéd csak helyeslően
bólintott, de elfintorodott.
- Jé, a kis finnünket is látni! – kiáltotta oda. Tino
érezte, hogy Christensen a tekintetével követi őt. Ez még így, a napszemüveg
ellenére is tagadhatatlan volt. – Lukas téged is dobott? Ne csüggedj, csak
kéreti magát.
Megint. Mindig sikerül elérnie, hogy Tino elvörösödjön. A
fiú leült Berwald mellé a tó partjára és ujjaival kicsit felzavarta a nyugodt
vizet. Kellemes, hűs, átlátszó folyadék. Visszacsillant róla a napfény, még a
felhők is látszódtak a tükrében. Nosztalgikus. Andalító. Szinte már tökéletes,
egyedül csak a keserű gondolatok mérgezik meg az egészet. A szeme sarkából
óvatosan Christensenre sandított. Olyan mérhetetlenül vidám volt. És nem csak
alkoholtól. Tino egyszer olvasta valahol, hogy a szomorú piások, ha isznak,
csak sírnak. Denny nevetett. Az ő lelke olyan felhő volt, ami könnyen sodródik,
amolyan bárányfelhő. Az a fajta felhő, aki nem akarja elereszteni a vizet, és
csak úgy van. Talán Denny is csak úgy volt. Amolyan, ha már muszáj élni alapon.
Célok, tervek nélkül, lézengeni a világban olyan könnyű. Soha semmit meg nem
bánni olyan fájdalmas. Tino úgy gondolta, biztosan sok dolog van, amit szeretne
kiadni magából, ehelyett eljátssza, hogy milyen vidám, kiegyensúlyozott élete
van, és ő igenis a legvidámabb ember a földön, ha tetszik, ha nem. Pedig abból
ami kiderült egyértelműen nincs minden rendben körülötte. Hirtelen sajnálni kezdte
Christensent.
- Minden oké? – A dán testvériesen átkarolta a vállát, és
kicsit megborzolta haját. – Figyelj, ha tényleg az nyomja a pici szíved, hogy
nemet mondott, hát baszdki, velem mindig ezt csinálja!
- Nem, nem arról volt szó… izé… mi csak beszélgettünk –
motyogta Tino. Agyára és érzékeire eléggé furcsán hatott a másik kissé
mentolosan férfias, dohányfüstös és alkoholszagú illata. Talán ezért is vallott
végül. – Rólad.
- Örülök, hogy ilyen népszerű vagyok. Ti meg két
vénasszony – nevetett Christensen. – Na mondjad, mi érdekel?
- Hátö… ö… - hebegett, aztán lehajtotta fejét és kinyögte:
- Hogy ismerkedtetek meg? Annyira mások vagytok, hogy elképzelhetetlen…
- Kocsmában. Szerintem olyan tizenhét körül lehettem –
kezdett bele a mesélésbe a férfi. Látszólag örült a kérdésnek, valahogy
felvidította a téma. Vagy csak szeretett Lukasról beszélni.
- Akkor töltötted a húszat – segítette ki Berwald. Tino
elszégyellte magát, amiért egészen megfeledkezett a svéd férfiről. Az csak
bámulta a vizet és a fákat. Meg persze a helyükről odébb zavart hattyúkat.
- Kösz. Igaz is, akkor volt az nem, hogy… hooooogy… olyan
sokáig buliztunk, hogy az én szülinapommal kezdtük, aztán azon kaptuk magunkat,
hogy rohadtul átcsúsztunk a tiédre – nosztalgiázott Christensen. – Na szóval…
- Várjál már! Nektek egymás után van a születésnapotok? –
kérdezett rá Tino. Ezt sem tudta. Csak azzal volt tisztában, hogy Denny volt a
legidősebb közöttük, azzal már nem, hogy csak egyetlen nappal előzi meg
Berwaldot.
- Na ja, most lesz júniusban. De nem ez a lényeg, majd
téged is magunkkal viszünk – kacsintott rá a férfi. Berwald sóhajtott, és úgy
nézett rá, mintha azt üzenné „Na, azt lesheted, hogy én veled menjek!” – Szóval
a történet lényege annyi, hogy már mindenki segg részeg volt. Lukas meg… hát ő
akkoriban jött a városba, honvágya volt, hiányzott neki a testvére meg tököm
tudja, és ezért ivott. Gondolom én. Felmentünk a lakásomba, igen oda, ahol most
is dekkolunk. Átkeféltük az éjszakát, aztán reggel kiderült, hogy neki szállás
kell.
Tino egy percig teljesen csendben bámult maga elé. Nem
létezik, hogy csupán érdekből kezdtek járni, ilyen nincs! Aztán tudatosult
benne, hogy számtalan ilyen, vagy ehhez hasonló történet van a világon, csak
azoknak csinos, túlsminkelt HÖLGYEK a főszereplői, nem pedig vékony, jóképű,
mogorva norvég fiúk. Mondjuk így érthető az egész napos morgolódása. Tino egy
pillanatig arra is gondolt, hogy Lukas talán természetben fizeti a lakbért, de
végül eszébe jutott, hogy korábban koronákról beszélt, ami kicsit megnyugtatta.
Hát mégis milyen helyre keveredett ő? Legszívesebben zokogva repült volna
vissza Helsinkibe még aznap.
- Na, nem annyira borzalmas ez, Tinuskám! – Christensen
úgy hátba csapta áldozatát, hogy az egy pillanatig meggörnyedt. – Van még
valami?
- Meg se merem kérdezni, hol szerezted ezeket. – A hegekre
bökött a másik testén.
Christensen egy pillanatig Berwaldra nézett. Vonásai,
mintha megkeményedtek volna. Aztán felkacagott, felkapta a földről pólóját és
Lukashoz rohant. Leguggolt hozzá, súgott neki valamit, megsimogatta az arcát,
mint ahogy a legkedvesebb szeretők szokták, aztán mikor a férfi bólintott, felsegítette.
- Jöttök, hazamegyünk – kiáltott hátra Denny és átkarolta
a norvég derekát, ujjait kissé a farzsebbe csúsztatva. Lukas a kezére csapott
ugyan, de tűrte.
Berwald sóhajtva feltápászkodott és elindult két társa
után. Nem sietett, hogy beérje őket, a dánból kiindulva jót tett a
távolságtartás.
- Rosszat mondtam? – érdeklődött Tino, mikor legalább a
svédet beérte. – Én csak… nem akartam tapintatlan lenni, tényleg.
- Ne törődj vele – hangzott a válasz.
Meglepő módon, a visszaúton valahogy egészen jól
viselkedtek. Egészen. Ami annyit jelentett, hogy nem veszekedtek max.
hangerővel, és nem is próbálták kinyírni a másikat. Most még Lukas se tett
olyan megjegyzést, hogy kinyitja az ablakot,és a kerekek alá löki Christensent.
Aztán mikor Tino tréfának vette, és heherészett rajta, a norvég őt is
megajándékozta egy gyilkos pillantással.
- Ha felértünk, főzök valamit. Nem t’om, hogy vagytok
vele, de én éhen pusztulok – jelentette be Denny, mire Lukas morgott valamit,
ami így hangzott:
- Adná az ég…
Aztán a banda hirtelen megtorpant és Tino Berwald hátának
ütközött. Kilesett a férfi háta mögül és elképedt. Az ajtóban ott ült az a
furcsa fiú a madárral és nekik integetett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése