/3.
Oké, igazából még mindig utálom ezt a fejezetet. xD
- Te mit keresel itt? – csattant fel Lukas. Elkapta a fiú
karját, pont úgy, ahogy anya ragadja meg a bűnös fiacskáját, és bevonszolta a
lakásba.
Mire Tinoék beértek – udvariasan behordták az ismeretlen
csomagjait -, addigra a norvég már Christensennel közös szobájukba zárkózva
üvöltözött valami olyasmiről, hogy „Miért nem tudták nyugton maradni?” és, hogy
„Hívhattál volna!”
- Minden rendben? – tudakolta Tino, miközben sűrűn
pislogott a világos ajtólapra.
Berwald csak bólintott, Denny pedig eltűnt az apró konyha
mélységeiben. Láthatóan annyira nem érintette meg a történet, hogy ott is
maradjon, várva a fejleményeket. Minden esetre kikiabált a párosnak:
- Meglesznek, hagyjátok őket! – kiáltotta. Sör jellegzetes
ciccenése, és pont akkor nyílt ki az ajtó, mikor a dán férfi felütött két
tojást. – Amúgy elég furán üdvözlik egymást, ahhoz képest…
- Figyelj, Lukas – kezdett bele a fiú, aztán sóhajtva
leült a kanapéra. – Nem tudtam. Denny azt mondta, van üres ágy, szóval
gondoltam, miért is ne…
- Denny? Te beszéltél Christensennel? – csattant fel a
szólított. Hajába túrt, és mint a villám, már a konyhában is termett. – Te
szerencsétlen hülye! Minek… mi a faszomnak hívtad ide, ha tudtad, hogy Berwald
mellé beköltözött a finn?
- Akkor még nem tudtam. Áprilisban beszéltem utoljára
Emillel, Tino meg májusban jött – magyarázkodott a férfi, aztán vidáman
odaintegetett a fiúnak.
- Nem Emil vagyok, Denny – motyogta az, aztán végigmérte
Tinót. Azzal a jellegzetes pillantással, amivel a gyanúsítottakat szokás
méregetni. – Szóval te foglaltad be a helyemet, igaz?
- Ö… nem direkt csináltam – hadarta Tino. Teljesen
zavarban volt, főleg mikor rájött, mit is mondott.
Nem direkt csinálta? Oh, dehogynem. Mikor felhívta
Christensent a szabad szobáért, az történetesen direkt volt. Az más kérdés, hogy
később kiderült, csak egy ágyat kap, szobáról vagy magánszféráról nem is
álmodhat. Hát igen, köszi Denny, köszi élet!
- Lukas, ne hagyj itt ezekkel! Lukas, hallod?! – kiabált
utána a fiú, és Tino csak arra eszmélt, hogy felemelkedik mellőle. – Hát ez nem
igaz…
A finn csak most vette észre, Lukas elment, négyesben
hagyta őket. Biztosra vette, hogy Christensen mérgelhette fel már megint, mert
Berwald odalépett hozzá, és mormogott neki valamit, amit egyikük sem értett. A
dán lecsapta a fakanalat, és kihajolt a kis társasághoz.
- Berwald nem hagy nekem nyugtot, Tino megtennéd, hogy
kihozod a mobilom? – kérdezte, és közben bájosan megrebegtette szőke
szempilláit. Hát ki tudna erre nemet mondani? Tino nem tudott.
- Melyik az?
- A vörös.
- Hol?
- Honnan tudjam?
Megint annyi segítséget kapott, amivel egy átlagos turista
még a sarokig sem jutott volna el. Most mi legyen? Túrja fel a szobájukat? Az
oké, hogy Christensent ez nem zavarja, de Tino biztos volt benne, hogy Lukas
igenis kiborulna. Félve nyomta le a kilincset.
Odabent a késődélután ellenére is világos volt. Az ablak
nyitva volt, de a jellegzetes illatok, kettejük illatának keveredése még ott
úszott a levegőben. A Tino által várt zűrzavar elmaradt. A fal bordó volt, a
bútorok fehérek. A plafonon a csillár egy hajókormányból lett átalakítva.
Mutatós kis darab volt. A finn tekintete az ágyra siklott. Most végre kiderül
minden…
Döbbenet. Ahogy a lélegzete elakadt, még hallani lehetett
ahogy a felső – vagy talán alsó – szomszédok is veszekednek. Nem fontos. Közös,
talán összetolt ágyról álmodott? Mekkora hülyeség! Egyetlen egyszemélyes ágy.
Nemzetiszín ágyneművel, a legnagyobb tökéletességben elrendezve. A földön
pedig, közvetlenül az ágy mellet… Összegyűrve levendula színű takaró és párna
egy norvégmintás kispárnával. Az ágy alól egyértelműen egy nyuszi, egy
rózsaszín nyuszi füle kandikált ki. Miért? Miért kell egyiküknek a földön
aludnia? Ez olyan igazságtalan.
Aztán emlékeztette magát, hogy nem ezért van itt. Gyorsan
körülnézett, és az apró éjjeliszekrényen ki is szúrta a két mobilt egymás
mellett. Egy hagyományos, fekete, régi modell és egy vadiúj típusú, tűzvörös
Nokia. Ez lesz az!
Lehet, hogy az érintőképernyő átka, de Tinonak sikerült
aktiválnia a kijelzőt. Sosem nézte volna ki pont Christensenből, hogy Lukast
teszi be háttérnek. Persze a vörös-fehér ágyneműk között békésen szendergő
Lukast, elvégre a norvég fiú biztosan nem hagyta volna, hogy a másik lefotózza.
Így, álomba merülve pedig olyan békés, nyugodt volt az arca. Még a nyuszi egyik
mancsa is belelógott a képbe, amit a férfi magához szorított. Elragadóan
fájdalmas.
- Na, megvan? – kiáltott be a dán.
- Persze, viszem-viszem! – válaszolta, aztán elindult az
ajtó felé.
Odakint a szőke férfi kivette a kezéből a készüléket,
vidáman hajába borzolt, aztán Berwald felé pislantott és a kezébe nyomta a
kötényt. A svéd látszólag már ebből is értett, bólintott, majd a konyha felé
indult.
- Szerintem nem fogja felvenni – hadarta Tino. – Izé…
Mellette volt az övé is.
- Ha még ma nem jelentkezem, akkor hívjatok. Berwaldnak
megvan a számom, de szerintem Lukas mobiljában is ott van. Valahol. Szerintem
pakoljátok ki Emilt, míg nem vagyok itt – magyarázta, míg zsebre dugta mobilját
és a tükörben csekkolta frizuráját. Tökéletes. Mint mindig. Aztán fogta magát,
és egyszerűen csak kisétált az ajtón.
- Sigurður vagyok – morogta utána a fiú, hiába.
Tino belesett a konyhába, míg vendégük elfoglalta magát
azzal, hogy a nevét ismételgette. Berwald folytatta a főzést ott, ahol
Christensen abbahagyta.
- Szerinted rendben lesznek? Mármint azok után, ahogy… -
kezdte Tino. A pultnak támaszkodott, és idegesen pislogott körbe. A svéd csak
helyeslően morgott valamit. – Jaj, én úgy aggódom értük.
- Nem kell – szólt közbe Sigurður is, ahogy utánuk sétált.
Délceg madara persze végig a vállán csücsült. – A bátyám nem hülye.
Christensennek pedig remélhetőleg megjön az esze a kellő időben.
- Reméljük…
×××
Christensen komolyan abban reménykedett, hogy megtalálja
Lukast. Koppenhága nagy. Két embernek óriási. És ő komolyan megijedt, mikor
belenézett a norvég szemeibe. Megeskette magát, hogy ha megtalálta, és
visszacipelte a lakásba, iszik egyet az egésznek az örömére. Valami erőset.
Mindegy. Rajta, nem, rajtuk már az sem segíthet semmit.
Mikor leért a lépcsőn kifújta magát és körülnézett. A
másik szentimentálisságából és úgy alapjában véve a természetéből kiindulva
ösztönösen megindult a Langebro felé. Az csak tíz percre volt onnan, márpedig,
ha kicsit magában akart fortyogni, miért ne ment volna oda? Keresztbefutott az
úton, aztán végig, teljesen a folyóig. A szél kissé fújt, ahogy esteledett, a
hullámok ostromolták a kikövezett partot, ezt onnan fentről is nagyon jól lehetett
látni. Christensen tekintetével megkereste a lépcsőt, amin lejuthatott. Annyira
sietett, hogy végül átugrotta a korlátot, amivel megspórolt pár lépcsőfokot.
Már csak a forgalmas úton kellett átjutnia és… Igen, már látta is a betonon
ücsörgő férfit, aki lógatta lábát és figyelte, hogy mikor harapnak bokájába a
hullámok.
- Lu… Lukas! – kiáltotta oda, mikor átverekedte magát egy
kék Volvo és egy kisbusz között. Utóbbi majdnem elgázolta és valami hippikről
hadovált.
Lukas nem figyelt rá. Ölébe fektetett kezeit bámulta, vagy
a piszkosszürke eget fürkészte. Csak akkor nézett fel az autók forgatagába,
mikor tekintete kissé elhomályosult. Aztán Denny megérintette a vállát, mire
majdnem a folyóba zuhant. Dühösen felpillantott, de tekintete ellágyult az
aggódó kék szemek láttán.
- Máskor ne rohanj el így, jó? – kérdezte. Leült a norvég
mögé, annak hátát mellkasához húzta, ahogy félig hajába temette arcát. Ő csak
Lukas-illatnak nevezte, nem tudta volna megmondani, hogy mihez hasonlít
legjobban, de megőrjítette. Beindult tőle és kész. Ennyi az egész.
- Talán máskor szóljál, baszd meg! – csattant fel Lukas,
ahogy fészkelődni kezdett. – Miért nem mondtad, hogy Sigurður ha… ide akar
jönni? Tudhattad volna, hogy nincs elég hely ötünknek, már az is túlzás, hogy a
finn itt van…
- Tino elvan Berwalddal. Szerintem az öreg harcosnak be is
jön a srác. Nem láttad, hogy nézett rá a cukrászdában? – kérdezett rá. Kissé
megmosolyogtatta a gondolat, de nem bánta volna, tényleg nem, ha a svédnek
végre rendbe jött volna az élete. Komolyan.
- Nem vagy normális – motyogta a másik. – Akkor is, az
öcsém…
- Emil jó srác, biztos megérti majd. Amúgy meg alhat
náluk, gondolom, hogy nem csinálják már rögtön – heherészett a dán, mire egy
jól becélzott könyökmozdulat volt a jutalma. Felnyögött és kissé összegörnyedt,
de folytatta. – Jó-jó, abbahagyom! De tényleg, remélem, nem várod el, hogy
velünk aludjon.
- Ha nem viszed a közelemből a meredező farkad, én
esküszöm, hogy a te vackodban fogja kihúzni a telet is – sziszegte a norvég,
bár tökéletes arca lángba borult.
- Jaj, ugyan már, cicám!
- Denny!
- Nincs ebben semmi…
- Perverz állat!
Végül mégis kézen fogva mentek haza. Ujjaik összefűzve,
mint korábban. Teljesen olyan volt, mintha nem csak a nagyobb kéz védené Lukas
nőiesebb mancsát, hanem a nehéz gyűrűk is. Mint valami teljes biztonsági
szolgáltatás. Mindenesetre a norvég férfi is, mintha felszabadultabban
viselkedett volna, amikor a dán megérintette őt.
- Menj csak – engedte előre a lépcsőházban Christensen.
Arcán megint ugyanaz a mosoly terült szét, mint korábban.
Ráadásul Sigurðurnek is találtak szállást. A fiú a kanapén
aludt, csomagjait betolták a bútor alá, így csak ki kellett húzni őket, ha
szüksége volt valamire.
Aztán ettek. Kiderült, hogy Berwald egészen mást hozott ki
az alapanyagokból, mint amit Christensen szeretett volna, de attól még volt
annyira finom minden. Lukas pedig alaposabban szemügyre vette a svéd
tekintetét, és be kellett látnia, Dennynek igaza volt. Tényleg van valami
furcsa a levegőben közte és a finn között. Hát adja az ég. Ámen.
