2018. november 11., vasárnap

Synderesis 05.~


{Mesélj erről a Keithről, kéri hirtelen és Lance csak a sok gyakorlásnak köszönhetően nem ereszti el a gátat, amivel megóvja a titkait az Erőhasználók elől.}



Ez ki fog tartani addig, míg a bolygó orvosai meg nem néznek – mondja Keith, és elrántja a kezét Marktól, hagyja, hogy Lance elkapja a hóna alatt és kicsit talán rá is támaszkodik. – Hát ez nem úgy sikerült, ahogy sze--
– Minden a terveim szerint alakul – súgja Lance, és megcsapja a friss vér fémes, forró szaga. – Egyébként vigyázz, mit mondasz, a vukik eléggé Köztársaság pártiak. 
– Csak jót vagy semmit – bólint rá a másik, és Lance derekára markol. – Tudom, hogy jedi szokás, de ha elvérzem, az asztrális kivetülésem örökké üldözni fog. 
– Ez most egy vicc akart lenni? Rosszabbul lehetsz, mint hittem. 
Ulaz egy ügyes placcsanással leteszi a gépet, és szó nélkül előresiet. Nyilván nem szóltak, hogy jönnek, ezek után nem lehetnek elég óvatosak, a vukik védelmezik ami az övék, legyen szó családról vagy egy egész rabszolgasorba taszított bolygóról. 
A fogadtatás mégsem olyan, mint amire elsőre számítanak; fegyveres vukik körében Nyma, Matthew és Hunk leselkedik kíváncsian, várva, hogy az idegen felfedje kilétét előttük. És Lance szívében napsütés robban, forróság és olyan mérhetetlen szeretet, hogy alig tartják meg a lábai, mikor suta félmozdulattal a barátai felé integet, és elengedi Keitht, aki a hajó takarásában összeszedheti magát kicsit.
– Lance! – rikkantja Hunk, aki szemernyit sem változott mióta utoljára látta. 
Az ölelése ismerős, barátságos és a mindenséget jelenti a tudat, hogy épségben találkoznak újra. Lance meglapogatja a hátát, a mozdulat fáradt-remegős és Hunk természet- és vajillatától rároppan az a fáradtság, ami egész idáig ostromolta.
– Hogy haladtok a felszabadításban? – mormolja azért, és közben Matthew és Nyma felé int, még egy mosolyt is megenged magának. 
– Végtelenül lassan. Ó, ember, néha úgy érzem, felesleges köröket futunk csak, és nincs értelme ennek az egésznek, mert túl kevesen vagyunk – hadarja, és Lance vállaiba kapaszkodik. – De hát az Erő velünk van, nem?
– Ki a társad? – kérdezi sietve Nyma, és gyanakodva pillant a hajó felé, amiből Keith sétál ki éppen.
Valamit pötyög a rohamosztagos páncél beépített panelján, az arcát takarják a holofelvételek fényei és a saját zilált haja. Úgy látszik, a társaság ismeri Ulazt, Markot pedig egyértelműen barátként köszöntik. És Lance felé pánikszerű, hitetlen remény-nyaláb csap, egyenesen Matthew felől, mikor Keith közli, hogy Shiro velük van és orvosi segítségre van szüksége. A fiú elrohan mellette, fel a fedélzetre, az arca sápadt és Lance mintha könnyeket látna a szemében közben. 
Összerezzen, mikor puha, vékony karokat érez a vállára simulni, mellek préselődnek a hátához és egy pillanatra le kell hunynia a szemét, hogy helyretegye magában a dolgokat, mert nem akarja látni Keith arcát, ahogy Nymáét sem. 
– Jó újra látni – súgja a jedinő, és a lélegzetére Lance tarkóján megmozdulnak a pihék. 
– Beszélnünk kell. Később – mondja halkan, és leemeli magáról a finom kezeket, hogy Hunkhoz fordulhasson. – Hol van Pidge? 
– Végül a Tanács nem engedte meg, hogy egy padawan is részt vegyen a felszabadításban – feleli a fiú, és a hangjában neheztelés csattan. – Nem számítottunk rátok, de szerzünk nektek szobát és egy fürdő sem ártana, ami azt illeti. 
– Nagyon hálásak vagyunk – szúrja közbe Keith, és Lance tudja, hogy őszintén így gondolja, mert a belőle árad Erő gyenge ugyan, de tiszta.
– Biztosan éhesek is vagytok.
– Öhm... Hunk... – kezdi Lance, és csak a szeme sarkából sandít Keithre, csak a gondolataival kerülgeti és kagylószínű nyugalmat terít rá. – Keith megsérült a vállán, neki is szüksége lehet orvosra. 
Mielőtt a fiú tiltakozhatna vukik veszik őket körbe, a saját nyelvükön, shyriiwookul szólnak hozzájuk és elvezetik őket. Az esőerdő természetes szépsége még annyi idő múltán is lenyűgözi Lance-t, a felszabadult területek magukon viselik az olkari technológiát és mindenhol zöld meg barna, és kuruttyolás, hörgés, sziszegés... Ugyanakkora a nyüzsgés itt is, mint a Coruscanton, ezt mégis jobban szereti, mint a betondzsungelt. 
Egy viszonylag primitív fürdőbe kísérik, az olkariaknak köszönhetően van melegvíz és a fa törzsének biztonságos ölelése egészen megnyugtatja, az otthonára emlékezteti, még akkor is, ha már régen nem emlékszik rá, milyen volt a Korélián élni. 
A páncélt le kell fejtenie magáról, a bőre olyan, mintha a galaxis térképét hímezték volna rá, kék, zöld, lila, sárga és vörös, a víz csípi a horzsolásait, próbál nem a sérüléseire gondolni és a nyakában függő láncra fűzi az ujjait. Bármit is rejt az adathordozó, talán nem ér meg annyit, hogy eltörje Mark kezét és kockára tegye a barátai életét plusz-mínusz az egész Kashyyyk-küldetést. 
Miközben életet masszíroz a lábujjaiba arra gondol, hogy nem kerülheti el a beszélgetést Nymával, ahogy Keithszel sem. Talán hülye ötlet az egész, hiszen elbukott, mint jedi, vagy Shirónak volt igaza és neki ez az út volt kijelölve, hogy eleve nem lehetett...
Elhagyni az Erőt a sötét oldalhoz vezet. 
Egy beépített rejtett polcon talál magának törölközőt és köntöst, felhőpuha békességbe bugyolálja magát és mezítláb lép ki a fába vájt fürdőből a széles, fedett ösvényre. A nádtetőn eső kopog, valahol a távolban a lombok között madár énekel a párjának és hamarabb érzékeli az érkezőt, minthogy az valóban felbukkanna. 
– Hunk küldött, hogy kísérjelek el vacsorázni – mondja Nyma egészen csendesen, és csókra hajol, de Lance elhúzódik.
– Nem vagyok éhes, de köszönöm. 
– Azt mondtad, beszélni akarsz.
Hosszan fújja ki a levegőt, sokkal nehezebb így, hogy a másik hozza fel a dolgot és nem akkor kell beszélnie róla, ha majd készen áll rá. Másrészről valahol legbelül tudja, hogy semmi nem lesz már olyan, mint régen. A korlátból sarjadó rügyeket tördeli, ahogy a szavakat keresi és sejti, hogy Nyma az Erőnek hála már régen tudja. 
– Sokat gondolkodtam kettőnkön – kezdi lassan, és idegesen nyalintja meg az ajkait –, és arra jutottam, hogy... ez nem fog többé működni.
– A barátkozós része, vagy a szex? 
