Sor(s)ok~

/4.

(Kezdek teljesen rossz irányba kanyarodni, de azért... próbálom menteni a menthetőt. EZ szerintem lassan, de biztosan kezd kiszenvedni.)

Tino valahogy aznap éjjel sem aludt valami sokat. Mondhatni, megfeküdte a gyomrát a vidéki kiruccanás. Őszintén sajnálta Dennyt, és valahol mélyen tudta is, hogy túl nagy feneket kerít a dolognak, mégsem tudott ellene mit tenni. A gondolatok jöttek-mentek, az érzés maradt. Sóhaj. Végül arra jutott, hogy előbb-utóbb rendeződnek a dolgok, mert rendeződniük kell.

Aztán mégis csak álmatlan forgolódás lett a vége.

Meg reggeli éberkoma.

Ráadásul Berwald le sem vette róla a pillantását, mintha azokkal a kékekkel minimum a veséjébe látna. Azért annak a kávénak nagyon tudott örülni…

Majd Christensen is előmászott. Drága öltönyt viselt és rögtön orvul megtámadta a kávéfőzőt, ahonnan az éltető aromákat érezte. A haja tökéletes volt. Ráadásul a „nagyobb és erősebb” elvén köszönésképpen hátba taszajtotta Tinót.

- Lukas? – tudakolta Berwald a szokásos tömörséggel.

- Az éjjel megszökött, megveszett, de nincs gáz, a sintérek elkapták. Csak hát szerintem el fogják altatni, szóval megyek és kiszabadítom – magyarázta teljes buzgósággal, aztán felpattant és a svédhez hajolt. – Puszit?

- Haladj!

Christensen kicsit lebiggyesztette ajkait, de dobott egy csókot a párosnak, aztán felkapta a kulcsait és egy doboz cigarettát, majd távozott. Na, a viharnak ezzel annyi!

Tino mégis olyan rémültem pislogott a másikra, aztán felpattant, átmasírozott a nappalin, ahol az izlandi fiúcska legalább biztosan biztosan békésen szuszogott, majd lassan benyitott Lukasék ajtaján. A szőke férfi a hasán aludt, derékig betakarózva, egyik karjával magához szorított egy rózsaszín plüssnyulat és arcát is békésen fúrta az állatka anyagába. Lassan lélegzett, egészen békés volt így. Aztán a finn fiú rájött, hogy a másik meztelen és vörösödve, mosolyogva csukta vissza az ajtót.

Vissza Berwaldhoz. Aki időközben csinált neki egy szendvicset.

- Alszik – csicseregte Tino, és megitta kávéja maradékát. Egy hajtásra. – Csak tudnám, hogy akkor hová ment Denny. Ugye nem lesz baja? Kocsmázik? Jaj, Berwald, mondd, hogy nem! Jaj, jaj, jaj!

- Ahhoz korán van – vont vállat a svéd. Időközben mindenkinek gondoskodott reggeliről és az órájára pillantott. Fél hét. – Dolgozik.

- Hát… legalább nem kocsmázik.

- De.

- De hát…

- Egy kocsmában dolgozik – segítette ki Lukas.

Pár számmal nagyobb acélkék pólót viselt. Talán semmi mást. Az is, lehet, hogy Christensené. Mindenesetre arca gyűrött volt, és amint a svéd elé rakta kávéját egy húzásra ledöntötte az egészet. Nagyot ásított, és kissé hajába túrt. Szúrós szemmel mérte végig Tinót, aki erre elszégyellte magát.

- Vannak dolgok, amiket nem tudsz Christensenről. Örülj neki, hogy nem tudsz mindent róla – magyarázta. – Ő sosem lesz olyan ember, akit szívesen ismernél meg közelebbről.

Berwald csak mélyen hallgatott. Egyedül szemei csillantak meg úgy, olyan fénnyel, hogy a finn hátán végigfutott a hideg. Sok mindent el tudott képzelni Dennyről, amiért nem érdemes ismerkedni vele; drogbáró, sikkasztó, orgazda… Mégis annyira vonzotta őt a dán, már megjelenésében is, hogy muszáj volt közelednie. Főleg, hogy a lakótársa.

- Gondolom, akkor ti tudtok a hegekről is, amik… - kezdett bele zavartan, de Lukas akkorát csapott az asztalra, hogy összerezzent és kilöttyentette kávéját.

- Ez egy rohadt gyilkos, baszd meg!

- Lukas!

- Ne, Berwald, csak te ne védd! Ott voltál, nem?! A kurva életbe is, ez… - A finn megrettent. Ijesztő volt így, ilyennek látni a norvégot.

Lukas teljesen összeomlott. Hajába markolt, ahogy kicsit előregörnyedt. Egy pillanatig úgy tűnt, hányni fog, vagy sírni, végül mégsem tette. Csak összeszorította szemeit és mélyeket sóhajtott. Berwald adott neki egy pohár vizet, és megsimogatta a hátát.

Tino nagyot nyelt. Nem, ezt tényleg nem akarta tudni. Mindent elképzelt a dánról, de ezt nem. Kedves volt, közvetlen, aranyos és… nem, ezt nem.

- Én…

- Ez nem igaz. Megint drámázik. – Sigurður is felébredt végül. A finn már kifejezetten rosszul érezte magát. Ez szép, mindenkit sikerült felvernie a fene nagy kíváncsiságával. – Lukas, ha megígérem, hogy hozok neked egy doboz tampont megnyugszol? Mind örülünk, hogy nagylány lettél, de ez kicsit sok…

A remény a békülésre… végleg odalett.

×××

Christensen valamikor este ért haza, ráadásul kicsattanó jókedve volt. Szinte az összes Skandináv regét elfütyülte. Alkoholtól és dohánytól bűzlött mindene, a haja, a ruhája, a bőre. Olyan könnyedséggel libbent be a fürdőbe egy balerinát utánozva, hogy fel sem tűnt neki a savanyú hangulat. Hát ennyit tenne, ha az ember a saját kis világában él, és magasról tesz rá, mit éreznek vagy gondolnak a többiek?

- Lukas délelőtt sírt. Azóta nem szól senkihez. – A svéd könnyedén tette le magát mellé a kanapéra, de Densen csak megrántotta a vállát, és ivott. Mint mindig. – Beszélnetek kéne.

- Nem én voltam! – tiltakozott Christensen, de sóhajtott. – Rólam volt szó. Megint az a… azaz este, igaz?

Nem volt szükség bólintásra sem. A válasz túlságosan is kézenfekvő volt, mint mindig. Egy percnyi néma csend és sötét. A dán szerint könnyebben elmélyed az ember a saját gondolataiban, ha egyedül sörözik a sötétben. Ez a hallgatás most egészen más volt. Gyászos csend. Kísértő sötétség.

- Nem én tehetek róla, baszd meg! Véletlen volt! Baleset volt! B-Berwald ez… sötét volt, és… n… én nem…

- Tudom.  De attól még meghaltak.

- A francba is. Inkább beszélek Lukasszal.

Felállt és elindult. Csoda volt, hogy annyi alkohol után még képes egyenesen járni, de gond nélkül elkerült minden akadályt a sötétben is. Ösztönök és reflex.

Nem kopogott, csak benyitott. Felé repülő vastag kötet. Az ő kedvenc Andersenje. Felvette, hogy becsukhassa az ajtót. Bezárta.

- Lukas, cicám. Minden rendben van? – kérdezte olyan szelíden, hogy ilyen hangot talán még sosem ütött meg.

Tompa mordulás a takarókupac alól. A földről. Szóval nem a saját ágyneműjében akar kiszenvedni. Milyen nagylelkű. Christensen odatérdelt mellé, és lassan lehúzta róla a takarót. Könnymaszatos, pirosló arcocska. Olyan gyönyörű, még úgy is. Lassan hajolt közelebb, hogy ajkait ajkainak érintse, közben megsimogatta az arcát. Forró volt.

- Mi a baj? Látod, élek.

- Nem sokon múlott, te hülye! – csattant fel és erőtlenül a dán mellkasára csapott.

- Tudom. És mindig hálás leszek neked ezért – suttogta, ahogy megcsókolta.

×××

{Megállt az idő, és mégis annyira pörgött minden. Mikor megérkezett a mentő, szinte hallottam a bennrekedő lélegzeteket. Nem, nem, nem lehetsz te!

- Szegény, milyen fiatal – sopánkodik az egyik nővérke az ajtó mellett, míg egy doktornő, aki ott áll nem messze tőlem megretten.

- Mennyi vér…

És hibáztam. És odanéztem. Valami mintha megpattant volna akkor és ott. Egészen közel tolták el tőlem, és én nem tudtam máshová nézni. Valaki újraélesztésről kiabált. Zúgás, színek, vörös. Minden annyira kibaszottul vörös. Nem halhatsz meg, hallod? Christensen!

- Uram, jól érzi magát? – Én? Köszönöm, meg akarok halni. Berwald hová lett? Őt már most megölted, te szerencsétlen?

- Semmi, tényleg semmi gond. Én jól vagyok.

Egyszerűen nem értettem, miért, mi a faszomért nem tud ez is inkább azzal foglalkozni, akinek szüksége van rá. Én csak elfáradtam, és féltem. Féltettem.

- Mi van a másik kettővel? Azzal a nővel és a kislánnyal? – tudakolta valaki az egyik mentőst. Az csak megrázta a fejét.

- Meghaltak. Megpróbáltam, de…

Nem, nem akarom hallani! Inkább azt mondják meg, mi van azzal a hülye dánnal. Megmarad még? Ugye meg?

- És a másik fiú? Vele mi van?

- Mázlija volt. Ezekhez képest legalábbis. – Keserű, íztelen nevetés. – Összetörte magát, de rendben lesz.

Aztán a semmiből ott termett egy orvos. Magas volt, arcát eltakarta, gyakorlatilag a tekintetén kívül semmit nem lehetett kivenni belőle. A ruhája és a kezei véresek voltak. Nagyon. Megdobbant a szívem, és mélyet sóhajtottam, ahogy megdörzsöltem arcom, és kicsit hátrahajtva fejem felkészültem minden rosszra. Egy moly lustán körözött a neonfényben. Bárcsak égetné halálra magát, hogy neki is úgy fájjon!

- Ha jól sejtem, ön Christensen Densen…

- A párja vagyok – segítettem ki. Akkor mondtam ezt először, és nem is esett olyan rosszul, mint hittem. Valakihez tartozni végre, még akkor is, ha az illető talán már percek óta nem él. Hátborzongatóan gyönyörű. Na ja. – Hívtam a szüleit is, de eddig még nem érkezett válasz.

- Uram, az ön vércsoportja… - Közbevágtam. Hadarva, sietve adtam meg neki a választ, mert ez a bizonytalan mondat is esély volt. Esély nekem.

Később, mikor már kissé lenyugodott minden végre bementem hozzá. Ott feküdt, mint egy szőke angyal, de legalábbis egy olyan kisfiú, aki bármelyik pillanatban felpattan, hogy riogassa az édesanyját, aki csupán féltésből nézett rá. Na igen, ez rohadtul Denny lenne! De ő most nem tér magához. Talán soha nem is tér magához.

Hogy lehettél ekkora balfasz? Mire volt ez jó, mi?! Hülye!

PITTY. PITTY. PITTY.

A mellkasod, istenem… Ezek a hegek sosem fognak eltűnni, de talán jobb is.

Finoman megszorítom Christensen ujjait. Nem tudom, mit vártam, nem történt semmi. Aztán arra gondoltam, hogy még mindig az életéért küzd. Ez a meccs egy-nullra fog végződni, az már bizonyos. Hát hajrá! Most az én vérem pumpálja a szíved, én tartalak életben. Cöh, milyen egoista gondolat. De attól még igaz… A fene vinne el, de igaz!}

×××

- Szóval itt bujkáltok! Jöhettek vacsorázni – mondta Sigurður, ahogy behajolt az ajtón. Halványan elmosolyodott, mire kapott egy norvég féle gyilkos pillantást. – Ja, hogy te még mindig pipa vagy. Amúgy mit csináltok itt a sötétben? A fajtalankodáson kívül.