Végül Christensen már a fürdőben elkapta kedvesét.
Átkarolta derekát, röviden megcsókolta, aztán csak nézett rá a szokásos részeg
vigyorral.
- Mi van? Mi a faszomnak kell mindig így meglepni a
másikat, baszki?! – zsörtölődött, de hangjában mintha vidámság bujkált volna.
Elnyomott egy ásítást. – Hogy a büdös életbe csinálod ezt?
- Mit? – érdeklődött a dán őszinte kíváncsisággal, ahogy
Lukas nyakába szimatolt. – Neutrogéna-illatod van.
- Az illatanyag mentes, tudsz róla?
- Neeeem, van valami kis aromája.
- Odaképzeled.
- Mire akarták kilyukadni, mit csinálok én?
A norvég hallgatott. Nem is igazán tudott volna mit
mondani, a „Pörögsz még fél tizenegykor is” vagy a „Halálra ijesztesz és
eléred, hogy beinduljak” nem éppen a legjobb opcióknak tűntek akkor. Utóbbi
pláne. Végül csak megadóan megrázta fejét és kisétált a fürdőből. Vetett egy
kósza pillantást szunyókáló testvérére, aztán bevette a szobájukat. Christensen
utána.
Lukas lerúgta a papucsát, aztán bebújt az ágyba, nyakig
magára rántva a takarót. Denny már a földön feküdt, félig magára rángatva az
ágyneműt.
- Denny, nem találom… - kezdte, de a férfi már nyújtotta
is neki a plüss nyulat. Olyan gyengéden vette át, mintha legalábbis élőlényről
lett volna szó.
- Add a mancsod – sóhajtotta Christensen, és összefűzte
ujjaikat, majd felemelkedve csókot lehelt a lágy kézfejre. – Aludj jól.
Pár perc némaság a jótékony sötétben. Mocorgás.
Fészkelődés. Egymás légzésének hallgatása, ami elég megnyugtató volt, hogy
elszenderedjenek. De mégsem. Az eső akkor kezdett kopogni, mikor Lukas feljebb
ült és megszólalt:
- Nem jössz fel?
Akkor este sem aludtak túl sokat…
Reggel Denny csatakiáltással vetődött át a nappalin, majd
be két bérlője szobájába.
- Ébresztő madárkáim, utazunk! – rikkantotta. Szétrántotta
a függönyöket és lehúzta mindkettejükről a takarót. – Egy-kettő, fél óra múlva
mindenkit a kocsimban akarok látni.
- Kávét – nyüszítette Tino, ahogy hasáról hátára
hengeredett. Hunyorogva nézett a szőke férfire, aki vigyorogva csipkedte, majd
lapogatta meg arcát. – Na…
- Persze, hogyne! Majd kapsz azt is. Gyerünk már, olyanok
vagytok, mint akik átkefélték az éjszakát – ecsetelte Christensen, majd az
ajtóhoz lépett. Mielőtt bevághatta volna maga után, még Berwald utána szólt:
- Az te voltál.
És, ahogy Denny megmondta. Fél óra múlva már mind az öten
a dán autójában ásítoztak, míg az vidáman nyomott be egy válogatás CD-t.
Skandinávia szinte összes metál bandájától volt rajta valami. Még izlandi is.
Meg Rammstein… Bár Lukas ugyan valahol a
Sonne és a Hard Rock Hallelujah közt elszenderedett, attól még a csapat többi
tagjának el kellett ismernie, hogy a dán nagyon is jó zenei ízléssel
rendelkezik, és válogat össze dalokat.
- Ha Aquát hozott volna, kitéptem volna a hajam –
sóhajtotta Sigurður, ahogy belesüppedt az ülésbe.
- Vagy az övét – kontrázott rá a svéd, ahogy Tinohoz
fordult. A fiú nem éppen a legnyugodtabb arckifejezéssel ücsörgött mellette. –
Jól vagy?
- Meg fogunk halni – nyöszörögte. – Mind meghalunk, és ti
ilyen nyugodtak vagytok. Ez… ez ki fog nyírni minket. Végünk van.
- Miket beszélsz, Tincuska, kibaszott jól vezetek! –
hahotázta Christensen, de hirtelen befékezett, mire a finn lefejelte volna
Lukas ülését, ha Berwald el nem kapja. – A francba, csak egy kevés kellett
volna!
Ezek után Berwald egyik kezét végig Tino vállán tartotta
és a visszapillantón keresztül gyilkos pillantásokat küldött a dán felé, aki
csak nevetett és a kormányon dobolt a zene ritmusára.
- Meggyalázod a zenémet – motyogta Lukas. Fejét még mindig
a támlának döntötte, fáradtan pislogott a sofőrre.
- Még mindig hihetetlen, hogy hegedű is van a metálodban –
válaszolt Christensen. Oldalra nyúlt, hogy gyengéden megsimogassa Lukas arcát.
Tino furcsán felnyikkant, és olyasmit motyogott, hogy kétkézzel vezessen. Meg,
hogy mind ott lelik, majd halálukat. – Aludj még…
- Nem, még mindig hihetetlen, hogy autóba mersz ülni.
Ezen a ponton valahogy megszakadt a beszélgetés.
Christensen végigénekelte az utat, Lukas félálomban hallgatta, Sigurður unott
kifejezéssel bámulta a tájat, míg Tino idegességében Berwald vállának dőlve
elaludt.
Valahová a külvárosba érkeztek, egy kastélynak is beillő
épülethez. Az biztos, hogy egy kisebb fél falu simán elfért volna benne.
Legalább négy emelet volt, plusz mínusz padlás, vagy tetőtér. És akkor még ott
volt udvar. Formára vágott sövények, rendellenesen zöld és egyenesre vágott
gyep, színes virágok kis csoportokban, még szökőkút is csobogott. Onnan is
tisztán látható volt, hogy a vize egy nagyobb tóba folyik. A ház mögül pedig
egy hatalmas fa lombja kandikált az érkezőkre.
- Apám, mint a királyi palota. Denny, tuti, hogy nem II.
Margit az anyád? – kérdezett rá az izlandi fiú, ahogy becsapta az autó ajtaját.
Még Tino is meglepődött egy pillanatra.
- És akkor most értsd meg, hogy mi a fasznak lakik egy kis
egérszarnyi lyukban négy pasival – sóhajtotta Lukas, ahogy nagyot nyújtózott.
Látszólag nem lepte meg a fényűzés, ahogy Berwaldot sem.
- Üdv a Densen-lakban, gyerekek! – rikkantotta
Christensen.
- Denny!
Egy szobalány sietett eléjük. Alacsony volt, vékony,
törékeny alkattal. Kicsit világosabb szőke volt, mint a dán férfi, arcát
szeplők borították, míg hatalmas kék szemei vidáman csillogtak. Legalább
annyira pörgött, mint Christensen egy fáradtabb napján. Összeölelkeztek.
Már-már testvéri ölelés volt.
- Figyelj, velük lakom együtt – mutatott sorra a társaság
tagjaira. – Berwaldot és Lukast már ismered, ő Lukas öccse, tudod, aki izlandi.
Fene érti ezeket. Na, ez meg a finn. Hát nem aranyos? Jé, pont olyan, mint te
fiúban.
- Köszi, Denny – motyogta Tino, de a másik láthatóan észre
sem vette.
- Ti még mindig együtt vagytok? – csicseregte a lány
Berwald felé, mire az joviálisan megigazította szemüvegét.
- Nem. Én most Tinóval… - magyarázta, mire a finn csak
hebegett és elvörösödött.
- Lukasszal vagyok – jelentette ki Christensen, és
átkarolta a norvég derekát, ahogy magához húzta. – Anyámék?
- Édesapád kint van valahol. Azt hiszen azt mondta,
vadászni megy – gondolkozott hangosan a lány.
- Ja, szoknyákra, mi?
- Anyukád pedig odafent van. Szóljak neki? – kérdezte,
ahogy a dánra pislogott. Az pont úgy simogatta meg arcát, ahogy korábban
Lukasét.