– Jó veled – biztosítja azonnal, és a válla megereszkedik, mikor Nyma rásimítja a tenyerét. – Szeretném a barátot látni benned, extrák nélkül, mert fontos vagy nekem, és hülyeség lenne emiatt összevesznünk. 
– Áh, amúgy sem működött volna. Úgy értem, veled is jó, meg minden, csak... nem érzem magunkat egy hullámhosszon. Bár sokkal egyszerűbb volt, míg azt mondhattam Mattnek, hogy ha a melleimet nézi, kiütöd – mondja, és összenevetnek, mint régen, mikor még mindketten padawanok voltak. 
Összekoccantják a vállukat, a jedinő Lance zúzódásaira simít a köntös alatt, az Erővel enyhíti a fájdalmat és megint csak barátok, és ez jó így. Akkor indulnak befelé, mikor Lance gyomra élesen megkordul, nem fogják meg egymás kezét, csak olyan gondolatokat küldenek egymásnak, amik egyszerre nyugtatóak és viccesek.
Mesélj erről a Keithről, kéri hirtelen és Lance csak a sok gyakorlásnak köszönhetően nem ereszti el a gátat, amivel megóvja a titkait az Erőhasználók elől.
… A Yavin-8-on találkoztunk, segített megszökni és...
Totálisan hülyének nézel? Ő volt az, akit mindenáron ki akartál vinni a Coruscantról. Már akkor is volt benne valami furcsa, és nem érdekel, mik a terveid vele, de Lance, ha veszélybe sodorsz minket, azt nem fogom hagyni. Érted?
Nem lesz semmi baj, ígérem! A szívére szorítja a kezét, úgy esküszik, és érzi, hogy a másik hisz neki. Még helyre kell tennem vele kapcsolatban néhány dolgot, de minden rendben lesz. Úgy értem, visszahozta Shirót, nem?
De, helyesel, és Lance látja a tekintetében, hogy meglepett, lenyűgözött és egy egészen kicsit riadt. Nekem akkor is gyanús.
Nem kell félned tőle.
A közös étkező zsúfolásig van vukikkal, olkarikkal és olyan fajokkal, amiket Lance nem igazán vagy csak szegről-végről ismer. És a helyiségben pezseg az Erő, az a fajta, amit a midikloriánok teremtenek, az, amiből a legendák szerint élet sarjad és amitől nyugalom és olyan boldogság járja át, ami másvalakié igazából. Nem léphetett rá annyira nagyon a sötét oldalra és ez megnyugtatja a lelkét. 
– Ott van Hunk – mutat előre Nyma, és a jedi felé mutat, aki ételfoltos kötényben, ziláltan oszt ételt és mindenkihez szól pár szót, valahogy mindig tudja, kinek mit kell mondania. Lance egy kezén meg tudná számolni, hányszor látta a barátját fénypallost forgatni. 
Óvatosan megérinti a jedinő derekát mielőtt elindul a legjobb barátja felé, aki meleg, otthonos mosolyt villant rá, a merőkanál elmerül a kék levesben és már kaporillatú ölelésbe is vonja. A karjai kemények és erős az ölelése, mégis megengedi magának, hogy a vállába fúrja az arcát, mert így a tunikájába dörzsölheti az örömkönnyeit, mielőtt a szemeibe kellene néznie. Fogalma sincs, hogy bocsánatot kellene-e kérnie vagy köszönetet, de Hunk csak meglapogatja a hátát és olyan gondoskodón méri végig, mintha felelős lenne érte. 
– Ha szólsz, adunk papucsot, a vukik nem vadállatok – motyogja, mire Lance ösztönösen megmozgatja a lábujjait. Jelenleg mindennel felér az, hogy érezheti a Kashyyykot a lába alatt. – Mark és Ulaz elmondták, amit tudtak, de a te verziódra is kíváncsi vagyok. Meg Keithre is. Legutóbb, mikor beszéltünk eléggé... furcsán váltunk el, mi a baj, öregem?