- Kistestvért neked, prüntyőkém – gügyögte felé Denny, miközben felsegítette társát. – De, ha problémád van, csak szólj a svédnek. Biztos szívesen összerak neked egyet, olyan szép kék-sárgát IKEA felirattal a tarkóján.

A fiú csak sóhajtva megrázta a fejét, aztán hátranézett a konyha irányába. Lukas haragja ide vagy oda, elégedetten csettintett, ahogy a visszavigyorgott a párosra, majd eltűnt a nyílászáró mögött.

- Ennek mi baja – csodálkozott rá a dán.

Egyből megértette, amint kiléptek a szobából. Csókolóztak. Úgy igazán, szenvedélyesen. Igaz, Tino kezében még ott voltak a tányérok, amik mellkasához lapultak, s ujjai is szinte már elfehéredtek a szorításban.

Christensen biztos volt benne, hogy a norvégot legalább annyira érdekli, hogy ezt mégis hogy sikerült összehozni. Elvégre a kis finn annyira erkölcsösnek tűnt már az első pillanattól fogva…

Nem baj, oh, dehogy baj!

Elégedetten csapta össze tenyereit, és miközben kikapta a kisebb, nőiesebb kezekből a tányérokat csókot nyomott mindkettejük arcára. Olyan cuppanóst. Tino az lángba borult, ahogy motyogva elhúzódott és a járólapot fürkészte, míg Berwald halványan elpirult, azt is csak inkább a másik zavarától.

- Jó, tudjátok, hogy szexik vagytok, aranyosak, édesek és baromi öregesen fiatalok. Szóval toljátok a csinos kis seggeteket az asztalhoz –magyarázta kissé megrészegült vigyorral, s bizonyításképpen rácsapott a finn hátsójára. Közben majdnem elejtette a tányérokat.

Aztán lepasszolta a testvéreknek a terítés feladatát, akik morogva ugyan, de mit volt mit tenni, vállalták. Christensen két sört is vadászott magának a hűtő mélyéről. Lukas nem kis mimikájának adott ezzel ingyenes fitness órát.

- Mi a faszomnak kell annyit innod? Meg akarsz dögleni? – csattant fel végül, valamikor az étkezés közepén.

Úgy csapta le evőeszközeit, hogy Tino összerezzent, a lunda is felreppent kissé, míg szegény kis szőrös új lakó Berwald lábának préselte magát. Valahogy rettentően nagy és kínos lett a csönd.

- Az én dolgom, nem? Különben sincs semmi bajom – vágott vissza Denny. Tino a szeme sarkából azért látta, hogy a dán minden kortynál kicsit megmasszírozza oldalát a mája felől. Vajon fáj neki? Nyilván.

- Tudod mit? Ha majd a májad bemondja az unalmast és felfordulsz, ne csodálkozz, hogy nem vagyok ott!

- Nem is kértem, hogy ott legyél! Mi bajod van?!

- Alkoholista vagy, baszd meg!

- És? – Erre Lukas arcán átsuhant valami. Valami, ami a düh és a fájdalom közt volt valahol.

- Meg akarlak védeni magadtól! – kiáltott rá végül már-már hisztérikus hangon.

- Nincs szükségem rá! Rád sincs szükségem!

- Kösz.

A norvég látszólag higgadtan állt fel. Egy ideig úgy tűnt, szó nélkül megy a szobájába, és megint bezárkózik. Ehelyett pofon ütötte Dennyt, majd bevonult a fürdőbe.

Felborult egy sörösüveg. Az aranysárga nedű lustán csöpögött le az asztalról, mintha minden cseppel a csend hosszúságát mérné.

TIKK-TAKK. CSÖPP. CSÖPP.

Senki nem nyúlt érte, hogy felállítsa. Hadd folyjék, ha folyni akar! Csak rajta! Aztán Tino megmozdult. Lassan megérintette Christensen vállát, óvatosan megsimogatta, majd Berwaldra nézett.

- Én most… főzök egy kávét. Igen… az jó lesz – csicseregte, mikor a svéd finoman keze után nyúlt, megsimogatta a hamvas bőrt.

- Sok lesz – mondta tömören, de mintha valami elnéző él lett volna a hangjában.

Denny figyelmesen hallgatott. Milyen aranyosak. Már most olyanok, mintha ezer, de legalább ezerötszáz éve együtt lennének. Ehelyett egy órája sincs, hogy csókolózáson érték őket. Furcsán felkavarodott a gyomra, és nem a kávé említésére. Különben meg mi van abban, ha a finn kávézik? Ez egy finn. Finnországban rengeteg kávét isznak. Ez természetes.

Mire rendezte gondolatait, Tino már eltűnt a konyhában.

- Édes kettesben, akárcsak régen – jegyezte meg végül és Berwaldra kacsintott.

A férfi tekintetében megvillant valami, mikor ránézett. Az övénél halványabb kékekbe, melyek mindig untalan vidámsággal ragyogtak. Égszín. Egyszer Berwald, az egyik közös kirándulásuk alkalmával beszélt egy furcsa lánnyal, akinek elég sajátos világképe volt. Különös, hogy pont most sejlett fel benne az emlék.

×××

{Hajnal kélt a hegyek hátán, sárgán, aranylóan, annyira szívekbe tépően, hogy nem akartam látni. Nem tart sokáig a nyugodtság sem. Semmi nem tart örökké, hosszabb ideig pedig még annyi se.

Pillantáson Christensenre terelődött, aki az igazak álmát aludta. Testhelyzete végérvényesen hazavágta a napfelkelte hangulatát, de hát nem is ő lenne máskülönben. Valami megmozdul bennem az aranyban fürdő tincsek láttán. Mint egy nagy gyerek. Egy nagy, butácska, rosszcsont kölyök. Szeretem? Talán egyszer, régen szerettem. Ma már csak próbálom fenntartani a látszatát. Hitegetés, így nevezik az ilyet. Na igen, mert mi lenne, ha elhagynám? Még a cipőjét sem tudja egyedül bekötni.

Persze, most erős, határozott és nagyszájú. De csak azért, mert áll mögötte valaki. Egyébként… nem több egy elesett, elveszett, vak fiúnál, akinek nincs semmilye, nem tud mibe kapaszkodni. Szegény. Sajnálom? Nem. Sajnálnám? Talán.

- Hallod, rendesen kiütötte magát. Azért rendesen bírja a piát – nevette utastársunk.

A lány délre tartott, úgymond vándorolt. Legalábbis ő ennek nevezte. Csak a természetben. Na igen… Mindenesetre barna hajába kicsit belekapott a szél, ahogy mosolyogva közelebb hajolt, léptei után megroppant a harmatos fű. Fél karral visszatartottam. Ne, nem kell, hogy felébressze. Így annyira szép.

- Jól lesz – biztosítottam.

- Tudod… Az az igazság, hogy gondolkodtam rólatok, és… - Láttam, oh, de még mennyire tisztán láttam, ahogy a tekintete megrebben. Talán azért folytja vissza az érzéseit, amiért én a szavakat. – Becsüld meg ezt a fiút, rendicsek? Figyelj… nem, komolyan figyelj. Ő olyan ember, aki ha még a szívét tépi, méreggel itatja is át a fájdalom, nem hagyja, hogy sajnáld vagy szomorú légy, mert nem mutatja ki. Én csak rövid ideig láttam a tekintetét, de…

Emlékszem, azt mondta, Denny tekintete annak a világnak az ege, ahol soha nem esik eső és barátságos bárányfelhők játszanak egymással fogócskát.

Ami azt illeti, szerintem ez a lány nem sokkal később belehalt a kábítószerekbe.}