Crossfire~

The Raven Cycle modern!AU. tanár!Hansey (Richard Gansey/Henry Cheng) és Cabeswaren (Ronan Lynch/Adam Parrish).
A Blue Lily, Lily Blue ismerete nem árt hozzá, de nélküle is érthető.
Ajánlás: Katie-nek, mert elviselte~

Jó olvasást~

"A nehéz ajtó hirtelen vágódott ki, harminchét riadt gyerek kapta a fejét a hang irányába és mielőtt bárki megszólalgatott volna poros történelemkönyv puffant az asztalon és a tekintetük találkozott.
Ez volt minden."

A BMW egy macska kecsességével gördült be a parkolóba és Adamnek még mindig elszorult a torka, mikor meglátta Ronan éles vigyorát a volán mögött. Nem neki szólt, inkább a környezetének, de a tudat, hogy a fiú őérte jött megkavarta a belsőjét.
Már régen nem érdekelték a fürkész tekintetek, kihúzta magát, először a táskáját dobta be hátra, aztán feltépte az ajtót és csak akkor fújta ki a levegőt, mikor már bent ült. Adam Parrishnek lenni még egyetemen sem könnyű. Egyik kezével a kesztyűtartóba kapaszkodott, másikkal a biztonsági övét szorította, ahogy áthajolt a sebváltó fölött, hogy megcsókolja Ronant. Az ajka puha volt, kívánatos és követelőző. Az ujjai Adam sérült füle mellett pihentek és belevigyorgott a csókba, mikor finoman megharapta az alsó ajkát.
- Késtél – jegyezte meg Adam, egyáltalán nem rosszallóan.
- Kivártam. Ez a legjobb pillanat a felpörgött csicskáknak – magyarázta, és ahogy Adam követte a pillantását látta, hogy a másik máris kiszúrt egy kanárisárga Porschét. Semmi esélyük, még akkor sem, ha történetesen Ronan vezet, a gyorsulási versenyek császára.
- Ugye tudod, hogy egy bizonyos ponton már öreg vagy ehhez? - kérdezte felvont szemöldökkel, mire a fiú csak nevetett, kiengedte a kéziféket és elindította a pokoli, mindent betöltő, bömbölő electro zenéjét.
Adam pillantása azt üzente: javíthatatlan vagy.
Ronan vigyora azt üzente: kibaszottul szeretlek. És a BMW kilőtt.

III. Richard Campbell Gansey azon kívül, hogy rendkívül vonzó külsőt és elbűvölő modort örökölt a szüleitől kisebb vagyon tulajdonosa volt, és tulajdonképpen egyáltalán nem szorult rá a munkára. Mégis úgy érezte, a világ legédesebb nyolcévesei ülnek vele szemben, szép sorban, tudásszomjtól csillogó szemekkel, ropogós egyenruhában, angyali kíváncsisággal.
Enyhe fejfájás kínozta, de nagyot nyelt, és elmosolyodott. Végül is, talán szeretni fogják a gyerekek és minden rendben lesz. Szemüvege alatt gyorsan végigpillantott a szőke, barna, vörös fejeken és kinyitotta a könyvét. Úgy érezte, mondania kellene valamit.
- Sziasztok, Richard Gansey vagyok – mondta végül, és megfordult, hogy felírja a táblára is. Csupa-csupa szögletes betű; sarkak és élek. - Én fogom nektek tanítani a történelmet, ha bármiben segítségre van szükségetek vagy...
A nehéz ajtó hirtelen vágódott ki, harminckét riadt gyerek kapta a fejét a hang irányába és mielőtt bárki megszólalhatott volna poros történelemkönyv puffant az asztalon és a tekintetük találkozott.
Ez volt mindent.
Gansey zavartan köhintett, és nem vette le a szemét az érkezőről. A fiú nagyjából egyidős volt vele, fekete haja tökéletes pontossággal beállítva meredt az égnek, sötét tekintetében zavar tombolt, ahogy az ő szép arcát fürkészte és még mindig a kilincset markolta.
- Elnézést, segíthetek?
- Ide van kiírva az órám – hadarta a fiú, és Gansey csak most szúrta ki a hóna alatt a papírjait.
- Itt éppen egy történelemóra folyik. Talán rosszul olvastad el, vagy összekeverted. - Gansey udvariassága akaratlanul is csöpögött valami lekezelő éltől.
- Nem-nem, ez... - A fiú végre elengedte a kilincset, és öles léptekkel száguldott oda a másikhoz. - Egyébként a nevem Henry Cheng.

- És végül hogy oldottátok meg? - kérdezte Blue Sargent. Adam majdnem barátnője. Gansey ex-barátnője.
- Sehogy. Elviharzott megkeresni az osztályt ahová be kellett volna mennie. Jaj, Jane – sóhajtotta Gansey, és hosszan kortyolt a bioalmaléből. - Amúgy mesélj, milyen Costa Rica?
Blue végül megszerezte az ösztöndíjat, sikeres természet- és állatvédő lett, amihez még a lelkét sem kellett eladnia és most kontyos törpetirannuszok után forgatta fel fél Costa Ricát és Kolumbiát. Noahval.
És most Skype-on beszélgettek legalább heti kétszer, jobb napokon háromszor.
- Tetszik neked? - kérdezte Noah élénk, sugárzó teli vigyorral.
- Hát.
- Tetszik! - vágta rá egyszerre Blue és a szőke a fiú.
Gansey hirtelen úgy érezte, ezek ketten összeesküdtek ellene. Másrészről viszont...

Legközelebb a folyosón futottak össze. Henry könyvekkel megpakolva, Gansey álmodozva közlekedett és gyakorlatilag elütötték egymást. Gansey legalábbis utólag így jellemezte. Azért segített összeszedni a könyveket és a fiú furcsa, szálkás kézírásával telt füzeteket.
- Nagyon sajnálom, Henry – szabadkozott azonnal. - Elkalandoztam, és... jézusom! Meghívhatlak egy kávéra?
- Igazából ezek csak könyvek, szóval... de miért is ne? Oké – bólintott rá, és olyan ragyogó mosoly kúszott az arcára, amitől Ganseynek általában elállt a lélegzete.
Így történt, hogy ott kuporogtak a tanári műanyag zöld székein és jellegtelen fehér bögréből ittak bóvli kávét.
- Legközelebb rendes kávéra hívlak meg – mondta, aztán rövid szünet következett, amiben átgondolhatta, mit is mondott. Végül összenevettek, és koccintottak.
- Ha tervezel még merényleteket ellenem, el is árulhatnád, min kalandoztál el annyira.
- A dolgozatom témáján – vallotta be Gansey rövid habozás után. - Owen Glendower. Mármint ő lesz a téma. Walesi király volt, tudod, és...
- Elképesztő, hogy a te korodban mennyire tudsz lelkesedni ilyen témák iránt. Úgy értem, a korodbeliek bulikat rendeznek és csajokat szednek fel, meg...
- Amiről te beszélsz azt a kamaszok csinálják. Azt hiszem – motyogta Gansey. Láthatóan elbizonytalanodott. - Huszonnégy éves vagyok – tette hozzá azért. Ezt is úgy mondta, mintha nem tudná pontosan.
- Hát. Én is – bólintott végül Henry.

Voltak napok, amikor Adam Parrish képtelen volt elaludni. Ilyenkor általában a párkapcsolatáról gondolkodott és Ronanről. Hogy miért pont őt választotta. Egy félig süket fiút tele álmokkal, reményekkel és csalódásokkal. Neki a rossz gének jutottak. De Ronan őt akarta, senki mást.
Azon gondolkozott, szerezi-e.
Szereti.
Azt a Ronant is, aki leissza magát (egyre ritkábban), és azt is, aki most átvette a lábát a derekán, akinek a karja az ő feje alá szorult és talán már rég elnyomta és aki a fülébe szuszogott édes álmában.
A kelta fiú megrezzent, mikor Adam a pőre vállára csókolt, de nem ébredt fel. A telefonja erőszakosan rezgett kettőt, aztán elnémult.
Biztosan Declan, Ronan bátyja volt az, pedig már semmi közük nem volt egymáshoz. Ronan csak az öccsével, Matthewval tartotta a kapcsolatot, aki elég gyakran vendégeskedett náluk és Barnsban lakott mióta betöltötte a tizennyolcat.
Mit akart Declan hajnali fél háromkor?

- Szóval Noah fogott egyet, és ennek örömére elmentünk kajálni – csicseregte Blue, aztán matatott kicsit is felmutatta a tenyerében pihegő, apró zöld madarat. - És tudod, mi történt?
- Noah fizetett? - göcögte Ronan.
- Lynch, ne legyél szemét Jane-nel! - intette le Gansey, aki fáradtan dörzsölte meg alsó ajkát. - Szóval?
- Valami ünnepségféle van, és olcsóbban kapunk kaját, ha azt mondjuk, egy pár vagyunk – mondta Noah lelkesen. A napsütés még jobban kiszívta szőke haját és az orra hegye is megégett kicsit.
- De természetesen vannak elveink. Nálatok mi van?
- Igazából... nagyon semmi.
- Ne titkolózzatok! - figyelmeztette őket Blue. A madárka egyetértően csipogott. - Adam?
- Dolgozik.
- Jól van? Nem túl kimerült?
- Minden oké, kukac – biccentett Ronan. Aztán csókot dobott felé és lecsukta a laptop tetejét.

Hajnali fél egy volt, Gansey dolgozatokat javított a nappaliban és a dolgozatán merengett, mikor Adam először felnyögött.
Hason feküdt Ronan ágyán, míg a fiú a csípőjére helyezkedett és masszázzsal mozgatta át letapadt izmait.
- Hát, most már nem érek haza, mi? - kérdezte, és arra gondolt, hogy mit fog gondolni róla a szobatársa. Pont azt, ami történt: a barátjánál maradt éjszakára.
- Maradhatsz. Hmm... nem figyelted, Gansey feltette a fülhallgatót? - így Ronan, és Adam érezte a vigyorát a bőrén keresztül.
- Én most nem akarom.
Ettől volt olyan jó Ronan Lynchcsel lenni. Még csak meg sem kellett magyaráznia. Pedig a kapcsolatuk elején, mikor még éppen hogy tizennyolc évesek voltak, Adam kényszeredetten meg akart magyarázni mindent. (Most ne csókolj meg, nem vagyok abban a hangulatban; ne haragudj, nem akarok most lefeküdni veled, eszembe jutottak dolgok, és... csak ne haragudj)Aztán egy nap Ronan megunta és kerek-perec megmondta, hogy nem kell ezt csinálnia. A nem az nem, és ő nem Robert Parrish, akinek miértekre van szüksége és megbánásra, hogy tiszta lelkiismeret-furdalás nélkül húzhasson be neki.
- Nézzünk meg valamit – ajánlotta Ronan.
Megnézték a Végső Állomást, és végül Gansey kapcsolta ki a lejátszót, mert összebújva elaludtak.

- Szóval fizika? Miért?
- Családi biznisz. Apám cége drónméheket gyárt. Főleg kémkedésre – sóhajtotta Henry, és az ablakba könyökölt. Együtt nézték az udvaron bemelegítő gyerekeket.
- Ó.
- Akarsz találkozni? Már az iskolán kívül.
- Persze, örömmel – vigyorgott rá Gansey, aztán az állát a tenyerébe támasztotta. Kezdett csillapodni a lüktetés a halántékában. - Mire gondoltál?
- Arra, hogy tetszel.
- Ó!
- Hát. Gondolom, most jön a szokásos bocs, de hetero vagyok amúgy, és ne, ne érezd magad kínosan, az idén már kétszer beégtem ezzel, és...
- Biszexuális vagyok és történetesen nincs senkim – suttogta Gansey teljes komolysággal, aztán mégis összemosolyogtak.
Gansey Blue biztató szavaira gondolt, arra, hogy, ha tényleg tetszik neki, ne hagyja annyiban a dolgot és ne érezze kényelmetlenül magát miatta.
Szerette, de az már régen volt.
És ahogy ott állt előtte a csupa mosoly fiú úgy érezte, tényleg nem probléma, készen áll továbblépni és...
És megcsörrent a mobilja.
Adam volt az.

Valószínűleg Ronan ötlete volt az egész. Ez meg is magyarázta volna, miért fintorgott annyira cifrákat, mikor Henry bemászott Gansey mellé.
Gansey nem volt hajlandó észrevenni a megrovó és kérdő pillantásokat, az asztalra támaszkodott és precízen átfutotta az itallapot, míg Ronan pizzát rendelt maguknak. Oldalra sandított Henryre, és arra gondolt, jó ötlet volt-e. Elhívta, mert pont kapóra jött. Elhívta, mert hallani akarta a barátai véleményét a fiúról.
És Blue óta nem volt senkije, de Blue hatezer kilométerre volt, Noahval és talán nem is gondol rá, kivéve mikor felhívja Skype-on.
Felnézett a barátaira, és meleg mosoly kúszott az arcára, ahogy Adam keze puhán siklott Ronan karjára, míg az az itallapot tartotta mindkettejüknek. Pont úgy jöttek össze az orra előtt, ahogy mások előtt is szerették egymást: apránként, óvatosan, észrevétlenül.
- Én nem kérek sört – szögezte le Adam, mikor Ronan rábökött valamire. Aztán a fiú zsebébe nyúlt és a markába fogta a BMW kulcsait. Néma egyetértésben pillantottak össze.
- Cheng? Ha rózsaszín koktélt rendelsz, hozok neked egy nyuszis mamuszt is.
- Szerintem... maradok a martininál – mondta a fiú, és valami ázsiai pop számot kezdett dobolni az asztallapon. - Gansey?
Az említett fiú a saját gondolataiba merülve dörzsölgette az alsó ajkát, aztán összerezzent, mikor Ronan az asztalra csapott az orra előtt. Bosszúson ráncolta a homlokát, aztán rendezte a vonásait, ugyanaz a Gansey lett, akit a nagy nyilvánosság is megismert.
- Hallgatag vagy, tata – szúrta oda Ronan, mire Adam oldalba bökte.
- Csak fáj a fejem. Minden rendben, tényleg – szabadkozott, és rendelt valami alkoholmenteset.

Ronan a saját autója anyósülésén terpeszkedett, félig hunyt szemekkel. Lustán Adamra sandított, tenyerét finoman a sebváltóra csúsztatta, a másik kézfejére, és finoman irányította.
- Könyörgöm, Parrish! Semmi nehéz nincs benne – dörmögte, és feljebb ült, hogy felé fordulhasson.
- Most mit szemétkedsz? - kérdezte Adam, de azért összefűzte az ujjaikat. - Hol forduljak le?
- … A következőnél. Ja – bólintott, szinte csak magának és enyhén megszorította Adam kezét.
A ki nem mondott szavak ott lógtak a levegőben, lehetőség-kocsányuk egyre csak száradt, ahogy elvesztek. Adam Barnsba hajtott, mert Ronan oda irányította, vagy mert oda húzott a szíve. Egyre kevesebbszer kellett győzködnie magát, hogy ott van otthon, hogy semmi szégyellnivaló nincs abban, hogy a régen álmodott királylányokat felváltotta Ronan Lynch.
Határozottan behúzta a kéziféket és áthajolt a másik oldalra, ahogy Ronan nyakára tapasztotta a tenyerét. Közelebb húzta magához, beszívta az illatát és megcsókolta. Éhesen, vágyakozva, mindenével, amije volt és Ronan félig az ülésen térdelt, félig Adam pólójába kapaszkodott, hogy megtartsa magát. És mikor elengedte, sokáig csak kapaszkodott belé, az arcát a benzinszagú fekete pólójának nyomta, az ajkait a bőrére szorította és csendben szuszogott, ahogy kortyolta a közelségét, az energiáját, a ronanségét.
Szüksége volt rá. És mielőtt kimondhatta volna sms érkezett.

Henry vigyorogva szállt ki a Camaróból, Gansey pokolszínű tragacsából, és nézte, ahogy Gansey kinyújtózik, fel, fel és fel a csillagokig. Aztán megkerülte a kocsit.
- Kösz, hogy elhívtál – nyögte ki, ahogy a sarkain billegett.
- Bocs, hogy ennyire futotta elsőre. Általában nem a barátaimmal együtt randizom.
- Áh, Parrish nem gázos – legyintett Henry, és mindketten pontosan tudták, miről szól az egész. Ronan nemhogy gázos, egyenesen botrányos alak.
- Hát...
- Hát.
És akkor Gansey megcsókolta. Menta és olíva íze volt, a nyelve puhán érintette Henry ajkát, az ujjai a bordáira tapadtak és finoman a Camaronak dőlt, ahogy magával húzta a másik fiút.
- Minden oké? - kérdezte rekedten, és megnyalta az alsó ajkát.
- Ühm... - bólintott Henry, és ujjait végigfuttatta a másik állán, a bőre alatt sercegett a friss borosta. - Van kedved... feljössz?
- Így elsőre? - Gansey szemöldöke hirtelen szaladt fel, hangja udvariasan csengett, a szája sarkában mosoly bujkált.

- Vele kellett volna menned – vágta rá Blue, mikor Gansey másnap reggel a tejeskávéja fölött elmesélte a történteket. Ronan még nem ért haza, de Adammel ment el, szóval nem aggódott miatta.
- Első randi – emlékeztette Gansey, és elnyomott egy ásítást. - Vagy nem. Nem is, nem volt igazi randi.
- Netflix and chill – köhögte Noah, ahogy egy koszfoltot vakargatott az arcán.
- Gansey... - kezdte Blue, és a fiú érezte, hogy még kamerán át is kerüli a pillantását. Tudta, mire akar kilyukadni, és valahogy furcsán nem akaródzott beszélni róla.
- Hé! - kiáltotta Noah hirtelen, és női kacaj harsant, aztán hosszú, fehér karok rángatták ki a fiút a képről, hogy fekete üstök vegye át a helyét.
Gwenllian eszelős lendülettel karolta át Blue-t, arcát a lányénak préselte és két ujját feltartva intett a némileg megszeppent fiúnak.
- Hercegecském! - kiáltotta a húszas évei végén járó nő, és kacagva hagy, hogy Blue eltolja magától.
- Gwenllian, te... nem... Walesbe mentél a szüleidhez?
- Hát. Ott voltam. Hajnalban érkeztem, az három órája volt, nem aludtam semmit, de annnnyira édes volt az utaskísérő, hogy rápörögtem – darálta egy szuszra, és kacsintott. - Innen különben is közelebb vagytok nekem. Mondjuk lehet, hogy késni fogok , de a bulira ott leszek.
- Buli? - Gansey összevont szemöldökkel, értetlenül figyelte, ahogy volt barátnője méltatlankodva a nő karjára csapott, aki erre csak nevetett, nevetett, nevetett.
- Ó, hogy te nem tudod!

Ronan nem akart beszélni róla.
Adam nagyon is akart.
Izzadt markába szorította Ronan mobilját és várakozóan leste a másik vonásait. Árulás nyomait kereste, bűnbánatét, haragét, valamit, ami bármikor kitörhet és elsöpörhet mindent. Bármikor felismerte a szar helyesírást, a rövid, tömör üzenetet. Hónapokig gyötörte magát miattuk, rettegett tőle, hogy nincs még vége, hogy visszatér és most...
- Kavinsky...? - suttogta, és elcsuklott a hangja. A név megrekedt kettejük között.
Összeszorított szemekkel próbálta leküzdeni mindazt, ami hirtelen rátört. Ő nem Robert Parrish. Nem fogja a dühe irányítani, nem fog kiabálni Ronannel.
Összerezzent, mikor érdes, ismerős ujjbegyek érintették a szemhéját és Ronan remegős érintése végigsöpört a szempilláin, láthatatlan könnyek útvonalát rajzolta az arcára, keresztül az ajkán és reszketősen belesóhajtott az érintés-csókba.
S z e r e t l e k, üvöltötték az érintései.
Akkor miért?
Mikor Ronan meg akarta csókolni, elhajolt előle, az ajkai az állát érték, a süket fülét és a fiú homloka a halántékának feszült, magán érezte a forró lélegzetét, és Adam tenyerei lecsúsztak a borotvált fejéről, a tetoválásába kapaszkodott és nem merte kinyitni a szemeit.
A szemhéjai mögött gúnyos vörösben izzott: Joseph Kavinsky

Gansey csokoládészín bőre elütött a ropogós lepedő fehérségétől, ahogy Henry hanyatt döntötte. Az ázsiai fiú a csípőjére telepedett, a csípője kéjesen ringott a halvány zene ritmusára, izmos combjaival rászorított a derekára és előre bukott, hogy az ajkaiba marjon. Gansey elfojtott nyögéssel kapott utána, körmeivel a vállába szántott és nem volt más, csak bőr a bőrön, izmok, inak és forróság.
- Oké, lassíts – irányította finoman zihálva, és Henry csípőjére szorította tenyereit. Lassan vezette a mozdulatait, hagyta, hogy a fiú fészkelődjön kicsit, aztán puhán megcirógatta a hasfalát. Egészen kisfiús volt úgy, kócosan, pirultan.
És az orgazmus pillanatában gyönyörű volt. Ahogy néma nyögésre nyíltak az ajkai, ahogy belefeszült az ágyneműbe és a szíve ott dübörgött Henry nyirkos tenyere alatt.
A fiú mellé gördült, mosolygós csókra csábította és a tetovált méhre csókolt az alkarján.
- Kamaszkori kedvenc állat? - tippelt Henry. A hangja rekedt volt.
- Majdnem. Allergia. - Gansey a fény felé tartotta az alkarját, hogy Henry jobban megnézhesse a mintát. Az állat egyik csíkjába szép betűtípussal szöveget írtak: Non mortem, somni fratrem. - Halálos.
- Uhh?
- Arra emlékeztet, hogy... mindegy. Nem fontos – mondta, és befészkelte magát Henry oldalához.

Adam nagyon szívott az orrán, és kavicsok csikorogtak a cipője alatt, ahogy maga mögött hagyta a BMW-t, Barnst és Ronant.
Adam Parrish abban különbözött Robert Parrishtől, hogy képes volt megbocsátani, most mégis úgy érezte, végtelenül haragszik Ronanre. A fiú volt az első igazi nagy szerelme, az egyetlen, akit lobogó, végtelen tűzzel a szívében, vakmerőn szeretett. Akiért minden alkalommal újra és újra elhamvadt a lelke.
- Parrish! Állj már meg! - kiáltotta utána Ronan, és a vastag gumik alatt ropogtak a kövek, ahogy az autó mellé hajtott. - Adam...
- Azt mondtad, vége – bökte ki, ahogy megtorpant és tíz körömmel kapaszkodott az önbecsülésébe. - Úgy volt, hogy visszamegy Jerseybe, és békén hagy minket.
- Kavinsky egy köcsög – így Ronan, és a tekintetében villant valami, ahogy kinyúlt az ablakon és megérintette Adamet a könyökén. - Csak szórakozik. Drog, verdák, szex, semmi más nem számít neki.
- Neki nem, de azt hittem, neked igen. Azt hittem, te nem olyan vagy, mint a Kavinsky-félék. Úgy volt, összeköltözünk.
- Én... Nem is történt semmi – vágta rá, és csak most vette észre, hogy szorítja a másik karját. Lazított rajta. - Csak... megjelent a kibaszott Mitsuval, és muszáj volt versenyeznem vele. Azt hittem, az Evo felrobbant. Mind láttuk, és... Nem hiszem, hogy érted.
- Ez nem a szaros versenyetekről szól, Lynch! - Adam megrázta a fejét, és készségesen hátralépett, hogy Ronan kiszállhasson. Úgy érezte, hogy a torka csontszáraz és benzinízű. - Lefeküdtél vele?
- Szivi...
Ronan ujjai a másik derekát érintették. Csak akkor becézte Adamet, ha kettesben voltak és intim dologról volt szó, vagy ha meg akarta enyhíteni a másikat. És Adam legszívesebben magához ölelte volna, a fiúból áradó gázolaj és citromos-tisztítószer illata keservesen mart a tüdejébe, és mélyet sóhajtott, ahogy a választ kereste a viharos tekintetben.
Ronan Lynch a tomboló vihar, a háború, a béke az apokalipszis közepén.
- Csak majdnem – vallotta be csendesen. - Lesmárolt, vágod? És én élveztem, de nem akartam többet, mert végig rád gondoltam. Hogy akarlak. Hogy csak téged akarlak, és végre minden rendben van, erre én vagyok a faszkalap.
- Igen. Faszkalap vagy – helyeselt Adam, és Ronant a BMW-nek lökte.

Gansey iszonyú fejfájással ment be tanítani. Óra előtt bekapott három pirulát a biztonság kedvéért és próbálkozott azzal a relaxáló módszerrel is, amit Henry tanított neki. Előre látta a sanyarú sorsát, miszerint nem megy be a délutáni óráira, és jól lemarad majd.
- Minden rendben? - kérdezte Henry a tanáriban.
Álmosnak tűnt, szemei alatt karikák sötétlettek, az arca gyűrött volt, a szája cserepes. Egyedül a haja volt tökéletes. És a mozdulat, amivel észrevétlenül végigsimított Gansey fenekén. - Szarul nézel ki.
- Fáj a fejem – vallotta be, és még utoljára átnyálazta a dolgozatkérdéseket. - Szerintem migrén, majd délután megpróbálom kiheverni.
- Átmenjek este? - kérdezte azért tétován.
- Nem lehet, Ronan és Adam...
- Vágom, akkor máskor.
Óvatos csókot váltottak, és Henry már rohant is az órájára, amiről, mint általában késésben volt, Gansey pedig megtartotta az első órát.
A másodikon már szédült.
A harmadikról az iskolai gondnok, Jesse Dittley kísérte ki.
Negyed négykor Adam Parrish rontott be hozzá.

Adam legalább negyed óráig figyelte a békésen alvó Ganseyt. A fiú sötét szempillái az arcára söpörtek, szép szája, egyenes orra még mindig elkápráztatta, ahogy a gyermeki ártatlanság és a vele született nemesség keveredett a mérhetetlen jóindulattal és emberszeretettel. Minden vonásában elbűvölő volt, pedig Adam régebben biztos volt benne, hogy a Gansey-félék csak azért vannak a földön, hogy az Adam-féléknek még rosszabb legyen. Pedig Gansey volt a nagyobb jó.
Még négy és fél percre volt szüksége, hogy rájöjjön.
És nem akarta kimondani, még magában sem. Azzal kegyetlenül valóságossá és végérvényessé vált volna.
Ujjai görcsösen markolták az ajtókeretet, észre sem vette, hogy remeg és zihál, hogy valami alattomosan felkúszott a torkába. És mikor Ronan a vállába markolt, erősen, fájdalmasan, összeállt benne a kép.
Veszteség.
Vajon ilyen lehetett Ronannek mikor Niall Lynch meghalt?
- Halott – közölte Ronan, és nagyot nyelt, aztán sarkon fordult, elviharzott és bevágta maga mögött az ajtót, hogy Adam összerezzent a hangra.
Az, Ronan gyászának hangja volt a kegyelemdöfés. A szőnyegre csúszott, kitapintotta a zsebében Ronan mobilját és fogalma sem volt róla, mit kellene tennie. Nem, Gansey csak alszik, és álmában éppen olyan fenséges, mint a hőn szeretett királyai.

A nap szebb jövőt ígérve ragyogott, a nőszirom, rózsa és liliom illata mindent átjárt és Blue zokogva kapaszkodott Adambe és Ronanbe. Az ír fiú arca gyászról és másnaposságról árulkodott, Adamé valami felfoghatatlanról. És megszorította partnere reszketeg ujjait, mikor a koporsóra pillantott.
- Jól érzed magad, kis lovagom? - Gwenllian a magassága ellenére bizalmasan hajolt Adam jó füléhez, és a vállába markolt.
- Ne most.
- Tudod, van az a legenda – csicseregte a nő, és áhítattal szimatolt egy liliom hófehér kelyhébe – az alvó királyokról.