- Megköszönném. Bármilyen is a kapcsolatunk, még nem
akarok szívrohamot a vénlánynak – nevette, ahogy karját nyújtotta Lukasnak, aki
elfintorodva belékarolt.
Mintha csak a 19. században lennének. Tino kitapogatta a
Nokiát zsebében és felsóhajtott. Valami, ami bizonyíték volt a modern korra.
Komolyan, már azon sem csodálkozott volna, ha Denny anyukája egy olyan
csipkés-fodros ruhában kocog eléjük, zsebkendőt lóbálva, miközben
arisztokratikus akcentussal üdvözli őket. Teljesen beleillett volna a képbe,
ráadásul Tino egészen addig ebben a verzióban képzelte el a nőt, míg meg nem
látta.
Ugyan úgy pörgött, mint a fia. És az arca… Akár testvérek
is lehettek volna. Ráadásul Tino azonnal betippelte, hogy Christensen honnan
örökölte fene nagy hiúságát. A nő haját tökéletesen hordta, bőre legalább
annyira hibátlan volt, mint szemöldöke és a vastag smink, amit viselt. Ráadásul
még öltözéke is jól összeválogatott volt. Nem, nem fodros ruhát viselt, hanem
egy egyszerű fekete pulcsit széles nyakkal és farmert. Szűk farmert.
- Dennykém! – vidám táncolt oda fiához, majd átkarolva
nyakát (mintha a szeretője lenne) arcon csókolta párszor és ránevetett. – Jaj,
kisfiam, hát mit műveltél a hajaddal?
Azzal gondosan lelapogatta Christensen szertelen tincseit.
Ráadásul középen választotta el. Lukas és testvére udvariasan elfordultak, hogy
kiröhöghessék magukat, Berwald arcán átfutott valamiféle megmagyarázhatatlan
hullám. Talán az elfojtott nevetésé. Tino pedig csak állt ott, és képtelen volt
levenni róla a szemét.
- Anya, emlékszel még Berwaldra, igaz? – csikorogta Denny,
ahogy a férfi felé bökött. Az csak vetett rá egy sötét pillantást.
- Áh, igen, igen! A megkukult svéd! – trillázta a nő, majd
hadjáratot indított ellene is. Addig legalább Christensen összeborzolhatta
szőke üstökét.
Hiába volt Berwald annyira magas, az asszony keze elől nem
menekülhetett. Ellenben neki egyszerűen csak hátrafésülte tincseit. Aztán
megdicsérte saját munkáját.
- És a fiatal urak? Jaj, de aranyos vagy, szívem! – Ezzel
Christensen-mama megcsipkedte Tino arcát. – Drágám, hol szeded össze ezeket az
cukipofa fiúkákat? És miért titkolod őket öreganyád elől?
- Nem tetszik öregnek lenni – heherészte Tino, mire kapott
egy puszit a nőtől.
- Na igen, ő Tino. A finn – magyarázta Denny. Leült egy
antik dohányzóasztal szélére és ki tudja, honnan, elővarázsolt egy doboz sört.
Felciccentette. Ivott. – Nemrég lakik nálunk, de jól érzi magát. Jól érzed
magad?
- I-igen. Hogyne – bólogatott a fiú. Zavarban érezte
magát, amiért a Densen-asszony a kezét szorongatta.
- Ő Emil. Na jó, igazából Sigurðurnek hívják, de az olyan
lehetetlen név. Emil. Na ja. Szóval ő tegnap érkezett, hm… Izlandról? Igen
onnan. – A sörös dobozzal a fiú felé bökött, aki kihúzta magát és udvariasan
biccentett.
- Fogadjunk, hogy ő a norvég – vigyorgott az asszony,
ahogy Lukas felé bökött. Rákacsintott a fiúra, aki erre elfordult.
- Ah, kiismerhető vagyok, francba. Igen, ő Lukas. Az
eddigi bérlőim közül neki van a legszexibb hátsója, ráadásul, olyan édes.
Képzeld, nem nyögdécsel, mikor csináljuk, csak zihál, és…
- Fogd már be, balfasz! – csattant fel Lukas. Elvörösödött
és orrnyergét dörzsölgette. Láthatóan nem sok választotta el attól, hogy a
férfi fejét beleverje a gondosan megmunkált falba. Duplán.
- Attól még igaz, cicám!
- Hülye…
Talán csak Tino vette észre, hogy Christensen anyukájának
arcán átfutott valami undor féle. Aztán mintha meg se hallotta volna az iménti
szavakat, elmosolyodott. Elengedte Tino kezeit, és fiához sétált.
- Drágám, miért nem megyünk ki a kertbe? – kérdezte.
Kézenfogta fiát, és vidám nevetéssel húzni kezdte kifelé. A kis társaság
zavartan követte a két őrült dánt.
Tino valahogy kezdte megérteni, hogy gazdagság ide-oda,
miért jobb egy sokadikemeleti lakásban lenni, négy férfival. A kert már-már
olyan sterilnek tetszett, hogy elképzelhetetlen volt: Christensen itt élte le a
gyermekkorát. Sehol egy kötélhinta, vagy bármi, ami az édes kölyökkort
idézhetné.
- Olyan jó, hogy meglátogattál. Régen találkoztunk
utoljára – jelentette be a nő, ahogy lehajolt egy kölyökkutyához, felvette,
majd Berwald kezébe nyomta. Az állat fehér volt, bolyhos és hiperaktív, mint
ebben a házban mindenki. Lelkesen csóválta apró farkát és meresztette rózsaszín
nyelvecskéjét új gazdája felé.
- Na igen, megváltoztak a dolgok, mióta kölyök voltam –
bólintott Christensen. Letépte egy fehér rózsa fejét, hogy Lukas hajába tűzze.
– Most sem érdektelenül vagyok itt. Csak reméltem, hogy apával is beszélhetek.
- Mostanában… Tudod, hogy mennyire jó pasi az apád, nem? –
nevetett a dán nő, majd megfogta fia mindkét kezét, és hagyta, hogy az
megpörgesse párszor. Mintha táncolnának.
- Hogyne. Ha nem lennénk vérrokonok, ő lenne az első,
akivel átkefélném az éjszakát – vigyorgott Denny, aztán sóhajtva hajába túrt. –
Szóval váltok.
Az asszony hirtelen kapta fel a fejét, hogy egyetlen
gyermeke szemeibe nézzen. Nem akart neki hazudni, de hát nem akarta ő
megbántani se korábban. Mégis mindig sikerült. Minden szavában.
- Annyira jobb lenne minden, ha keresnél egy helyes lányt
és visszajönnél ide – mondta ki nyíltan végül. Most Christensen arca vonaglott
meg. – Miért? Miért kellett így alakulnia? Én csak egy normális gyereket
akartam magamnak, Denny. Jaj, Dennykém…
- Pont ezért a felfogásért mentem el innen – jegyezte meg
a férfi. A kis négyes feszült csendben figyelt, egyre kínosabbnak érezték, hogy
hallják a beszélgetést. Mikor Lukas neve elhangzott Tino és Sigurður fontosnak
tartották, hogy megismerkedjenek a Berwald szorongatta kutyussal.
- Lukas, Lukas! Mikor fogod fel végre, te is csak ember vagy!
Mi lesz, ha gyereket akarsz majd? Lukas ad neked egyet? – csattant fel a nő. A
norvég fiú fájdalmas fintort vágott, és elfordulva inkább a kertben
gyönyörködött. Denny tudta, hogy sír, még látta a könnyeket az arcán.
- Csak te akarsz unokát, nekem nem kell gyerek.
Huszonkettő vagyok, baszki! – vágta oda. – Gyere, cicám! Gyere már!
Megragadta Lukas karját, és húzni kezdte visszafelé. A
férfi egy ideig hagyta, aztán kitépte magát a dán karjaiból, és felcsattant.
- Engedj már el, rohadj meg! Ez fáj!
- Jó, rendben. Ti csak… ti… érezzétek otthon magatokat. Én
megvárom apámat, aztán… hazamehetünk – mondta végül, de látványosan kerülte
anyja pillantását, aki visszapártolt Tino, Berwald és Sigurður hármasához.
