I figured it all to be love~

Gravity Falls, '80-as évek AU, human!Bill/Ford (Stanford Pines/Bill Cipher).
Elméletileg Katie szavaira, de bevallom, ezt csúnyán elbuktam.
Azért ilyen, mert végig ezt hallgattam.

Jó olvasást~

A ventilátor lustán forgatta a langyos levegőt, ahogy Stanford a szemüvege után kotorászott. Leverte a jegyzetei egy részét, két elemet és egy kazettát, aminek tartalmáról egyébként fogalma sem volt. Talán valami zene, talán a kutatómunkája része.
Felkönyökölt az ágyon és kikapcsolta a tévét, amin éppen hangyafoci ment, mert a videokazetta lejárt. Emlékeztette magát, hogy ne felejtse el visszatekerni a szalagot valamikor.
Az egész azzal kezdődött, hogy este Bill egy kamasz lelkesedésével törte rá az ajtót (soha nem kopogott), a Star Wars kazettát szorongatta és bejelentette (soha nem kért), hogy meg kell nézniük. Ezerharmadjára. Először moziban látták, négy nyárral ezelőtt, mikor még csak randizgattak, és Ford a maga részéről akkor szeretett bele a szőke fiúba. Ahogy a kényelmetlen moziszéknek préselődött, az arca tele áhítattal, a szemei kíváncsiak és a kezét szorongatta közben. Bill akkor volt huszonnégy.
És most ott feküdt mellette, hason, a takaró félig a combjára tekeredve és Ford tudta, hogy addig nem hajlandó felkelni, míg az órája nem figyelmezteti. Beszívta a fiú édes illatát, megcirógatta a kesze-kusza tincseit és a napbarnított lapockájára csókolt, aztán felült a matracon. Keresett egy tiszta alsót, menet közben belebújt és beüzemelte a rikító narancs kávéfőzőt míg elment tusolni.
Mielőtt becsapta volna a fürdőajtót még hallotta, ahogy Michael Jackson felharsan az öreg, eszkábált rádióból. És tudta, hogy Bill álmosan, csipásan és nyűgösen hamarosan követni fogja.

Arra nem számított, hogy Bill hozni fogja a kávét. Nyúzott volt, nyűgös, az állán szőke borosta serkent, a szeplői szerencsére eltakarták a karikákat a szeme alatt és nagyot ásított, ahogy elhúzta a virágos zuhanyfüggönyt és belépett mellé a kádba. Bill júniusban töltötte a huszonnyolcat és egy mártír kamasz költözött a testébe. Főleg reggelente és este tizenegy után. Főleg, ha sci-firől volt szó.
Ford szótlanul az állára csókolt és magához karolta, ahogy fél kézzel illatos szappant ragadott.
- Jól van, kapsz egy kis energiát, aztán lemegyünk boltba – közölte csendesen, de gyanította, hogy Bill visszaaludt a vállára bukó fejjel.
Lassan masszírozta a hátába a szappant, fel-felsimított a tarkójára, le a fenekére és magában megjegyezte, hogy figyelmeztetnie kell Billt, hogy többet kellene ennie. Aztán fogat mostak és együtt borotválkoztak. Ford tudta, hogy régebben Bill direkt vágta meg magát, ezért is vette be a közös programok közé.
És Bill a napitta lépcsőházban akaratosan megfogta a kezét, és nem engedte, mikor próbálta elrántani. Őt nem érdekelte, hogy mit mondanak a szomszédok, nem figyelt mikor gúnyosan utánuk fütyültek az utcán és határozottan tett a merészebb bekiabálókra.
Ford úgy érezte, tizenkét PhD-vel felül kellene emelkednie a homofóbián és a rasszizmuson, ami Billt érte. Arra gondolt, ha Jerseyben marad, talán ő is ilyen szellemben nő fel, talán feleségül vesz valakit, családot alapít és nem érezte volna jól magát, de rendben lett volna. Talán még beszélne a testvérével. Csak a születési rendellenessége miatt piszkálnák; hat ujjal született.
Billel bonyolultabb volt. A fiú azt állította, akkor vette fel ezt a nevet, mikor az államokba költöztek Mexikóból. Rögtön azután, hogy a testvére elhagyta őket. Fogalma sem volt, azóta miből él.
- Ne felejtsük el a kenyeret – emlékeztette Ford, mikor kiléptek az utcára. A korai napfényben Bill haja olvadt aranynak tűnt, és egy kósza pillanatig, a néptelen utca jótékonyságában Ford a nyakszirtjébe kóstolt.
- Meg kakaót – fűzte hozzá a szőke, és szélesen vigyorgott. Mikor rájött, hogy fent hagyta a napszemüvegét, beintett a napnak. - Van otthon egyáltalán tej?
- Tegnap még volt.
Bill megvonta a vállát és berángatta Fordot a legközelebbi áruházba. Lelkes volt, a kávétól élénk és végtelen kíváncsi. Ragaszkodott hozzá, hogy ő tolja a bevásárlókocsit egészen addig, míg be nem kanyarodtak az első soron. Mindent megnézett magának, a kimérős parfümöknél legalább huszonkét percet szagolgatott, és mikor visszatért Fordhoz nehéz illatfelhőt hozott magával.
Végül töménytelen mennyiségű csokit, tejet és kakaóport söpört a kosárba. Kis gondolkodás után mellé sodort három csomag óvszert és Fordra kacsintott, aki csak megforgatta a szemeit. És igyekezett nem foglalkozni az eladó apró fintorával, mikor lehúzta a dobozokat. Leszámolta a bankjegyeket és amilyen gyorsan csak lehetett kiviharzott az üzletből. Úgy érezte, megfullad, hogy megfojtják a gondolatai és azt kívánta, bár ne lenne ennyire fájdalmasan okos.
De akkor nem lenne Bill.
A mellette zsebre vágott kezekkel sétáló szőkére pillantott, aki folyamatosan letérdelte a fehér nejlonszatyrot, ami zizegve pördült egyet mindig. Amikor először meglátta, a fiú az államvizsgájára készült egy üres előadóban. Hanyag tartással állt a tábla előtt, egyik kezét zsebre dugta, hunyorgott, az ajkai némán mozogtak és végtelennek tűnő matematika példán dolgozott. A könyöke krétaporos volt, és Ford tudta, hogy sosem fogja elfelejteni az elégedett vigyorát, amikor beírta a végeredményt. Aztán hátrafordult és randira hívta. Ford akkor volt annyi idős, mint most Bill, és mégis úgy érezte, a fiút egy szakadék választja el attól, aki ő volt.
- Elmerengtél – mutatott rá Bill. Finom akcentussal pörgette a szavakat, a hangok megolvadtak a nyelvén. - Nem szeretem, mikor ilyen arcot vágsz.
- Milyen arcot? Ja, csak... - Nem volt benne biztos, hogy meg akarja mondani az igazat, ezért inkább a levegőben hagyta a mondatot.
- Elmenjünk valahova este?
- Szeretnél?
- Hát – megrántotta a vállát. A szatyrok zörögtek.

Végül otthon maradtak, kvízműsort néztek a recsegős tévén, Ford sört nyitott, Bill chilis forrócsokit kortyolt. Nem ivott alkoholt. Alsógatyában voltak, fürdés után (az egyik doboz gumit megbontották) és egy ponton Billt jobban kezdte érdekelni a Ford derekán fodrozódó bőr, mint az emberi hülyeség. Élből tudta az összes helyes választ.
Kinyújtózott az éjjeliszekrényig, a felkarja belső felén ékírásos tetoválás villant, és lecsapta a bögrét ezzel megpecsételve annak sorsát. Hátravetette magát a puha párnák közé, haja mézként olvadt a törtfehérbe, juharszirup színű, szálkás mellkasa emelkedett és süllyedt, ahogy kapkodta a levegőt és maga mellé rántotta Fordot. A sör kiömlött, a keserű hab végigcsorgott a férfi anyajegyekkel tarkított mellkasán. És nevettek.
Aztán fuldokolva, kapkodva csókolóztak.
Bill megtámaszkodott a párnán, Ford fölé perdült és egyik combját a derekához emelte, ahogy sietve lerángatta róla a fehér alsóneműt. Éhes ragadozópillantással nézett végig pőreségén és míg a nyakába kóstolt, Ford a markába gyűrt egy óvszert.
Lassan szeretkeztek, csak a falakba vesző zihálás és felbuggyanó nyögések maradtak, Bill hangos volt, de elveszett benne, ösztönből és szenvedélyből mozgott és mindig hamarabb élvezett el.
Bill bódultan hevert mellé, félig átkarolta és leemelte a szemüvegét, ahogy puhán megcsókolta.
- Jobban jártunk, hogy maradtunk – jegyezte meg kedélyesen, és az oldalára fordult. Ford szemüvege bizonytalanul billegett az orrán.
- Arra gondoltam – kezdte a férfi, és felsimított a tetoválásán, aztán a szőke tincsek közé túrt és feszültem megnyalta ajkait -, hogy elköltözhetnénk vidékre.
- Micsoda?
- Hát, felmondhatnám az állásom és elmehetnénk vidékre, csak mi ketten – magyarázta, és a tekintetében valami fellobbant. Elkapta a kezét és összefűzte az ujjaikat. - Kapnék állami támogatást a kutatásaimra. Az nem kevés pénz.
- És én? Már bocs, de nem azért van a diplomám, hogy a luxusprostid legyek.
- Bill. Ez... nevetséges.
- Fiatalok vagyunk. Nem értem, miért kéne leragadnunk egy poros kisvárosban. - Felült, és ellökte magától Ford kezét. - Nekem szükségem van erre – tette hozzá, és körülmutatott.
- Figyelj, Oregonba kell mennem – mondta csendesen, és megérintette a bordáinál. - Felhívott egy volt csoporttársam az egyetemről és azt mondta, magas értékeket mért. Szokatlanul gyakoriak az anomáliák és muszáj megnéznem. Azt szerettem volna, hogy gyere.
- Hát, én nem akarok elszigetelődni.
- Jól van.
Bill ezek után szó nélkül hátat fordított Fordnak és magára rántotta a takarót, ahogy alvást mímelt. Még a férfi szemüvegét sem vette le, és a szár fájdalmasan roppant.
Voltak napok, mikor simán csak megsértődött, az legfeljebb fél óráig tartott. Volt az, ami nagyon hasonlított a mostanihoz, mikor hosszú, néma órákon keresztül szenvedett és levegőnek nézte. És volt a legrosszabb: mikor dührohamot kapott, összetörte a poharakat és a villanyizzókat, megnyitotta az összes csapot és szándékosan megvágta magát a szilánkokkal. Rég volt utoljára rohama, és Ford pont ezért nem akarta egyedül hagyni, főleg nem hónapokra. Legbelül rettegett attól, hogy mire jönne haza.

A piros Audi csomagtartójába pakoltak be nagy műgonddal, hogy biztos minden beférjen. Két táska így is a hátsóülésen végezte.
Bill kiegyenesedett, becsapta a csomagtartót és hagyta, hogy Ford a vállaiba kapaszkodjon és memorizálja a vonásait. A férfi meg akart jegyezni minden finom rezdülés és puhán hullámzó szőke tincset, a friss borostáját, a telt ajkait, a pimasz szeplőit és ahogy olyan hanyagul tartotta a vállait. Ing volt rajta és vászonnadrág, ujjain nehéz aranygyűrűket viselt és az ékszerek egyesével megcsillantak, mikor Ford oldalára simított kemény mozdulattal.
- Olyan sűrűn telefonálok, ahogy csak tudok – ígérte Ford, és ujjbegyeivel finoman megcirógatta a másik állát.
- Nem biztos, hogy itthon leszek.
- Bill – kezdte puhán. Érezte a hangjában a duzzogást. - Vissza fogok jönni. Csak két-három hónap az egész. Maximum.
A fiú vállat vont, de magához rántotta Fordot az idétlen piros pulcsijánál fogva és megcsókolta. Szenvedélyesen, vadul, az utcán.
Aztán csak átkarolta magát, és nézte, ahogy az autó kikanyarodik és Ford még utoljára rádudál. Arra gondolt, simán kibír pár hónapot egyedül, hogy talán még jót is fog tenni a kapcsolatuknak ez a távolság. El akarta hinni.

Visszajön,
visszajön,
vissza