Bonfire /7.~

{Of the ones who stay and the ones who leave/I will wait for you there with these cindered bones/So follow me, follow me down}

Először Bill kukorica, folyó és csokoládé illatát érezte, aztán a sajgást a mellkasában. A szőke fiú egyszer azt mondta neki, hogy nem értené a dolgokat, ha megpróbálná elmagyarázni, most viszont nagyon is értette. Nem tudta meg nem történtté tenni és nem is vállalhatta magára, de attól még senkinek nem akarta ezt.
Megmozgatta az ujjait, megvárta, míg helyreáll a vérkeringése, csak aztán nézett fel Billre.
- Sajnálom – suttogta őszintén. A hangja karcos volt még, és fogalma sem volt róla, meddig volt öntudatlan. - Láttalak a parton. És a másik fiút is.
- A testvérem – felelte egészen halkan, és nem nézett igazán semmire. Szemeiben tűz tükörképe lobogott és csillagoké. - Nem kellett volna, hogy felébredj. Az a másik sík, a teremtett dimenzió... sokkal jobbnak kellett volna lennie ennél.
- De valahol tudtam, hogy az nem az én valóságom. Mindig hiányzott valami, és úgy éreztem, kisiklott az életem, pedig minden jól ment – magyarázta, és megérintette a kulcscsontját ott ahol a másik fiú megcsókolta. - Azt a fiút tényleg szerettem.
- Tudom. Láttam a fejedben.
- Akkor azt is, hogy elhagyott? És valahogy emlékeztem rá, ezért volt annyira furcsa. Hogy a másik helyen együtt voltunk, és a szüleim tudták, és lehetett volna ilyen...
Bill nem válaszolt. Ujjaira Dipper vére ragadt, most azt nyalta le egészen higgadtan, és nem nézett a szemébe. Most, hogy tudta, kivel áll szemben, egészen megváltozott minden. Valami azt súgta, félnie kéne, és mégsem tudott. Kezdte érteni, mit akart tőle, hogy miért ment oda hozzá akkor a víztoronynál, de azt mégsem, hogy miért pont ő a kiválasztottja. Ő, aki a saját életével is képtelen elszámolni.
- A testvérem... Mabel biztosan...
- Észre sem vette, hogy eltűntél – csóválta meg a fejét kurtán, aztán felhúzta a cserepekről. Az aranyló csillám egészen elszomorodott a vállán.
Dipper képtelen lett volna visszamenni, és onnan folytatni mindent mielőtt eljöttek volna. A lelke elrepedt és még nem tudta biztosan, hogy el fog-e törni.
- Megyek, lefekszem. Amúgy is át kell gondolnom néhány dolgot. Ez most... - Nem tudta, mi kellett volna mondania.
- Menj. Addig én vigyázok a Holdra.
Bill talán csak viccnek szánta. Ő mindenesetre nem vetett, hanem eltűnt a szobája irányába, bár biztos volt benne, hogy nem fog tudni aludni. Ahhoz túlságosan pánikban volt még.
Hajnalban végül megértette. A kávéja fölött bambult, szilárdat nem fogadott volna be a gyomra, és egyszer csak arra riadt, hogy összeállt minden. A csontok az erdőben, a fiú a csomagtartóban, akire eddig valamiért nem emlékezett. Hogy Bill miért tudott róla annyi mindent, és lenyűgözte, hogy az agya akkor is dolgozott a megoldáson, amikor azt hitte, teljesen kikapcsolt. És mielőtt jobban belemerülhetett volna, Mabel vágtatott a konyhába. Hálóingben volt, enyhén másnapos és még így is sugárzott. Csörömpölt valamivel a hűtőben, öntött magának gyümölcslevet és várakozó arckifejezéssel leült Dipperrel szemben.
- Naaaa? - kérdezte, és a tenyereire támasztotta az állát.
- Mit na?
- Hát, tegnap este elég sokáig eltűntetek odafent – kuncogta a lány. - A barátod meg amúgy ultra helyes. Szóval tuti, hogy nem jengáztatok. Vagy már a saját tesódnak se akarod elmondani?
- Ez bonyolult – mondta, de azért elpirult kicsit. - Nem volt semmi olyan. Csak beszélgettünk.
Végül is nem hazudott. Bill mutatott neki dolgokat, és ezt felfoghatta úgy is, mintha valami bizalmas dologba avatta volna be. A szíve még emlékezett Bill ujjainak érintésére. Mi történt volna, ha nem öli meg a szarvast? Egy nem létező fiúba lenne szerelmes, akit a nem létező szülei elfogadnának és nem kellene feszengenie a nem létező nővére előtt sem. Szép lett volna, azt leszámítva, hogy nem lett volna valódi.
- Ugyan, Dipper! Egy részben vámpír sráccal járok, és többek között bele voltam zúgva egy sellőbe. Bill nem lehet rosszabb és legalább külsőre totál emberi – Mabel finoman megbökte a másik arcát, és röfögve nevetett.
- Tessék? Te tudtad?
