Tied Knots~

 

2. fejezet - Team Harry és Draco

Pár órával később üti meg a dolog, egy nyugtalan álom közepén.
Dazai utolsó szavai úgy hanoztak, mint egy búcsú.
Egy végső búcsú – amit azelőtt mondanak, hogy... meghalnak.
Van értelme, amúgy. Miért inná magát eszméletlenre újra és újra. Nincsenek barátai – vagy legalábbis, akiket érdekel. A hanyag viselkedése, amikor konkrétan egy kést szegezett neki, a hanyag viselkedése, amikor visszajött azután, hogy kikövetkeztette, Chuuya a maffia tagja. A jelek, hogy hajlamos a balesetekre. A hegek és a fáslik a testén. Az utolsó szavai.
A srác egy sétáló segélykiáltás, és Chuuya megtagadta a figyelmet. Kurvára észre se vette.
Semeddig sem tart döntést hoznia, hogy sietve felkeljen az ágyból és lerohanjon a lépcsőn a kocsijához. Nem érdekli, hogy még mindig a pizsamájában van vagy, hogy a haja úgy néz ki, mint egy madárfészek. Talán még van esély.
Talán még nem késett el.
Fele annyi idő alatt teszi meg az utat Dazai lakására, mint tegnap, a gázra tapos és átszáguld néhány piros lámpán.
Chuuya nem érti, miért érdekli ennyire. Dazai egy idegen. És ez még mindig egy élet, egyébként, amit egyszer megmenthet ahelyett, hogy elvenné. Ez a bizonyíték arra is, hogy lehet még jó.
Először Dazai csengőjét próbálja, de a hét próbálkozás csak a gyanúját igazolja. Még ha Dazai alszik is... ezt hallania kellene, nem? Gyorsan betöri az ajtót a képességével, mielőtt ellenőrízné, melyik emeleten is lakik Dazai, aztán megismétli a második emelettel is. Nem könnyű megtalálni a laksását, mivel egy kicseszett kollégiumról van szó, nyugtázza Chuuya, ahogy végigsétál a folyosón, ahol csak számok vannak, nevek nem. Dazaié a 479.
Itt van.
479.
Csak ahogy Chuuyáé.
479.
Kopog, de senki sem nyit ajtót.
Chuuya vesz egy mély levegőt és benyit, nem törődve a ténnyel, hogy tönkretesz dolgokat, és erőszakosan behatol, felkészülve a legrosszabb forgatókönyvre.
Kicsi, szűk folyosóval, konyha is van, ami azonnal a egyetlen szobába vezet. Dazai a futonon fekszik, az arca az ágyneműbe rejtve...
Egy üveg gin hever közvetlenül mellete és egy csomó fájdalomcsillapító is.
– Hé! – letérdel és megragadja Dazai arcát. – Kellj fel...
A szemei felpattannak, renyhe és bódult.
– Lenyelted az összes tablettát? Ki kell hánynod őket--
– Semmit sem kell tennem – motyogja Dazai meglepően tisztán és félreüti Chuuya kezét. – Magamra kellene hagynod!
– Kurvára nem. Személyesen fogok róla meggyőződni, hogy az összes tabletta kijöjjön!
Mielőtt megpróbálhatná Dazai szájába dugni az ujjait, az idióta visszahanyatlik a futonra és utálkozó pillantást küld felé.
– Már kint vannak!
Chuuya ledermed. Egy sóhaj szakad fel belőle. – Tényleg? Meggondoltad magad? – A mellkasában szétárad a megkönnyebülés. – Hála istennek.
– Nem volt szándékos – mormolja, ahogy a homlokához érinti a kezét, hogy félresöpörje az izzadt tincseket. – Manapság már a fájdalomcsillapítók egyszerűen nem elegek, hogy megöljenek, csak durván megbetegítenek. Szégyen.
– Nem – csattan fel Chuuya. – Hála a kurva istennek. Mit gondoltál?
Először mióta találkoznak, Dazai maszkja felszívódik, átadja a helyét egy kifejezésnek, ami híján van minden élénkségnek és jelentésnek. A tekintete Chuuyára szegeződik.
– Mit számít az? Idegenek vagyunk.
Francba.
– Ez nem azt jelenti, hogy menned kéne és lenyelni egy dobozny gyógyszert.
– Nem kellene minden embernek ismernie a halált? Ez az élet természetes velejárója. Én csak felgyorsítom a folyamatot.
Ez a kérdés. Chuuya megszokta a halált. Éppenséggel bele született, amikor először nyitotta ki a szemeit egy rakás kőtörmelék között, rózsaszín ködfátyol lóg a levegőben, millió ember halála szárad a kezein. A halál rátalált, amikor fiatal volt, a halál követte, akárhová is ment utána. De nem fekszik ébren esténként a bűntudat miatt, amit a kiontott vér miatt érez, ami a kezéhez tapad. És mégis, itt van, egy olyan srác életéért könyörög, akit alig két napja ismer.
– Csak... ne. – Chuuya biztos benne, hogy Dazai már minden verzióját hallotta annak, hgy az élet nem olyan rossz, és még annyi mindent tudsz megtapasztalni, szóval nem is háborgatja vele. Helyette felkel és a kezét nyújtja Dazainak. – Gyere velem.
Dazai gyanakodva méregeti a tenyerét mielőtt felvonja a szemöldökét.
– A puccos luxuslakásodba?
– Igen.
– Miért? Hirtelen megsajnáltál?
Nemet mondani hazugság lenne, főleg, hogy lényegében ez történt és ennek is látszik, de ezen felül...
– Többnyire – ismeri el. – Segítségre van szükséged, én azt ajánlok. És ne próbálj úgy viselkedni, mintha túllennél rajta. Az elmúlt két napban könyörögtél azért, hogy bosszanthass, szóval csak fogadd el és emeld fel a vézna segged.
Dazai megereszt egy műsóhajt, szándékosan hagyja Chuuyát szenvedni mielőtt végre megfogná a kezét. Chuuya érzi, hogy az idióta ujjai remegnek, amikor talpra húzza. Ez nem az első alkalom. Vagy nincs hozzászokva az érintéshez, vagy megijed tőle. Mindkét lehetőségtől fájdalmasan megcsavarodik a gyomra, miközben kisétálnak az ajtón.

***

Dazai csendben van a kocsiban, magához öleli a pasztel rózsaszín pulóvert, amit magával hozott, a tekintetét az elsuhanó útra szegezi.
Chuuya sem beszél sokat. Minden annyira gyorsan történt, nem volt ideje rendesen átgondolni. Mit jelenet pontosan a gyere velem? Dazai nem maradhat örökre. Nem, ha nem akar a dokkmaffia ellenségeinek céltáblája lenni, akik bármiféle gyengeségre várnak, amit kihasználhatnak. Talán amíg egy kicsit jobban nem érzi magát – legalább fizikailag -, mert a mentális állapota Chuuya szerint nem olyansmi, ami néhány éjszaka alatt helyrehozható.
Nem számít.
Ki fog találni valamit.
Amikor begördülnek Chuuya parkolójába, az utcai lámpák világában Dazai felé fordul.
– Jól érzed magad? Szükséged van segítségre a járáshoz?
– Csak szarul vagyok – motyogja Dazai szemforgatva. – Nem haldoklom. Sajnos.
– Fogd be. A gyomrod valószínűleg még romokban van. Reggel az első dolgom lesz orvost hívni, hogy rádnézzen.
Ahogy Dazai kiszáll az autóból, zihálva ereszt meg egy sóhajt.
– Ó, maffia orvosok által kezelve lenni. Milyen izgalmas.
Chuuya, mint mindig nem tesz megjegyzést. A foglalkozására tett megjegyzések teljes hiánya talán elég válasz, de megtagadja az idiótától az elégtételt. Az idők végezetéig hagyja kíváncsiskodni.
Az autótól a lifttig tartó séta alatt Chuuya időről időre elkapja az imbolygó Dazait, habár semmit nem fűz a dologhoz. Még biztosan hányingere van. Chuuya szívességet tenne mindhettejüknek azzal, ha felkapná Dazait és bevinné az erkélyen keresztül, de az egyértelműen elárulná A Romlott Bánatért-t, ami olyasmi, aminek Chuuya igyekszik kerülni a használatát civilek előtt.
Ha Dazai beszélni kezd és a képessége kiderül...
Nem jó.
Persze Chuuya elbírná minden segítség nélkül is, de lefogadja, hogy Dazai jelenleg eléggé temperamentumos ahhoz, hogy ne hagyja neki, zsémbes és ideges.
– Tudatában vagy, hogy el fogom pusztítani a vécéd, Chuuya?
Ez eléggé a semmiből jön, Chuuya majdnem megfullad a saját nyálától, a szája felfelé görbül.
– Uh, asszem. Ne aggódj miatta, amúgy. Három fürdőszobám van.
– Három?!
– Aha. Azt hittem, tudod mióta felfedezted a lakásomat, te rohadék.
– Ehhh, megragadtam az egyértelmű részeknél. Nem voltam benne biztos, hogy nem piszkálok-e meg valami robbanószert és nyilvánvalóan először beszélnem kellett veled a bámulatos elméletemről.
– Nyilvánvalóan – válaszolja Chuuya, ahogy kinyitja az ajtót és beengedi mindkettejüket. – Helyezd magad kényelembe. Tedd tönkre a vécét. Ahogy érzed.
– Gyanúsan kedves vagy – jegyzi meg Dazai, ahogy kibújik a fekete papucsából. – Aludhatok az ágyadban?
– Van vendégszobám. És egy kényelmesebb kanapém.
– Uh-uh, de az ágyad jobb.
Chuuya érzi magában a vívódást mielőtt egy szusszanással megenyhül.
– Mindegy. Csak ne szard össze magad.
– Gusztustalan vagy!
– Te hoztad fel!
Magára hagyja az idiótát a saját terveivel, ahogy eltűnik a konyhában. Egy kicsivel múlt hajlani öt, és Chuuya kételkedik benne, hogy aludhat még egy keveset, szóval csinálhatna valami ennivalót mindkettejüket. Az egész hányással és alkohollal, amit Dazai felszívott biztosan éhes is.
A kolbászok már a tepsiben vannak, mikor Dazai felbukkan, sápadtnak tűnik, de józan.
– Mindent kihánytam. Most már káprázatosan üres vagyok.
– Helyes – mondja Chuuya. – Ülj le. Nemsokára kész a kaja.
– Ilyen késő éjszaka?
– Aha. Most mondtad, hogy kibaszottul üres vagy, és a gyomrodnak ételre van szüksége, hogy megbírkózzon vele.
– Ahogy akarod.
Amint a kolbászok elkészülnek, tányérra pakolja őket és az asztalhoz viszi, ahol a többi étel és Dazai várják.
– Vannak óráid holnap?
Dazai grimaszt vág. – Így kell elrontani a hangulatot.
– A hangulat már az elején sem létezett. Szóval?
– Igen.
Chuuya fejben számolja ki az utat a lakásától az egyetemig, amit Dazai látogat. Egész hosszú. Majdnem egy óra utazás.
– Bemész? Vagy pihenőnapot kérsz?
Dazai ide-oda tologatja az ételt a tányérján és a tenyerébe sóhajt.
– Talán igen, talán nem. Ez egy rejtély marad.
– Tudod, fontos a rutinok megtartása, de az is fontos, hogy szüntet tarts, ha szükséged van rá.
– Úgy hangzol, mint azok az idegesítő pozitív üzenetek az interneten.
– Próbálok segíteni – szorítja össze az állkapcsát Chuuya.
Dazai tekintete lassan siklik felfelé, míg találkozik a pillantásával és megemeli a szemöldökét. – Pontosan hogy gondoltad, hogy segítesz nekem, Chuuya?
Jó kérdés. Következő?
– Gondolod, hogy az ha úgy teszel, mintha a barátom lennél és törődnél velem majd boldoggá és teljessé tesz megint? Hogy az öngyilkosság gondolata soha többet nem jut eszembe?
– Ne – mondja Chuuya lassan. – Soha nem mondtam, hogy meg akarlak gyógyítani.
– Akkor mi a célod?
– Én is kérdezhetném ugyanezt. – Egy pillanattal később Chuuya hozzáteszi. – Szerintem az egyetlen útja annak, hogy kikerülj ebből a professzionális segítség. Valami hosszútávú. De ez nem azt jelenti, hogy egy kis támogatás menet közben fájna, szóval pofa be és egyél. Alig nyúltál hozzá.
Dazai egy másodpercig rábámul, aztán a szójakolbászba harap, még ha enyhe grimasszal is. Nem beszélnek többet evés közben, de a hallgatás nem kínos vagy feszült. Éppenséggel békés, Chuuya sokkal inkább érzi magát energiával teltnek és tisztának a gondolatait, mintsem álomittasnak. Be kell majd iktatnia egy kis szunyókálást a napirendjébe munka előtt vagy hozzáadni még három csésze kávét, de most jól érzi magát. Dazai is rendben van, kivéve, hogy kicsit feszültnek tűnik.
– Akarsz aludni? – biccenti meg a fejét Chuuya, mikor végeznek.
– Nem akarok semmit.
– Uh, oké, drámakirálynő, de tervezel aludni?
– Asszem.
– Oké. Ha bármi van, a vendégszobában leszek, vagy valahol a lakásban.
Dazai bólint és otthagyja az asztalt. Chuuya egy ideig a térdein marad, felméri a jelenlegi helyzetet, amibe csöppent. Hagyja egy idegennek, hogy zsinórban második este a lakásában aludjon. Ha bármelyik barátja a központban kiszagolja ezt, annak beláthatatlan következményei lesznek Chuuya számára. Már így is eleget cseszegetik, amiért egyszer küldetés közepén megállt felszedni egy kóbor macskát.
Dazainak titoknak kell maradnia. Viccet félretéve, a saját biztonsága érdekében.
Chuuya a konyha rendbetételével tölti a szabadidejét, utóléri magát az elhanyagolt nagytakarítában mielőtt kétszer is ellenőrzírné a biztonsági rendszerét – és a lakást kívülről. Mikor végre végez, az erkélyre húzódik egy csésze kávéra és cigarettára míg felhívja az orvost, akit korábban említett. Nem a maffia tagja, nem is lehetne, habár Chuuyának még mindig van néhány nyitott gondolkodású kapcsolata az alvilágból, akik hasznosnak bizonyulhatnak.
Amikor elhalad a szobája előtt a vendégszobába menet, nem bír magával és bekukkant. Az ajtó nyitva és Dazai megint magához öleli az egyik párnáját, a szemei összeszorítva. Mindenesetre Chuuyának nem kellene késztetést éreznie, hogy mosolyogjon egy civil egyetemista láttán, aki figyelemreméltóan idegesítő, az ő saját ágyában fekszik, mégis itt van, furcsa melegség terjed szét a mellkasából az egész testébe, ahogy próbál szabadulni tőle.
A maradék idejében próbálja befejezni a könyvét, de valójában a beosztottjaival telefonál, felkészít egy titkos küldetést. Mikor a telefonja felcsendül egy Itt vagyok X üzenettel, már kilenc óra.
Yosano Akiko lép be.
Kivágott fekete blézert, bőrövet a dereka körül és hozzá illő fekete nadrágot visel, pont úgy fest, mint ahogy egy alvilági orvostól várná az ember, vagy talán nem, de Chuuya mindig élvezi a látványt. Még azelőttről ismeri Yosanót, hogy csatlakozott volna a maffiához, többször ment hozzá a félholt bárány-tagokkal, minthogy meg tudná számolni. Újra és újra megmentette a szerettei életét, mindig bámulatos vigyorral az arcán és tökéletes manikűrrel. Elég rég volt, hogy Chuuyának utoljára hívnia kellett, amúgy.
– Mondanám, hogy örülök, hogy látlak, kedvesem – mondja Yosano, mikor az ajtó bezárul –, de felébresztettél reggel hétkor, szóval az arcodtól gyilkolni támad kedvem.
Chuuya elvigyorodik és arcon csókolja.
– Neked is jó reggelt, Akiko. Jól nézel ki.
– Persze, hogy jól – mondja, ahogy körbenéz. – És most, hol a fiúd?
– Hálószoba.
– Mikor keltél el, és én miért nem hallottam róla?
Chuuya a szemeit forgatja, ahogy végigvezeti a folyosón.
– Nincs senkim. Ez csak valami srác, akivel összefutottam. – Elmagyarázni az egészet jobb idegrendszert kíván, mint amije jelenleg van. – Nem szexuális úton.
– Ah – Akiko önelégült mosolya kiszélesedik. – Újból gondot viselni a szegényekre és sérültekre. Tudod, olyan vagy, mint egy szuperhős gonosz álruhában.
– Minden vagyok, csak...
Az ajtó abban a pillanatban kitárul, hogy odaérnek, Dazai pedig, felöltözve, mint aki éppen menni készül beléjük fut.
– Hé! – mondja Chuuya.
Dazai szemei nagyra nyílnak az üres tekintete ellenére.
– Oh, hello. Éppen megyek--
– Nem, nem mész – ráncolja a szemöldökét Chuuya. – Maradsz.
– És jobb, ha leülsz, bogaram – teszi hozzá Yosano. – Meg kell vizsgálnom téged.
– Nem kell csinálnom semmit. Ez egy szabad ország.
Az idióta megpróbál keresztülvágni rajtuk, de Chuuya oldalra lép, ezzel elvágva az egyetlen szabad pontot. Yosano ugyanúgy tesz, mintegy falat alkotva.
– Nem említetted, hogy a fiúd fél az orvosoktól.
– Ez nekem is új. – Chuuya Dazaira pillant. – Mondtam, hogy hívok valakit. Ne viselkedj úgy, mint egy baba, hagyd, hogy megvizsgáljon.
– Tökéletesen jól vagyok, semmi szükség ilyen drasztikus intézkedésekre – ellenkezik Dazai megemelve az állát.
Chuuya felsóhajt. Rendben. Felemeli a jobbkezét, Dazai mellkasára fekteti oda, ahol a szívének kell lennie, a másikat a csuklója köré fonja és finoman hátralöki. Érzi Dazai tátovázását, a szívverését, a vágtázását, végül meghozza a döntést és Chuuya így sétál vele az ágyhoz, kényszerítve, hogy leüljön.
Vicces, hogy egy ilyen határozott személyiség mennyire elgyengül amint Chuuya megérinti. Valószínűleg, amint bárki megérinti.
Yosano leplezetlenül figyeli őket az ajtóból, aztán átveszi Chuuya helyét Dazai előtt és elkezdi kipakolni a táskáját.
– Egyébként engem Yosanónak hívnak – mondja, ahogy előhúz egy sztetoszkópot. – Ha bármiféle fájdalmat érzel a gyógyszerektől, amiket bevettél, kérlek, jelezd...
Dazai szokatlanul csendes és nyugtalan a vizsgálat alatt, amitől Chuuya gerincébe bűntudat borzong, amiért rákényszerítette erre, pedig nyilvánvalóan kényelmetlenül érzi magát. Habár amit csinált, veszélyes és Chuuya szeretne meggyőződni róla, hogy jól van. Dazai csak akkor enged fel, mikor Yosano rábólint a vérnyomásmérő számaira.
– Mondtam, hogy jól vagyok – puffog Dazai –, de senki sem figyel rám ebben a házban.
Chuuya gúnyosan felhorkant. Yosano lenyúgözötten mosolyog.
– Jól kellene lenned, de itt hagyom ezeket a tablettákat arra az esetre, ha megint hányingered lenne, vagy romlana a közérzeted.
– Köszönöm, Akiko.
– Csak természetes, kedvesem. – A tekintete Chuuyára rebben és ráhunyorog. – Tudom, hogy el vagy foglalva azzal, hogy megmentsd a tévelygőket és gazdag legyél, de nagyra értékelném, ha néha akkor is hallanék rólad, amikor valaki nem vérzik el éppen melletted.
– Hívni foglak – mondja, és követi az ajtóhoz. – Sajnálom, tudom, hogy--
– A bocsánatkérésed csak akkor ér valamit, ha a tetteid ugyanazt mutatják – mondja Yosano, ahogy finoman a vállába öklöz, ezzel kicsalva belőle egy grimaszt. Nem a fájdalom miatt, saját maga miatt. – Na, ne nézz így, csak... ne válj egy idegenné.
– Igen, kösz mégegyszer. Őszintén értékelem.
– Szívesen. Viseld gondját a fiúdnak. Van egy olyan érzésem, hogy ő bonyolultabb, mint általában a többiek.
Chuuya felhorkant, ahogy búcsúcsókot nyom a nő arcára. – Még mindig nem a fiúm.
Yosano csak kacsint és már az ajtón kívül is van, olyan gyorsan tűnik el, ahogy megjelent – a természet erejével, ha úgy tetszik. A mosoly az arcára tapad, amúgy. Kedveli Yosanót.
– Nem úgy néz ki, mint egy maffia tag – mondja egy hang a háta mögül, és megfordulva Chuuya ott találja az ajtóban várakozó Dazait. – Hát, nem is fest úgy, mint egy normális orvos, de Yosano nem mondta volna azt az utolsó dolgot, ha ugyan az lenne a... munkahelyetek, igaz? Vagy normális, ha évekig nem keresztezitek egymás útját?
– Tudod, lehetnék könyvelő. Vagy állatorvos – forgatja a szemeit.
– Hacsak nem tudod varázslatosan meggyógyítani az unikornis rákot vagy eltűntetni emberek adósságait, erősen kétlem, hogy ezek az emberek győznek anyagilag egy ilyen luxuslakást.
– Talán örököltem?
– Vagy talán – mondja Dazai és tesz egy lépést felé – az egész egy kibaszott nagy szarság.
Vicces, Chuuya nem hallotta még káromkodni és furcsán imádnivalóan hat, de a mosoly tovahanyatlik az arcáról, mikor a telefonja megszólal.
– Nos – sóhajtja – talán sosem tudjuk meg, mert mennem kell.
– Oh, meg kell mentened egy baziliszkuszt?
Chuuya elvigyorodik, ahogy a szobájába megy átöltözni. – Szóval olvastál mást is, mint klasszikusokat?
– A Harry Potternek klasszikusnak kellene lennie mostanra – zúgolódik mögötte Dazai.
– Team Hermione és Harry vagy Hermione és Ron voltál?
– Team Harry és Draco.
– Oh, pikáns.
Chuuya nem igazán törődik vele, hogy becsukja az ajtót vagy elforduljon, amikor kibújik a ruháiból, a gondolat akkor suhán át rajta, mikor elkapja Dazai tekintetét, ahogy a testét fürkészi. Ellentmond annak, ahogy az apró érintésekre reagált korábban. Dazai nem szégyellős a nézésben, nem szégyellős úgy igazán, és ez tetszik Chuuyának, mert szinte minden erényességet rég levetkőzött az életében, ha léteztek egyáltalán. Ha az utcán nősz fel egy rakás hajléktalan kölyökkel, a magánélet nem kerül be a szótáradba.
– Mikor jössz vissza?
– Nem t'om – mondja Chuuya, és megvonja a vállát a friss ingjében. – Talán tizenkettő körül.
– A maffia munkaideje borzalmasnak tűnik, ha engem kérdezel.
– Nem ma, sátán – fújtatja, aztán valami más jut az eszébe. – Hé, akarod a telefonszámom? Arra az esetre, ha szükséged lenne valamire?
Dazai összehúzott szemekkel méri végig.
– És mégis ugyan mit akarhatnék én tőled? Rettenetes könyvajánlásokat?
– Ó, elmész a picsába most már! – Annak ellenére, hogy a válasz egy egyértelmű nem volt, Chuuya az egyik fiókjához kúszik, hogy keressen egy darab papírt, amire hanyagul lefirkanthatja a számát. – Hívd ezt a számot, ha bármire szükséged van.
– Komolyan hagyod, hogy itt maradjak?
– Aha.
– Mi van, ha kirabollak?
Chuuya nem tehet róla, önkéntelenül elvigyorodik, ahogy Dazaira pillant.
– Jaj, ne, mihez fogok kezdeni? Asszem, kész macera lehet találni valami újat, habár van néhány gyönyörű kastélyom, ahol meghúzhatom magam, míg várok. Kétlem, hogy lenne itt bármi, amit nem tudok pótolni.
– Mi van, ha világgá kürtölöm, hogy egy hatalmas maffiózó lakik itt? – hunyorít rá Dazai.
– Ó, édesem, el sem tudod képzelni azokat a fájdalmas dolgokat, amiket veled tehetek. – Az idióta felé legyint. – Azt mondtad, okos vagy. Bízom benne, hogy okosan is viselkedsz.
Végre, az egyetlen hang, amit hall egy bosszús sóhaj mosolyra készteti Chuuyát, miközben leakasztja a kabátját a vállfáról a folyosón.
– Ahogy mondtam, itt hagyom neked a számom, ha szükséged lenne valamire. A szomszédaim ritkán vannak itthon, szóval nem lehet velük probléma – ráncolja a szemöldökét. – A csapom néha folyik, de csak hagyd figyelmen kívül. A napokban hívnom kell egy lefolyótisztítót.
– Milyen biztató.
– Kuss. Később találkozunk, egyébként. Ne csinálj semmi hülyeséget. Rá fogok jönni, és megöllek.
– Jó szórakozást az emberek legyilkolásában!
– Szia!

***

Amennyire egyszerű volt engedni, hogy Dazai a lakásában maradjon, annál kevésbé az koncentrálnia a munkájára ezzel a tudással. Chuuya gondolatai ekkörül hánykolódnak, hiába kellene a feladatra koncetrálnia, ami az, hogy meg kell találnia az egyik emberüket, aki az elmúlt huszonnégy órában tűnt el. Chuuya büszkén elmondhatja, hogy a dokkmafia egy megbecsült tagja, habár az egyik legrettegettebb is, mert a képessége nem csak harcokban tökéletes, de kínzásokkor is. Szóval valahányszor elárulnak egy ügyet, Mori mindig hagyja, hogy Chuuya példát statuáljon belőlük.
Történetesen a srác egy pulcsiban és baseball sapkával a fején bukkan fen azon azon úton, amit Chuuya emberei megfigyelnek. Komolyan. Leckéket kell vennie csak erről az álruháról.
Chuuya hagyja, hogy a beosztottjai kapják el, egy kis közelharci tréning soha nem árt senkinek, főleg nem azoknak a kölyköknek, akik azt hiszik, máris övék a világ csak, mert fekete öltönyt és napszemüveget viselnek. A maffiának dolgozni és hozzá tartozni két külön dolog, sokan azt hiszik, ugyanaz, de a valóságban ég és föld a kettő.
A központba visszaérvén Chuuya a saját számát tárcsázza. Jópárszor kicsöng, az igazat megvallva nem hiszi, hogy az az idióta felveszi, de aztán...
– Félvér tábor, a telefonnál Percy Jackson. Miben segíthetek?
Chuuya felhorkant. Hangosan.
– Hűha, biztos vagy benne, hogy Percy Jackson vagy, nem pedig Grover?
– Ha itt bárki is félig kecske, akkor az te vagy, törpe. Idegesítő hang és szarvak.
Figyelmen kívül hagyva, Chuuya felsóhajt. – Minden rendben?
– Nem voltak csap problémák, ha amiatt aggódsz.
– Mit csináltál volna, ha nem én vagyok?
– Természetesen megmondtam volna, hogy kapcsolom Árészt.
Először az életben Chuuya igazán örül annak, hogy az üzletfelek, akikkel Mori érdekében meg kell bírkóznia csak a telefonszámát kapják meg, az otthoni számát nem. El sem akarja képzelni, mit gondolnának egy ilyen bemutatkozásról.
– Nos – mondja Chuuya –, ha még mindig ott vagy, még biztosan nem raboltál ki. Örülök, hogy valami hasznosra használod az agyad.
– Meglehetősen alacsony a színvonalad egy maffiózóhoz képest, tudod.
– Azért, mert éppen hozzád igazodom.
– Most már letehetem, igaz? Viszlát, Dulifuli. – A vonal ténylegesen megszakad és Chuuya, aki nincs ehhez a bánásmódhoz szokva mogorván mered a telefonjára.
– Hé!
Amikor felnéz, Tachiharát találja az ajtóban zsebre dugott kezekkel.
– Mi járatban?
– Csak benéztem egy fontos ügyféllel.
– Az jó.
Chuuya elmosolyodik. Tachihara akar valamit, ez fájdalmasan nyilvánvaló, de egy kicsit esetlen is, szóval akárhányszor ez történik, Chuuya általában átveszi a gyeplőt.
– Akarsz inni egyet később?
És ez az a pont, ahol Chuuya kifejezése meginog. Akármennyire is szeretne egy gyors menetet ma este – az istenit, szüksége van rá - … van valaki, aki vár rá otthon. És Chuuya nem lesz az a seggfej, aki öt perc után elmegy és lógva hagyja Tachiharát.
– Bocs – mondja –, dolgom van ma.
– Oh, forró randi?
– Nem, én csak... nemrég örökbe fogadtam egy cicát.
– Egy cicát? – pislog Tachihara. – Mint egy macskát?
– Aha.
– És lepattintasz... ezért?
Nos, most hogy így mondja, Chuuya előállhatott volna valami jobbal is, mint egy cica. – Ez egy nagyon sok figyelmet igénylő cica. Nem eszik. Mindent összeszarik. Meg kell tanítanom néhány dologra, érted.
– Oké. – Tachihara bólint és két ujjal szalutál. – Tudod, hol találsz, ha meggondolod magad.
Ahogy figyeli Tachiharát elmenni, Chuuya a markába dörmög néhány káromkodást. Dazai csak egy férfi, és ő máris a lábai elé dobta a fél életét. Hogy a francba történhetett mindez.
