Egy korty forralt bor~

 

Újra bebizonyítom, hogy élek. Fandomdebüt így évvégére, mert miért ne? 

Boku no Hero Academia || KiriBaku (Kirishima Eijirou/Bakugo Katsuki) || +12 || domestic fluff karácsonyi vásár || háttérben meghúzódó DenSou (Kaminari Denki/Shinsou Hitosi) szál cirka 500 szóban

Kirishima ujjai melegek az ujjai között, a forralt bora édes gőze csavarja az orrát és bárhogy igazítja a homokszín kasmírsálat, a hideg beférkőzik alá és aljasul a bőrébe mar.
- Sokat jelent ám, hogy eljöttél – fordul felé Kirishima. A vigyora a füléig ér, a szemei csillognak és még akkor is őt figyeli, mikor torokégetően hosszat kortyol a poharából.
Bakugo megvonja a vállát, fázósan zsebre vágja a szabad kezét, ahogy az egyik stand felé húzza a másikat. Az asztalon faragott díszek és horgolt állatok meg manók sorakoznak, Kirishima elragadtatottan sorra veszi őket, míg ő egy faragott hullócsillag ágát piszkálja.
- Ezt a két balféket miért kellett hoznunk? – kérdezi egészen merengőn, ahogy az állával Kaminari és Shinsou felé bök, akik leragadtak a festett mézeskalácsoknál. Hitoshi kezében hasonló pohár gőzölög, mint Kirishimáéban és ugyanazon a gyümölcsös elektromos cigin osztoznak.
- Mert a barátaink – magyarázza.
- A te barátaid – pontosít a fiú, és a figyelme egy horgolt szarvasra terelődik.
Csak egy tizedmásodpercre feszül meg, mikor Kirishima a vállára hajtja az állát, a fülén érzi a fűszeres, forró leheletét és belelazul a jelenlétébe. Mert ez most így jó.
- Ugyan már, kedveled őket.
- Talán. Add azt ide, és válassz – mondja egészen csöndesen. Kiveszi a poharat Kirishima kezéből, beleszagol a gőzölgő borba mielőtt kortyolna és elhúzza a száját. Nem az ő ízvilága, sem a fűszerezés, sem a bor.
Elhúzza a kezét, hogy Eijirou válogathasson, olyan, mint egy gyerek, akinek előrehozták a karácsonyt, a lelkesedése letörhetetlen és felülírja Bakugo tömeg iránti ellenszenvét. A telefonjáért nyúl a zsebében, küld egy képet az asztalról Midoryának és még csak azt sem várja meg, hogy egyáltalán megnézze. Még dolgoznak a barátságukon és bár Katsuki tudja, hogy soha nem teheti jóvá igazán, amit a fiúval tett, próbálkozik.
- Minden rendben? – kérdezi Kirishima, az arckifejezéséből ítélve már sokadjára. Kapkodó, esetlen mozdulatokat végez a kezével, az ujjai merevek a koncentrálástól és Bakugo torkában felgyülemlik a megmagyarázhatatlan indulat.
- Nem kell, hogy ezt csináld, csak nem figyeltem – csattan rá, és érzi, hogy a mobilja megrezzen a zsebében.
- Jól van – feleli halkan Kirishima.
Nincs jól.
Amióta részlegesen elvesztette a hallását mindenki azt hiszi, hogy több odafigyelésre van szüksége és lassabb kommunikációra. Miközben nyugalomra és leginkább arra, hogy ugyanúgy kezeljék, mint eddig.
Utálja, hogy muszáj rezgőre állítania a telefonját, mert, ha nem érzi a vibrálást, nem hallja a csengőhangot, utálja, hogy az emberek megérintik a vállát, a karját vagy az oldalát mielőtt beszélnének hozzá, utálja, hogy Kirishima úgy érzi, muszáj megtanulnia jelelni.
A papírpohár furcsa alakba torzul a markában, forró bor löttyen a bőrére és hosszan, hunyt szemekkel szívja be a levegőt, mikor Kirishima a derekára simít és az orrával cirógatja meg a nyakát.
- Hazamehetünk – ajánlja óvatosan, mire Bakugo elhessegeti és a kezébe nyomja a sanyarú sorsú poharat.
- Ha már kiráncigáltál, nem megyünk sehova – közli, ahogy felkap egy pufira horgolt zöld szarvast és rózsaszín baglyot. Az egyik manónak szivárványszínű a sapkája.
- Bakugo, valld be, hogy legbelül élvezed – ragyog rá a fiú azzal a mosolyával, amitől kihagy a szíve.
- Szedd össze a balfék duót, felülünk az óriáskerékre, aztán tényleg hazamegyünk.