- Egyértelmű, ha tudod, mit kell nézni – vont vállat, aztán felpattant ültéből. - Figyu, a tesóm vagy és bírlak, de muszáj leszel segíteni a takarításban. Áll a bál a nappaliban, és a fürdőszobát még meg se mertem nézni.
Amikor a lány arcon csókolta, úgy érezte, mintha a haja kórházszagú lett volna, aztán elhessegette a gondolatot. Eszébe jutott, hogy beszélnie kell Billel és elszorult a torka. Már a kávéját se akarta igazán.
Kihunyorgott az ablakon és kicsit könnyezett a napsugaraktól, aztán felhajtotta a kávéját és kiment segíteni. Fél órával később Mabel megjegyezte a rúzsnyomot az állán és a csillámport a füle tövén.
Míg kitakarították a kalyibát, Mabel felidézte a buli legjobb pillanatait és később Stan bácsi úgy talált rájuk, hogy Mabel a fotelban nevetett, Dipper pedig a karfán ült és kacagva magához karolta.
Minden rendben volt.
Aztán Bill megint nem jelentkezett napokig, ő pedig egyedül maradt a gondolataival és saját magával, ami sokkal rosszabb volt. Tudta, hogy a nővére aggódott érte, mikor csak feküdt az oldalán és a kérdéseire sem tudott válaszolni, nemhogy mozogni. Nem az első eset volt, hogy ennyire megzuhant, de Kaliforniában már egészen jól kezelte a dolgot. Most csak megadta magát és hagyta elúszni a napokat, nem számított a fűnyírás vagy az ajándékbolt, vagy a sajgó szúrás a gyomrában. Összekuporodott és hagyta, hogy az agya meggyőzze róla: ő csak egy csupasz lélek, egyáltalán nem számítanak az emberi szükségletei.
Nem nézett fel, amikor besüppedt a matrac mellette és Bill kisöpörte a haját a homlokából.
- Ha lelkesítő beszédet akarsz tartani, felesleges. Ez nem miattad van.
- Tudom. Ami a fejedben van, az bánt.
- Miért nem mondtad el? - szegezte neki a kérdést, és az arany tekintet jeges volt, mikor felé fordult. - Ha tudtam volna...
- Nem ez számít. Bennem már rég nem hisz senki. A fehér ember elvett mindent, felperzselt, kizsigerelt, hogy aztán csupasz, szürke esti mesévé faragja. Horrorsztori tíz éveseknek. Állatok vérét ittam és pezsgő, illatos imádságokat habzsoltam. Fénykoromban hatalmas voltam, sokkal több annál, mint amit a ti halandó tudatotok képes lenne befogadni. És... - elhallgatott, mintha észrevette volna magát, és gúnyosan nézett végig magán. Napsárga és arany és vérvörös. - Nem voltunk gonoszak, csak más volt a nézőpontunk. Egyáltalán ki mondja meg egy magam fajtának, hogy mi a helyes értékrend? Hogy rossz az, amit csinálunk.
Most Dipperön volt a sor, hogy hallgasson. Némán figyelte a másik vonásait, a határozott állát, a szemöldöke szigorú ívét, az egyenes orrát, a mézszínű szempillákat. Gyönyörű volt, és vágyott rá. De úgy érezte, egyetlen érintés elég lenne, hogy az egész kapcsolatuk lefolyjon a padló rései között.
- De... mire kellett a boszorkányok vére? Tudod, az erdőben – suttogta, és úgy érezte, homok-száraz a torka.

- Kérlek, az egy igazán spirituális dolog volt – magyarázta, és a szemei éhesen villantak. - Intim. A csontok, amiket az erdőben láttál, egyszerű emberektől valók. Olyan véráldozatok, akik miatt lehet testem, ez... ahhoz hasonlít, amikor igazán éhes vagy és nem érzed magad teljesnek, amíg jól nem laktál. Annak a háromnak a vére visszaadta az erőmet, ezért...
- Nézhettél ki mindig máshogy. És így sikerült az a szarvasos dolog – nagyot nyelt, még mindig nehezére esett arra gondolni, hogy az állat vére a könyökéig csorog miközben a saját szíve ragacsosan lüktet az ujjai között. - A fiú a csomagtartóban is ilyen... ínyenc falat volt?
- Okosabb vagy, mint hittem. De nem. Tudod, akinek tintával véstek évezredes titkokat a bőrébe az veszélyesebb, mint hiszed. Tudnod sem kellett volna róla.
- És miért mondod el ezt nekem?
Megint a csönd következett. Ebből álltak a beszélgetéseik: csöndből és kételyekből. Volt idő, amikor ez jelentett mindent és pár hete még el is hitte volna, hogy képes beleszeretni a szőke fiúba. Hogy minden rendben lesz, végre lesz valaki, akivel kölcsönösen megértik egymást, kaphatott volna egy könnyed románcot a nyár végéig...
Aztán Bill előredőlt kicsit, ujjait a szegycsontjának szorította, hogy már fájt, de nem lökte hátra. Mélyet sóhajtott, oldalra kapta a pillantását és észrevette, hogy remeg a keze. Mikor ült fel egyáltalán?
- Okkal vagy itt.
- Azt akarom, hogy arra a napra gondolj, amikor meghaltál.
Nem akarta igazán, Bill mégis úgy ejtette a szavakat, hogy önkéntelenül is felsejlett benne az emlék. A jeges víz a bőrén, a nyúlós pillanat, mikor úgy döntött, megteszi és a fogcsikorgató mozdulat, amivel a pengéért nyúlt. Már nem is emlékezett arra a fajta fájdalomra, ami odáig hajszolta. Nem maradt semmi, csak a nővére sikolyával telt buborék és véres-habos víz tódult a tüdejébe, mikor Mabel megpróbálta megmenteni.
Még érezte, hogy a lány a színtelen ujjait szorongatja a mentőben, míg átszáguldanak a ragyogó Kalifornián, az életen. A kórházból semmi nem maradt.
Akkor csak zuhant, zuhant, zuhant...
- Azért tettem, mert féltem – vallotta be, és Bill tekintete nem rezzent. - Nem akartam, hogy egyedül legyek a világon, mert mindenki túl okosnak tart és másnak és... csak normális akartam lenni, mint mindenki más. A tudomány mellett, nem helyette. Ez így...
- Nem bírtad. Az emberek – Úgy mondta, hogy sértésnek hangozzék, lekicsinylőn, gúnyosan, foghegyről. - olyan ostobák, hogy megteremtenek minket, hogy alkossunk meg mindent, hogy aztán lerombolják maguk körül.
- Magunkra formáljuk a világot – javította ki a fiú, és megrázta a fejét. - De még mindig nem értem. Te...
Könnyed szellő szökött be a szobába, égett csont, hamu és elmúlásszagot hozott magával. Bill megmozdult, a tartásában változott valami. Kihúzta magát, tekintete olvadt arany és letűnt korok vallomása és Dipper felé nyújtotta a kezét. Ujjai hosszúak voltak, csontosak és mindegyiken gyűrű csillogott aranyból.
- Ideje mennünk – lehelte.
- Hová? Most nincs kedvem csak úgy...
- Hát te tényleg nem érted? - Bill megemelte a hangját, szép ívű szemöldöke a hajvonaláig emelkedett és sürgetően megmozgatta az ujjait. - Jönnöd kell. Gyere.
- Nem állok még készen – válaszolta kapkodva, és ajkába harapott. Már értette, és a szíve egészen elszorult. - De miért? Miért így? Nem az életemnek kellett volna leperegnie előttem, vagy ilyesmi? És mi van az alagúttal meg a fénnyel a végén? Vagy...
- Állj le! Ostobaságokat beszélsz.
- De...
- Meg kellett értened... a lelkednek meg kellett értenie a világ természetét. A városban töltött időd csupán utazás. A fejedben. Érezned kellett, hogy mit tettél és rá kellett jönnöd, hogy megbántad-e vagy sem. Ez a halál természete – magyarázta Bill türelmesen, és ujjával egy kört rajzolt a levegőbe. A kör ott maradt, aranylóan vibrált és forgott. - Olyan nincs, hogy csak meghalsz és kész. Régen, még jóval a te létezésed előtt az emberek a testvéreimért haltak meg, és cserébe dicsőséget kaptak. Őértük nőtt a termés és gazdagság köszöntött.
- A testvéreid... a pogány istenek... milyen ott? A túlvilágon, Xolotl?
Bill némán végigmérte, haja arany koszorúként vonta körbe az arcát és Dipper már egyáltalán nem látta emberinek. Tudta. Ő sem tudta pontosan, mióta, de tudta. Talán azóta, hogy látta a két férfit a máglya mellett, talán azóta, hogy a saját haláláról álmodott.
- Nem olyan, mint amilyennek a halandók hiszik – mondta egy egészen más nyelven, talán a sajátján. - Nem kell félned tőle.
- Nem ismerem.
- Ahogyan senki sem.
- De a nővérem... Mi lesz Mabellel?
- Neki maradnia kell. Én csak miattad vagyok itt. Gyere!
És Dipper sóhajtva megérintette Bill ujjait. Hagyta, hogy a fiú felhúzza az ágyból, és kivezette a szobából, le a lépcsőn. A léptei alatt nyikorogtak a fokok, pedig már tudta, hogy nem valóságos. Hogy a teste valahol egy piedmonti kórházban fekszik, és a lelkének Gravity Fallsban volt a legjobb, oda tartozott és oda menekült. Saját maga elől.
Dipper Pines halott volt, és most már tudta.
A korábbi szellő az arcát cirógatta a küszöbön, a naplementébe hunyorgott a hegyek fölött és Bill mosolya ragyogott a fényben, ahogy határozottan az erdő felé húzta. A holtak őre vigyáz rá, a túlvilág istene magasztalja és kíséri, ő megy, megy, megy a fák közé, lefelé, lefelé, lefelé.
Az utazása véget ért.

VÉGE