Hidden behind shirts, ties and marriages~

 

Soukoku || Marriege AU || +16 || hurt/comfort, sad with happy ending || Dazai nem tudja, hol a határ || háttérben meghúzódó Shin Soukoku

Chuuya szemei égnek, enyhe fejfájás kínozza és leginkább csak otthon szeretne lenni végre. Talán kinyit egy üveg bort és megnéz egy filmet, amibe belealszik, vagy kiül a teraszra a könyvvel, amit a múlthéten kezdett el és nem gondol semmire, csak a hátsókert és az éjszaka neszeire. Vagy elmehetne inni. Elhívhatná Tachiharát vagy Akutagawát, esetleg Hirotsut.
– … figyelsz? – kérdezi Higuchi, és egy pohár vizet tol elé.
– Sajnálom, én csak... nem alszom jól mostanában – köszörüli meg a torkát, ahogy felhajtja a víz felét.
– Abbahagyhatjuk mára – ajánlja Hirotsu a jobbjáról. – Az üzletkötőink már úgysem csinálnak semmit. Várjuk meg a reggelt, majd ha a szállítólevél a kezünkben lesz már tudunk kezdeni valamit a dologgal.
A szállítmányozócég e-mailje szerint összekeverték a konténereket, amikor a hajóra rakodták őket és szíves elnézését kérik a tévedésért. Chuuya igazán nem tud vele mit kezdeni. Persze, visszaküldhetik a nem megfelelő árut, de hetekig tart, amíg a hajó visszaér Yokohamába és jelenleg igazán nincs türelme. Sem ehhez, sem ahhoz, hogy a könyvelők panaszkodását hallgassa és számoljon a járulékos nyereségkieséssel.
– Küldd oda Akutagawát. Azt akarom, hogy személyesen nézze át a konténereket – mondja végül. Idegesen forgatja a karikagyűrűjét, aztán észreveszi magát és az orrnyergéhez kap. Úgy érzi, agyvérzést fog kapni. – Mára végeztünk.
Széklábak csikorognak a parkettán, cipősarkak kopognak és úgy zsizzsen beszélgetés, mintha egy méhraj kelt volna életre. Chuuya az összetámasztott ujjainak támasztja a homlokát és az asztallapra mered, mélyen szívja be a levegőt és túlzottan hosszan engedi ki, mert fogalma sincs, hol romlottak el a dolgok, de vissza akarja kapni a régi életét, hazugságok és hitegetések nélkül.
– Hazavigyelek? – kérdezi Hirotsu a vállába markolva. Az ujjai határozottan feszülnek a kulcscsontjára és őszintén fogalma sincs, mit mondjon.
Elárvultnak és szánalmasnak érzi magát az üres tárgyalóban, ahogy egyedül ücsörög a hosszú asztal végén, mint valami koronáját vesztett uralkodó. A teremben lassan ülepszik le a különböző parfümökkel vegyes citromos tisztítószer szaga, a neonfényektől tótágast áll a gyomra és úgy érzi, a szíve tapogatózik valami után, amit nem érhet el, mert már nincs vele.
Hol rontotta el?
Nem ő rontotta el.
– Az edzőterembe megyek, köszönöm – csóválja meg a fejét, aztán sóhajtva megemelkedik ültéből és betolja maga után a széket. – Át kell gondolnom néhány dolgot.
– Vigyázz magadra, Chuuya.
Csak biccent neki, és előre engedi az ajtóban, lassan kapcsolja le a lámpákat, az izzók még sápadt fehéren vibrálnak egy darabig a sötétben, aztán rájuk zárja az ajtót. Együtt mennek le a parkolóba, semmiségekről beszélgetnek közben, hogy Hirotsu unokája a jövőhónapban lesz három éves, hogy a felesége mennyire ürülne, ha látná és Chuuya csak robotikusan bólogat, mikor megjegyzi, mennyire borzalmas is a rák.
Azért az öngyújtóját ajánlja a férfinak, mikor karcsú cigarettát szorít az ajkai közé és magára hagyja a Tilos a dohányzás tábla alatt.
Az autója kétüléses vörös csoda, a fényezése hibátlan, a ponyvatető feketén sóvárog az érintéséért, a kilincs kellemesen simul a markába. A másik ülés egészen hátra van tolva és kicsit megdöntve, a pohártartóban dobozos rágó és üres kávés pohár árválkodik, még nem érkezett kidobni, vagy titokban talán nem is akarja, mert azzal kitörölne valami lényegi dolgot. Amikor magára csapja az ajtót, az ülés alól energiaitalos doboz gurul elő, az oldalára kapkodva feltépett óvszeres tasak tapadva. Chuuya a szemét forgatja és úgy dönt, nem foglalkozik vele.
Lehet, hogy megszegi a sebességkorlátozást, de szüksége van a gyorsaságra, arra, hogy az adrenalin a gyomránál rántsa ki a gondolatait, hogy a letekert ablakon keresztül a huzat az arcába csapjon úgy, hogy levegőt is alig kap tőle. Az ujjai megfeszülnek a sebváltó körül, a száját rágja és próbál felkészülni arra, ami a házban fogadja.
Egy pillanatra megfordul a fejében, hogy tényleg edzenie kellene, a kellemes sajgás az izmaiban, a feszülés talán segítene. Kiverekedhetné magából az indulatait egy bokszzsákon.
És azon kapja magát, hogy a felhajtón ül a sötét autóban, az ölében morzsolgatja az ujjait, a száját rágja és gombóccal a torkában fürkészi az ablakokat. Elrettenti, hogy jobban megnyugtatják a sötéten ásító ablakok, mint bármilyen fény. Üvölteni szeretne, összetörni dolgokat és összekuporodni. Bőszet szipog és végre kiszáll, lezárja maga után az autót, a kulcsaival molyol, és a cipőkre mered a keskeny előszobában. A hanyagul félrerúgott sötét félcipőkre, a saját, sok számmal kisebb futócipőire.
A lakás üresnek tetszik, a vízadagoló lágyan buborékol a sarokban, a bútorok sötét sziluettje ismerősen simul bele a térbe, nem kell lámpát kapcsolania ahhoz, hogy kiismerje magát, ellenőrzi a szárítást, aztán öblös borospoharat vesz elő a szekrényből és száraz vörösbort a borhűtőből. A dugó félig van visszatolva, az üveg megkezdett és szívsajdító emlékeket idéző. Chuuya tölt magának és a sötét italt lötybölve indul a terasz felé.
Azért akart hátsókertet, hogy egyszer, amikor sikerül rábeszélni Dazait, legyen egy kutyája, aki kedvére szaladgálhasson anélkül, hogy tönkretenne bármit. Most csak a szúnyogírtó körül bambán lézengő molyok jutottak neki meg a termeszek. A recsegős rattan székbe ereszkedik, az asztalra csúsztatja a poharat és a cigisdobozért nyúl, mikor óvatos nyigorgást és alig észrevehető papírsuhogást hall maga mellől és belemerevedik a mozdulatba, amivel a szájához emeli a szálat.
– Baszd meg – leheli, és egy pillanatra lehunyja a szemeit, míg visszanyeli a rémületet.
Az asztal túloldalán a sarokban Dazai kuporog egy hintaszékben, a lábait a mellkasához húzza, csíkos pléddel bugyolálja be magát és Orwellt olvas. Felnéz Chuuyára, a szemei kifürkészhetetlenül csillognak, a tekintete megállapodik valahol a szája környékén és a combjára hajtja a könyvet.
– Hallottam az autót – mondja színtelen hangon, és ahogy fészkelődik, a hintaszék egyre csak nyikorog alatta.
– Nem tudtam, hogy itt vagy – jegyzi meg feszesen. Az asztalra dobja a cigarettát, az árva szál a pohár talpáig gurul, aztán megemelkedik ültéből, de Dazai halk, nyugodt hangja megállítja, ahogy hangosan sóhajtva pattan fel és dobja vissza a könyvet az székre.
– Maradj csak.
Megállíthatná. Marasztalhatná. Összebújhatnának a hintaszékben és Dazai olvashatna hangosan, míg kitart a bor, aztán komótosan, kényelmesen szeretkeznének, mint régen. Mikor még rendben voltak. Helyette most csak a bor van, a keserű cigaretta íze a nyelvén és Dazai illatának emléke. A plédért nyúl, még meleg a testhőjétől, de meggondolja magát és a székben hagyja, amit meglök, hogy követhesse a puha ingását, előre és hátra, előre és hátra...
Szeretné megbeszélni anélkül, hogy felemelné a hangját vagy úgy, hogy képes lenne helyén kezelni a dolgokat, de egyelőre képtelen rá. A terapeutája szerint rendben van, az ügyvéde azt mondta, dolgozzon rajta. Nem az elengedésen, mert azt nem akarja igazán, még mindig szerelmes, csak most felperzseli az érzés és úgy égeti, mintha túl közel repült volna a naphoz.
Az üveg hamutálba nyomja a harmadik csikket, az alkarjába köhög és az üres pohárral indul a konyha felé. A szagelszívó lámpájának sárga fényénél Dazai vizet tölt magának, amikor felé fordul, a fogai között fehér pirulát szorongat és a nyelvével fordítja be a szájába. Hosszú kortyokban iszik rá, Chuuya figyeli a torka mozgását, a hosszú, sápadt nyaka ívét, a megfeszülő, szögletes állát és összefut a szájában a nyál. Kikerülve Dazait a mosogatóba csúsztatja a poharat és visszateszi a bort a hűtőbe.
– Ne felejtsd el a holnapi időpontodat – emlékezteti. A fogát szívja és a sütő óráját bámulja, mert képtelen ránézni.
– Csinálok útvonaltervet – vonja meg a vállát a konyhaszekrénynek dőlve. A szájában forgatja a következő kortyog és a poharát bámulja.
– Elviszlek.
– Biztos, hogy képes vagy egy légtérben tartózkodni velem ennyi ideig?
Chuuyában megtörik valami a csöpögő arroganciától, ami a hangjából süt, attól, ahogy rávillan a tekintete és a márványnak capja a poharat. Nem kellene így viselkednie. Bocsánatot kellene kérnie és tepernie azért, hogy jóvátegye a dolgokat, hogy újra elnyerje a bizalmát... de Dazai nem ilyen és ezt nagyon jól tudja. Ő nem akarja visszakapni, amit már egyszer elvesztett, pontosan képes beleilleszkedni az új körülményekbe és sosem kér bocsánatot semmiért. És Chuuya ezt a részét is szereti, mert hozzátartozik, ez teszi önmagává.
Mégis, ezúttal, a konyha félhomályában egy fárasztó nap után valahogy túl sok.
– Mi lenne, ha csak egyetlen egyszer az életben nem úgy viselkednél, mint valami kölyök és nem tennél úgy végre, mintha te lennél a sértett fél? – csattan fel, ahogy közelebb masírozik hozzá. Dazai sak felszegett állal, dacosan áll. – Kurvára nincs jogod duzzogni, érted?
– Ó, nem én rendeztem jelenetet anélkül, hogy meghallgattam volna a másik felet. Nem én rohantam úgy az ügyvédem szoknyája alá, mintha anyámnak akarnék árulkodni. – A levegőbe csapja az egyik kezét, aztán összefonja a másikkal a mellkasán.
– Felfogtad egyáltalán, mit csináltál? – tárja szét a karjait, aztán újra az orrnyergéhez kap. Apró szikrák pattannak a szemei előtt, sípol a füle és most igazán nincs ereje ehhez.
– Esélyt sem adtál.
– Mire?
– Hogy megmagyarázzam!
– Képes vagy rá úgy, hogy nem rúgsz bele közben senkibe? – vonja fel a szemöldökét, és mikor hallgatást kap cserébe, élesen csettint a nyelvével és a folyosó felé indul. – Ahogy gondoltam...
– Annyira egyoldalúan látod a dolgokat – morogj az orra alatt, és magára hagyva a poharat becsapja a hálószoba ajtaját.
Chuuya egyik pillanatról a másikra költözött át a vendégszobába. Az ágy sokkal keményebb és kisebb, mint az, amin korábban osztoztak, a fáradtsága ellenére hajlamos hajnalig forgolódni, hogy aztán álomtalan álomba zuhanjon és úgy riadjon a hajnalra, mint egy fuldokló. Az első pár héten egyáltalán nem aludt, egy üveg bort dédelgetett, a körmét rágta és az ajtót bámulva várt valamire, akármire. Zavarta a csönd, talán még mindig zavarja, mert nem hallja Dazai puha, egyenletes szuszogását maga mellett, a nyűgös motyogását és nem mocorog mellette fázósan senki.
Az olvasás nem tereli el a gondolatait, számtalanszor próbálta már, de azon kapta magát, hogy a sorok helyett az életén gondolkodik és mindig arra jut, hogy egyedül nem elég a megoldáshoz és szeretne haragudni Dazaira, hogy könnyebb legyen, annyira szeretné, de képtelen. Mint ahogy a hitvesi ágyukra is képtelen ránézni, képtelen átlépni a hálószobájuk küszöbét és mellé feküdni. Nem tud hozzáérni és nem tudja elviselni az érintését anélkül, hogy meg ne süllyedne a gyomra.

Nyomorultul éri a reggel, elfeküdte a nyakát, szúrnak és viszketnek a szemei a kialvatlanságtól, úgy érzi a csontjáig fagyott a vastag, öblítőillatú takaró alatt és semmi kedve az egész naphoz.
Dazai megint a teraszon gubbaszt, az ujjai közt bögre gőzölög és elsőre úgy tetszik, a könyvét bújja, de vonallá préselt ajkakkal mered a pázsitra. A tegnapi ruháit viseli, a szemei alatt szürke árkok sötétlenek, a mutatóujjával lassan kocog a bögre peremén. A szempillái sötétek és hosszúak, az orra egyenes, a szemöldökei elgondolkodva szaladnak össze és ráncokba szalad a szája körül a bőr. Az állán borosta sötétlik, noha Dazai képtelen arcszőrt növeszteni, a haja kócos hullámokban keretezi az arcát és Chuuya szíve sajog, mert neki egyszerűen Dazai a leggyönyörűbb ember a világon. A hibái ellenére is. A hibáival együtt is.
Amikor kilép mellé a saját bögréjével, hangos ásítást mímel és a csuklója belső felével dörzsöli meg a szemét, mintha nem tudnák mindketten, hogy nem aludt. Chuuya pontosan tudja, hogy idekint töltötte az éjszakát és egyáltalán nem sajnálja érte.
– Egyél valamit – mondja, ahogy leül a tegnap esti helyére. A bögrét a hamutál mellé teszi, a zabpelyhes tálat a térde és a mellkasa közé szorítja, miközben a szabad kezével átfutja a híreket a telefonján.
– Nem vagyok éhes – vonja meg a vállát, és a kávéjába kortyol.
Ezen a ponton nyújtaná oda a kanalát és etetné Dazait, hogy később a munkahelyén az automata környékén keringjen, mint egy bús, éhes kísértet.
– Nem akarom, hogy visszaess – jegyzi meg félig tele szájjal.
– Azt hittem, többé már nem érdekel.
– A különbség kettőnk között, hogy én szeretlek téged.
– Rendben – szusszantja sírós hangon, aztán lecsapja a bögréjét és a könyvét, nem törődik a kilöttyenő kávéval és minden további nélkül egyedül hagyja Chuuyát.
Nincs joga megsértődni.
Ő tehet az egészről.
Nem csinálhatja ezt vele.
Szüksége van pár másodpercre, míg rendezi az érzelmeit annyira, hogy képes legyen felvenni a telefont, mikor megrezdül az ujjai között. Az asztalra csúsztatja a tálat és az öngyújtójával játszik helyett.
– Igen?
– Akutagawa vagyok – hallja az ismerős hangot a másik oldalról. – Van egy kis probléma.
– Old meg – sóhajtja Chuuya, és a sötétbarna foltokat bámulja, amik lassan isszák be magukat a könyv lapjaiba.
– Kell az aláírásod.
– Felhatalmazlak.
– Chuuya! – Kérlek.
– Két óra múlva ott vagyok – feleli végül, és máris érzi, ahogy a megbánás íze a szájpadlásának tapad.
– Fontos – ágál Akutagawa, és Chuuya türelme fogytán van.
– A férjem mentális egészsége is fontos, kölyök.
– Azt hittem, elváltok. – Az öngyújtó nagyot koppan a padlón és begurul a hintaszék alá. – Olyankor nem szokták, nem is tudom, utálni egymást az emberek?
– Az élet nem fekete-fehér. Az érzéseid nem múlnak el csak úgy, pláne ennyi év után – sziszegi, és a bögréjéért nyúl. Nem hiszi, hogy Akutagawa érti, de nem is várja el tőle. – Akarsz még valamit?
– Nem. Semmit. – A vonal megszakad, Chuuya még egy ideig hallgatja a monoton csendet, aztán a hideg kávéjába kortyol és elhúzza a száját.
Dazai a fürdőszoba felől kerül elő, a haja nedvesen tapad a homlokába és a füle tövébe, sápadtnak és gyámoltalannak tűnik, talán csak a kialvatlanságtól. Mindenesetre igyekszik nem sok figyelmet szentelni neki, ahogy a háló felé veszi az irányt, hogy felöltözzön.
Világos ing, nyakkendő és zakó, mindig ugyanaz a séma, grammra mért elegancia, borotvaélesre csiszolt tekintély és tiszteletet követelő megjelenés. Csak akkor tökéletes, ha meg van elégedve azzal, amit a tükörben lát. Ha bármit elhisz a tükörképének.
Felmarkolja a kulcsait és megvárja, míg Dazai felocsúd a telefonja nyomkodásából és követi. Némileg szolídabb autóval mennek, a borvörös Lexus hátulján a horpadás kellemes bizsergéssel tölti el, mert akkor került oda, mikor Dazai beletolatott egy oszlopba, mert borzasztó sofőr, de nyilván az autót hibáztatta és Chuuyát.
Szótlanul igazítja meg a tükröt és gurul ki a felhajtóról, hogy besoroljon a forgalomba.
Korábban mindig motorral mentek, és Chuuya tenyere viszket a kormányon, vágyik az adrenalinra, amire Dazainak szüksége van, a karjaira a dereka körül, az állára a vállán, a közelségére, arra, hogy idétlen hangokat adjon ki a kanyaroknál.
– Ott felejtetted a táskád – jegyzi meg Dazai az ablaknak dőlva.
– Nem ezzel megyek dolgozni, ezzel csak a segged hordom – feleli, ahogy elnéz mellette. – Beraknál egy mosást, amikor hazahoztalak?
– Mi ez az ügy? Megint a tajvaniak? Adj nekik négy napot, másfél hetet mondanak majd, de ne engedj, le akarják vágni a szállítási költségeket és így akarnak embereket csempészni az országba – sóhatja, és az illatosítóval játszadozik.
Chuuya néha hajlamos elfelejteni, hogy Dazai üzleti érzéke több mint elképesztő.
– Vietnám – helyesbít, miközben fékez egy kereszteződésnél.
– Akkor mondd meg Akutagawának, hogy alaposan nézze át az elkevert árút, nem számít, ha megsérül a csomagolás.
– Dazai...
– Nem akarok elválni – mondja hirtelen, és a hangja inkább könyörgő és kétségbeesett, mint bármi más. A szemeibe néz közben, a tekintete sötét és reszketős, és addig állja a pillantását, míg hátulról rájuk nem dudálnak.
– Én sem – vallja be száraz torokkal. – De rengeteg dolgot nem akarunk az életben. Azt sem akartam, hogy megcsaljanak és nézz csak ide!
– Én nem...
– De. De igen, Dazai. Beledugtad a farkad abba a lányba, ez a megcsalás definíciója.
– Szerinted.
– Mi az, hogy sze-- meg minden normális ember szerint! – kiáltja, és az ujjai elfehérednek a kormányon, ahogy egy hosszú pillanatra Dazaira mered.
Elég gyorsan vezet ahhoz, hogy Dazai a biztonságiövbe markoljon és az ülésbe préselje magát, de szüksége van most erre, hogy a motorzúgástól ne hallja a gondolatait, hogy ne kelljen folytatnia ezt a beszélgetést. Nem mond semmit, mikor megáll a murvával felszórt felhajtón, a kövek ropognak a kerekek alatt, ahogy puhán tolat és kicsatolja a biztonsági övét. Dazai egyébként is tudja, hogy a veszekedéseik ellenére meg fogja várni, mert Chuuya mindig megvárja, de nem tudja nem észrevenni, hogy a keze habozik a kilincs fölött és nagyot sóhajt mielőtt lenyomná.
El kell szívnia egy cigit, vagy kettőt és telefonálnia kell.
– Könyörgöm, legalább te mond, hogy minden rendben – nyögi a telefonba, mikor a nővére felveszi.
– Ma még semmi nem történt – feleli kedélyesen, és Chuuya hallja, ahogy hármat kopog valamin. – Aggasztóan hangzol.
– Csak elegem van az életemből – szusszantja, és a fülével szorítja a vállának a telefont, hogy rá tudjon gyújtani. – Te mit csinálsz, amikor az embereid feleselnek veled?
– Kirúgom őket. – Nevetés harsan, aztán poharak koppannak fa felülelen. – Nincs szükségem fegyelmezetlen munkaerőre. Akutagawa?
– Hjah... Kouyou, szerinted utálnom kellene Dazait?
– Ó, nem, szívem. Dehogyis – feleli, és bármit is csinál, egy pillanatra megáll benne. – Ki kellett volna herélned még aznap. Minimum. Aztán a kutyák elé vetni.
– Kouyou!
– Komolyan, Chuuya. Ha neked lennék, az az ember már nem lenne a házamban, de ezt mondtam már korábban is. És továbbra sem értem, miért teszed tönkre magad a kedvéért.
– Mert szerelmes vagyok belé.
– Hát, részvétem – mondja Kouyou. Valami hangosan, de tompán puffan. – Oh, most le kell tennem. Rendben leszel?
– Persze.
Az első kerék mellé csúszik a földre, a telefont a térdei közt lóbálja és remeg a keze, mikor újra a cigarettájába szív. Az alsó ajkába harap és az orrán fújja ki a füstöt, sajog a mellkasa és a kézfejét egy hosszú pillanatra a szemének szorítja.
Vissza akarja kapni a házasságát, a férjét és az életét. Megpróbálkozhatnának párterápiával, de Dazainak néha ez a heti egy alkalom is megterhelő és Chuuya nem igazán hiszi, hogy valaki meg tudná oldani a problémájukat mielőtt egyáltalán beszélnének róla, akkor sem, ha szakember.
A gondolatra, hogy Dazai megcsalta, az emlékre, hogy a dolog az ágyukban történt, Chuuya torkába sav gyűlik, úgy érzi megfojtja és képtelen lélegzezni tőle. A murvába gyűri a csikket, mélyeket lélegzik és lehunyja a szemeit, próbál nem gondolni semmire. A szép dolgokra sem.
Tényleg szerelmes Dazaiba, annyira, hogy fáj és bár ő volt az, aki egyik este elé állt és szokatlanul csendesen, a sírás küszöbén kijelentette, hogy el akar válni, úgy érzi, ez egy szükséges rossz és nem olyasvalami, amit ténylegesen akar. Ijesztően képtelen rá, hogy ne a férjeként gondoljon rá, vagy említse. Elképzelhetetlennek tartja azt, hogy egyszer ne feszítse többé ez az érzés, hogy az életét adná érte.
És Dazai megcsalta.
– Chuuya?
Dazai mellette guggol, elég közel, hogy érezze az otthonos, nosztalgikus illatát, a mentolos rágóját és elég közel ahhoz, hogy puhán kisimítsa a vörös tincseket Chuuya arcából. Az érintése meleg és ismerős, szeretne belesimulni, de nem tudja kiverni a fejéből a képet, hogy ugyanezzel a kézzel valaki mást érintett. A szemhéjai mögött tisztán látja a lány arcát..
– Menjünk haza – kéri Dazai, mikor Chuuya elhúzódik és talpra kecmereg. Nyúzottabbnak tetszik, mint általában, a szemei csillogóbbak, de a karikák alatta mélyebbek, vagy csak simán sápadtabb és törékenyebb.
Egy ideje már nem kérdezi arról, hogy ment a pszichiáternél töltött óra, vagy egyáltalán akar-e róla beszélni. És nem fogja meg a kezét a sebváltó fölött, csak hagyja, hogy felhúzott térdekkel kuporogjon az ülésen az üvegnek dőlve.

Dazainak természetesen igaza van, a szállítmányba csempészárut rejtettek, a beszállító természetesen úgy tett, mint aki semmit sem tud az egészről és nem volt hajlandó megadni a főnöke számát. Néha szeretik a nehezebb utat választani, amiért Chuuya szívből utálja őket, de elég rossz napja van ahhoz, hogy ne fogja vissza magát.
– Küldj vissza velük egy embert. Rád bízom, hogy kit, de felügyeljen mindent, és mondd meg neki, hogy nem bánom, ha ki kell ütnie pár fogat – mondja Akutagawának az edzőteremben.
A fiú groteszk madárijesztőként magasodik a fekvőpad fölé, hanyagul számol, zsebre dugott kézzel, mert nem volt hajlandó átöltözni. Chuuya lassan, egyenletesen lélegzik, mélyeket és belesimul az érzésbe, ahogy az izmai minden kitolásnál kellemesen feszülnek.
– Mehetek én is – veti oda hetykén.
– Rád itt van szükség.
– Hogy rámsózhass egy rakás dolgot, amire nincs időd a “felnőtt életed” miatt? – Attól, ahogy idézőjeleket formáz az ujjával, Chuuyának muszáj visszatennie a súlyzót és felülnie.
– Igen, pontosan azért – feleli kimérten.
– Ha nem tartasz elég jónak--
– Nem tartalak feláldozhatónak – vág közbe, és a kulacsával indul az öltöző felé. – Szívesebben küldök terepre mást és bízom inkább rád a fontosabb, de valamivel unalmasabb feladatokat. Ez bizalmi kérdés, Akutagawa.
– Azért, mert Dazai vett fel? – kérdezi, és tapintatosan elfordul, mikor Chuuya lekapja magáról az átizzadt trikóját és a nadrágja szárához nyúl.
– Azért, mert bizonyítottad, hogy alkalmas vagy a feladatra. Jázusom, kölyök – horkantja, ahogy a zuhany alá lép.
A nyomás messze nem olyan jó, mint a saját zuhanykabinjában, a víz sem elég meleg, de muszáj letusolnia mielőtt visszaöltözik. Korábban ide is Dazaijal járt, kellemes emlékei vannak arról az időről, főleg az öltözőről és zuhanyról, de ezeket rögtön követi az a sötét, komor időszak, mikor kerülte az egész épületet.
– Akkor is rám fogsz sózni mindent, mikor elváltok és azzal töltöd az estéid, hogy csatakosra idd magad?
– Ez nem fog megtörténni – közli visszatérvén. – De ha már ennyire magánéleti dolgokról akarsz beszélgetni, hogy van Atsushi?
– Fogalmam sincs, miről beszélsz.
– Légy férfi és hívd el. Segíthetek asztalt foglalni, ha gondolod, ismerek pár arcot – tódítja, miközben felgombolja magán az inget. – Nem nagy dolog, és bárki megmondja, hogy tetszel neki.
– Senki nem mondta, hogy én akarnám ezt az egészet egyáltalán – mondja, és úgy rázza meg a kezét, mintha valami undorítót akarna elhessegetni magától.
– Nem tudom, milyen enemies to lovers séma van a fejedben, de szerintem felejtsd el, mert nem működik. Gyere, elviszlek!
Látja rajta a habozást és tudja, hogy nem kellene pátyolgatnia, mert Akutagawa nem szorul rá, mégis egy kicsit kapóra jön, mert nem akar hazamenni. Minden nap kifogásokat keres, valamit, amivel még elmolyolhat vagy valakit, akit szóval tarthat csak, hogy addig húzhassa a dolgot, amíg tudja, mert retteg attól, hogy nyögések csordulnak a falakról, hogy szex- és izzadtságszag tölti meg a helyiségeket és értetlen, ködös, ismeretlen pillantásba botlik a hálószoba küszöbén. Vagy csak elkenődött rúzsfoltba Dazai bőrén.
Semmiségekről beszélgetnek út közben, Akutagawa húgáról, Ginről, az időjárásról, a forgalomról és arról, milyen rossz környeken sikerült lakást bérelniük és nem mindig férnek el, mikor Gin partnere náluk van. Chuuya meghallgatja, előzékenyen bólogat és hümmög, megkérdezi, hogy van Akutagawa asztmája, aztán megvárja, míg előszedi a kulcsait és eltűnik a lépcsőházban.
És nem marad semmilye, haza kell mennie.
A házban az összes lámpa ég, az ablakok szélesre tárva üvöltik a fényt és Dazai a kanapén kuporog. A hajából a szürke selyemköntösre csöpög a víz, az ajkai rongyá rágott roncsok és szinte dédelgeti a friss vágásait, noha ezek egyértelműen nem annak szólnak, hogy meg akarta ölni magát, sokkal inkább ki akarta vágni magából a démonait. Chuuyának évekbe telt felismerni a különbséget.
A pultra teszi a papírzacskót, amiben a vacsorájuk rejlik és amiért útközben állt meg, aztán szó nélkül a kanapé mellé guggol és magához húzza Dazai karját. A tekintetét keresi, de összeszorítja a szemeit és nagyot nyel, szóval inkább kihajtogatja az ujjait a feszes szorításból és az ujjai közé fonja az ujjait. A hüvelykujjával dörzsöl szabálytalan köröket a kézfejére, hagyja, hogy Dazai megszorítsa és pontosan tudja, hogy a reszketős sóhaja melyik pillanatában törik meg a jég.
– Miért nem mondtad, hogy rosszabbul vagy? – kérdezi egészen csendesen, és a lélegzete elakad, mikor Dazai morzekódokat kopog a bütykeire. Az agya azonnal reagál, noha a szíve nem akar róluk tudomást venni.
– Tudom kezelni – vonja meg a vállát, aztán a másik kezét a halántékához emeli. – Csak a fejem...
– Jól van... jól van...
Nem bánja a zsibbadást a combjaiban, a kényelmetlen pózt és a halkan korgó gyomrát, ott marad és fogja a kezét addig, amíg szüksége van rá.
– Nincs mentségem – szólal meg Dazai hosszas hallgatás után. Egyenesen Chuuyára néz, a pillantása kifürkészhetetlen, sötét. – Én is akartam. Az a lány annyira szép volt és én...
– Nem kell beszélned róla – szakítja félbe száraz torokkal.
– De akarok. És doktor Fukuzawa szerint is kellne.
– Oké – biccent és nagyot nyelve elengedi a kezét. – Én nem akarom, hogy beszélj róla.
– Chuuya...
– Nem, Dazai. Örülök, hogy belementél ebbe az egész terápia dologba és végre hajlandó vagy beszélni az érzéseidről, de nem. Nem akarom hallani, hogy milyen jót basztatok az ágyunkban! – Hevesen int a hálószoba felé, noha a hangja megremeg, ahogy talpra kászálódik.
– Nem jelentett semmit – szól utána, és Chuuya megtorpan a teraszajtóban.
– Ezt mondtad neki is rólam?
– Ő nem a házastársam.
Chuuya élesen csettint a nyelvével és horkantva fordítja el a fejét, hogy ne kelljen Dazaira néznie, mert a jelenléte valahogy elviselhetetlen.
– Komolyan nem érted igaz? – kérdezi, és megereszt egy humortalan, nyers kacajt. – Hát persze, hogy nem.
– Az én nézőpontomból pont, hogy te nem érted.
– Baszd meg!
Úgy csapja rá az ajtót, hogy az üveg megrezdül a keretben. Feltépi a cigarettás dobozt, de annyira remeg a keze, hogy elsőre képtelen néhány szikránál többet előcsalni a gyújtóból. Mikor végre fellobban a láng, tüdőzsibbasztóan mélyet szív és a szemeiben dühös könnyek égnek, mikor kifújja a füstöt. Nem akar megérteni egy helyzetet, aminek ő a vesztese, ahol átverték, lecsupaszították és megfosztották valami megfoghatatlantól.
Élesen szívja be a levegőt, aztán a térdeire hajtja a homlokát és menthetetlenül felhüppög, ahogy megerednek a könnyei.
Az éjszaka közepén riad arra, hogy fázik. A vállán a csíkos pokróc félig lecsúszva, a hamutálban jóval több csikk, mint amire emlékszik és mellette az asztalon sárgás papír, egy félig üres lap Dazai könyvéből gondosan félbe hajtva, ismerős macskakaparással neki címvezve. A szíve a torkába ugrik, a fülében hallja a dobogását, mikor érte nyúl, a torka tapló száraz és próbálja magát felkészíteni a legrosszabbra.
A telefonja kijelzője hajnali negyed hármat mutat és négy új üzenetet, de nem számít, mert Dazai sosem ír levelet. Soha.
A nyelvével nedvesíti meg az ajkait és remeg a keze, ahogy átfutja a sorokat, aztán a markába gyűri a papírt és lerázva magáról a plédet felpattan. A gyomra görcsberándul a szobájuk gondolatára, hogy hetek óta nem ment a közelébe, mert nem tudott, és most mégis itt van, az ujjai haboznak a kilincs fölött...
A szobában kényelmes illat van és teljesen sötét, mert Dazai képtelen máshogy aludni. Most az oldalán fekszik, egyenletesen lélegzik és Chuuya biztos benne, hogy nem alszik. Éppen ezért meg sem próbál óvatos lenni, mikor bemászik mellé az ágyba, a matrac pont megfelelő puhaságú, az ágyneműnek Dazai és virágillata van, a párnája hidegen simul a feje alá és próbál egyenletesen lélegezni, ahogy maguk közé fekteti a kezeit félig tapogatózóan, félig, mert nem tud velük mit kezdeni.
– Sajnálom, de nem értem – kezdi halkan, és próbálja megtalálni Dazai vonásait a sötétségen túl. – Mármint azt igen, hogy egyszeri alkalom volt és nem jelentett semmit. Nem vagyok naiv, tudom, milyen érzelmek nélkül szexelni, csak... nem értem, hogy akkor miért? – Elég ideig nem érkezik válasz ahhoz, hogy közelebb fészkelje magát. – Alszol?
– Gyönyörű volt. És megkívántam – mondja végül rekedten. – De ez nem jelenti azt, hogy nem vagyok hűsége--
– Osamu... kérlek...
– Ami közöttünk van az sokkal... mindig úgy gondoltam rá, hogy ez egy mentális kötelék, hogy sokkal inkább tartozom neked a lelkemmel, mint a testemmel, érted? – kérdezi, és Chuuya a kézfején érzi a forró leheletét. – A testem nekem nem jelent semmit. Ez csak egy váz, aminek levegőre és ételre van szüksége, aminek vannak szükségletei, funkciói és reagál a világra maga körül.
– Ha most azzal jössz, hogy szükségletből kellett megdugnod azt a szerencsétlen lányt...
– Nem! Nem – ellenkezik vehemesen, és hirtelen kapja el a kezét. Az ujjai melegek és puhák a kézfején. – Azt mondom, hogy nem számított, mert beléd vagyok szerelmes és a legfontosabb részemet neked adtam. Ezen semmi sem változtathat, az sem, ha nem akarod többé.
– Szeretlek – súgja a sötétbe, és vakon kap Dazai ajkai után.
Fuldokolva csókolja, kapkodva, mint egy kamasz és kicsit ügyetlenül. Szomjasan harap az alsó ajkára, hagyja, hogy a nyelve a nyelvére olvadjon és zihál és hirtelen túl sok és mégis többet akar. A kezébe kapaszkodik, a derekába, Dazai hirtelen rántja közelebb, hogy a mellkasa a mellkasának koccan, forró, lélegző és létező, Chuuya keze máris a felsője alatt van, éles bordákat tapint, feszes, kemény hasfalat, izmokat és puha, meleg bőrt.
A térde a combjai közé csúszik és már fölötte is van, az ágyéka az ágyékának simul, lassan tolja feljebb a csípőjén és Dazai az ajkai közé nyög, ahogy utána kap...
És Chuuya hirtelen húzódik el, a mellkasának dönti a homlokát és összeszorított szemekkel zihál, mert fogalma sincs, mi a helyes a lépés, hogy mit kellene tennie. Nagy kortyokban issza a levegőt, beharapja az alsó ajkát és próbálja lenyugtatni a testét.
– Én...
– Fogd be! Csak fogd be – sziszegi Chuuya, és végre a szemeibe néz, aztán legördül róla és a mellkasához szorítja a kezét. – Talán soha nem fogok megbocsátani, de szeretlek és nem akarom, hogy ne legyél többet az életem része. Amikor igent mondtam, tudtam, hogy máshogy látod a dolgokat, mint a többi ember, hogy veled nehezebb, de valamire egyszerűen nincs bocsánat.
– Tudom – feleli az oldalára hengeredve. Chuuya halványan érzi, ahogy a feje alá gyűri a párnát. – Itt alszol?
Némán rázza meg a fejét. – Nem. De még maradhatok.
Sután tapogatózik az ujjaiért, míg Dazai magától nem nyújtja oda a kezét. A gyűrűje hideg a bőrén és Chuuya ujjainak szorítja az ajkait, aztán az arcát és nem kell mondania semmit.

A másnapot kiveszi és Akutagawára bízza a dolgokat. Meghagyja neki, hogy Hirotsutól kérjen segítséget, bármi problémája is akad és nem látja, de szinte biztos benne, hogy gúnyosan forgatja a szemeit és pofákat vág. Nem merészkedik odáig, hogy kikapcsolja a telefonját, de rezgőre állítja és a vendégszobában hagyja a nap hátralévő részére.
Mezítláb vág neki a lakásnak, a parketta kellemes hűvös a talpa alatt, ahogy kávét önt magának és tejet. A gyomra még nincs kész a reggelire, de a tüdeje sóvárog némi friss levegő után, szóval a terasz felé veszi az irányt.
A hintaszék moccanatlanul és elárvultan pihen a sarokban, Dazainak se híre se hamva és Chuuya összevont szemöldökkel, a száját rágva huppan le a saját helyére.
A második cigarettájánál tart, mikor a férje megérkezik, magával vonszolja a matracot és a fűre dobja, mint valami fehér tetemet, ágyneműgombócot gyűr a közepére és könyvlapokkal hinti be, Chuuya elkapja a Bűn és Bűnhődés egyik fejezetének cirkalmas első betűjét, Dazai rongyosra olvasta a könyvet, és felapattan, hogy megakadályozza, bármire is készül, mikor lángra lobbantja a sajátos máglyáját.
A lángok narancssárga fénybe vonják az alakját, égetik Chuuya arcát, felé nyújtóznak és fogalma sincs, mit tegyen, vagy mire jó ez az egész, szóval megragadja Dazai karját és maga felé penderíti. Nem számít a vigyorra, a fényre a tekintetében és arra, ami az egész lényéből árad, az a feneketlen, mgfoghatatlan, óceánmélyi valami, amitől az ellenségei visszarettennek, ami hírhedtté tette.
– Mi a franc? – kérdezi elhűlve, aztán válaszra sem várva félrelöki, ösztönösen távolabb a lángoktól és a matracba tapos.
Próbálja eltaposni a lángokat és közben megmenteni annyi lapot amennyit tud, miközben mögötte Dazai a fűben guggol, a szétterpesztett ujjai közül, elragadtatottan figyeli a jelenetet és Chuuya nem érti, csak üvölteni szeretne, mert végképp elege van. A gyepre fordítja a matracot, amitől elalszik a tűz, helyette fehér, fojtó füst száll fel alóla, mert valószínűleg a pázsitot is tönkretette, nem csak a matracot, nem csak az életüket.
– Elment az eszed?! – üvölt rá zihálva. Megáll fölötte, és úgy érzi, szédül, ahogy lemered rá.
– Nem akarom, hogy rossz érzéseid legyenek, hogy egy idegenre emlékeztessen az ágyunk – mondja egészen vidáman, és a combjaira simítja a tenyereit a saját arca helyett. Chuuyának egészen más gondolatai támadnának ettől a póztól, ha nem látna éppen csillagokat.
– És ezt azzal éred el, hogy ránk hívatod a zsarukat? – kérdezi valamivel visszafogottabban, ahogy a puha barna hajba temeti az ujjait. – Nagyon remélem, hogy rendeltél másikat. A kurva életbe, nem számítottam arra, hogy idegösszeomlást kapsz.
– Nincs idegösszeomlásom.
– Hát bárminek is hívod ezt – legyint a matrac felé, aztán a saját halántákához érinti az ujjait – nincs rendben. Nem gyújthatod fel csak úgy a dolgainkat terápiás célra hivatkozva, ez... nem normális.
Pontosan tudja, hogy Dazai nem elégszik meg egy békés középúttal, ha arról van szó, hogy megszabaduljon valamitől a múltjában. Nem köt kompromisszumokat, vagy teljes megsemmisítés vagy semmi, a legnagyobb fegyvere a problémái ellen a pusztítás. És Chuuya, aki hajlamos ragaszkodni a dolgaihoz, érzelmi kötődést kialakítani, soha nem fogja ezt megérteni. Ez teljesen rendben van így.
Azzal is tisztában van, hogy Dazai miért csinálta, még ha az idegei pattanásig feszülnek is és azonnal beriasztottak a védelmi ösztönei.
– Ha nem látod, könnyebb nem emlékezni rá – mondja végül Dazai, és a térdeinek támasztja a homlokát.
– De hát látom. Itt van előttem és füstöl – horkantja, és egy pillanat múlva édes nevetés buggyan fel belőle, lecsúszik Dazai mellé a nyakába kapaszkodik és hátraszegi az állát.
– Mert elrontottad.
– Megmentettem magunkat egy feljelentéstől – korrigál sietve, de a néma nevetés elhal a torkában, mikor Dazai az arcára simítja a tenyerét. – Mi az?
– Legyél a fiúm. Gyere hozzám – hadarja, és Chuuya hallja a hangjában, látja a tekintetében a szótlan könyörgést és reményt. Mélyet sóhajt és egy hosszú pillanatra lehunyja a szemeit.
– Már házasok vagyunk – emlékezteti, és a pillantása a gyűrűjére siklik, aztán vissza a másik arcára.
– Maradjunk azok – tátogja, és megnyalintja az alsó ajkát, ahogy nagyot nyel.
– Ha mégegyszer megkefélsz valakit, aki nem én vagyok, a puszta kezemmel tépem le a farkad – mondja végül, és mindketten tudják, hogy ez nem puszta fenyegetés. Hogy képes rá és nem retten vissza semmitől, mert Chuuya igazából nagyon kevés dologtól fél igazán.
Dazai puhán csókol a homlokára, a bőrének szorítja az ajkait és sután, guggolva ölelkeznek addig, amíg a város fel nem ébred hajnali álmából és Chuuya kávéja végérvényesen el nem hül a teraszon.