A munkanap további része gyötrően lassan telik, de amikor végre hazafelé vezet elvet minden tervet az éjszakával kapcsolatban, mert Dazait ismerve semmit sem fog tudni megcsinálni belőlük. Egészen biztos, hogy abban a másodpercben, amint belép a lakásba valami rosszat érez. Ezúttal ez a valami a szag.
Kibaszott büdös.
– Dazai! – ordítja. – Mi a faszt csináltál?
A hang, ami válaszol a konyhából érkezik. – A jobb kérdés az lehetne, hogy mit nem csináltam, és a válasz az, hogy nem raboltalak ki és nem is osztottam meg a címed az interneten!
Chuuya végiglopakodik a folyosón, felkészül az üvöltésre, de amikor végre kiszúrja Dazait az asztalnál – tányérokkal és étellel, még gyertyákat is gyújtott – az ingerültsége elapad, főleg mert a kurva okos válasza ellenére Dazai arcán félénkség tükröződik, szinte már zavar.
– Csináltam kaját.
Chuuya tekintete kérdőn siklik a kajára: csirke hotpot.
– Látom – feleli. – Utólag égetted el, vagy mi?
– Nem tehetek róla, hogy a sütőd baromi fura.
– A sütőm tökéletes.
– Akkor az enyém nem, és kevesebb tűzhöz és hőhöz szoktam.
Még ha az elszenesedett valami szaga lóg is a levegőben, az éltel jól néz ki, néhány helyen megégett ugyan, de hát!
– Aggódnom kellene? – kérdezi Chuuya, ahogy lerázza magáról a kabátját és a szék támlájára teríti mielőtt leülne. – Csak, hogy tudd, tudom, milyen a méreg íze.
A maffiáról kezdőknek, első lecke.
Dazai a szemeit forgatja és bekap egy falatot.
– Ugyan miért csinálnék olyat? Már eleget hánytam.
– Nem is tudom, említettél valami kettős öngyilkosságot.
– Egy gyönyörű nővel – mutat rá Dazai, mintha ezzel bármin is változtatna. – Te ebből csak az egyik kritériumnak felelsz meg. Igaz?
– Igaz. – Önt egy kis bort a poharába. – Csak nehezemre esik elhinni, hogy bámi jót tehetsz értem.
– Ebben tévedsz, kis hülye törpe. Ez valami jó értem. Te pusztán időben jöttél vissza az öldöklős munkádból.
Chuuya nem igazán hiszi el azt sem, hogy Dazai bármi jót tennne saját magért, de ez egy másik nap témája. Az étel íze... renben van, néhány darabot leszámítva, és amennyire kiérzi nem is mérgezett. Éppenséggel jó. Arra hazaérni, hogy már várja a meleg étel. Ha nem lenne ez az egész egy partner luxus, ha az ember a maffiának dolgozik dolog, Chuuya átgondolná a randizásra és párkapcsolatra vonatkozó szabályait.
– Szóval milyen napod volt? – kérdezi Dazai. – Megöltél embereket?
– Találtam egy vérfarkast és elveneztem Totónak.
– Olyat, ami konkrétan farkassá tud változni, vagy amelyik csak förtelmes és szőrös ember lesz?
– A kettő egészséges keverékét.
– Meglátogathatom? Mindig is látni akartam eggyet.
– Bocs, civileknek nem lehet.
– Mi van, ha mutatok neki egy varázstrükköt?
Chuuya felemeli a fejét. – Mit, felgyújtasz dolgokat?
– Megállítok... dolgokat.
– Arra akarsz utalni, hogy a gyilkolás a varázstrükköd?
– Eh, nagyon buta vagy. – Dazai felemeli a kezét, szétáradó nyugalommal int vele, lassan elfordítva az egyik, majd a másik irányba. – Emlékszel arra a nőre a hírekből pár héttel ezelőttről, aki kirabolta azt a bankot a telepátiás képességével?
– Igen?
– És, hogy a rendőrség igyekezett visszatartani, mert folyton megszökött?
– Igen...
– Na, én meg tudnám állítani a képességét – jelenti ki Dazai, a tekintete a kezéről Chuuyára vándorol. Nagyszerű. Óvatos. Felbecsüli a reakcióját. – Ez a varázstrükköm.
Chuuya ráhagyja. Meglepett. Erre nem számított. És talán néhány másodpercre látszik, mennyire elcsendesedik és tartózkodóvá válik, de gyorsan összeszedi a gondolatait és Dazaira pillant.
– Nem tudom, hogy ez elég jó dolog-e. Senki nem akar egy ünneprontót a munkahelyére, nem gondolod?
– Mi van, ha a vérfarkas tombolni kezd? – rebegteti a szempilláit Dazai.
– Jobbik esetben kinyírjuk, rosszabbik esetben verekszünk egy jót, aztán kinyírjuk.
Dazai összepréselt ajkakkal emeli fel az orrát. Aranyosnak tetszik, főleg mivel Chuuya tudja, hogy méregből csinálja. Ezt a játékot ketten játszák.
De most úgy érzi, kezdi megérteni Dazai bizarr viselkedését – a felszínen, legalábbis. Egyértelműen unja az életét. És – nem merész, nem úgy, ahogy Chuuya megnevezhetné, csak szimplán kibaszottul érdektelen az életét illetően. Ez megmagyarázza, miért nézett utána valaki olyannak, mint Chuuya, minden alkalommal három méterrel közelebb tolakodva akárhányszor Chuuya azt mondja, túl veszélyes. Talán ez csak egy újabb segélykiáltás, egy látszólagosan könnyebb megoldás találatot kapni a kereszttűzben, mint keresztülmenni az öngyilkosságon.
Akárhogy is, Dazai téved. A maffia nem a könnyebb út. A maffia egyáltalán nem olyan, mint amilyennek képzeli. Kevésbé eposzi. Kevésbé érdekes. Sokkal fájdalmasabb. Messze több a papírmunka, mint feltételezné.
– Holnap bemegyek az óráimra – jelenti be Dazai, mire Chuuya tekintete rávillan.
– Be fogsz?
– Ezt mondtam. Minden rendben a hallásoddal?
– Igen, Mr. Attitűd – mondja Chuuya, miközben egy szalvétát hajít az arcába. – Rendben. Ma akarsz menni vagy reggel?
– Ma. Nem pakoltam el a cuccokat, amik kelleni fognak és nem akarok keresztülutazni a fél városon.
Jogos.
– Elviszlek – ajánlja Chuuya.
– Ha ragaszkodsz hozzá – motyogja Dazai, mintha ezzel kellemetlenséget okozna. Micsoda kölyök.
Chuuya vigyorog azért, mert támad egy ötlete – ami várhat később. Helyette feláll és letakarítja az asztalt nyomatékosan Dazai felé lökve az alig érintett tányérját.
Dazai nyomatékosan félrelöki.
– Ettél ma egyáltalán? – csattan fel Chuuya.
– Igen.
– Mit?
– A reggelit, amit csináltál!
Chuuya pislant. – Csak?
Dazai hessegető mozdulatot tesz a kezével.
– Ne nézz így rám.
– Többet kellene enned – mondja Chuuya, ahogy lenyitja a mosogatógépet. – Nem élhetsz el napi másfél étkezéssel, te hülye.
– Először is, de. Az, hogy itt ülök elég bizonyíték. Másodszor, miért kellene ennem, amikor nem vagyok éhes?
– Miért vennél levegőt, ha egyszer nem szereted az ízét?
– A banánt és az almát hasonlítod egymáshoz.
– És te kibaszott idegesítő vagy.
– De igazam van.
– Nem, egyszerűen csak egy makacs kis kölyök vagy – dörmögi Chuuya és átdobja a törlőruhát a vállán, ahogy letörli a pultot. – Hé, te nem akarod megadni nekem a számod?
Ha már Dazai visszamegy a kollégiumába, sokkal jobban érezné magát, ha ránézhetne néha, csak, hogy jól van-e. Életben tartani valami, ami akár egy igazi barátság is lehet szinte lehetetlenségnek tűnik. Chuuyának megvan az a szokása, hogy csak a kollégáival ápol közeli kapcsolatot, nem hajlandó veszélybe sodorni egyetlen ártatlan civilt sem, főleg akkor, ha jelent is valamit.
(Ez egy megátalkodott körforgás, igazán. Elhagyni a maffiát annyit jelent, hogy elhagyni a barátait, a családját, márpedig ki akarna egyedül maradni? Chuuya amúgy is túl mélyen van ahhoz, hogy ezzel törődjön.)
Néhány üzenet vagy hívás segít megnyugtatni a gondolatait azért.
– Flörtölsz velem?
– Igen – hazudja Chuuya és gúnyosan a szívére fekteti a kezét. – Semmit sem akarok jobban, mint a szegény egyetemistát, aki a küszöbömön kötött ki, mint egy koszos kiscica, aki otthonra vágyik. – Mikor Dazai szemöldökei morcosan összeszaladnak, a levegőbe dobja a kezeit. – Nem, nem flörtölök veled, idióta. Túlságosan tisztelem magam ahhoz, hogy valaki olyan után érdeklődjem, akit nem indítanak be srácok.
– Ezt miből gondolod? – ragad le Dazai a témánál.
Chuuya oldalra biccenti a fejét. – Nos, folyamatosan azt emlegeted, hogy csak egy nővel akarsz meghalni. Gondolom, ez a te verziód a no homo-ra.
– Akkor hagyd abba a gondolkodást – motyogja Dazai. – Nagyon hülye vagy, Chuuya.
– Oké. Jó neked. De megadod a számod, vagy nem?Tudod, magamtól is kideríthetem.
– Ah, állatorvosok és könyvelők is képesek rá mostanában?
– Én vagyok rá képes – mondja Chuuya fölényes mosollyal, ahogy odanyújtja a telefonját. – A számod. Pronto.
Dazai óvatosan a készülék köré fonja az ujjait, ügyelve arra, hogy ne érjenek egymáshoz és ez valahol megint összetöri Chuuya szívét. Vagy nem szeret másokkal érintkezni, vagy rohadtul éhezik utána. Amikor Dazai visszaadja a telefonját, Chuuya a keze után nyúl és nem engedi el, elkapva a pillantását is.
– Ez zavar téged?
Dazai tekintete az összekulcsolt kezeikre rebben, az izmai megfeszülnek és dermedtek. – Nem – feleli lassan, mintha nem lenne biztos a válaszban.
– Akkor... csinálhatok valamit?
– Rendben...
Chuuya elhúzza a kezét és helyette előre lép, Dazai köré fonja a karjait. Az egyik keze végigsiklik a hátán, a másikat finoman a nyakához préseli.
– Mit... csinálsz? – kérdezi Dazai. Nem mozdul, nem vesz levegőt.
– Megölellek.
– Miért?
– Mert szinte egészen biztos vagyok benne, hogy nem csináltad sokszor az életben – motyogja, és még közelebb vonja, egészen addig, míg minden porcikája az idiótáénak nem préselődik.
Dugás után Tachihara mindig azt mondja, hogy Chuuya olyan, mint egy kemence, lázasan forró, néha kifogásnak használja, hogy egy kicsit tovább lustálkodhasson az ágyban.
Annak ellenére, hogy Dazai minden látható felületét fáslik fedik, jéghideg. Annyira hihetetlenül hideg. Mintha lenne egy lyuk a testén, ahol minden hő elszivárog belőle.
– Szeretnéd, hogy abbahagyjam?
Dazai nem válaszol. Nem is öleli vissza.
Jól van.
Chuuya nem biztos benne, meddig ácsorognak ott a konyhában, gyertyákkal és lágy holdfénnyel megvilágítva, de végül megereszt egy ásítást és úgy dönt, hogy Dazainak talán meg kellene próbálnia legalább ma aludni, szóval elhúzódik.
A csend, ami közéjük feszül míg az ajtó felé tartanak, békés, nyugodt és csak akkor törik meg, mikor kilépnek és Chuuya egy Bugatti felé vezeti.
– Még egy autó? – tippel Dazai.
– Ó, meg még tíz másik. – Chuuya érzi, ahogy a vigyora kiszélesedik. – De ma nem autóval megyünk.
Ekkor érik el a motorját. Feltűnő, rózsaszín és káprázatos.
Ha Chuuya megdughatna egy motort, ez lenne az.
Dazai kifejezetten csendes mellette.
– Ez...
– Ne mond, hogy félsz – húzza Chuuya. Tökéletes lehetne olyasvalakinek, mint Dazai. Vannak más módjai is, hogy kapkodva keresse a kiutat és kitörjön a végtelen monotonitásból, mint a halál – rengeteg nagyszerű lehetőség és ez messze a legkönnyebb, a legátlagosabb.
– Nem fogok megfázni?
Chuuya gúnyosan nevetve fordul felé és becibzározza a bézs vintage dzsekit, amit visel. – Amint véget ér a szeptember hűvösebb lesz, valóban, de ma este meleg van. Rendben leszel – mondja, és megemeli a szemöldökét. – Benne vagy?
Dazai tekintete a motorra siklik, aztán vissza Chuuyára mielőtt megereszt egy sóhajt. – Jó.
Gyors és hatékony instrukciókkal látja el, aztán a kezébe nyom egy második bukósisakot és felül.
– Erősen kell kapaszkodnod – kiáltja túl a motor felzúgó üvöltését, mikor érzi, hogy Dazai elhelyezkedik mögötte. – Mármint tényleg. Ne legyél szégyellős.
– Nem vagyok szégyellős – morogja Dazai.
– Még egy dolog. – Chuuya hátranéz a válla fölött és szélesen elvigyorodik. – Próbálj kiélvezni minden kicsezett pillanatot.
Dazai felgöcög, mintha az egész csak egy vicc lenne, pedig Chuuya megérzései elég jók és szinte száz százalékig biztos benne, hogy végül élvezni fogja. Volt idő – az első pár hónapja a maffiában -, amikor úgy érzett, mint Dazai, hogy bennrakadt egy unalmas, bánatpiócákkal teli gödörben. Vissza akarta kapni a családját. A barátait. Nem akart valami zsíros hajú vén fasznak dolgozni, aki csak annyit mond, hogy csinálja ezt meg azt egyre messzebbre és mélyebbre szőve őt a maffia pókhálójában. Chuuya nem mehetett el anélkül, hogy bántotta volna a Bárányokat, szóval megpróbált minden lehetőséget, hogy megállítsa a rohadt szenvedést és végül megtalálta a szenvedélyét a gyorsulásban és vezetésben. Az évek során hozzászokott a mafiózó élethez, megtanulta, hogy alakítsa át az érzelmeit harciszellemmé, de a szokás megmaradt.
Ha egy kis közös is van bennük, Dazai élvezni fogja.
Chuuya felengedi a kuplungot és beereszti magukat a forgalomba. Egy darabig egyszerűen tartja, amíg nem bizonyosodik meg róla, hogy Dazai kezei elég szorosan kulcsolódnak köré, aztán a hosszabb utat választja a kollégium felé és rendesen felrúgja a sebességhatárt. Dazai közelebb préselődik. Chuuya szíve szárnyal, ahogy végigszáguldanak a néptelen utcákon.
Nevezhetik tévelyedettnek, de Chuuya érzi a pillanatot, amikor Dazai halálos szorítása a dereka körül horrorból átvált valami lángolóvá, valami olyasmivé, mint amikor valaki bőrébe mélyesztred a körmeid, mikor a csókotok már minden másodperccel egyre kétségbeesettebbé válik.
Ez megrezgeti a tüdejét. Szédül a vágytól, hogy megrázza Dazait és megmondja neki, hogy az adrenalin ami után annyira sóvárog itt van előtte, csak egy karnyújtásnyira, mindössze annyit kell tennie, hogy kinyújtja a karját és érte nyúl, csak igent kell rá mondania.
Amikor megérkeznek a célukhoz, Chuuya képtelen megfékezni a mosolyt, ami az arcára kúszik, túlságosan izgatott Dazai reakciójától. Dazainak szüksége van egy pillanatra míg talpra kecmereg és leveszi a sisakot, aztán... figyelmeztetőleg felemeli az ujját.
– Egy szót se – mondja.
– Tetszett, igaz? – kérdezi Chuuya kihívóan. – Kibaszottul imádtad.
– Elment.
– Fantasztikus volt.
– Mennem kell.
Chuuya egy kicsit hátradönti a fejét, a csillagokat fürkészi az égen, annyira kicseszettük távol és mégis a megfoghatóságon belül. Egy része mindig is kíváncsi volt, milyen messzire érhetne el, ha megpróbálná.
A tekintete visszatalál Dazaihoz, aki őt bámulja. Chuuya megemeli az egyik szemöldökét.
– Mi az?
– Semmi.
– Nem kell bevallanod, hogy élvezted. Már úgyis tudom. De most már felhívatsz bármikor, amikor szarul érzed magad ahelyett, hogy pirulákat nyelsz piával, rendben?
– Egy állatorvos egyáltalán barátkozhat egyszerű civilekkel?
Nem, valószínűleg nem.
De magára hagyni Dazait vagy belerángatni Chuuya életébe valószínűleg ugyanazokkal a következményekkel járna, kivéve, hogy így legalább van lehetősége arra, hogy megvédje és vigyázhat arra, nehogy bárki együtt lássa őket.
Elhelyezkedik és azt mondja: – Veled kivételt teszek.
– Megtisztelve kellene éreznem magam? – érdezi Dazai gúnyosan.
- Nem, le kellene feküdnöd és pihenni. – Chuuya finoman lábszáron rúgja, de a mosolya aggodalommal átitatott. – És komolyan gondoltam a dolgot a telefonnal. Hívhatsz, oké?
Némi szünet után Dazai bólint.
– Oké. – Előre lép, mintha meg akarná ölelni Chuuyát, vagy megsimogatni, de végül visszavonul és csak integet mielőtt sarkon fordul és kinyitja a kollégium ajtaját.
Chuuya addig marad, míg biztosra nem megy, hogy Dazai biztonságban van odabent.