Aztán megérkezett a család feje. Igazi üzletember
benyomását keltette, ráadásul tényleg olyan jól nézett ki, ahogy az már
korábban elhangzott. Tino elgondolkozott rajta, hogy vajon Denny is így fog-e
festeni, mint a szülei? Baromi vonzó lesz, majd akkor is, hogy még a hetero
pasik is utána fordulnak. Hát ez lenne Christensen? Két tökéletes ember félresikerült
eredménye? Valaki, aki nem tudta teljesíteni olyan emberek kívánságát, akik
bármit megkaphatnak?
Nem. Christensen egy olyan férfi, akit nem érdekel, hogy
ki mit gondol róla, azt csinálja, ami neki jól esik. Simán csak magának él.
Végül órákra bezárkózott az apjával a könyvtárszobába. Nem
szűrődtek ki hangok, nem lehetett tudni, hogy miről van szó egyáltalán. Mikor aztán
kijöttek, mindketten vigyorogtak. Olyan egyformán densenesen. Együtt megittak
pár sört, Tino valahogy megfelezte az adagját Berwalddal, míg Lukas maradéka
Dennyre maradt. Aztán hazamentek.
A norvég fiú a kocsiban ugyan olyan szótlanul bámulta a
kesztyűtartót, mint korábban a kertet. Tino ismét a svédet használta párnának,
ölében ott lihegett a kutya, amit a dán csak kiröhögött és kutya-képződménynek
nevezett. Sigurður ette a bátorságot, hogy végül szóljon.
- Szóval akkor most nagyobb gázban vagytok, mint eddig –
foglalta össze a nap eseményeit. Christensen csak megrántotta vállát.
- Faszom se tud kiigazodni rajtuk. Különben meg, nem
békülni mentem, ő kezdte, hogy költözzek vissza meg legyek hetero… -
sóhajtotta, aztán a kormányra csapott. Tű-tűűű. – Baszki! Nem igaz, hogy
ilyenek legyenek. Kibaszott szülők, nem? Az a dolguk, hogy úgy fogadják el és
szeressék a kikúrt búza fiukat, ahogy van! Rágyújtok.
Ezzel félreállt. Kivágta a kocsiajtót, kiszállt és anélkül
sétált arrébb, hogy bármit is reagált volna Berwald pillantására. Legalább a
fél dobozt elfüstölte, pedig nemrég még le akart szokni. Az is csak futó ötlet
volt, meggondolatlan kijelentés, mint oly’ sok minden a világban.
Tino valahol mélyen már átlátta a dán fájdalmát. Kíváncsi
lett volna, Denny szülei hányszor mondták a fiuknak, hogy szeretik. Bármibe
lefogadta volna, hogy egyszer se. És Christensen? Ő hány embernek mondta,
„Szeretlek”? Valószínűleg nem túl soknak. Vagy nem volt őszinte. Szeretetre
vágyott, oké. De nem kaphatta meg, míg ő nem tudott őszintén szeretni. Amit ő
joggal nem érthetett. Hiszen Dennyn látszott, hogy szereti a szüleit, csak
éppen ezt nem kapta vissza. Lehet viszonzatlanul szeretni.
- Indulhatunk. – Megint vigyorgott. Mindig vigyorog. Mi
történt, Denny? – Ah, tököm kivan a körforgalommal.
- Akarod, hogy átvegyem? – Lukas állával a kormányra
bökött. Ez volt az első, hogy megszólalt, mióta elindultak.
- Nem kell. Inkább add ide a kezed – sóhajtotta a férfi,
ahogy felé nyúlt, de a norvég elhúzódott. Megint. – Hogy fogjátok elnevezni azt
az izét, drágáim?
Drágáim. A hangsúly egyértelműen Densen-asszonyra utal.
Hát ez is tőle ragadt volna rá? Milyen jellemző.
- Ez kutya – jelentette ki Berwald, ahogy az ebre bökött.
– Amúgy nemt’om.
- Aha, az jó név. Nem felejted el – kacsintott hátra Denny
és majdnem elütött egy biciklist.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése