3. fejezet
Yuan a közös óráikon végig Tachiharáról faggatja meg arról, hogy elmennek-e arra a helyre, ahol Shirase dolgozik. Chuuya pontosan tisztában van azzal, hogy mennyit kell tanulnia és azzal is, hogy mennyit ihat a gyógyszereire, az egyik oldala szeretne menni, mert Shirase a barátja és ráfér némi lazítás, másrészről irtózik a gondolattól is, hogy huzamosabb ideig emberek között legyen és elfárad attól, hogy lefuttatja magában az este esetleges végkimeneteleit.
– Hívhatnád Dazait – kockáztatja meg Yuan, és a fiú üres széke felé sandít. – Vagy nem tudom. Szerinted szed rá gyógyszert?
Fogalma sincs, de nagyon reméli, hogy igen.
– Dazai nem a mi társaságunk – motyogja egykedvűen. – Amúgy meg, ha engem kérdezel, nem akarsz az egyéjszakás kalandja lenni.
– Szerencse, hogy nem kérdeztelek – böki oldalba a lány, aztán idétlenül csücsörít. – Különben, ki nem állhatom az olyan férfiakat, mint Dazai.
Chuuya két napig ignorálta Tachiharát a szombaton történtek után, a könyvtárba menekült vasárnap délután, mikor Sakunosuke visszahozta Dazait és azóta sem beszélt vele. Nem haragszik rá, valójában fogalma sincs róla, hogy mit kellene éreznie az egésszel kapcsolatban. Jó, talán kicsit dühös, de csak azért, mert neki soha nem lesz meg az a fajta szabadsága az élete fölött, mint a legtöbb embernek, Dazai pedig mindent megtesz, hogy eldobja magától, ami sehogy nem fair. Persze az öngyilkossága nem Chuuyáról kell, hogy szóljon, de a trauma, amit az élettelen arcának látványa okozott, egy életen át el fogja kísérni. És ezért őt hibáztatja.
– Miért nem Tachihara? – kérdezi hirtelen.
– Hogy mi?
– Miért nem azt mondtad, hívhatnám Tachiharát? Miért Dazait? – sóhajt, és nekiáll összeszedni a cuccait.
– Mert nem kedvelem Tachiharát – vonja meg a vállát Yuan. A mosolya elragadó, a mutatóujjára csavarja fel az egyik púderrózsazsín tincsét.
Együtt hagyják el az előadót, Chuuya engedi, hogy Yuan fogja a kezét és hagyja magát meggyőzni a Sharese-dologgal kapcsolatban. Főleg azért, mert látni sem akarja a szobatársát.
– Sietsz? – kérdezi Yuan, miközben a sötét harisnyáját igazgatja a szoknyája alatt. – Arra gondoltam, segíthetnél pár dologgal kapcsolatban. Kappucsínóban fizetek.
Az ajánlat túlontúl vonzó, a rengeteg tanulnivaló, edzés és a magánélete összeegyeztetése miatt kiszipolyozva érzi magát. A csontjaiban érzi az ólmos fáradtságot, csak reménykedik, hogy Arthur nem szúrja ki, hogy a közös beszélgetéseiket rövidíti le amennyire csak tudja, hogy kialudhassa magát.
Persze az sem segít, hogy Dazai meglehetősen rossz alvó, hajlamos az éjszaka közepén zörögni vagy mászkálni, a fejhallgatója nem szűri teljesen a zajokat, amikor pedig mégis sikerül aludnia, beszél álmában.
– Edzésem lesz – mondja bocsánatkérően, és a park felé kanyarodik, mire a lány engedi kisiklani az ujjait az övé közül. – De beszorítjuk valahová, ha segítségre van szükséged. Megígérem.
Yuan biccent és a telefonjába merülve követi a füves pálya felé. Az edzésekre bárki szabadon beülhet és Yuan szinte mindig ott van, amikor nincs órája. A Black Lizard jó csapat, hamar összeszoktak és nem kell titkolnia, hogy meleg, mert a csapat nyíltan qeerbarát. A tavalyi szezont veretlenül vittél, az ideiben pedig ott van Tachihara, Chuuya és Gin, aki sovány alkata ellenére kenterbe veri a profikat, Chuuya biztos benne, hogy a JFA szívesen szerződteti később, ha hivatásszerűen akar focival foglalkozni.
– Hé, Nakahara, szedd össze magad – kiált neki oda valaki, mikor belép az ajtón és ledobja a táskáját a szekrénye mellé. A felsője szegélyére markol, mikor rájön, hogy Tachihara nem csimpaszkodik rá. – Azt hittük, nem is jössz.
– Michizou sokkal többet késik, akadj le rólam – mordul fel, ahogy átdugja a fejét a mezen és összefogja a haját.
– Ó, Tachihara nem jön. – Gin úgy pislog rá, mintha Chuuyának már tudnia kellett volna róla. – Azt hittem mondta. Legalább is úgy beszélt róla, mintha beszélt volna veled róla.
Chuuya csak megrázza a fejét és átcseréli a nadrágját. Indokolatlanul szorosabb csomóra köti a cipőjét, mint kellene és úgy lök vissza mindent a szekrénybe, hogy a táskája félig kiesik. Nem nagyon beszéltek és nem is haladtak sokkal előrébb a kapcsolatukban, pedig őszintén szeretné, vágyik a romantikus randikra, az összebújásokra, a közös viccekbe torkolló együtt tanulásokra és az érintésekre. Szeretné megcsókolni rendesen, maga alá gyűrni, vagy Tachihara forró ágyéka alá gyűrődni...
– Minden rendben? – kérdezi Gin, ahogy a vállára simít és egy vizes palackot nyom a kezébe. A műanyag kellemesen hűvös az ujjai között, és Chuuya csak biccent rá. – Beszélhetek Hirotsu-edzővel. Megmondom, hogy nem vagy jól és pihennél.
– Nincs semmi baj – hárítja azonnal, és a nyelvével simítja végig az alsó ajkát. – Túl sokat gondolkodom mostanában.
– Az nem jó – feleli, és törődően megcirógatja a felkarját. Nem kérdez, de Gin soha nem kérdez, és Chuuya ezért őszintén hálás neki. – Menjünk, edzés után a bátyámmal és Ichiyóval van programom.
– Üdvözlöm Higuchit – vigyorog rá, aztán hagyja magát kirángatni.
A gyep nedves és harsány zöld, föld és friss illat árad szét a pályán, megnyugtatja az idegeit, kitölti és valahogy otthonosnak érzi az egészet. Hirotsu-edző, egy ötvenes évei elejét taposó ősz férfi hosszan a sípjába fúj és felterel pár embert a lelátóra. Chuuya gyomrában lágy bizsergés gyúl a figyelő tekintetektől, enyhén zavarban érzi magát és egyszerre önti el megfoghatatlan, euforikus magabiztosság. Ütemre futja a bemelegítő köröket és közben sorra veszi a lelátót, ismerkedik az arcokkal, két ujjal int oda a vigyorgó Yuannak, kiszúrja Sakunosukét és a szőke barátját és a felső sarokban a lépcsők mellett... Ott terpeszkedik felsőbrendű elégtétellel az arcán, karba font kézzel és hetykén keresztbe vetett lábakkal Dazai. A kötései vele vannak, a combján könyv hever gerinccel felfelé, a sötét hajú lány nightwishes pólóját viseli, azét a lányét, aki rávette, hogy beszálljon a mentőbe, aki visszaköszönt a Facebook profiljáról és, aki most ott ül mellette. Tökéletesen festenek együtt, mint két magasztos istenség, aki azért ereszkedtek közéjük, hogy rajtuk, halandókon gúnyolódjanak.
De Chuuya most bebizonyítja nekik, hogy mire képes. Akkor is, ha történetesen elpirul, amikor a tekintete találkozik Dazaiéval.
Aztán Hirotsu-edző újra a sípjába fúj és ötfős csapatokban edzsenek, szabad kapukkal, mert Tachihara nem jött el. A lábfejére veszi a labdát, dekázik vele párat, a levegőbe rúgja és hagyja, hogy végigszaladjon a hátán mielőtt a bokájával levezetné a gyepre, aztán megindul a kapu felé. Az egész csak erőfitogtatás és kivagyiság, le akarja nyűgözni Dazait, azt szeretné, hogy elálljon a szava attól, amit lát.
Kíméletlenül belövi az első gólt, a labda megpördül a háló sarkában, aztán lustán kipattog, hogy Ginnél végezze, aki a lábfejével húzza el Chuuya elől, megpördül körülötte anélkül, hogy hozzáérne, de Chuuya berúgja a lábai közé és kivezeti a másik oldalt, aztán lepasszolja valakinek és előre szalad.
A mellkasa ragad az izzadtságtól, nagy lendülettel húzza el a bőrétől a mezt, miközben kifújja a levegőt, aztán újra nekiiramodik.
A harmadik gól öröme keserűen tapad a nyelve alá, mert, amikor megpördül, hogy megnézze, Dazai látta-e, a fiú már nem ül a helyén. A lánnyal együtt nyomtalanul eltűntek, és ez furcsa, feszítő űrt hagy a mellkasában, hiába kalimpál felé a kipirult Yuan.
Azt akarta, hogy lássa.
Inkább döhből, mintsem stratégiai megfontolásból támadja a srácot, akinél a labda van. A fiú a vádlijával löki át a labdát a másik oldalra, Chuuya megpróbálja elvenni tőle, de a lábaik összeakadnak és mindketten megcsúsznak a vizes füvön. Érzi a szúró fájdalmat, ahogy végighorzsolja az oldalát, a fehér mezbe fű és sár törik, a jobb lába hasogat a fiú súlya alatt, aki hason fekszik rajta. A labda mellettük hever, de senki sem rohan rá, mert valaki felsikkant a lelátón és Hirotsu-edző a sípjába fújva rohan oda hozzájuk.
Chuuya világa a saját vörös tincseinek függönyéből, saras és fémes ízből a szájában és szikrázó fájdalomból áll, ahogy a hátára hengeredik. Izzadtságot nyal a felső ajkáról, mikor levegőért kapkodva zihál.
– Minden rendben? – kérdezi a férfi, és a kezét nyújtja neki, míg Gin a másik srácot állítja talpra, aki láthatóan rendben van.
– Jól vagyok – nyögi, és hagyja magát felsegíteni. A jobb lába szinte azonnal kibicsaklik alóla, noha nem érzi töröttnek. – Talán annyira mégsem.
– Sajnálom Chuuya – motyogja a fiú Gin karja alatt.
– Jól vagyok – ismétli meg kicsit szárazabban. – Az én hibámból volt, nekem kellene bocsánatot kérnem.
– Szeretnéd, hogy valaki elkísérjen az orvoshoz? – kérdezi Hirotsu-edző. A pillantása őszinte, de nem aggódik, számtalan sportsérüléssel találkozott már, pontosan tudja, hogy Chuuya rendben lesz. Nemet int a fejével. – Mára felmentelek, pihentesd a lábad.
– De nem vagyunk ele--
– Majd kapura lövünk és passzolgatunk – mondja Gin. A hangja egészen bizakodó. – Amúgy is meg akartam dönteni a személyes rekordom.
– Gyerünk, egy-kettő! – csapja össze a tenyereit az edző. Hármat fúj a sípjába és ezzel elintézettnek tekinti a dolgot.
Nem úgy, mint Chuuya.
Még az öltőben is tisztán hallja ahogy a társai egymásnak kiabálnak, a sípot és a nézők izgatott zsivaját. A részese akar lenni, köztük akar lenni és nem lerángatni a félig sáros, félig véres mezét. A fehér anyagba törli a homlokát és megissza a víz felét, amit Gin a kezébe nyomott korábban, a maradékból az arcába locsol, hagyja, hogy a cseppek leperegjenek az állán a kulcscsontjára és a mellkasára. A szíve zakatol, a lába sajog és lüktet, próbál ránehézkedni, de az izmok és inak eszeveszettül tiltakoznak. Ülve öltözik vissza és emlékezteti magát, hogy le kell tusolnia, amint visszaér a szobájába. Akkor is, ha ehhez rá kell törnie Dazaira és a lányra...
– Jézusom, Chuuya! Jól vagy? – Yuan robban be az ajtón, zihál és a szemében aggodalom csillan.
Chuuya a kezét nyújtja neki és miután felsegítette lazán belékarol.
– Megmaradok – vonja meg a vállát, inkább csak azért, hogy magára igazítsa a táskáját. – Szerintem holnap feljöhetsz tanulni, ha még mindig akarod.
Dazait és a lányt tényleg a fiú matracán találja, de egy viharvert laptopon néznek valamit, a lány egy jégkrém csokis-mandulás rétegét harapja jóízűen, miközben egy vödör popcornt dédelget maga előtt. A rúzsa sértetlen, a szemfestéke tökéletes, sötét spagettipántos toppot és kockás szoknyát visel, a hosszú, fehér lábait átveti Dazai csípőjén, félig rajta fekszik és Dazai unottan préseli az arcát a válla ívének. Popcornt dobál a saját szájába, de felkapja a fejét, mikor nyílik az ajtó.
– Ó, helló! – A lány a fagyijával int neki, a mosolya éles és tökéletes. Ha Chuuya vonzódna a nőkhöz, róla álmodna. – Csatlakozol?
– Chuuyát nem érdekli a Fűrész – motyogja a bőrének Dazai. Azért a szemkontaktust kitartóan tartja.
– A negyedik után amúgy is túlértékelt – vonja meg a vállát a lány, aztán beleharap a jégkrémbe.
Nem érzi úgy, hogy megzavart valamit, ha pedig mégis, nincs bűntudata, mert ez az ő szobája is és ezt Dazainak tudomásul kell vennie. Akkor is, ha nem akarja.
Hosszan szívja be a levegőt, ledobja a táskáját és a fürdő felé botorkál. Úgy érzi magát, mint akit összegyűrtek, megrágtak, aztán kihánytak. Sajog a lapockája és a járomcsontja, égnek a bordái ott, ahol lehorzsolta őket és fázik a bőrére száradt sártól.
– Megnézhetem a lábad, ha szeretnéd – ajánlja a lány, miközben felül a matracon és maga alá húzza a lábait. Dazai kezébe nyomja a műanyag tálat.
– Jól vagyok – feleli Chuuya lassan, aznap már sokadjára.
– Hagyd csak, Yosano, a törpe nem az a fajta srác, aki élvezi, ha egy nő hozzáér – vigyorogja kajánul, és már talpon is van, a hideg tenyerei Chuuya vállára simulnak, aki azonnal ellöki a kezét. – Ugyan már, Chuuya, nem fogunk bántani.
– Ha az megnyugtat, én sem vagyok az a fajta csaj, aki élvezi, ha egy férfi hozzáér. – Yosano mosolyogva kacsint rá és megpaskolja maga mellett Dazai matracát, aki elráncigálja odáig és lenyomja rá.
Yosano Dazai szájába tömi a fagyija maradékát és a nyirkos ujjaival Chuuya térdére simít, aztán az ölébe húzza a lábát. Az érintése óvatos, pillangószárny-simítás a bokacsontján, egészen kellemes. Lehunyta a szemét és belesimul az érintésekbe, próbál nem mozdulni, miközben az orra megtelik vanília és cseresznye illatú parfümmel, a fülében cseng, ahogy Dazai a mandula törmelékeket ropogtatja és a fogainak, vagy a piercingjének ütögeti a pálcikát.
– Azta, baromi ronda – jegyzi meg, mintha csak katasztrófatúrista lenne.
– Kussolj! Veled még mindig nem állok szóba – sziszegi, és érzi, ahogy Yosano ujjai megremegnek az elfojtott nevetés súlya alatt.
– Helyre tudom rakni – közli a lábfejére szorítva. A körmei a talpába vájnak. – Utána csak borogatnod és pihentetned kell.
– Hát...
– Szerencséd van, hogy jó kapcsolatot ápolok az orvostanhalgatókkal – csicsergi Dazai, és Chuuya végre hajlandó ránézni, mert egészen eddig azt hitte, ő is orvosnak készül.
– Miért nem mentél orvoshoz? – kérdezi Yosano, teljesen ignorálva Dazai jelenlétét, amitől Chuuyának máris szimpatikusabb. – Meddig akartál kificamított bokával rohangálni?
Chuuya megrántja a vállát, mire Yosano a nyelvével csettint.
– Tulajdonképpen megérdemlitek egymást – morogja, ahogy az ujjaival közrefogja a bokáját, míg a másik kezének tenyere a lábfejére simul.
A fájdalom aranyszínű szikrákat vet a szemei elé, felordít és hagyja, hogy Dazai az oldalának simulva megtartsa, nem szól, amikor a combjába kapaszkodik és a vállába zihál. Fémes ízt és sós izzadtságot érez a nyelvén, Yosano úgy mosolyog rá, mintha csak megmasszírozta volna. Felé bök a lábujjaival és kinyújtja a térdét.
– Nem érzek szakadást vagy törést, de meg kellene röntgeneztetned. Meg egy bokarögzítőt sem ártana beszerezned, majd adok egy tájékoztatót, hogy mire kell figyelned és potom hat hét alatt kutya bajod sem lesz – magyarázza, és nyomatékosan megpaskolja a lábujjait.
– Megvárhattuk volna a meccs végét, szívesen megnéztem volna egy akkora esést, ami így kicsinált – nyögi Dazai, és Chuuyának hirtelen eszébe jut, hogy még mindig rajta fekszik.
Elrántja a kezét, hogy hátra söpörhesse a haját, idétlenül felkaparja magát a matracról és a fürdő felé biceg. Érzi, hogy a másik kettő összepislog a háta mögött, és fogalma sincs, mit kellene mondania, minden annyira abszurd, értelmetlen és logikátlan. Időpontot kell foglalnia az orvosához. Dazai és Yosano együtt mentek el a meccsről, hogy slasher-maratont tartsanak. Nem tud mit kezdeni Yosano közvetlenségével.
– Folytassátok csak – mondja az ajtóból, és érzi felforrósodni az arcát. – És köszönöm.
Yosano két ujjal szalutál felé, aztán hanyattdől az ágyon, a topja egészen felcsúszik, a köldökpiercingje aranyszínű, a bőre világos és feszes, és Dazai olyan fesztelenül hajol keresztül rajta a popcornos tálért, hogy az már szinte zavarbaejtő.
Magára zárja a fürdőt, levetkőzik és hosszan nézi magát a tükörben a mosdóhagyló fölött. Legalább is, ami látszik a testéből. A nyakán csúnya horzsolás kéklik, a mellkasa jobb felén hasonló, a mellbimbója mellett száraz vér tapad egy horzsolásra, amit meg sem érzett, az állára és a hajába fűszálak tapadnak.
Mezítláb csattog a zuhanyhoz, indulatosan nyitja meg a vizet és felszisszen, amikor az először hideg permet végigszalad a bőrén. A csempének támasztja a homlokát, vesz néhány mély levegőt és arra gondol, mi történt volna, ha Dazai és Yosano nem mennek el. Még a fülébe cseng, ahogy azt kiáltja, orvos és Dazai mellé térdel...
A mellkasa sajog, ahogy a samponjáért nyúl, összeszorított szemekkel masszírozza be a fejbőrébe, próbál ellazulni, de végül gyorsan túlesik a balzsamozáson és utálja, hogy a saját tusfürdőjéről most már örökké a szobatársa fog eszébe jutni.
Elzárja a vizet, kicsavarja a haját és a törölközőért nyúl, amikor eszébe jut, hogy Yosano a hálójukban van, ő pedig nem hozott váltás ruhát. Valószínűleg nem zavarná, ha törölközőben menne ki, viszont Chuuya nem akarja ezzel tönkretenni a friss kapcsolatukat.
Végül a kilincsre markol és hosszan beszívja a levegőt.
– Yosano elment – közli Dazai, mielőtt kiléphetne a gőzből. – Bocs, hogy csak így kipukkasztom a buborékod, nagyon vadító a törcsid.
– Seggfej – mordul rá Chuuya. Képtelen figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy Dazai a tekintetével követi a szekrényig. – Segíthetek?
– Tulajdonképpen igen – mondja, és a hátára hengeredik, a karjait a feje alatt pihenteti és a plafont bámulja. – Vannak kérdéseim.
– Amiket gondolom akkor is fel fogsz tenni, ha nem érdekelnek – forgatja meg a szemeit, miközben magára rángat egy Adventure Time-os pólót és szürke melegítőt.
Egy csomag medvecukorral sétál vissza az ágyhoz, félig törökülésben támaszkodik a falnak, hogy a rossz lábát kinyújthassa. A haja hidegen csöpög a vállára. Dazai kérdésére egyáltalán nem volt felkészülve.
– Milyen egy másik sráccal szexelni?
– Mi van? – köhögi, és hirtelen elfelejti a sajgó lábát és az édességet az ölében.
– Jó, nyilván tudom, hogy mi történik, nem vagyok idióta--
– De, egy idióta vagy, Dazai!
– De, hogy... milyen?
– Nem tudom, milyen egy lánnyal szexelni? – kérdez vissza, és felhúzza a behajlított lábát. Lassan rág, miközben Dazai a válaszon gondolkodik, míg végül csak megvonja a vállát.
– Még sosem feküdtél le lánnyal? – A hangja egészen kíváncsi, és Chuuya zavartan dobálja meg néhány szem medvecukorral. – Á, hé!
– Nem? – ütközik meg felvont szemöldökkel.
– Soha nem is gondoltál rá? Vagy, amikor lett volna esélyed, minden csaj elküldött, mert incifinci vagy? – kérdezi vigyorogva, a nyelvét a felső fogsorának szorítva, hogy aztán szinte kéjes elégedettséggel suttogja: – Törpilla.
– Baszd meg magad! – sikítja, és szeretné hozzávágni a párnáját, de aztán eszébe jut szerencsétlen Baki, és tudja, hogy sosem kapná vissza. – Te miért nem gondoltál soha farkakra?
– Ne legyél profán, Chuuya – legyint felé, aztán a szájába pöcköli a medvecukrot. – Egyébként soha nem állítottam, hogy nem gondoltam.
Ó, ez új. Émelyeg a gondolattól, hogy talán arra megy ki az egész, hogy ő legyen Dazai meleg élménye, akivel megszilárdíthatja a heteróságát. Vagy, hogy egy nagyon hülye vicc az egész és, amikor Chuuya rábólint, Dazai valamelyik szláv haverja előugrik a függöny mögül egy kamerával. Nem, nem áll készen az ilyen szintű homofóbiára még Dazaitól sem, aki alapvetően egy világi seggfej.
Nakahara Chuuya nem lesz senki tesztbábuja, nem fogja hagyni, hogy rajta kísérletezzenek, kihasználják és összetörjék a szívét.
– Mi van a barátoddal? – kérdezi hirtelen a másik, ahogy a hasára fordul.
Chuuya levegő után kap, mert úgy érzi, megfullad a hirtelen rátörő szégyentől. Egészen az edzés óta nem gondolt Tachiharára, pedig fel kellett volna hívnia, hogy megkérdezze, minden rendben van-e. Mert ezt csinálják egy egészséges párkapcsolatban.
– Mi lenne? Ma nem ér rá – magyarázza az alsó ajkát rágva.
– Érdekes – sóhajtja Dazai, miközben felkapja a telefonját. – Tudod, ha az én fiúm lennél, én elkényeztetnélek. Minden értelemben.
– Nem tudja, hogy mi történt.
– Miért nem?
– Mert... még nem hívtam fel – vallja be szemlesütve, és zsibbasztóan kínosan érzi magát, mikor Dazai öblösen felkacag.
– Persze, hogy nem.
– Hagyjál! Inkább alszom egyet – morogja Chuuya, aztán a fal felé fordul.
Nem kellene aludnia, de a holnapi órái miatt ráér utálni magát később, a stressz és a egész heti ráhalmozódó problémái annyira megfojtják, hogy muszáj elengednie a valóságot legalább egy órára. Még az sem zavarja, hogy Dazai valószínűleg figyeli, hasra kecmereg és magához öleli a párnáját.
Egyedül van a szobában, mikor felébred, sűrű nyál tapad az arcára és áztatja el a párnáját, fogalma sincs, hogy mikor került rá a takarója. A hajába túr, miközben felül, az üres matracra hunyorog, aztán megmozgatja a lábujjait, óvatosan köröz a bokájával mire a fájdalom azonnal felbukkan.
Az ajtó felé sandít, de az némán mered vissza rá, szóval a matrac és a keret közé csúsztatja a kezét, a mutató és a középső ujjával halássza ki a sötét cigisdobozt, ellenőrzi, hogy benne van-e a gyújtója és sietősen zsebre vágja, mielőtt talpra kecmereg. A szürke cipzáros felsőjét húzza a pólójára, abban talán nem annyira feltűnő, és elindul a tető felé.
Október elejéhez mérten hűvös van, a szél azonnal a hajába kap, ahogy kilép a fekete ég alá. A csillagokat eltakarja a fényszennyezés piszkos-narancs köde, a levegő szúrja az orrát és muszáj felrántania a kapucniját mielőtt a peremhez sétál. Aztán észreveszi a másik alakot, elsőre nem szúrta ki a sötét ruhái és a mozdulatlansága miatt, pedig ott ücsörög egészen a szélen, a lábait lógázza, a tartása egyenes és...
Chuuya ismeri azokat az elővillanó fáslikat, azt a markáns állat és egyenes orrot. Dazai fejhallgatót visel, szóval először arra gondol, nem zavarja meg, részben, mert fél, hogy ha megijeszti, lezuhan, részben pedig megérti, ha egyedüllétre vágyik.
– Kár a csillagokért, nem?
Először azt hiszi, rosszul hall, pedig Dazai csak egészen halkan beszél, a hangja sima és egészen érzelemmentes. Megköszörüli a torkát, Chuuya felé pislant, aztán megpaskolja maga mellett a betonpárkányt egyfajta felajánlásként.
– A Taura Plumról már egész jó – vonja meg a vállát, miközben mellé kucorodik.
Az ajkai közé szorít egy keskeny szálat és Dazai felé nyújtja a dobozt, aki kihúz egy szálat és az ölébe eresztett kézzel morzsolgatja. A doboz kettejük között végzi, és Chuuya a kezével őrzi a lángot, mikor rágyújt. Kényelmesen előre fújja a füstöt, érzi magán a másik tekintetét, de nem igyekszik nem törődni vele.
– Azt hittem, túl pedáns vagy a kihágásokhoz – jegyzi meg Dazai. Egészen kedélyesnek hangzik.
– Elég szar hetem volt – magyarázza Chuuya, ahogy a mélységet méregeti a talpai alatt. – Le fogsz ugrani?
– Nem hiszem.
– A haverod, az orosz, azt mondta, meg akartad ölni magad. – A hangja egészen karcos, és keserű füstöt nyal az alsó ajkáról. Az ujjai remegnek, ahogy lepöcköli a hamut és nem mer ránézni.
– Tartsd távol magad Fyodortól, Chuuya. – Inkább kérésnek hangzik, mint fenyegetésnek és őszintén nem érti. Dazai pillantásában valami megváltozik, a tekintetében valami megfoghatatlan mélységbe veszik és Chuuya mindennél jobban szeretné elérni. – Nem az az ember, akinek hiszed.
– Miért, te az vagy?
– Az attól függ, milyennek hiszel – vágja rá, és lassan veszi ki az ujjai közül a dohányt, hogy zsibbasztóan mélyet szívjon bele. A sajátja még mindig meggyújtatlanul pihen az ujjai között, a nadrágjára barna dohánymorzsák tapadnak.
Szeretné azt mondani, hogy valakinek, akinek egyárelműen segítségre van szüksége, de végül csak ráharap az alsó ajkára és nem mond semmit. Fogalma sincs a körülményekről, nem is ismeri igazán Dazait. Lehet, hogy gondjai vannak otthon, lehet, hogy terápiára jár, amikor nincs a szobájában, lehet, lehet, lehet...
Visszaszerzi a félig leégett cigarettát és hosszan méregeti, mielőtt a szájához emelné. Megborzong a hidegtől, fogalma sincs, Dazai miért nem fagy halálra, de míg hallgatnak végigpörgeti magában a korábbi beszélgetéseiket.
– Miért kérdezted azokat a dolgokat korábban? – bukik fel belőle végül a kérdés.
– Mire gondolsz?
– A fiúkról. – Oldalra döntött fejjel fürkészi a vonásait, a félmosolyba ránduló ajkait, ahogy az orrát ráncolja és megfeszül a bőr a szemöldökei között.
Dazai röviden sóhajt, van inkább felnevet, a hang amit kiad egészen kétségbeesett, és amikor a szemeibe néz, a tekintete nyílt és sokkal melegebb, mint előtte bármikor. A közelségétől Chuuyának nyelnie kell, és kapkodva nedvesíti meg az ajkát a nyelvével mielőtt a szűrőre harapna.
– Kíváncsiságból – vallja be csendesen, ahogy a dohányért nyúl, de Chuuya elhúzza előle.
Tudja, hogy később valószínűleg utálni fogja magát, mert tisztában van vele, hogy Dazai mekkora seggarc, de a meleg illata, a lágy hangja, a közvetlensége felolvaszt valamit Chuuyában. Ráadásul ha akarná sem hazudhatná azt, hogy Dazai Osamu nem eszméletlenül jóképű. Minden világfájdalma ellenére. Bele tudna habarodni a végtelen hosszú sötét, sűrű szempilláiba, a hatalmas barna szemeibe, a csálé szemfogaiba, az anyajegybe a füle tövében vagy a gödröcskés mosolyába. De tudja, hogy nem érné meg.
– Gyere! – Két ujjal inti maga felé, közben elszívja az utolsó slukkot és a betonba dörzsöli a csikket maguk között.
Dazai engedelmesen hajol közelebb, a párkányra tenyerel és hagyja, hogy Chuuya a tenyereibe vegye az arcát. A bőre hideg és puha, a kisujjával a haját dédelgeti, ahogy a hüvelyujjával végigsimít a dús alsó ajkán. Szédül, amikor a meleg leheletét érzi a bőrén, szédül, amikor átfújja a füstöt a szájába, mert olyan közel van, hogy szinte érzi az ajkai érintését a sajátján. Behunyja a szemeit és elképzeli, hogy hozzáér, hogy forró, száraz és cserepes, érzi az ízét a nyelvén, a keserédes füstöt a szájpadlásán...
Aztán kinyitja a szemeit, tudja, hogy az arca vörös, mert majdnem felnyögött, de Dazai gyermeki elragadtatottsággal mosolyog rá, csupa fehér fogsor és gödröcske és Chuuya gyomra bukfencet vet.
– Ezt csináljuk mégegyszer!
– Én...
– Ugyan már, Chuuya! Ne most legyél szégyellős! – lelkendezik, és az eddig gyűrögetett szálra harap, ahogy a gyújtó után tapogatózik. – Tudni akarom, hogy csináltad, Ango mindig azt mondja, megtanít pár trükkre, de szerintem nem tud egyet se. Kamuzós.
– Mi van? – Chuuya még mindig csillagokat lát, és attól tart, leszédül a tetőről, mikor Dazai megcirógatja az arcát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése