Bad Habits~

 

Fordítás! Az eredeti mű a zseniális bloodsvgarr munkája, itt megtaláljátok: Bad Habits || Soukoku || +18 || Sugar Daddy Dazai/Collage Student Chuuya || Slowburn || regény

1. fejezet - Apád tudja?

– … és ne kezdj semmi verekedést, rendben? Többé már nem vagy gyerek, az egyetemek komolyan veszik az ilyesmit.
Chuuya grimaszol, azt kívánva, bárcsak ne lenne ilyen hangos az apja. Igazán nem akarja, hogy úgy ismerjék meg, mint a “kölyök, aki bunyókat kezd”, főleg mivel senkit nem ismer még a Keio Egyetemen. Nem akar rossz hírnévvel indítani.
De mivel kihangosítóra rakta az apját (mert Chuuyának csak két keze van és jelenleg elfoglaltak azzal, hogy fogják az egyik dobozt, amiben költözik), és van két másik ember is a folyosón, akik máris furcsán bámulnak rá... talán máris túl késő.
A csípőjével löki be a lépcsőház ajtaját a szemeit forgatva. – Nem fogok, apa.
A miheztarás végett: Chuuya nem kezdeményezi a verekedéseket. Befejezi őket. Mindenki, aki valaha verekedésbe keveredett vele megérdemelte, vagy kiprovokálta valahogy.
A léptei hangosan visszhangoznak a lépcsőházban, részben elnyomva az apja hangját, aki folytatja. – Tanulj keményen és gyakran! Tanulmányok kimutatták, hogy a magolás sosem működik, tudod. És csináld meg a feladataid, amint megkapod őket, mert mindig úgy tűnik, még van időd, de mielőtt észrevennéd máris kihagytál néhányat és felhalmozódnak...
Megérezvén, hogy Rimbaud nagy tirádára készül, Chuuya félbeszakítja. – Így lesz, apa. Tudom, hogy hogy osszam be az időmet.
Hosszú csend következik, ami elmondja, mit is gondol pontosan Rimbaud erről a kijelentésről, de szerencsére elengedi.
Nos, legalábbis elengedi egy másféle kioktatás kedvéért. Chuuya hálás, amiért Rimbaud-nak fontos megbeszélése van, amit nem hagyhat ki, és ami miatt nem kísérhette el Chuuyát a beköltözéskor. Ha így lett volna, talán hatalmas hűhót csapott volna és mindenki előtt zavarbahozta volna. Örökké úgy ismerték volna, mint a srác, akinek az apja könnyes, érzelmi összeomlást kapott az iskola előtt, és Chuuya nem akarja ezt. Inkább ismerjék meg úgy, mint a srác, aki bunyókat kezdeményez.
Nem mintha nem értékelné, mennyire szereti őt az apja és mutatja is ki minden nap. Csak... hatalmaskodó.
Többnyire azért, mert a nővérei körül nem köröz ugyanannyi oltalommal. Chuuya érti... ő a baba, az egyetlen fiú és a gyerekkora nem volt könnyű... de attól még egy kicsit idegesítő és egy kicsit nem fair.
– Ha megérkeztél a szobádba, pakolj ki, még az első napod előtt! És barátkozz össze a szobatársaddal, különben az év szívás lesz...
Chuuya megint megzavarja, ahogy igyekszik kinyitni az emeletéhez tartozó ajtót úgy, hogy mindkét keze foglalt. A vonata késett, szóval később délután van, mint ahogy a többi diák megérkezett. A lépcsőház őt leszámítva üres. – Tudom, apa. Tudok vigyázni magamra, tudod?
Elfojtott hang érkezik a vonal másik oldaláról, aztán az apja nagyon apró, nagyon vaskos hangon annyit mond: – Tudom, Chuuya.
Francba, most rosszul érzi magát.
Sóhajt és ellenőrzi a szobaszámot haladtában. Az A5158-as szobában van idén és elég szerencsés volt ahhoz, hogy az ösztöndíja elég legyen egy kétszemélyes szobára. Sokkal jobb, mint egy háromfősben lenni. – Ne aggódj annyit. Jól leszek, ígérem. Kouyou és Kyouka is jól vannak és miattuk nem aggodalmaskodsz ennyit.
Rimbaud szusszant. – Kyouka a Tsubakára ment, szóval még mindig haza tud jönni hétvégére, Kouyou pedig nem hagy legyeskedni.
Ez igaz. Kouyo egymagában egy természeti erő és, ha azt gondolja egy pillanatra is, hogy Apa ugráltatni akarja, vagy valami olyat akar tőle, amit nem akar megcsinálni, akkor szándékosan a saját újtát fogja járni és azt csinálni, amit akar.
Ez okozott néhány problémát a felnőtté válásában. Azóta megkomolyodott, karriert épített, de még mindig van néhány történet a szülővárosukban, ami azzal kezdődik, hogy “az a vörös lány...”
Ami igazán kínossá tette Chuuya életét, hogy a hasonló történetekhez társították. (Nem mintha a saját viselkedésével az ellenkezőjét bizonyította volna, de azért... Most már van néhány történet, ami azzal kezdődik, hogy “az a vörös fiú...”)
Mellesleg Chuuya az utolsó gyerek, aki elhagyja a fészket, szóval érthető, hogy az apja valamiféle szülői gyászt tapasztal és kompenzálásul legyeskedik.
Csak egy kicsit idegesítő.
Felsóhajt, végre megtalálta a kijelölt szobáját. A folyosó közepén van, és az ajtó alól kiszűrődő fényből ítélve valaki már van odabent. – Most mennem kell, apa. Később beszélünk, rendben?
– … Rendben. Légy jó, és ígérd meg, hogy hívsz, ha szükséges. Akármikor szükséged van rá. Akkor is, ha csak hiányzom.
Elfojt egy újabb sóhajt. Még, ha nem is gyerek többé, ez az első alkalom, hogy hosszabb időre távol van a családjától, szóval értékeli a megnyugtatást. Egy kicsit. – Ígérem, apa. Szia, szeretlek.
Maga és a fal közé szorítja a dobozt szabaddá téve az egyik kezét, hogy bonthassa a vonalat mielőtt az apja találna bármit, amivel elnyújthatja a beszélgetést. Az az ember tud beszélni. Csoda, hogy Chuuya egyáltalán megtanult beszélni, amennyire a családtagjai szeretik hallani a saját hangjukat.
Mélyet sóhajt és felkészül a találkozásra az új szobatársával. Sosem volt szégyellős vagy szorongó, de van néhány ember, aki nem bírja a hangos, féktelen természetét, és nem akarja megsavanyítani a kapcsolatát a szobatársával már a legelején. Mellesleg fogalma sincs, milyen emberrel fog találkozni, szóval a legjobb, ha felkészül mindenre.
Kinyitja az ajtót--
És azonnal rájön, hogy az ő 'hangos, féktelen' természete nem fog problémát jelenteni, mert a kollégiumi szoba fele máris úgy néz ki, mintha egy rohadt bohóc körbeokádta volna. Szó szerint. Vörös, kék, zöld, az ágynemű, táskák és nippek mind a szivárvány színében pompáznak. Szó szerint minden, amit a szobatársa birtokol ragyogó színű. Nincs harmónia vagy ok, kizálólag a színek bősége, mintha Chuuya a cirkuszba költözött volna. Rémületére, fakó, vékony hangerőn még cirkuszi zene is szól a szobatársa telefonjáról.
Mégis kivel fog együtt élni??
Az említett szobatárs lábujjhegyen áll az ablak közelében és egy orosz banda poszterét tűzi fel éppen. A hajfonata hosszú és fehér, mögötte himbálózik, amikor megmozdul, és magában motyog.
Chuuya megköszörüli a torkát kínosan forgolódva az ajtóban. – Uh, szia? Azt hiszem, én vagyok a szobatársad.
A srác felsikít, egy kicsit túl meglepettnek hangzik, Chuuya csendes üdvözléséhez képest. Össze-vissza csapkod, a kékes szürke szemei tágra nyílnak a sokktól. Függőleges heg van a bal szeme körül, észrevehető annak ellenére, hogy régi sérüléshez méltóan halvány.
Van egy feszült pillanat, mikor végigmérik egymást, mindketten bizonytalanok és meglepettek a másik látványától.
Szinte bizalmatlanok.
Aztán a srác arca valamicskét mániákus vigyorba reped, ahogy a lábujjain pattog, mint egy izgatott gyerek. – Szevasz! Nikolai Gogol vagyok!
Chuuya kiereszti a levegőt, fel sem fogva, hogy eddig visszatartotta. Beljebb lép a szobába és a szabad ágy felé veszi az irányt. Néhány dolog átlépte a határt a szoba 'ráeső' részén, de egyelőre nem annyira aggódik miattuk. Amúgy is egy rakás cuccot otthon hagyott. – Hé, Nakahara Chuuya vagyok. Csak szólíts Chuuyának.
– Oké! Kell segítség bepakolni a cuccaidat? Van még dobozod?
Ettől Chuuya egy kicsit elbizonytalanodik, mintha valami különc lenne, akinek nincs semmije, de megoldja egy vállrántással. – Nem, ez minden.
Egy közepes méretű doboz és egy hátizsák megtömve a legtöbb ruhájával. Ennyit hozott magával, hogy órákra lakjon az otthonától. Ennyi helye volt, mert egyedül kellett vonatoznia, mert az apja nem hozhatta el kocsival. Még egy ok, amiért megbánta, hogy még nem tanult meg vezetni.
Chuuya sosem volt csendes, de úgy tűnik Nikolai amúgy is magához ragadja a legtöbb beszélgetés fonalát, hangosan locsog, miközben Chuuya kipakolja a legtöbb holmiját.
Bedugja a laptopját és hagyja tölteni, szóval még be tudja fejezni a regisztrációt az óráira délután. Egy korábban kapott e-mailben azt írták, hogy be kell jelentkeznie az egyetem hálózatára még mielőtt az órák megkezdődnek.
– Szóval idevalósi vagy, vagy új vagy Yokohamában?
Chuuya a komód ráeső felére dobálja a ruháit megígérve magának, hogy később beakasztja őket az apró szekrénybe. – A szüleim Tsubakában laknak. Most vagyok először Yokohamában.
Nos, ez nem pontosan igaz, de korábban csak az apját kísérte el üzleti útra vagy városnézésre, ami nem jár ugyanazzal a tudással, mint itt élni. Nagyon is valódi értelemben, nem tud szinte semmit Yokohamáról, a történeteken kívül, amiket meséltek neki. Gyakorlatilag túrista.
– Oh! Én már néhány hete itt vagyok. Korán beköltöztem, tekintve, hogy Oroszországból jöttem. Körbevezethetlek, ha szeretnéd! – Nikolai izgatottnak hangzik a lehetőségtől, a vigyora kiszélesedik.
Egy külföldi, nemzetközi diák ajánlja, hogy körbevezeti a városban. Kissé megalázónak érződik, és Chuuya büszkeségének egy része szeretne nemet mondani, hogy majd felfedezi magának...
Aztán eszébe jut, hogy maga is szinte külföldi diák jelenleg, és míg az excentrikus szobatársa talán nem lenne az első választása barátok terén, talán az sem lenne jó ötlet, ha elidegenítené és hát...
Chuuyának szüksége van barátokra, mert nincs senkije Yokohamában. Az összes középiskolai barátja a Tsubaka Egyetemre ment, mert közelebb van, vagy Tokióba mentek, mert az sokkal érdekesebb. Néhányan nemzetközi egyetemre mentek a tengeren túlra.
Ő volt az egyetlen, aki a Keiót választotta, és mivel az apja ennyire túlféltő...
Nem ismer senkit Yokohamában. Eg nagy szeletet kezd az életében, valamit, ami megalapozza a jövőjét, amire eddig várt és évekig dolgozott érte, és teljesen egyedül van.
Izgalmas... és ijesztő. Még Chuuya is, aki büszke magára a vakmerőségéért, egy kicsit szorong.
Csak egy egészen kicsit, amúgy.
Bólínt, elővesz egy képkeretet és az új komódjára rakja. Nem nézi túl sokáig, mert lehangolt lesz tőle, de...
Néha szereti nézni az anyját, mint egy emlékeztetőt.
– Ja, az éppenséggel király lenne. Tudok vonattérképet olvasni, de egyszerűbb lenne, ha tudnám, hova megyek. – Nem mintha Chuuyának annyi helyre kellene mennie a campuson kívül, de jó lenne. Utál eltévedni.
Nikolainak végre sikerül feltűznie a posztert egy győzedelmes kiáltással. – Aha! Éppenséggel összefutok néhány haverommal vacsorázni. Jöhetsz, ha szeretnél.
Mi, most? Egy hosszú, búcsúzkodós nap, zsúfolt vonaton zötykölődés és a csomagjai campusig vonszolása után? Fáradt, koszos...
A gyomra pontosan ebben a pillanatban hangosan megkordul, amitől Nikolai ajkai élvezettel rándulnak meg.
… és éhes. Reggel óta nem evett és az is csak kapkodós volt.
A regisztrálás az órákra várhat. Majd befejezi, ha visszaért és talán az olvasmányait is elkezdi az órákhoz. Jelenleg a vacsora tökéletesen hangzik. – Nagyszerű. Van időm megmosakodni előtte?
Mert koszosnak érzi magát a vonattól, és, ha új emberekkel fog találkozni, akkor át akar öltözni valami jobba, mint egy bő farmer és a legrongyosabb cipője. Az első benyomás számít.
Nikolai bólint. Amúgy nem is néz rá az órájára vagy telefonjára, szóval vagy nagyon magabiztos, vagy nem aggódik a késés miatt.
Akárhogy is, Chuuya olyan gyorsan tisztálkodik, ahogy csak tud. Szerencsére tábla mutatja az utat az egész emelet által használt közös zuhanyzókhoz. Undorító, és máris hiányolja az otthoni zuhanyt, de jobb mint sok másik kollégium, amikben nyilvánvalóan az egész épület egy zuhanyzón osztozik.
Felírja magának, hogy szerezzen be valami zuhanycipőt azért. Sosem tudhatod, milyen gusztustalan emberekkel kell osztoznod a fürdőn, és inkább nem akarja megtudni.
Hagyja magától megszáradni a haját és göndörödni, sötét farmerbe és szürke pólóba bújik. Egy kicsit egyszerűbb, mint amit normális esetben választana, de az apja meggyőzte, hogy hagyja otthon a legtöbb “bizarr” ruháját, mert 'jó benyomást akar kelteni, nem?'
A vörös dzseki azért pontosan illik hozzá, bomber stílus, kicsit több mint szükséges cipzárral és lógó lánccal. Elég megfoghatatlan ahhoz, hogy átnézzenek rajta, ha nem figyelnek eléggé, de elég egy kinyilatkoztatáshoz.
Mire visszaér a szobájába, Nikolai valami élénkebbe öltözött, az ingje a szivárvány minden színében ragyog. Chuuya egyébként ezt jelnek veszi a meleg-kommunikáció másfajta formájára, de kombinálva a háremnadrággal, aminek egyik szára csíkos, a másik sima fehér...
Egészen biztos benne, hogy Nikolai csak az 'orosz bohóc' energiát közvetíti.
– Kész vagy? – Nikolai izgatott vigyorral az arcán pattan fel, amikor meglátja.
Chuuya meglepetten pislog, mert őszintén nem számított ennyi lelkesedére, főleg nem valakitől, akit most ismert meg. Általában ő az, akinek 'túl sok energiája' van, szóval furcsa a befogadó oldalon lenni.
Jó dolog egyébként ennyire rögtön boldogan fogadva lenni. Elcsendesíti egy részét, amiről még azt sem tudta, hogy aggódik. – Ja, kész vagyok. Hova megyünk?
Nikolai kiveszeti az ajtón, alig hagyva időt, hogy Chuuya a zsebébe süllyessze a tárcáját. Nikolai panaszkodva bezárja maguk mögött az ajtót. – Oh, itt a kulcsod.
Chuuya összevont szemöldökkel csippenti az ujjai közé a felkínált kulcsot. – Azt hittem, el kell mennem az irodába, hogy megkapjam a saját példányom.
Nikolai büszkén vigyorog rá. – Általában igen, de ismerem az irodasegédet, szóval hagyta, hogy eltegyem az extrát, amíg megesküdtem rá, hogy később odaadom neked.
Chuuyának ötlete sincs, hogy miért csinálna ilyet, de biztos. Legalább nem kell még egy utat tennie az irodába is, akkor. Zsebre teszi a kulcsot és követi Nikolait, aki nagy léptekkel szeli a lépcsőházat, teljesen figyelmen kívül hagyva a liftet.
Elhaladnak néhány diák mellett, akiknek Nikolai lelkesen integet és köszönést kiált.
Chuuya nem szégyellős vagy könnyen megijeszthető, bármiről legyen szó, de kezdi úgy érezni, a szobatársa ismer mindenkit. Ő maga közepesen népszerű volt a középiskolában, de nem ezen a szinten.
Odakint a campus inkább üres, csak egy maroknyi diák köröz az udvaron. A legtöbbjük könyveket dédelget vagy nehéznek tűnő hátizsákokat, egyértelműen készen arra, hogy megkezdődjenek az órák.
Fejben felírja magának, hogy szerezze be a könyveit később.
Nikolai a Tamachi vasútállomásra vezeti egész úton locsogva. Alig hagyja Chuuyát szóhoz jutni, ami rendben van, mert el van foglalva azzal, hogy megjegyezze az utat az állomásig ahhoz, hogy egy jót beszélgessen.
– Remélem, szereted a tengeri herkentyűt, mert azt fogunk enni. Mondanám, hogy változtathatunk, ha nem szereted, de Shuuji és Yuan évek óta herkentyűt akarnak és, ha nem kapják meg ma, morcosak lesznek – mondja Nikolai leügetve az állomás lépcsőjén.
– Ne aggódj, imádom a tengeri kaját.
Nikolai sugázik, ahogy a terminálba csúsztatja a vonat kártyáját. – Nagyszerű! Már mondtam nekik, hogy jössz, szóval várnak minket. Azt mondták, szereznek asztalt.
Hány emberrel fog találkozni ma? Azt mondta 'barátok', többes számban, de semmi egyéb információt, szóval fogalma sincs, hogy két emberrel találkozik vagy tízzel. Bulizni fognak?
A vonat meglepően zsúfolt ebben a napszakban, egymásnak préselik őket az egyik ajtó közelében. Chuuya a fal közelébe ékeli magát, találva magának egy helyet távol a tömegtől. Nikolai elég feltűnően kilóg a több mint száznyolcvan centijével, enyhén kényelmetlennek tűnik a helyzete a tömegben. A sokkal alacsonyabb lányok inkább a könyökébe kapaszkodnak a túl magas kapaszkodó helyett.
Chuuya zaklatottan fújtat, próbálván nem vihogni. Az alacsonyságnak nem sok előnye van, de néha, nem mintha Chuuya valaha is hangosan elismerné, az ő kedvére játszik.
Nikolai elmutogatja neki, hogy a második megállónak leszállnak, tátog valamit, ami túl halk ahhoz, hogy Chuuya meghallja a nyüzsgésen és az állomás zúgásán túl.
Az étterem ahova mennek csak néhány tömbnyire van, de Chuuya arra szánja az időt, hogy az idegességét fokozatosan növelje.
A legtöbb emberrel, akivel élete során találkozott volt valami közös tulajdonsága. Iskola, az apja barátai, szomszédok, a barátok barátai. Mindig volt egy közös szál, valami, amihez viszonyíthat és ami összeköti őket.
De az egyetlen közös az emberekben, akikkel találkozni fog, Nikolai, akivel nagyjából egy órával ezelőtt találkozott. Ez az egyetlen, amit tud, legalábbis.
Mi van, ha nincs bennük semmi közös? Mi van, ha kínos lesz és ő csak egy harmadik kerék lesz, akit Nikolai magával rángatott?
Mi van, ha furcsa?
– Itt is van! – mondja Nikolai hevesen, egy közepes méretű épület felé bökve, amin neon fények hirdetik, hogy 'HARU'S SEAFOOD AND SUSHI'.
Egyszerű, egyenesen lényegretörő, aranyos.
Csak néhány ember várakozik odakint, szóval szerencsére nem bámulják meg túl sokan, ahogy Nikolai figyelmen kívül hagyja a sort és az étterembe masírozik Chuuyával a sarkában.
Belül meleg van és finom illatok keringenek. Eléggé tömött, hogy néhány embernek állva kelljen várnia a rendelésére, lustán beszélgetve egymással. A sürgölődés hangja teljesen megtölti a helyet az étteremben.
Chuuya megbotlik, amikor Nikolai karon ragadja, és az étterem egyik távolabbi sarkába rángatja az egyik hátsó asztalhoz.
Hárman már ülnek ott: két fiú és egy lány. A lány háttal ül, rózsaszín haja meginog, ahogy élénken magyaráz a vele szemben ülő fiúnak, aki láthatóan vitázni akar.
A másik srác viszont...
A közeledtükre felnéz, és Chuuya úgy érzi, a barna szemek úgy bámulják, mint egy ökölcsapás.
Chuuya látott már aktraktív embereket korábban, tévében vagy a közösségi médián. Ismert embereket, akiket elfogulatlanul attraktívnak címkézett volna...
De egyiküknek sem volt aranybarna szeme és apró, hamis mosolya vagy figyelték őt érdeklődve, ahogy közeledik.
Chuuya sarokba szorítva érzi magát, küszködik a légzéssel a bámuló tekintet súlya alatt, felbotlik a saját lábában.
Istenem, még a saját arcát is érzi felforrósodni, és máris hülyét csinált magából. Hogyan maradhatna nyugodt az egész vacsora alatt, amikor úgy érzi, barna szemek látnak közvetlenül a lelkébe?
Szerencsére Nikolai megmenti a napot – megint – integetéssel és kiabálással. – Helló, srácok!
A lány végre megfordul, az arcán üdvözlő mosoly játszik. Kifújja a fufruját az arcából, felfedve a szemeit, amik inkább tűnnek lilának, mint kéknek. – Ha ez nem a kedvenc bohócunk.
Nikolai kihúzza magát, ahogy egyértelműen nem veszi sértésnek az üdvözlést és szertatásosan előre vezeti Chuuyát.
A box közepére csúszik, és igen, talán jobban szeret a szélen lenni, de túl ideges, hogy ellenkezzen, és Nikolai bepréseli magát mellé, mielőtt meggondolhatná magát.
– Te biztosan Chuuya vagy, igaz? – kérdezi a lány, elhúzva a fejét. – Yuan vagyok.
Chuuya apró mosollyal biccenti meg a fejét. – Szia. Örülök a találkozásnak.
– Ez itt Shirase – mondja Yuan keresztülbökve az asztalon az ezüsthajú fiú felé, akivel korábban beszélgetett. A srác elővette a mobilját és tétován int egy elismerőt Chuuya felé miközben viharosan gépel.
– És ő--
A másik fiú, a barna szemű, akinek Chuuya gyakorlatilag érzi a lélegzetét, kedélyes ragyogással szakítja félbe. – Shuuji vagyok.
Shuuji. Még a neve is édes.
Shuuji kirázza a sötét haját a szeméből, vakító vigyort vet Chuuyára, csupa fehér fog, ami újra valami olyasmi ütést mér rá, amire nem számított, kúszva szedi össze az önkontrollját, mielőtt valami olyan hülyeséget motyogna, mint 'oh istenem, dögös vagy--'
– Hé – mondja, próválva lazát játszani, habár félig-meddig meg van győződve róla, hogy az egész asztal hallja a zakatoló szívverését. – Chuuya vagyok.
– Chuuya – ismétli Shuuji lassan, mintha a nyelvén ízlelgetné a nevét, és Chuuya arca lángol. – Szép név. Tetszik.
Chuuya erőszakkal szakítja el a pillantását az ajkairól. – Ó, kösz. N-nekem is tetszik a tiéd.
Hülye. Miért kezdett habogni, kínos összevisszaságban most, amikor nyugodtnak és nyájasnak kell maradnia? Miért botlik meg a nyelve, mikor Shuuji nem csinált semmit, csak bemutatkozott?
(Habár még mindig bámulja Chuuyát, a tekintete lassan végigvándorol a vonásain és még lejjebb a vállaira. A pillantása olyan, mint egy billog, nehéz és éget.
Kis, önelégült vigyor költözik az arcára.)
– Rendeltünk nektek, srácok, remélem, nem baj – mondja hirtelen Yuan, majdnem kiijesztve Chuuyát a helyéről.
Nikolai bólint, és Chuuya kezdi érteni, miért választotta a külső ülést, mert folyamatosan fészkelődik. Dobol a lábával, az ujjaival a térdeit ütögeti, forgolódik a székén. Úgy látszik, nyugton ülni egy kínzás számára.
– Van egy kicsi mindenből, szóval csak válogasd ki amit akarsz, Chuuya.
Ó, persze, ez jól hangzik. Válaszra nyitja a száját, de Shuuji még előtte megszólal.
– Megehetitek a rákot, amúgy. Apám mindig azt eszi, igazából elég undorító. Rosszul leszek tőle.
Shirase felhorkant és végre félreteszi a telefonját. Csípkelődve vállon löki Shuujit. – Ne kezdj újabb panaszáradatot apádról.
Shuuji elpirul, egyértelműen zavarban van és a válasz lökése kicsit nyersebb, mint amilyennek lennie kellene. Azért ejti a témát, és visszafordul Chuuyához. – Szóval... hogy találkoztál Nikolaijal?
Chuuya az asztal alá húzza a kezeit, a dzsekije szélével babrál, hogy eloszlassa az ideges energiáit. – Igazából szobatársak vagyunk.
Shuuji szemei felragyognak. – Ó, tényleg? Azt hiszem, akkor többet foglak látni, huh? – mondja, ahogy sokatmondó vigyorral kacsint rá.
Chuuya észre sem veszi, túlságosan elfoglalt, hogy mentálisan felspanolja magát, mert általában nem ilyen. Általában nem ilyen szégyellős, vagy szorongó, vagy ideges. Aha, talán csak az az oka, hogy most költözött külön először életében, vagy annak a ténye, hogy egy helyes srác méregeti...
De ez nem tetszik neki. Nem akar valami szégyellős, ideges srác lenni, úgy viselkedni, mint egy romantikus manga félénk főhőse.
Mindig is akaratos és makacs volt – Apa azt mondja, ez öröklődik a családban, az anyja volt ilyen – szóval miért érzi úgy, hogy hirtelen az összes bátorsága dezertált?
Játszd meg, amíg meg nem szerzed, emlékezteti magát Chuuya.
Félresöpri az idegességet, ráér megküzdeni vele később, kihúzza magát ültében, próbálja leutánozni az érzést, ami átjárja, mikor annyira fel van tüzelve adrenalinnal, hogy úgy érzi, semmi nem érintheti meg.
Csak egy pillanatig működik, de elég ahhoz, hogy Shuuji szemébe nézzen és azt mondja: – Talán, ha szerencséd van.
Az aranybarna szemek megvillannak, mintha Chuuya sokkal érdekesebb lenne most, mint egy perccel ezelőtt volt, újabb izgatott remegést küldve Chuuya gyomrába.
Mellette Yuan puhán undorodó hangot hallat. – Fiúk, ne a kajám fölött.
Shirase kinyitja a száját, hogy közölje, még nem kapták meg az ételüket...
Éppen ebben a pillanatban a felszolgáló, egy zaklatottnak tűnő barna, leteszi a tényérokat eléjük az asztalra néhány extra tényérral egyetemben. Csak addig marad, míg vizet tölt az újonnan érkezetteknek és elsiet, mikor nem kérnek semmi mást enni vagy inni.
Yuan felvont szemöldökkel mered Shirase-ra, kihívóan, hogy mer-e bármit is mondani és elképesztően önelégültnek tűnik, mikor a fiú becsukja a száját.
Nikolai rögtön beletúr, felhalmozza a tányérját kajával és olyan étvággyal fal fel mindent, ami több napos éhségről árulkodik.
Chuuya megvárja, míg a többiek kikapkodják a kedvenceiket, csak utána válogat ki néhány darabot magának. Elvesz néhány rákot, mivel Shuuji azt mondta, neki nem kell. Nem a kedvence – és talán nyilvánvalóan nem is szereti annyira, mint Shuuji apja -, de nem fog panaszkodni a kajára, nem akkor, amikor ennyire éhes.
Yuan némi rizst lapátol a szájába. – Szóval... te is a Keióra jársz?
Chuuya bólint és lenyeli, ami a szájában van. – Aha. Mérnöknek tanulok, habár apa azt akarta, hogy orvos legyek.
Hevenyészett tósztra emelve egy darab garnélát Yuan azt mondja: – Ja, én is.Okozzunk csalódást a szüleinknek megint.
Shirase gyors tisztelgésre emeli a tálját, noha egy pillanatra sem fejezi be a falást. Semmi ítélkezés, de a festett ezüst hajával és a számtalan piercinggel a füleiben erősen a “csalódás” kategóriában helyezkedik el, legalábbis Chuuya apja szerint.
Chuuya egyszer megpróbálta kiszúrni a saját fülét egy biztosító tűvel és egy darab jéggel. Szerencsére az apja rányitott, mielőtt megtehette volna – egy áldás, mert az ilyen piercingek hajlamosak kíméletlenül elfertőződni –, és lefolytatott egy egész órás kiborulást arról, Chuuya hogyan keveredhetett rossz útra és egy reggel arra fog ébredni, hogy a fia arcával lesznek kiplakátolva a hírek, amiért kirabolta a helyi kisboltot.
(Csak a rend kedvéért, Chuuya soha nem lopott el semmit és késztetést sem érzett rá, hogy megtegye, nem mintha Rimbaud-t érdekelte volna)
Shuuji önelégülten dől hátra a székében. Felkap egy darab rántott makrélát, közelebbről áttanulmányozza miközben kárörvend. – Én üzletet tanulok. Egy nap majd átveszem az apám vállalkozását. Sokkal jobb és egyszerűbb, mint orvosnak lenni.
Azzal beleharap a halba, elégedetten csámcsogva.
Mellette Nikolai hátradől és szórakozottan dörzsöli a hasát. Már eltakarított egy tányért és abból ítélve, ahogy az asztalon szétterülő tányérokat méregeti arra készül, hogy szed magának még egy kört. – A szüleim nagyon büszkék rám, nem számít, mit tanulok. Le vannak nyűgözve, hogy bekerültem a Keióra.
Nos, nagyon jó neki, Chuuya némán zsörtölődik a rizsét böködve. Próbál nem savanyú lenni miatta, de néha úgy érzi, az apja összes reménye és álma az ő vállán nyugszik.
Mint a legfiatalabb, valahogy jobbnak kellene lennie a testvéreinél – mindkettőnél, akik meglehetősen sikeresek, Kouyou-nál, aki a saját cégét vezeti és Kyoukánál, aki jó úton halad a divattervező diplomája felé, fél lábbal egy gyorsan növekvő ruhacég ajtajában.
De egyik sem az, amit Rimbaud várt tőlük, és miközben boldog, hogy találtak olyan karriert, ami boldoggá teszi őket...
Vannak... elvárásai. Elvárásai, amik most Chuuya vállát nyomják, mert ő a legfiatalabb, ő az utolsó esély arra, hogy Rimbaud kapjon egy orvost vagy egy ügyvédet a családba.
Félreértés ne essék, az apja szereti és azt akarja, hogy boldog legyen...
De néha olyan, mintha a cipő, amibe Chuuyának bele kellene nőnie óriásokra lenne tervezve.
Ezek miatt az elvárások miatt vették fel a Keióra, mert kiskora óta szétdolgozta a seggét azért, hogy megkapjon minden elérhető ösztöndíjat – mert egy egyedülálló apa harmadik gyerekekért alig érte el a középosztályt, ami azt jelenti, hogy teljes egészében képtelen lenne finanszírozni az egyetemet – és mivel vannak ambíciói...
Néha ettől céltalannak érzi magát és elveszettnek, mint aki nem igazán tudja, hogy merre tart az életben, főleg valaki olyanhoz képest, akinek már az ölébe hullott egy egész cég.
A következő falat rizse szinte savanyúnak tetszik.
Yuan megforgatja a szemeit, szinte fenyegetően bök a pálcikáival Shuuji felé. – Ne lovagolj rajta. Nem mindenki olyan szerencsés, hogy ő legyen a mitudomén-milyen-trón következő várományosa.
Shuuji, aki apró, finom falatokban eszik felemeli az orrát. – Ez nem szerencse, édesem, ez tiszta kemény munka. Nem a semmire vagyok osztályelső.
– Ja, a yokohamai előkészítőben. A Keio versenyképes, meddig tudod tartani magad? – horkantja Shirase.
Shuuji egy kicsit nagyobb hévvel teszi le az evőpálcáit, mint szükséges és ádáz pillantást vet Shirase-ra. Az ezüst hajú fiú egyáltalán nem tűnik zavartnak. – Ezt nem akarom olyasvalakitől hallani, aki nem is kapott minősítést és nem megy a Keióra.
Shirase újból vállat von, és habár a vonásai nem változnak, a tekintete távolinak tűnik. – Ahogy Yuan mondta: nem mindenki szerencsés.
… egyérteműen van valami történet mögötte, amit Chuuya szeretne hallani.
Próbálja eloszlatni a csoportban kialakult furcsa feszültséget azzal, hogy felteszi a saját kérdését. – Szóval... ti mind a Keión találkoztatok, vagy?
Yuan az, aki válaszol, miután nagyot kortyol az italából. – Ó, nem. Barátok vagyunk Shirase-zal... hát úgy örökké óta. Ők – Shuuji és Shirase felé mutat – ugyanabba az előkészítő suliban mentek, és azóta is barátságos riválisok. És Nikolai meg Shuuji a--
– Munkában találkoztunk! Néhány héttel ezelőtt, mikor először költöztem ide – mondja a fehér hajú srác, vidáman közvevágva.
Chuuya pislog. Van értelme annak, hogy Nikolai dolgozik, mert külföldi diák, ami sosem olcsó, még akkor sem, ha a cserediákprogram jó. Ráadásul Nikolai japánja elég jó és társalgás szintű, szóval egyértelműen nem az iskolában szedte magára...
De Shuuji? Még Chuuya is, aki félreéthetetlenül 'tapasztalatlan' ezekben a dolgokban, megmondhatja, hogy a bőrdzsekije és aranyórája csöpög a pénztől.
– A kedvenc kávézóm. Náluk a legjobb a kávé. Az egész életemet ott tudnám tölteni – sóhatja Shuuji, egészen áldottnak hangozva.
Nos. Ez mindent megmagyaráz.
Attól még egy kicsit kínos új barátnak lenni egy csoportban, akiknek nyilvánvalóan már van rendes mennyiségű közös múltja egymással. Főleg, hogy az egyetlen dolog, ami összeköti őket, hogy Nikolai szobatársa lett. Ettől úgy érzi, a körön kívülre kerül, a belsős poénokon és közös sztorikon túlra.
Automatikusan rágja meg az étel maradékát, és csatlakozik a beszélgetéshez akárhányszor rést érez.
Amikor mindenki végez, halomba szedik a tényérokat és fél gőzzel feltakarítanak maguk után (habár Shuuji nem szedi fel a rizst, amit az asztalra öntött), mielőtt nekilódulnának fizetni.
Shuuji elég rendes, hogy fizessen a kajáért, átnyújt egy fényes, platinum AMEX kártyát (valamit, amiről Chuuya csak filmekben és könyvekben hallott, és sosem gondolta volna, hogy valaha látni fog egyet élőben, nemhogy ismerjen valakit, akinek van egy).
Az étterem csak zsúfoltabb lett, amíg ettek, ami azt jelenti, hogy Chuuya közeltolódott Shuuji hátához, ahogy próbál utat törni a tömegben, az ujjai a dzsekijébe akaszkodnak. (Nem biztos benne, hogy Yuan heccelődve fel-le mozgó szemöldökei, amikor a lány hátulról Shuujinak taszítja, kitűntetik vagy invitálják.
Mindent megtesz, hogy ignorálja Shuuji vállai milyen szélesnek tűnnek és mennyi melegség hullámzik felé belőle. Nem hiszi, hogy sikerrel jár, mert úgy érzi, az arca ismét lángol.)
Odakint a hőmérséklet lezuhant, ahogy lement a nap, amitől Chuuya némileg borzong. Egész végig viselte a dzsekijét odabent, szóval olyan, mintha a csípős levegő átrágná magát az anyagon...
Egy kar vetődik át a vállán, egy bosszantóan meleg oldalhoz húzva. – Ne aggódj, melegen tartalak.
Éppenséggel Chuuya egyáltalán nem aggódik, de elég jó így hozzápréselődni Shuujihoz, gyakorlatilag az oldalához bújva.
Yuan újból felrántja a szemöldökét, és ezúttal nem bírja megállni, rányújtja a nyelvét. A lány nevetésben tör ki, amitől Chuuya elismerve érzi magát.
Talán közéjük tartozini mégsem olyan nehéz.
– Kösz... Shuuji – motyogja, a nevét ízlelgetve a nyelvén. A vigyor, amit cserébe kap elég ahhoz, hogy vakon megbotoljon, de képes egyben tartani magát.
Shuuji a parkolóba vezeti őket, hétköznapian bandukolva oda egy fényes, mély autóhoz, valamihez, ami bűzlik a luxustól. Megnyom egy gombot valamin, amit a dzsekije zsebében rejteget és az autó távolról feldorombol.
Chuuya próbál nem túl nyilvánvaló szájtátással bámulni az autóra, de Jézus, máris megmondhatja, hogy az autó többe kerül, mint az ő nagyon magas tandíja.
A szégyen és az iszonyat leülepedő érzésével kezdi realizálni, hogy ezek az emberek messze nem az ő súlycsoportja.
Gyerekként sosem szenvedett hiányt semmiben – de az apja egyedül nevelte hármójukat, és még ha a fizetése nem is volt nevetségesen gyatra, nem maradt túl sok spórolt pénzük. Mindig voltak tanszerek vagy sporttagsági díjak vagy új cipők, amiket venni kellett.
A pokolba, a legdrágább dolog, amit Chuuya valaha birtokolt, a fogszabályzója volt, tizenkét éves korában.
És most, látván ezeket az embereket, akiknek egyártelműen a legjobb van mindenből (még Yuannak is, aki kedves és pezsgő, a körmei annyira jó állapotban vannak, hogy nem tűnik úgy, mintha mást is csinálna a saját segge vakarásán kívül.)...
Teljesen szarul érzi magát a túrkálós vörös dzsekijében és olcsó cipőjében.
Nikolai és Shirase habozás nélkül bemásznak hátra. Chuuya odakint hezitál, a furcsa érzéssel küzd, hogy a szegénysége talán bemocskolja az ülést vagy ilyesmi. Mintha mocskos lenne.
Van egy kurta veszekedés Shuuji és Yuan között, habár Chuuya nincs elég közel, hogy bármit halljon a végső szisszenésen kívül. – Jó, hátraülök, mert jó szárnysegéd vagyok!
Aztán Shuuji felé fordul, és Chuuyának nincs más választása, mint mosolyogni, pokolian reménykedve, hogy nem fest olyan kínosan, mint ahogy érzi.
– Az első ülés csak a tiéd, babám – mondja Shuuji rákancsintva, ahogy kinyitja az ajtót.
Oh, nagyszerű. Legalább nem kell bevágódnia a kis hátsóülésre a többiek közé.
Óvatosan csúszik be, és a fekete bőrülés fényes és sima a keze alatt, a legapróbb koszfolt nélkül. Egyértelműen személyre szabott, mert a műszerfal közepén egy nagy érintőképernyő helyezhedik el. Felvillan, a kijelző jelszó kérésébe dermed.
A vörös belső világítás alacsonyra van állítva, alig világítja meg az autó belsejét. Alig érzi az autó dorombolását maga alatt és az egyetlen dolog, amiből tudja, mert a motor gomb világít.
Valószínűleg ez a legfelvágósabb autó, amiben valaha ült, és próbál annyit magába szívni az élményből, amennyit csak lehetséges (mivel kerüli, hogy megérintsen dolgokat, mert a körmei elnyűttek a költözésben és csak rosszul festene a luxusban.)
A vezetőoldali ajtó kinyílik és Shuuji a luxushoz szokottak magabiztosságával mászik be.
(Amúgy komolyan, mégis milyen egyetemistának kell autó Japánban? Nem a kollégiumban lakik mindenki mással? Sokkal praktikusabb vonatozni.)
Valamilyen oknál fogva Shuuji nem érinti meg a kijelzőt, helyette elindít valami zenét a telefonján, ahogy kitolat a helyükről.
Rosszul vezet Chuuya apjához képest, letér a sávról, ahogy bekapcsolódik a beszélgetésbe vagy a dallal együtt énekelni kezd. Chuuya az egész utat az ajtóhoz tapadva tölti, az életéért markolva a kapaszkodót, mert esküszik, hogy kétszer is látta leperegni az életét a szemei előtt.
Félúton (eddigre már visszaért volna a campusra, ha vonattal megy, jegyzi meg magában Chuuya enyhén hisztérikusan) a zene elhallgat.
Shuuji telefonja megcsörren. A név a kijelzőn: DAZAI OSAMU (apa).
A hátsóülésről szinte egyszerre csedül fel a hangos 'Oooooooohhh, valaki bajban van~'. Yuan vihogva hajol előre, amíg a feje már szinte elől van. – Apád tudja, hogy elhoztad a kocsit?
Lopta az autót? A gazdag apjától? Aki talán rájuk hívja a rendőrséget miatta?
Egy rövid, szörnyűséges pillanatig Chuuya a lelki szemei előtt látja, ahogy egy cellából hívja az apját, hogy elmagyarázza neki, hogy miért vették őrízetbe rögtön az első napján, amit távol tölt otthonról. Magában nyög, ahogy keresztülfuttatja az ujjait a haján. Soha többet nem mehet ki felügyelet nélkül.
Shuuji megforgatja a szemeit. – Persze, hogy tudja. Néhány napra elhagyta az országot, és azt mondta, azt csinálok, amit akarok. Valószínűleg csak azért hív, hogy elmondja, biztonságban hazaért.
Chuuya erősen kételkedik benne, figyelembe véve, hogy azonnal visszahívja, amint Shuuji hangpostára rakja az első hívást. Tulajdonképpen ez a dühös szülő kód.
De Shuuji nem veszi fel, és a rendőrök sem bukkannak fel sehonnan, hogy elhurcolják őket, szóval Chuuya legalább valahogy megússza az estét.
A hangulat valahogy elhalványult ugyan a szülők említésétől, szóval az út további része csendes kijelzőn görgetéssel telik, vagy azzal, hogy Nikolai kitölti a csendet a láthatóan kimeríthetetlen locsogásával.
Amikor feltűnik a campus, Chuuya megkönnyebbülten sóhajt. Sosem gondolta volna, hogy hiányolni fog egy ágyat, amiben egyszer sem aludt, és mégis.
Shuuji leparkol (rosszul, az autó fara kilóg, szinte könyörögve, hogy csapja le az érkező forgalom) és kiszáll, hogy a trió kimászhasson a járdára.
Miközben Chuuya növekvő kétségbeeséssel rángatja a kilincset, mert úgy tűnik, belülről csukták rá a gyerekzárat (hogy miért, arról fogalma sincs), láthatóan nem találja a zárat és úgy fest, mint egy idióta, aki túl csóró ahhoz, hogy egyáltalán tudja, hogy kell magától kinyitni egy kocsiajtót.
Megfontolja, hogy átcsúszik az ülésen és kiszáll a vezető oldalon, mert kezd frusztrált lenni és sarokba szorítva érezni magát...
Mielőtt megtehetné, Shuuji bepattan mellé és visszhangzó puffanással magára csapja az ajtót.
Az autó fullasztóan csendesnek tűnik és Chuuya lassan elereszti a kilincset. Nem akar idiótának látszani, nem, amikor Shuuji bámulja, a szemei szinte feketék a sötétben.
Aztán kinyúl és Chuuya combjára simítja a kezét. Még csak nem is alacsonyan. Nem, az ujjbegyei centikre vannak az ágyékától, és Chuuyát elfogja valamiféle szorongás és izgalom közötti érzés.
Igen, talán megfordul a fejében a gondolat, hogy Shuuji így érintse valamikor, és talán más körülmények között élvezné is...
De nem, amikor éppen csak most találkoztak, nem amikor nincs hova mennie előle, nem, amikor közé és a kocsiajtó közé szorítva érzi magát, amit nem tud kinyitni...
Shuuji rámosolyog, mintha pontosan ott lenne, ahol ő akarja, hogy legyen. – Add meg a számod.
Ó.
Hát, erre nem számított, és arra egyáltalán nem, hogy így fog történni, de nem ellenkezik.
– Hogyne. Van egy tollad? – kérdezi, gondolván, hogy majd a tenyerébe írja a számát, mint azokban a romantikus filmekben.
Helyette máris állhatatosan az orra alá löknek egy telefont, a névjegyzéknék megnyitva.
Chuuya elveszi és bepötyögi a számát Shuuji éles pillantásától kísérve. Hozzáadja a nevét is, és a biztonság kedvéért kétszer ellenőrzi, hogy a szám biztosan helyes mielőtt visszadná a telefont.
– Tessék – mondja csendesen. – Most segítenél--
Shuuji félbeszakítja. – Felhívlak, csak, hogy biztosan nem adtál-e meg rossz számot.
Azt mondja, véletlenül, de ahogy kemény pillantással végigméri, miközben a füléhez emeli a telefonját arról árulkodik, hogy nem hiszi, hogy véletlen lenne.
Miért ne adná meg neki a helyes számot? Miért érzi ennyire sarokba szorítva magát tőle?
Amikor a telefonja nem kezd azonnal csörögni, Chuuya pánikolni kezd, mert esküszik, hogy a jó számot adta meg Shuujinak, és miért kezd annyira idegesnek tűnni?
Csak egy tévedés lehet, szóval miért veszi magára?
Mi történik, ha Chuuya véletlenül vagy úgy egyébként rossz számot adott meg?
Aztán végre, csodával határos módon a hívás átér és a telefonja megcsörren.
Megkönnyebbülten sóhajt, aztán kihalássza a telefonját a zsebéből és Shuuji felé tartja a kijelzőt bizonyítékul, hogy tényleg a jó számot adta meg neki.
Az, ahogy a vonásai visszatérnek barátságos lelkesedésbe, mintha az előző fél perc meg sem történt volna, teljesen kiüti Chuuyát. – Nagyszerű! Majd írok, drága.
Aztán előrenyúl és megnyom egy gombot az autó oldalán, amit kattanó hang követ.
Chuuya újra rápróbál a kilincsre, és az ajtó ezúttal minden probléma nélkül enged. Az utcára botladozik, baromira össze van zavarodva, mert mi a fasz volt ez az egész?
Shuuji bezárta az autóba? Kettesben akart tölteni vele néhány percet, vagy csak elfelejtette, hogy zárva van? Feltehetően már nem annyira érdeklődik az insta-kiszemeltje iránt, tekintve, hogy Yuan csendesen cukkolta vele korábban, és Shuuji elkérte a számát, szóval...
Miért volt ennyire meggyőződve róla, hogy rossz számot adna neki?
Az egész helyzet zavaros és Chuuya nem tudja, hogy álljon hozzá, mert nem úgy tudja, hogy ezeknek a dolgoknak így kell történnie, de...
Mellesleg a nagyon kurta tapasztalata mellett azzal a néhány lánnyal, akik a család barátai (ami ahhoz a felfedezéshez vezetett, hogy Chuuya nem csak simán meleg, de pokolian meleg), csak filmekből és könyvekből van bármi megközelítése a romantikáról.
Egyik közeli barátjának sincs partnere, és nem érzi magát elég magabiztosnak, hogy felhívja az egyik nővérét és megkérdezze, a fiúik hogy szerezték meg a számaikat, szóval...
Talán csak tapasztalatlan. Talán csak azért érzi magát kényelmetlenül, mert még sosem került hasonló helyzetbe egy helyes fiúval, aki jól néz ki.
Talán a dolgoknak csak így kell történnie.
Talán csak túldramatizálja, és meg kell tanulnia lazítani egy kicsit.
Az éjszaka hűvösebb lett, szóval mégjobban összehúzza magán a dzsekijét, ahogy megindul a járdán.
Yuan és Shirase Nikolaijal várnak rá, de gyorsan elköszönnek és elindulnak kifelé a campusról. Úgy tűnik, közel laknak és Chuuya annyira irigy, hogy sírni tudna.
Nagy kegyesen Nikolai csendben marad, miközben visszasétálnak a szobájukba, a gondolataiba mélyedve játszik a telefonján miközbn orosz zene szól a háttérben.
Chuuya próbálja azzal tölteni az estét, hogy ne gondolkodjon, de elbukik.