– Részleteket majd akkor, ha kettesben leszünk – súgja bizalmasan, és szórakozottan lengeti a köntöse övét. – Most csak annyit, hogy igazam volt a Yavin-8-al kapcsolatban, és majdnem otthagytuk a fogunk, szóval még meg kell köszönnöm Marknak és Ulaznak, hogy visszajöttek. Amúgy te mit tudsz erről az Ellenállásról?
– Nem sokat. A főnökük eléggé parás, pedig eddig csak holofelvételről láttam – magyarázza, miközben kanalaz Lance-nek a levesből. – Egyszer csak megjelent Ulaz és legyepált vagy két tucat birodalmi droidot, utána meg közölte, hogy azért van itt, mert keres valakit.
– Kit?
– Nem árulta el. Úgy értem, tényleg nem. Az elméje áttörhetetlen, még csak meg sem érezte, mikor próbálkoztam, ráadásul úgy visszaütött, hogy még a Mesterem életét is láttam. 
Lance a tányérjába szagol, és nem tartja ugyan kellemesnek a leves illatát, a gyomra élesen megkordul, szóval belekanalaz. Az évek alatt egész elméletsorozatokat gyártott arra, hogy Hunk valahogy az Erővel manipulálja az alapanyagokat, hogy álljanak össze ehető, ízletes étellé, és a falattal a szájában arra jut, hogy biztosan sokat gyakorolt, mióta nem találkoztak. 
– Ó, majdnem elfelejtettem, Shay üdvözöl – mondja, ahogy a kanalat szorongatva vállon bokszolja Hunkot. Kötelességének érzi, hogy ilyet mondjon, még akkor is, ha nem beszélt a balmeran lánnyal. – Keitht kire bíztátok? 
– Odavezetlek – ígéri, és Lance rögtön megtalálja az első szabad felületet, ahová leteheti a szinte érintetlen levesét. – De most már tényleg el kell mondanod, hogy sérültetek meg ennyire. 
Lance teljes mértékben megbízik Hunkban mióta csak ismeri, mégis most úgy érzi, nem mondhatja el neki azt, amin már egy ideje gondolkodik. Hogy a fejében lassan mindenkiről kiderül, hogy mégsem az, akinek eddig ismerte, hogy a világ a feje tetejére áll és az érzelmei lassan fekete lyukká zsugorodnak. Nem biztos, hogy el tudná viselni Hunk reakcióját, ha bevallaná, hogy megdőlt a hite a Jedi Tanácsban, hogy többé már képtelen hinni a Világos és a Sötét oldal egyensúlyában, mert magáról is azt gondolja, hogy a peremen táncol. Tudnia kell, hogy a Korélia ugyanolyan-e, mint régen volt, hogy még létezik egyáltalán. Tudnia kell, hogy a jediken kívül van-e családja, és, hogy milyen illata van az anyja bőrének. 
Hogy milyen íze van Keith bőrének. 
– Amikor utoljára beszéltünk... Keith akkor sérült meg. Amikor rákérdeztem, azt mondta, egy fejvadász volt, akit nem ismert fel, de ez egyértelműen nem igaz – mondja egészen lassan, miközben moha csiklandozza a lábujjait. Leginkább csak maga elé néz, nem akarja, hogy Hunk bármit is kiolvasson a tekintetéből. Nem akarja belekeverni. Végül mégis előhúzza a láncot a köntös takarásából, rajta a kis adathordozóval. – Ez volt nála. 
– Mi van rajta?
– Fogalmam sincs. 
– Lance, ez...
– Biztos, fontos, mert az élete árán is meg akarja védeni, én meg azt mondtam neki, odaadtam egy barátomnak. – A mutatóujján pörgeti, aztán átlebegteti a válla fölött és a másik oldalt elkapja. – Plusz, Coran szenátor szerint valaki meglépett a Yavin-8-ról egy vadászgéppel. Pontosan előző este.
– Kezdem érteni, amit mondasz, de... Haver, ha kiderül ez az egész, meg, hogy a saját szakálladra nyomozgatsz, csúnyán ráfázhatsz – súgja, és a hangja ideges, kapkodó. – Oda kellett volna adnod a hercegnőnek, amint lehet.
– Oda is adom. Neked – mondja, és a barna ujjak közé csúsztatja a lapos, még az érintéseken túl is hűvös tárgyat. – Benned bízom a legjobban az univerzumban, te vagy a legjobb barátom. Nem tudom, kinél lenne nagyobb biztonságban.
Hunk nem mond semmit, a nyakába akasztja és pasztellszínű gondolatot küld Lance felé, amit valahogy úgy tudna megfogalmazni, hogy család. Hálás a jelenlétéért még akkor is, ha lényegében háborús övezetben vannak, mert legalább nincs egyedül. Bárhol is legyen az univerzumban, ez a színes érzés mindig ott fog bazsalyogni a szíve tájékán és ez többet jelent mindennél.
Mint kiderül Keith szobáját ugyanúgy egy fa rejti, az ajtón visszhangot ver a kopogása, három tömör kopp, kopp, kopp és amikor a fiú ajtót nyit, hirtelen a gyomrában érzi a szavakat, amiket ki akart mondani. Keith arca nyugodt, a tekintete nyugodt és ő is puha köntöst visel, amit a derekáig tűrt, hogy a szövet ne ragadjon bele a zöldes, kocsonyás anyagba, amivel a vállát kezelték.
– Zavarok? – kérdezi Lance azonnal, és olyan erősen mantrázza, hogy kérlek ne, kérlek ne, kérlek ne, hogy félő, a másik meghallja. 
– Próbáltam aludni – vallja be, de félreáll az ajtóból, utat enged, és Lance képtelen levenni a tekintetét a rövid, fényes hegekről a mellkasán. Szikraeső égette sebek, amik legutóbb még nem voltak ott. 
Szeretné megkérdezni, jól van-e, de az Erő rezgései tiszták, nyugodtak, amik belőle áradnak és ettől ő is megnyugszik. Hosszan fújja ki a levegőt, körbekapja a pillantását a tágas szobán, tátongó, üvöltő rend van, az ágy szinte érintetlen, az asztalon narancssárga fénnyel villog Keith kommunikátora, a fények hatvan százalékra eresztve és eltölti az a kellemes, mesterséges meleg, ami odabent kering. Ha nagyon akarja, hallja a szellőzőrendszer monoton surrogását, de eltompul a kettejük szívének zakatolása mellett. 
– Mit kentek rád? – kérdezi, és gyanúsan méregeti a trutyit, meg az alatta húzódó gonosz heget. 
– Helyi gyógynövény. Ami azt illati egészen kellemes az illata, de nem hiszem, hogy bődületes eredményeket kellene várnunk tőle – magyarázza, és nem lép közelebb, mintha leragadt volna az ajtóban. Lance mindenesetre onnan is látja, hogy lúdbőr fut végig a mellkasán és a karjain. 
– Megpróbálhatom... úgy értem, rávehetném... – motyogja, és nem találja a szavait, de Keith így is érti, szóval óvatosan törli le róla a zöld kenőcsöt, és amikor a tenyerét a forró bőrére simítja, akkor tudatosul benne igazán, hogy remeg a keze. 
Élesen szívja be a levegőt, a sebre koncentrál, felidézi magában a legnagyobb fájdalmat, amit valaha érzett és a legnyugodtabb pillanatait, vegyesen kavarognak a gondolatai, örvényt vetnek és kék pászma születik belőlük. Ráveheti Keith szöveteit a regenerálódásra, álrezgéseket küldhet az idegrendszerének, hogy csillapítsa a fájdalmát. Nehéz, de képes rá. 
Amikor felnéz az indigószín szemekbe, zihál és kimelegedett, a másik arcán meglepettség és hála vegyes érzése tükröződik, miközben felemeli a kezét és Lance kézfejére simít. Az ujjai hidegek és nyirkosak, ott a bőre érdes és elhasznált.
Köszönöm, üzeni gondolatban egy olyan nyelven, amivel képtelen lenne kifejezni magát egyébként. 
– Akartam veled beszélni valamiről – kezdi Lance, és a hangja karcos, de Keith türelmesen vár. – A Coruscanton...
– Nagyon kell vigyáznod az adathordozóra – szögezi le a másik fiú, és Lance érzi a tenyere alatt meglóduló szívverést. – Ha rossz kezekbe kerül, az az ismert univerzum végét is jelentheti.
– Mi van rajta?
– Nem jöttél még rá? – Lance fejében számtalan lehetőség suhan át, szólásra nyitja a száját, aztán becsukja és hitetlenül megrázza a fejét. 
– Biztos helyen van.
– Tudom, hogy gondolatban megcsókoltál. Én is láttam – mondja hirtelen, és Lance ettől elfelejt lélegezni. 
Fogalma sincs, hogy történik, de csókolóznak. A tenyere még mindig Keith vállán, a másik kezével az állát tartja és a fiú hideg ujjai bekúsznak a köntöse alá, a derekára, a lapockájára és bizsereg a bőre, bizsereg a tudata attól, hogy a nyelve a nyelvére olvad, az ajkaik forrón préselődnek össze és azonnal merevedése lesz attól, hogy Keith kicsit a nyelvére harap. 
Keith háta az ajtónak vetődik, egyik lábával Lance combjára szorít és csak fél gondolatokat képes közvetíteni, mikor a másik a köntös alá nyúl és a combjára simít. 
– Nem kell semmi olyat tenned, amire nem érzed késznek magad – biztosítja egészen komolyan és a fülcimpájába harap. – Vagy, ami nem esik jól.
– Csókolózni jó – feleli, és Lance a nyakába kuncog. Az illata felborzolja az idegeit, a csigolyái bizseregnek tőle, és muszáj megint megcsókolnia.
Az ajkai közé nyal, incselkedik, hagyja, hogy Keith irányítsa a csókot, és így az egész lusta, fuldoklós, óvatos. 
Keith érinti meg előbb, az érintése tétova, Lance biztatná, de képtelen bármiféle gondolatra, ziháló áramkörökből és idegvégződésekből áll a teste és az ajkai közé nyögi az érzelmeit. Puhán kulcsolja az ujjait Keith merevedésére, annyira más, mint korábban bárkié, lüktet a tenyerében és forró, és Keith a hátába karmol, mikor a hüvelyujjával maszatolja el az előváladékát. 
A vállgödrébe csókol cserébe, nyögések csapódnak a koponyájába és Lance olyan nyelven válaszol rájuk, amit kiskorában használt utoljára. Keith leutánozza a ringást, amivel a csuklóját mozgatja, egészen kicsit ügyetlen csak, néha kapkodó és Lance édes zihálással biztatja, a külvilág illatokra, ízekre és érintésekre robban, alig érzékeli csak, hogy az orgazmus hullámaira megmozdulnak a bútorok, szupernóva robban a szemhéjai mögött és Keith ép vállára dönti a homlokát, mert képtelen tartani magát. Amikor az ajtó tövébe csúsznak, a tárgyak döndülve zuhannak vissza a padlóra, és Lance mosolyog, mosolyog, mosolyog, miközben körülöttük a szoba katasztrófa sújtotta övezet. 
– Az ágyad felborult – motyogja Keithnek, és a hangjában nyoma sincs megbánásnak. 
A fiú csak a köntöse vállának dörzsöli az arcát és a puha anyagba kacag. Lance csak hallgatja egy darabig, nem tudja hová tenni, aztán rájön, hogy még sosem hallotta nevetni és eltelik a meleg, simogató érzéstől, amit a lelkében lobbant az öblös hang.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése