Íme életem kísértethistóriája, ami darabokra tört legbelül. || Attack on Titan || Eruri || +14 || hurt/comfort,
A válás a
legkevésbé sem keseríti el, ami valahogy, gondolja Erwin, még
rosszabbá teszi az egészet. A düh és frusztráció olyan
motivációs erők, amik évszázadok óta kreatív gondolatokhoz
vezetik a világot; a búcsúk és felemelkedések olyan dolgok,
amikből sikerkönyvek születnek. De
neki csak az átlagos melankolikus érzés marad, az a fajta lemondó
üresség, amiben nem teljesedhet ki egészen, már nem először
említi meg, hogy a papírok alá vannak írva, ahogy letelepszenek a
kedvenc asztaluk mellé az Alain Ducasse-ben egy pohár bor
társaságában.
Rene nevet, csinos és gyertyafénytől meleg.
–
Talán más lett volna, ha vannak gyerekeink – mondja, ahogy egy
darab kalácsért nyúl és libamájért. – Szeretnéd, hogy az
arcodba öntsem az italom?
– Nem, köszönöm – feleli Erwin,
és képtelen visszafojtani a saját mosolyát. A szeretete a nő
felé nem kérdéses, ahogy az övé sem felé. Rene mindig is
támogatta, és képtelen elképzelni az életét nélküle. Tudja,
hogy ez az érzés kölcsönös. De a tény az, hogy mindketten
nagyon különböző dolgokat szeretnének, vagy legalábbis Rene,
míg Erwinnek halvány lila gőze sincs róla, mi az, amit ő
szeretne, leszámítva a karrierjét.
Barátságos csendben
esznek.
A főfogás felénél Rene hirtelen szólal meg.
–
Talán el kellene menned egy kicsit Londonból.
Erwin felhúzza a
szemöldökét.
– Máris próbálsz megszabadulni tőlem?
A
mosolya önelégült, de félrekapja a tekintetét és Erwin egy
kicsit megbánja, hogy viccelt.
– Nem. Csak arra gondoltam,
talán jót tenne kimozdulni a városból. Keresni egy saját
személyes helyet. Venni egy kis házat. Egy ideig visszahúzódni a
saját fejedbe. Egy rakás író visszavonul meg ilyesmi.
–
Feltételezem – kezdi Erwin lassan és egy kicsit bizonytalanul –,
habár kissé extravangánsnak tűnik. Inkább dramatikusnak.
–
Nemzetközileg elismert név vagy a kortárs irodalomban – mutat rá
Rene elutasító hangsúllyal, amit egy ilyen titulus
négyszemközt meg is érdemel. – Megengedheted magadnak a
drámaiságot.
Erwin ezen gondolkodik, miközben szelíden
körbelötyböli a harmadik pohár bora maradékát. Eléggé
becsípett ahhoz, hogy komolyan fontolóra vegye, és minél többet
csinálja, annál csábítóbbnak tűnik. Amennyire szereti Londont
minden zajával, nyüzsgésével és fényével, tisztában van vele,
hogy Rene eltűnésével nem marad semmije, amin keresztül tompítva
prózába szűrhetné ezt a nyomasztó emberi jelenlétet. Erwin
természetesen gond nélkül képes lenne szocializálódni, ha nem
lenne a velejéig magányos ember; többet
lát abban, ha órákig az asztal fölé görnyed a keze ügyében
hűlő bögre teával, mint abban, ha kimegy és társaságot keres,
és ez a kis elzárkózás pont így hangzik.
Átnyúl az asztalon
és a kezét Rene kezére fekteti, az ujjbegyeivel söpör végig a
bágyadt, fehér vonalon, ahol a gyűrűjét hordta.
–
Tökéletesen hangzik, kedves – mondja. – Azonnal
utánanézek.
***
Az ingatlanügynök úgy írja le a
házat, mint „ritka fejlesztési lehetőség” és Erwin némileg
kevesebb optimizmussal, de egyetért a becslésével. Ez részben egy
leválasztott „korabeli” ház, részben „felújítást
igénylő”, amit valamivel őszintébbnek gondol. A ház kívül
esik Badford-on-Avonon, hatalmas és régi, a padlással három, a
befejezett pincével együtt négy szintes, speciális homokszürke
kő és tégla ötvözettel kombinálva, ami mindenütt jelen van az
öreg, vidéki házakban, kilométerekről úgy tűnik, mintha a
földből nőtt volna ki ugyanolyan őshonosan, mint a kőrisek és
almafák. A vidék növényvilága vad és megszelídítetlen, az
ablakok körül és az oldalfalakon néhány borostyánfürt
elszántan ragaszkodik a repedésekhez. A birtok sokkal nagyobb, mint
amit a ház igazán megkíván, közel két kilométerre fekszik az
úttól, annyira elszigetelten, hogy még a postát sem kézbesítik,
és a tömött, poros behajtón megközelítve olyan nagyszerű
érzéssel kecsegtet, mintha visszautazna az időben.
Erwin
imádja. Ott is képes meglátni az egyéniséget, amiről tudja,
hogy mások csak hanyatlást látnának benne. Az ingatlanügynök
azt mondja, van lehetősége terjeszkedni a birtokon, csak félig
figyel rá, máris valamilyen kertészkedést tervez, hatalmas helyet
szentelne egyfajta termesztésnek, szüretelésnek és befőzésnek,
ami a birminghami gyerekkorára emlékezteti. Grandiózus előleget
fizet, aztán berendezi a helyet mély, kényelmesen túlzsúfolt és
elegáns, egy leheletnyit rusztikus favésetek elegyével. Tudja, a
barátai nevetnének, talán azon, hogy a személyes dekorációs
ízlése mennyire hasonlít valaki Tökéletes Vidéki Élet
bemutatóterem ötletéhez.
Erwint nem nagyon érdekli. Úgy
érzi, a következő regény kint van a zöld és magányos
gubancban, készülődik, a föld alatt forrong a késő nyári
hőségben, a vadrózsák közt, hogy legyőzze a ház teljes keleti
fala. Néhány nappal később a házban kezdi
újra élőnek érezni magát, elvonultan, de nem egyedül – maga a
ház is jelen van, mint élő, lélegző dolog, ami pont annyira érzi
őt, amennyire ő a házat.
Még csak a második hete harmadik
estéjét tölti a házban, amikor körvonalazódik benne, hogy
mennyire igaza van.
***
Erwin álma kanyargós, tétova,
mély erdőkről és poros örvényekről, amikor brutális éberségbe
rántja a hasadó fa hangja.
Tágra nyílt szemekkel ül fel az
ágyban, még nem szokott hozzá a sötétséghez. A ház elektromos
hálózata bizonyítottan elavult a közvetlen áramellátáshoz, be
kell érnie lámpásokkal, gyertyákkal és korai lefekvéssel.
Későre járhat, gondolja vizenyősen, mivel az éjjeliszekrényén
hagyott gyertya rég csonkig égett és kényelmetlen hideg
telepedett a levegőre. Képtelen azonnal beazonosítani, mi zavarta
fel.
Aztán a hang megismétlődik, csúszás, kaparászó hangok
és csilingelő üvegtörés követik.
Erwin kipenderül az
ágyból, a ledobott hálóinge után tapogatózik a lepedőn, aztán
keresztülhúzza a bokszerén, a szíve vadul dörömböl a
mellkasában. Egy állat, gondolja. Nem lehet egy behatoló
ennyire távol mindentől.
Felkapja
a díszes fahéj illatú seprűt a kandallópárkányról; Rene-től
kapta, nevetve, miután meglátta a lakásdekorálási stílusát.
Kicsit több mint röhejesnek érzi magát, de nem akar találkozni
semmiféle túlméretezett éjszakai bóklászó szörnyetekkel, ami
betört a házába, anélkül hogy lenne nála valami, amivel
lecsapja. Bekúszik az előszobába, le a hangosan recsegő
lépcsőkön, összerezzenve minden hangos lépésre.
A nappali
sziluettjei mind rosszak, eltart egy pillanatig, míg rádöbben, az
üveg dohányzóasztal a falnak van tolva a nyitott konyhaajtó
mellett, körülötte üvegszilánkok. A fa padlóban homályosan
kivehető, mély barázdák látszanak az összegyűlő holdfényben,
bármi is mozdította el az asztalt, borzasztó erővel tette. Erwin
bizonytalanul előre lép, aztán belefagy a mozdulatba.
A nappali
sarkában, a romos dohányzóasztal túloldalán különös, szinte
folyékony feketeséggel telve, mégis furcsán áttetszőn ott van.
A falba kapaszkodik, a mennyezet felé kúszik, akár valami gyilkos
penész, vastagon és kivehetetlenül lóg, Erwin a szája elé emeli
a kezét, hogy ösztönösen védje a tüdejét. A lélegzete gőzként
tör elő az orrából, akár a sárkány füstje és rádöbben,
hogy a ház ridegre hűlt, a kellemes nyári este hirtelen
megfagyott.
Valami megmozdul az idegen feketeség közepén és
Erwin, aki nem gyáva, persze, hogy nem, megpillantja a sápadt,
ovális, emberszerű arcot, a fekete és ragyogó szemeket, ahogy a
Dolog a sarokból kifordulva lassan ránéz--
--és a büszkesége
kirepül az ablakon.
Erwin megfordul és visszakanyarodik a
lépcsőre, figyelmen kívül hagyja az embertelen sziszegést, ami
kitölti azt a sötét sarkot, keresztülzuhan a folyosón és
bedobja magát az ágyába, mint egy rémült gyerek. Tágra nyílt
szemekkel kucorodik össze, levegőért zihál és várja a veszély
további jeleit.
Amikor másnap reggel izzadtan, ápolatlan
ziláltságban ébred, arra gondol, talán csak rémálom volt az
egész, talán a késő esti fűszeres vacsora az oka, vagy valami
más néphiedelem. Csak amikor lemegy a földszintre és meglátja az
útból félrehúzott törött asztalt, az ajtótól távol csinos
halomba söpört üvegtörmeléket tör rá a félelem beteg
hányingere.
A fahéjseprű a falnak támasztva pihen az
üveghalom mellett, tökéletesen egyenesen.
***
Éjszaka
meggyőzi magát arról, hogy csakis valami tévedés történhetett.
Bizonyára álmodott és ő maga okozta a károkat. Erwin hallott
olyan emberekről, akik furcsa dolgokat csinálnak, miközben
alszanak. Túlzónak tűnik, de sokkal kevésbé, mint a többi
lehetőség, amivel elő tud állni, szóval határozottan közli
magával, hogy egy a millióból a furcsasági skálán, aztán
hozzálát a vacsorához.
A főzés kicsit megnyugtatja. Mike küld
neki új és érdekes recepteket, hogy kipróbálhasson valami újat,
Erwin a napi sétája közben a városba ellenőrzi az e-mailjeit,
hogy hozzájuk férjen. Ma este serpenyőben sült csirkét készít,
fonnyadt salátával és vajas cukorborsóval, bár eleinte
kételkedik a salátában, a végeredmény jó és tartalmas. A
végére elfárad, szóval meghagyja a mosogatást reggelre,
felvánszorog az emeletre, átcseréli a hálóruháját és talán
egy kicsit halad a regénnyel is, amit olvas.
A szemei kezdenek
leragadni, amikor tányértörés tisztán kivehető hangja töri meg
a csöndet. Az éjszakai bogarak hangjai, amik kellemesen beszűrődnek
a nyitott ablakon, riasztóan megszűnnek.
Erwin nyugodtan
fekszik a mellkasára simított regénnyel. Kérlek,
ne az új tányérjaim legyenek,
gondolja képtelenül, és lassú vonakodással kel ki az ágyból
utánanézni, és magával viszi az ágy melletti lámpást.
A
földszint ismét fagyos hideg és Erwin saját maga ellenére
megborzong. Először a törött tányért veszi észre a
konyhapadlón. Egy régi, páratlan darab az, amit még Londonból
hozott magával, hozzáadta az új készlethez arra az esetre, ha
kellene, de most határozottan darabokra van törve. Két dolgot lát
meg, amikor felnéz: elsőre, hogy a mosogató be van dugva és
feltöltve habzó meleg vízzel a mosatlan körül, annyira melegen,
hogy látja a gőzt a hidegben, és ott, az ellentétes sarokban, a
fekete kigőzölgés füstölögve gomolyog fel a falon, aztán apró
mozdulatokat tesz a padló felé.
Erwin nagyon nyugodtan áll, a
Dolog a pislákoló lámpás fényében még szörnyűbbnek tűnik.
Képtelen felnézni a hipnotikus, rettenetes kavargásból. Majdnem
ki tudja venni a sápadt emberi arcon a kicsavart, természetellenesen
túlzó düh vagy félelem kifejezését, ahogy nézi, tudja, hogy
visszanéz rá.
Valami hirtelen megmozdul, kitör a fekete
foltból, Erwin először azt hiszi, nekitámad, amíg a seprűnyél
árulkodó csattanással nem csörömpöl a földön. A konyhai
seprűje hosszában fekszik közte és a Dolog között, miután
kitölti a feketeség olyan, mintha egy emberi kéz tartaná.
A
Dolog nem mozdul. Egy pillanatra úgy érzi, tisztábban látja az
arcot, egy pillantás a keskeny, sápadt szemekbe és az apró
részletekre, de a Dolog elfordul és eltávolodik tőle.
Egyértelműen emberalak, Erwin most már látja, alacsony, sötét
hajjal és rongyos, színtelen, foltos ruhákban. A vállai
görnyedtek és amikor Erwin lenéz, a fekete folt medencévé
szélesedő vérként terül szét a lábai körül.
De még
mindig mozdulatlan.
Erwin lassan, óvatosan guggol le, kinyúl a
szabad kezével, rámarkol a seprűnyélre és maga felé húzza. A
sörték hangja borzongató és sürgető, ahogy csúszik a padlón.
A
Dolog továbbra is egy görnyedt kis halom, és ahogy megfogja a
seprűt és felegyenesedik, Erwinnek az a benyomása, hogy éppen
annyira döbbent és óvatos, mint ő.
– Én nem – kezdi, de
megáll és megköszörüli a torkát, hogy összecsiszolódjanak a
szavai. – Nem gondolom, hogy ártalmas vagy.
Az örvénylő,
rothadó sötétség megnyugszik egy kicsit, és a Dolog pont úgy
fordul, hogy rajta tarthassa az egyik világos, ragyogó, üres
szemét, borzalmasan és pisloghatatlanul. Erwin akaratlanul is
megborzong.
– Sajnálom – mondja.
A csend sűrűn nyúlik
tovább a szavak után és egy pillanatra Erwin elhiszi, hogy valami
rosszat tett; a Dolog nem mozdul, csak bámul rá, a fekete aurája
olyan biztosan kapaszkodik a konyha feketéjébe, ahogy a borostyán
kúszik felfelé a
hálószoba ablaka alatt.
Aztán valami megváltozik a
mosogatóban, valami az edénycsörgésben és a szelíd
vízcsobogásban. Erwin önkéntelenül is a hang irányába pillant,
de a mosogatót körbevonja a Dolog sötétsége, így képtelen
igazán látni, mi történik. Viszont a tisztuló tányérok hangja
eléggé ismerős.
Elég furcsa, és elég későn van ahhoz, hogy
Erwin ne találja igazán saját magát és elutasítsa mindazt,
aminek a szemtanúja. Lenéz a seprűre a kezében, aminek az
előszobaszekrényben kellene lennie, aztán a törött tányérra a
földön.
– Amúgy se passzolt ide – mondja anélkül, hogy a
Dologra nézne. Felkapja az eldobott lapátot és visszafordul, hogy
gyorsan felseperje a törött kerámiadarabokat. A csörömpölés
azután is folytatódik, hogy a kukába hajítja, és amikor újra
felnéz, a kis alak moccanatlanul gubbaszt a sarokban, noha a tiszta
edények a csöpögtetőn egyre csak sorakoznak.
– Köszönöm
– mondja Erwin egy kicsit kínosan, a seprűt a falhoz támasztva.
– Öhm... jó éjt.
Megragadja a lámpását és visszamegy az
emeletre, ahogy befekszik az ágyába próbálja visszaerőszakolni
magát a fáradtságba, még mindig hallja a szelíd hangot, amivel a
tányérok elmossák magukat.
***
Pár nappal később
Erwin arra jut, csakis egy szellemmel lehet dolga.
Minden
agyalása, tervezése és inspirációja őrlődésbe süllyed, ahogy
igyekszik kibogozni a helyzetet, amibe csöppent. Természetesen
látott horror filmeket dühös, csapdába esett és bosszúszomjas
szellemekről, akik a lépcsőházakból vagy a plafonokról
leselkednek; nem hullik váratlanul gubancos hajcsomó a vállára,
mikor belép a szobába, olyannak sem tűnik, aki hosszú, fehér
ruhát hord, a diagnózisa mégis tökéletesen megegyezik. Mégis,
ami a legszembetűnőbben különbözik attól, amit a filmekben és
a tévében látott az nem a megjelenésében van, sokkal inkább a
viselkedésében.
Most, hogy keresi őket, meglátja az árulkodó
jeleket a visszafogott lakótársban: a kényelmes, kövér kanapé
minden reggel párhuzamosan a bolyhos szőnyeggel a kandalló előtt
fekszik, mindegy, hogy véletlenül mennyire távol csúsznak
egymástól a nap folyamán, hogy Erwin beléütközzön az
általános, felhőbe burkolózó álmodozása közben. A fűszeres
üvegek, amiket a pulton hagy visszakerülnek a tartójukba. Mosatlan
tányérok tisztulnak meg reggelre, általában egy-két sérült
darabbal – Erwin feltételezi, hogy a töröttek a szelleme
véleményének sajátságos kifejeződése a hanyagságát illetően.
Egyik reggel a kísérletezés jegyében egy kevés sarat hoz be a
kertből, gondosan elszórja a bejárati ajtó és a konyha között,
és amikor visszatér a falusi sétájáról, a kupac eltűnik és az
egyértelmű vizuális véleménynyilvánítás jeleként az egyik
szék a nappaliban fejre áll.
De egyetlen egyszer sem
erőszakoskodik vele, vagy tesz nyílt kísérletet a megijesztésére.
Mindössze tisztaságot és rendet akar a házban, és Erwin talán
egy kicsit túlzásba esik.
Azon kapja magát, hogy egyre többet
és többet beszél, akár biztosan tudja, hogy a közelében van,
akár nem. Gondosan átrendezi a bútorait, megáll, megismétli,
aztán bejelenti, hogy ha tud jobb pozíciót bármelyiknek, szívesen
fogadja. Kipakolja a holmijait a különböző kartondobozokból,
hangosan mesél fontos és kevésbé fontos dolgokról.
– Ő itt
a volt feleségem – mondja, és bekeretezett fényképet helyez
Rene-ről a nappali
kisasztalára. – Még mindig barátok vagyunk.
A kép hirtelen
feldől, majd óvatosan visszatelepszik a helyére, mintha egy
kíváncsi kéz fektetné vissza.
– Bárcsak tudnám, hogy
szólítsalak – súgja Erwin egy apró mosollyal.
Aznap este,
mikor kilép a zuhanyból a kellemesen párás fürdőszobába,
megtorpan és a tükörre mered. Az áttetsző üvegbe karcolva
minden betűről a
saját alakja verődik vissza, L E V I.
–
Levi – rebegi Erwin, és egy csipetnyi hideg levegő fut végig a
csupasz tarkóján.
***
– Egy szellem – mondja
Hanji szkeptikusan, mint mindig. Estére jött látogatóba, magával
hozva Mikét, Nanabát és egy üveg bort. Erwin képtelen
visszafogni magát és felfedi a házban töltött élete furcsa kis
titkát. – Komolyan?
– Nem vagyok őrült – protezsál
Erwin. Tudja, hogy igaz, érzi Levi jelentétét valahol a közelben,
a kis bizsergető érzést
a tudata peremén, de nem látja. Az a gyanúja, Levi pusztán
kíváncsi az idegenekre, akiket Erwin beinvitált a házba. –
Esküszöm, hogy nem.
– Biztos – hagyja rá Hanji vigyorogva,
ahogy hátradől és önt egy kis bort Erwin poharába. Ez az este a
leghidegebb, amivel egész nyáron találkoznak, az első nyoma
annak, hogy a többi évszak szárnybontogatva
várja, hogy átvegye
a porondot. – Ha ez az egész igaz, nem vagy kiakadva?
Erwin
csak mosolyog. – Nem – tódítja. – Nem rosszindulatú. Olyan,
mint... elsőre ijesztőnek tűnt... Van egyfajta fekete árnyéka,
ami így... szétterül körülötte, akárhol is van--
– Jaj,
istenkém – nyögi Nanaba Mike izmos karjának dőlve.
–
… de sosem tett semmit, amivel ártott volna nekem. Minden, amit
csinál az... az, hogy feldobja egy kicsit a helyet. – Erwin kivár,
érzi a kételkedést a tekintetekben. – És néha csak úgy
cselleng. Úgy tűnik, szereti, amikor beszélek hozzá.
– Erwin
– kezdi Hanji, előredől és megérinti a vállát. – Biztos
vagy benne, hogy ez az egész elszigetelődés jót tesz neked?
–
Ó, hagyjál – hessenti el Erwin, ahogy jókedvűen lerázza
magáról. – Mi a baj? Talán kicsit őrült vagyok, talán csak
kitalálom az egészet, ettől még jó sztori kerekedhet belőle,
nem?
– Akkor erről fog szólni az új könyved? – kérdezi
Mike, és Erwin habozik. Egészen mostanáig nem merült fel benne a
gondolat, és nem biztos benne, hogy érez ezzel kapcsolatban.
–
Nem tudom – válaszolja végül. – Még azt sem tudom, ki ő,
vagy honnan jött. – A torka összeszorul az érzéstől, amit ő
sem igazán ért. – Nem tudom, hogy halt meg.
– Hát –
mondja Mike –, utánanézhetek neked. Lennie kell valaminek az
irattárban a munkahelyemen.
Mike munkája az Egyesült Királyság
Nyilvános Könyvtárának rendszerénél nem egyszer volt már Erwin
segítségére a kutatómunkában, és
általában szívesen ajánlkozik, de ezúttal furcsán tolakodónak
érzi.
– Rendben – egyezik bele Erwin idegenkedve. – Minden,
amit tudok róla, hogy Levi-nak hívják és egészen fiatalnak
tűnik... nem többnek harmincnál, vagy hasonló. És eléggé
alacsony.
– Alacsony – visszhangozza Hanji csücsörítve. –
Ez valahol édes. Egy icipici szellem. Erwin figyelmen kívül
hagyja, Mike rábólint. – Rendben – mondja. – Átnézem a
halálozásokat a környéken, kezdve a ház előző
tulajdonosaival.
– És akkor meglátod, megéri-e elmesélni a
történetét – fűzi hozzá Nanaba.
Erwin kicsit elfordul,
ahogy rádöbben, mitől érzi kényelmetlenül magát,
itt
ez a kis, elveszett
élet a házában, egy magányos lélek, akit rajta kívül senki sem
képes meghallani és úgy érzi, ilyesminek árat szabni némileg
obszcén.
– Gondolom – helyesel csendesen. – Mindenkinek van
mesélésre érdemes története, függetlenül attól, hogy hallja-e
bárki más, vagy sem.
***
A barátai éjfél
magasságában távoznak olyan ígéretekkel terhesen, minthogy
hamarosan újra együtt lesznek, és Erwin órákkal később az
ágyában ébred, leforrázva veszi észre Levi-t az ágy tövében
ácsorogni.
A feketeség, ami általában bevonja és körbeöleli
most sokkal kisebb, sokkal inkább olyan, mint egy árnyék vázlata,
mint egy folt és Erwin végre tisztán látja.
Alacsony és
csontos, fekete hajú és világos szemű, a vonásai finomak, de
beesettek, mintha kimerült lenne. Lassan Erwin felé billenti a
fejét, aki látja a szája mozgását, habár nem bukkan hangokra.
–
Szia – mondja Erwin szelíden. – Hallottál mindent korábbról?
Levi ajkai újra mozdulnak, egyetlen
szóra.
Igen.
–
Jobb lett volna, ha nem?
Egy szívverésnyi időre a kis szellem
arca eltorzul, a szája túl szélesre nyílik, a szemei hatalmasra
nőnek és az árnyékok kavargó indákként reszketnek a feje
fölött, aztán megint leülepszik és Erwin észreveszi az emberi
zavart és bánatot Levi tekintetében.
Levi megvonja a vállát.
A mozdulat darabos, túl lassú, mintha örökké csak merülne. A
hasának szorítja a kezeit, mintha rejtegetni próbálna valamit.
Erwin elszántan figyeli.
– Emlékszel rá, mi történt? –
kérdezi.
Levi lenéz az összefűzött kezeire. Erwin úgy érzi,
a hálószoba levegője egyre csak hűl, szinte már elviselhetetlen,
a fogai összekoccannak és ösztönösen öleli át magát. Olyan,
mintha bőre leégne a hideg súlya alatt, mintha minden porcikája
és a végtagjai megfagynának, halott feketévé rohadnának, ahogy
egészen egyértelműen Levi ujjai is egészen a
tenyeréig.
Kétoldalra engedi a kezeit, így Erwin rálát a
lyukra középen, az örökre odafagyott fekete vérre, ami a
szökésével a halálához vezetett. Amikor felnéz Levi arcára,
még többet lát belőle lecsöpögni az arcán, az orrából és a
szájából és Levi olyan tiszta és háborítatlan a sötétben,
hogy Erwin kiveheti a csomóba fagyott szempilláit és haját.
Az
arckifejezése elveszett és bizonytalan, és az egész valahogy
rosszabb, amikor válaszul
megrázza a
fejét.
Nem.
–
Ó – leheli Erwin messze túlmutatva az undoron, inkább
megmártózva a könyörületben és bánatban. – Ó, Levi.
Sajnálom.
Levi ajkai lassan mozdulnak és megfoghatatlan, csendes
szótagokat formálnak, a szemei kitágulnak az erőfeszítéstől. A
sötétség újra körbeöleli, hallani a feszültségét, az arca és
a teste körül kavarog, elrejti őt Erwin elől, de végre
meghallja, parányi, suttogó hang, jégtől, vértől és rég
eltűnt hangszálaktól fuldokló.
Meséld el nekem,
Erwin.
És egy hirtelen és
hullámzó mozdulattal eltűnik. A nyáresti meleg újra belopja
magát a szobába. Erwin hosszú mozdulatlanságban ül, a paplan a
csípője köré gyűrve, a keze még mindig bizsereg a fagy
visszhangjától.
Megfordul, kihúzza az éjjeliszekrény fiókját,
előhúz egy sárga jegyzetfüzetet és ceruzát, amit mindig
gondosan kézközelben tart, és írni kezd.
***
Csendesen
eltelik egy hónap.
Erwin minden este vacsora után elmossa a
legtöbb edényt, de néhányat a pulton hagy Levi-nak. Amikor végre
megjavul az áram, gondosan ügyel rá, hogy csak nappal használja,
mivel Levi láthatóan kellemetlenül érzi magát tőle, akár
az elektromos interferenciák miatt, akár azért, mert a technika
idegen a számára, bármelyik korból is származzon. Időt
szán arra, hogy beszéljen Levi-jal lefekvés előtt, aki azután
megy oda hozzá, hogy letette a könyvét és csendesen várakozik,
hogy megszólítsák.
Elég nyilvánvaló, hogy életében vonzó
karizma lengte körül. A vonásai túlságosan különlegesek ahhoz,
hogy átlagosnak legyen nevezhető, de Levi manifesztációja egyre
tisztábbá és élesebbé növekszik, elszabadul a sötétségburoktól
és Erwin kiszúrja a sajátságos báját, vonzalmát, kecsét és
valami kellemesre bukkan még Levi jellenlegi állapotában is.
Vannak pillanatok, késő esték, amikor egészen megfeledkezik róla,
hogy Levi nem hús-vér, hogy képtelen az érintésre és
érinthetetlen; egyszeriben emeli a kezét, hogy félresöpörje a
sötét hajat a homlokából, Levi mozzanatlanul tűri, az
arckifejezése kifürkészhetetlen, mikor Erwin ujjai úgy siklanak
át rajta, akár a fátyolködön.
– Sajnálom – mondja Erwin
több mint elgyötörten, de Levi megrázza a fejét, és egy
pillanattal később valami enyhe, hideg érintést érez az arcán,
olyat mint egy suttogás. Némileg reszket, de nem a váratlan
érintéstől és úgy látszik, Levi ugyanúgy érzi, mert az
érintés átmozdul az arca másik oldalára, aztán a hajába,
láthatatlan ujjak fésülik át a borzas szőkeséget.
Mikor
Erwin kinyitja a szemeit, Levi arca nagyon közel van az övéhez,
erősen koncentrál arra, amit csinál és ismerős csodálkozás ül
a szemeiben. Emlékei szerint ez az első alkalom, döbben rá Erwin,
hogy Levi bármiféle emberi melegséget tapasztal.
–
Megérintenélek, Levi – állítja egy kicsit vakmerően –, ha
tudnálak.
Levi rápillant, zavart és bizonytalan, aztán, az
első alkalommal, elmosolyodik.
A mosolya apró, természeténél
fogva szabadkozó, de Erwin biztos benne, hogy színt lát felfutni
Levi arcán, az élő, vörös vér leghalványabb nyomát.
Beleveszik
a kissé kavargó, fekete ködbe, és Erwin hűvös érintést érez
az ajkai körül, puhát és furcsán édeset, egy várakozó
csókvisszhangot.
Aznap éjjel Erwin vele álmodik, a kipirult és
magabiztos, élő férfival, fekete hajú és bájos, aki ritkán
mosolyog, a melegségét és az érzelmeit a tekintetében hordozza;
magukról, kettesben vannak a házon túli erdőben, kényelmesen
összebújnak egy pokróc alatt egy hatalmas, élő kőrisfa árnyékos
tövében. A levegő hűvös és kellemes. Levi kicsi, de az ölelése
erős, a feje súlya Erwin vállán meleg és üdvözítő.
–
Hamarosan itt a tél –
mondja Levi, álmában a hangja nyugodt és sima. Tökéletesen
belesimul Erwin érintésébe, mintha egy kirakós darabjai lennének,
amik kiegészítik egymást. – Nem csinálhatjuk ezt
sokáig.
– Akkor – kezdi
Erwin, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb –, ki
kell élveznünk, amíg tart, nemigaz?
Amikor
felébred, leginkább a fára emlékszik, de az emlékeiben
csontvázszerű és kopár, az ágai fekete, karmos sziluettek a téli
holdfényben, a halott törzs ürege sötét átjáró egy olyan cél
felé, amit nem akar elérni.
***
Ő az?,
kérdezi Mike e-mailjének tárgya, a levél mindössze egy szemcsés,
régi újságcikk.
HELYI ÚTONÁLLÓ MEGSZÖKIK A BÖRTÖNBŐL,
írja, a dátum 1876. január 26. A szalagcím alatt Levi fényképe
mered rá kissé homályosan, de minden részletében ismerősen, a
barnává és feketévé kopott árnyalatai ellenére is. Erwint
szokatlan üresség járja át, egy része
azt várta, Mike nem jár szerencsével, vagy legalábbis
reménykedett benne, de az arc
a fényképen kétségtelenül Levi-é,
és Erwin hátradől a székén, ahogy elveszik a következő
lépésben.
– Tudom, ki vagy – közli hangosan. – De még
mindig nem tudom, mi történt.
Nem érzi a válasz hideg
fuvallatát, mint általában, amikor Levi tudatni akarja vele, hogy
ott van és figyel, helyette visszakúsznak hozzá az emlékek a
fáról. Nehéznek érzi a gyomrát, ahogy megrohamozzák a halott
ágak fekete égboltot kaparászó képei. Van ott valami lényeges,
ami fölött átsiklik.
Igen,
válaszolja Mike üzenetére, és mivel nem tud mást mondani,
hozzáteszi,
kösz.
Lecsukja a laptopot és felkel, ebben a pillanatban úgy érzi,
egyedül van a házban és most így a legjobb. Belelép a cipőjébe
és elindul, keresztül a kerten, át az öreg, törött kerítésen,
a fák sokaságán a birtok határa felé.
A törzsek
vastagságából és a görcsök kuszaságából megmondja, hogy
mennyire öregek ezek a fák. Nyári bogáréletekről duruzsolnak,
barátságos madárdalt visszhangoznak és az élő, zöld növényzet
minden oldalról köré furakodik. Tudja, hogy a poros út nincs
messze, kelet felé, és ahogy sétál, a lábai automatikusan
elkerülik a köveket és rögöket, elképzeli a fákat télen,
csupaszon, halottan és sötéten, a csizmái alatt ropogó havat és
a vadászó vérebek távoli csaholását. Rezes szagot érez és
vérízt képzel, amikor rádöbben, hogy lehunyta a szemeit, a teste
pontosan tudja, merre kell mennie.
Az öreg kőris még mindig
áll, a virágzó bogáncscsomók félig elrejtik, szürke alakja
élesen kiemelkedik zöld szomszédai közül. Erwin megáll és
hosszan figyeli. A hátán és a vállain érzi a nyári nap melegét
és a tél hideg, fagyos harapását az arcán.
Előre lép, és
félretolja a bokrokat.
Az üreg bejáratát állva könnyű
eltéveszteni, az erdő talaja enyhén emelkedik, itt árnyékba
veszik. Erwin letérdel, egyik kezét a törzsnek támasztja,
valamiféle állati lakó után hallgatózik és amikor nem talál
semmit, előrehajolva bedugja a fejét.
Nehéz lett
volna észrevenni a bejáratot,
gondolja ismét, ahogy hipnotikusan mered lefelé, hacsak
nem kúsztál már.
A kis
test az üregben nem több már, mint szeplőtlen csontváz néhány
ragaszkodó ruhadarabbal. Térdek a mellkashoz húzva, csontos kezek
összekulcsolva ott, ahol egyszer a gyomortájéka lehetett. A
koponya bágyadt emelkedéssel pihen a törzs belső falán, mintha a
tulajdonosa elszenderedett és soha nem ébredt volna fel többé.
–
Levi – suttogja Erwin, ahogy ujjbegyeivel végigszánt a sima
csontokon. Az emlék meglepi, nem a sajátja, de ugyanúgy jelen van
benne, mintha itt raktározták volna el a hosszú évek, várva,
hogy jöjjön valaki, aki a helyére illeszti.
Tudja,
hogy túl erősen vérzik, de nincs ideje megállítani a terjedést.
A szúrt seb mély, végzetes, de ha újra elkapják, sokkal rosszabb
sors vár rá. A fák felé biceg, a lába belesüpped a latyakba,
minden lépéssel elzuhan, míg végül feladja és kúszik.
Kegyelemként gondol arra, hogy a teste elég dermedt ahhoz, hogy ne
érezzen túl sok fájdalmat. Amikor észreveszi az üreg bejáratát
a fában, habozás nélkül felé vonszolja magát, hosszú, sötét
sávokat hagyva az erdő
érintetlen, fehér talaján.
Az üreg csak úgy elég nagy, ha
összehúzza magát, a mellkasához emeli a remegő lábait, hogy
megmentsen valamennyi melegséget. A haja ropog a fagytól. Csak az
ujjai és az orra fájnak igazán, amikor lepillant a kezeire, tompa
döbbenet járja át, mennyire elfeketedtek.
Arra gondol, hogy
aludni szeretne. Jobban fogja érezni magát, ha alszik egyet.
Biztosra veszi, hogy a teste felmelegíti magát ezen a szűk helyen
és, ha egyszer felébred, eldönti, mihez kezdjen. Figyeli, ahogy a
hó elválik és halmokba gyűlik az üreg bejáratánál bezárva
őt, és még arra gondol, legalább ez megnehezíti, hogy
rábukkanjanak.
Az emlék
elhalványul, de Erwin nem húzódik el. Ott marad ahol van, Levi rég
elfeledett koponyájával a keze alatt, csendes némaságban zokogva.
***
A paradicsompalántákhoz közeli talaj a
legpuhább és legkönnyebben munkálható. Erwin csendben dolgozik,
a tudattal, hogy ez egyszer még bajba sodorhatja, de nem
érdekli.
Mikor a gödör elég mély, felemeli a kis csontvázat
a legkevésbé szeretett pulcsijából rögtönzött hordágyról és
bemászik a résbe, hogy óvatosan az aljára engedje. Túlságosan
fél, hogy teljesen összetöri, ha megpróbálja újrarendezni,
szóval ebben a szomorú magzatpózban marad, örökké próbálva
harcolni a végzetes hideggel. De a föld itt napmeleg és termékeny,
Erwin tudja és arra gondol, még ha Levi nem igazán érezheti is,
csakis jót tehet neki.
– Most már szabad lehetsz – mormolja,
még utoljára megérintve a fehér homlokot. – Azt hiszem,
hiányozni fogsz.
A nap lenyugszik, mire újra feltölti a gödröt,
de nem kapkod a munkával. Szelíden kiemeli a kis kőriscsemetét a
cserépből, és szépen beemeli a résbe, amit Levi sírhalmán
hagyott. A kezeit a törékeny kis törzs köré fonja, olyan
vastagon simítja el fölötte a földet ahogy csak tudja, igyekszik
biztosítani, hogy a gyökerek olyan mélyre nőjenek és nyúljanak,
amennyire csak lehetséges. Hallotta valahol, hogy fát ültetni egy
szeretett személy sírjára erős védelmet biztosít a kertnek és
reméli, hogy igaz. Levi legalább egy kicsit vele maradna.
A nap
teljesen lehanyatlik mire végez, érzi a közelgő ősz bágyadt,
hideg fuvallatát. Bemegy a házba, de nem kapcsolja fel a
villanyokat, helyette meggyújtja az ajtó mellett hagyott lámpást.
Félúton jár a nappali felé, mikor rájön, hogy elfelejtette
levenni a cipőjét, visszafordulva meglátja a sárnyomokat és
felnevet, kicsit gyámoltalanul, kicsit melankolikusan és úgy dönt,
majd csak reggel küzd meg velük.
Nehezen alszik, mintha a
lelkére valami valós, kitapintható súly telepedne. Semmilyen hang
nem ébreszti fel az éjjel.
***
Amikor reggel
felébred, felmarkolja a sárga jegyzetfüzetet az éjjeliszekrényről,
lesétál a földszintre és egy csésze kávéval a konyhaasztalhoz
telepszik.
Azt írja:
Egyszer volt egy tolvaj, aki
igazán távol került hazulról. Az otthoni édes nyarak vágya egy
pillanatra sem apadt benne, még a legkeményebb angol teleken
sem.
Hirtelen puha földszórás
csorog végig a papíron, Erwin kezének éle végigsiklik rajta,
elkenve kicsit a tintát. Meglepetten és riadtan kapja fel a
fejét.
– Remélem, nem megszabadulni próbáltál tőlem –
mondja Levi, a hangja tisztán cseng, akár a reggeli harangszó, az
alakja áttetsző, de a fekete, forrongó felhőtől szabad. Nem
mosolyog, de Erwin kiolvassa a tekintetéből a meleg élvezetet,
éppen úgy, mint álmában. – Nagyon csalódott lennék.
–
Nem – feleli Erwin egy pillanattal később, döbbenet és valódi
öröm szivárgó hullámaiban fuldokolva. – Persze, hogy nem.
–
Jó – helyesel Levi, és az egyik szék az asztal mellől magától
mozdul; egyhangúan ücsörög, aztán kinyúl és a kezét Erwinére
préseli. A súlya elenyésző, de valóságos, gondolja Erwin, noha
még mindig látja a saját ujjait Levi-on keresztül.
– Hadd
meséljem el – mondja Levi –, hogy hol születtem. Kezdheted
onnan.
VÉGE
Ígértem egy jóóó hosszú kommentet, de még csak most sikerült géphez kerülnöm. (Minden érzést mélyen a szívembe zártam és most kiengedem őket)
VálaszTörlésErwin jó apuka lenne ;__; és és és.... szeretik egymást még mindig, de fáj, hogy ennyire életszerű az egész :') "Amin keresztül tompítva prózába szűrhetné ezt a nyomasztó emberi létet" oké, ezt vagy 3x elolvastam, hogy úristen, hogy tudsz ennyire szépen fogalmazni fordítás közben (mint azok a káromkodások..hmm...)
Annyira átérzem Erwint, hogy tök jól tudna szocializálódni, de nincs kedve :')
Annyira faszául be lehet rendezni egy ilyen hatalmas házat, és minden annyira ódonnak és réginek tűnik... és igen ezt most úgy írom, mintha ott lennék és igen, ott is vagyok, mert egy olyan Living and the Deads-es házat képzelek oda, csak 3x nagyobbat XD
Persze, egy ekkora házban ne legyen áram még... Mert milyen jó ötlet egyedül lakni ott... Ahogy ott van, feketén a sarokban, mint egy hatalmas penész folt, egy pillanatra én is magam mögé néztem XD egyetértek Erwin tervével, a "fuss és talán túléled" nevűvel XD faszom sem maradna ott XD
Igazán erős képzelőereje kell, hogy legyen, hogy ezekután meg tudja magát győzni, hogy tévedés volt az este XD
Megint történik valami furcsaság, mire mi az első gondolata? Hogy ne az új tányérok legyenek XD imádom
és és és.. nem tudja elkapni a seprűt ;__; és megnyugszik ;__; és bocsánatot kér ;__; megköszöni és elköszön tőle XD Erwin és a halál nyugalom XD
a törött tányérok a szellem véleményét fejezik ki XD a sár miatt meg egy fejre állított széket kap XD
Ééééés elkezd hozzá beszélni ;__; <3 pedig nem 100% hogy ott van vele...Levi....Levi...Levi ;__; végre tudjuk a nevét, amit én tudtam, csak ők nem tudták, és azt sem hogy én tudom, szóval ez... hagyjuk XD
Erwin szájából a 'nem vagyok őrült" őrülten hangzik XD
Mikének mekkora jó munkája van már :D Egy icipici szellem :') Tetszik, hogy nem érzi helyesnek, hogy megírja a történetét... Utálom, hogy így kellett meghalnia ;__; És írni kezd, ahogy megkapja az engedélyt ;__; Megpróbálta elsöpörni a haját és, itt csak a szívem szakad bele
ÉS ELMOSOLYODIK ;--------------;
Az az álom is egy kés döfés a szívembe :')
És elmegy a fához és megtalálja és emlékek és fáj...
Újra temeti és fát ültet, hogy megvédje őt ;__;
Amikor bemegy a házba és visszanéz, hogy a sarat behordta és felnevet... és...és... Ahj már, miért ilyen szép?
"Remélem, nem megszabadulni próbáltál tőlem" *instant cry*
Elmeséli neki az életét, és azt hiszem, hogy megint csak összegömbölyödve sírni akarok X"3
A legrosszabb, hogy amúgy ezt a ficet, legalább 8x elolvastam már, mióta feltetted, ddeeee, valahogy csak egyszer jutottam el addig, hogy elkezdjem a kommentet írni... Ez volt, pontosan március 13.án XD aztán apa felállított a géptől és azóta csak szemeztem, hogy újra el kéne olvasnom, de most, hogy már jobban megismertem őket, vagyis, hogy megint újranéztem az első évadot és befejeztem a másodikat is, ott tartok, hogy ez a fic egyre csak jobban és jobban fog fájni :"D Köszönöm, hogy lefordítottad, ezekért a ficekért élek XD
(Ui.: Kérek még fordításokat, meg úgy ámblokk irományokat tőled ;__; Köszi, hogy ismét megölted a lelkem egy fandommal)
Te nem vagy normális, hát mi EZ!
TörlésNekem amúgy több fenntartásom van Erwin apai ösztöneit illetően, mint az indokolt, meh.
Azért nem megy mondat adott fejtörést menet közben, bc I'm not good with this shit at all. Néha nagyon sokat segített a házzal kapcsolatban, hogy én már jártam ilyen kúriában korábban és nagyjából tudom, hogy mi merre, de jah, valahogy annyira Living and Deads hangulata van az egésznek, hogy fordítás közben gondoltam rá,hogy újra nézem az egészet.
Én ezt először hajnali három körül olvastam vaksötétben és nem kicsit szartam össze magam az árnyékoktól a szobámban. Csak mondom.
A tányérok annyira abszurd módon emberi gondolatok voltak, hogy nem bírtam nem nevetni rajta, pedig a kontextus nem is engedte a nevetést.
Amiatt a fürdős jelenet miatt akartam görcsösen és minden porcikámmal lefordítani és esküszöm, hogy nem sikerült átadnom azt, amit ott éreztem.
Hát egyébként imádom, hogy morális kérdések merülnek fel és dőlnek el egy szellemmel kapcsolatban. :DD
NÉGYSZER bőgtem ezen a ficen, mert négyszer olvastam, ami mindent elmond. Egyszerűen a szívembe szúrta magát a rohadék és ott is marad örökre, mert ha rágondolok elkap a sírógörcs.
Köszönöm, hogy tartottad bennem a lelket és ekkora batár kommentet írtál, nem ígérek semmit fordítás terén, de próbálkozom. <3 <3 <3
Kedves Kija!
VálaszTörlésNe haragudj, hogy ezt mondom, de csalódtam benned. A történet sok kívánni valót hagy maga után. Éretlen, nincs kidolgozva, a karakterek nem életszerűek, olyan tessék-lássék próbálkozásnak tűnik. Nem biztos, hogy erőltetni kéne az írást, blogolást.
Üdv, Elise Glenn
De legalább ne lennél akkora balfasz, hogy egy fordításhoz másolod be ezt a szart.
TörlésKija drágám!
VálaszTörlésElise sok blogon megjelent pont ugyanezzel a megjegyzéssel (oké, néha egy-egy szót felcserélt), hogy elvegye a kedvét másoknak az írástól, blogoskodástól. Így ennek megfelelően kezeld őt, és ne vedd magadra egy szavát sem <3
Abeth! (~ ̄³ ̄)~
TörlésAzonnal leesett, hogy troll, mert tipikus sablonszöveg,ami semmit nem mondd el a ficről, kár volt szerencsétlennek energiát fektetni bele.
Köszi, hogy szóltál ꒰⑅ᵕ༚ᵕ꒱˖♡