Quod omnia , quae volo~

Cabeswaren (Adam Parrish/Ronan Lynch) rövidke, Játszódik valahol a The Raven King után, korhatár nemnagyon van. Megígértem, hogy nem lesz angst, tehát nem angst, szigorúan véve.

Jó olvasást~

You can coax the cold right out of me

Drape me in your warmth

The rapture in the dark puts me at ease

The blind eye of the storm

Let's go for a walk down Easy Street

Where you can be reborn

Adam Parrish úgy érezte, ha nem nyitja ki a szemét, elhitetheti magával, hogy csak álmodott. Ha mímeli még az alvást egy kicsit, az egész meg sem történt és ő sem létezik igazán. Mindannyiukat Ronan álmodta kozmoszból és vágyakozásból.
A szeme sarkából figyelte, ahogy Ronan az oldalára hengeredik. Békés arcán megpihent az első napfény, a lélegzete könnyű, biztosan puha álmot lát, egy még meg nem történt valóságot. És úgy érezte, meg kell érintenie. Először csak takarón keresztül a karját, a pőre vállát, a borostája sercegett az érintése alatt és rátalált az ajkaira. Megrezzent, mikor Ronan az ujjbegyeire csókolt, és mélyen szusszantott, mikor a pillantásuk találkozott. Kék olvadt a kékbe egy olyan árnyalatért, amit talán Ronan álmodott.
A fiú ásítva kinyújtózott, félig lerúgta magáról a takarót és álmosan vakarta meg borotvált fejét. Adam csak elnézte félálomban.
Végre kettesben tölthették a hosszú hétvégét, és nem egészen tudta, mire számítson. Gansey egyszer biztosította róla, hogy amikor megtörténik, minden rendben lesz és ez a kiruccanás csak erősíteni fog a kapcsolatukon, Adam ismerte Ronan hangulatingadozásait és fogalma sem volt, mit vált ki a fiúból, ha napokat tölt Barnsban.
Ganseynek igaza volt. Ronan mintha megnyugodott volna az otthonában, az ismerős emlék-illatoktól, a padló barátságos nyikorgásától.
- Asszem', kell egy kávé – jelentette ki karcos hangon, de nem úgy festett, mint aki fel akarna kelni. Helyette úgy helyezkedett, hogy átkarolhassa Adam vállát fektében is és fejét a fiú napcsókolta karjára hajtotta.
- Főzni kell – emlékeztette Adam, és tétován megcirógatta a bőrt a füle tövén. - És nem hiszem, hogy van tej.
- Szólj majd, hogy tanítsalak meg tehenet fejni.
- Te tudsz? - Adam szemöldöke gyanakvóan kúszott fel a haja vonaláig.
Ronan csak megvonta a vállát. Az, hogy mennyire szerette az állatokat és mennyit tudott róluk szinte magától értetődő és természetes volt. Az, hogy, ha ő, az apja vagy az apjának az apja nem születik különlegesnek mennyiben változtatta volna meg a sorsát, nem számított. Ha Ronan nem lett volna gazdag...
Adam összeszorított szemei előtt fehér pöttyök pattogtak, úgy érezte, szétesik, ha Ronan elengedi, a tarkójában mégis érezte azt a bizonytalan bizsergést. Hogy minden azon múlik, elront-e valamit. Legbelül, valahol Cabeswater alatt érezte, hogy nem igazán tud mit kezdeni a helyzettel, retteg, hogy egy rosszkor használt szó, vagy félmondat után Ronan dührohamot kap.
A fiú hirtelen tornázta magát ülő helyzetbe, úgy fészkelődött, hogy Adam felhúzott térdei előtt ült, lábai határozottan feszültek a csípőjének, és előre nyújtózott, hogy megragadja a sovány ujjakat. Felhúzta magával szemben, tenyerébe vette az arcát, hüvelyujjával a szeplőket cirógatta az állán és csak figyelte. Adam kissé zavarban érezte magát a kiismerhetetlen kék tekintettől, ami most ide-oda ugrált az arcán és nyakán, ugyanakkor egészen megszédítette Ronan szép szájának íve, a határozott orra. Szólásra nyitotta a száját, aztán meggondolta magát és beharapta az alsó ajkát.
- Nagyon sürgős az a kávé? - tudakolta Ronan, és közelebb hajolt, hogy ajkát Adamére szorítsa. A fiú automatikus mozdulattal karolta át a vállait, a térdei kényelmetlenül kettejük közé szorultak.
- Tulajdonképpen, egyáltalán nem.
Amint kimondta, a gyomra élesen, szúrósan megkordult és Adam fülei vörösben játszottak, ahogy Ronan felkacagott. Aztán kiugrott mellőle az ágyból, fáradt mozdulattal végigsimított borotvált fején és szó nélkül eltűnt a fürdőben. Mikor a víz felzubogott a csövekben, Adam visszahanyatlott a fehér párnára, kifújta a levegőt és egy ideig csak a plafon repedéseit számolgatta. Arra gondolt, talán megbántotta Ronant. Talán folytathatták volna azt a megkezdett csókot, ha az ő hülye gyomra nem ront el mindent. Pedig nem is volt igazán éhes.
A csukott fürdőajtóra hunyorgott, aztán a félig elhúzott spalettákra és arra, mikor Ronan idehozta. Fogalma sem volt, mire számítson a helyről, ami tele volt álmokkal és árnyékokkal. Hasra hengeredett, tenyerét az ablakon túli zöldellő táj felé nyújtotta.
Mikor Ronan leparkolt a kavicsos fövényen idegennek hatott az egész ház, mintha egy másik országba érkeztek volna, keveredett kultúrával, amit talán sosem érthet meg teljesen. És amikor az előszobában hunyt szemmel magába szívta a honvágy és a nevetés édes emlékét, Ronan pólón keresztül simított végig a gerincén. És a fiú hálószobájáig csókolták egymást, és végül nem történt semmi, mert Adam szinte azonnal elaludt. Ronan nem tette szóvá.
A csövek baljóslatúan nyikorogtak, mikor Ronan elzárta a csapot, aztán ott állt előtte a középső Lynch-fiú, a Greywaren teljes meztelenségében, korai fényben, amiben hófehér bőre kékesnek tetszett és az erek, mint pulzáló patakok ütöttek át rajta, és kanyarogtak az anyajegy-falvak között. És muszáj volt félrenéznie, mikor a szürke alsógatya gumija csattant a fiú csípőjén. Ez egy figyelmeztetés!
Aztán a következő, amire emlékszik, Ronan félig a mosogatónak, félig a tűzhelynek támaszkodva, alsóban, egyenes derékkal, ahogy hosszú káromkodásokkal igyekszik nem megégetni a tojásokat. Adam szerint, ha lenne füstjelző, már megszólalt volna. Felelőtlenségnek tartotta, hogy nem volt.
- Hát – közölte Ronan viszonylag higgadtan, és lekapta a serpenyőt a lángról.
Adam tökéletes mosollyal ajándékozta meg, és bénára sikerült mozdulattal rántotta meg a vállát, ahogy ellökte magát az ajtótól. Az ódon fa vörös csíkot nyomott a bőrébe. Egy ponton imádta, hogy mindennek citromos-tisztítószer és doh szaga volt, nem úgy, mint Ganseyéknél. Ott valahogy mindig utált, Barnst viszont el tudta képzelni az otthonául, még, ha nem is most.
És a tojások teljesen eláztak az olajban, félig nyersek maradtak és némelyikben ropogott a tojáshéj, de legalább a szalonnák ellen nem volt kifogása.
- Mit szeretnél csinálni?
A kérdés váratlanul érte. Ez a fajta törődés váratlanul érte. Meglepetten pislantott fel a másikra, aki a széken billegve, mímelt közönnyel várta a választ. Szerette azt a látszatot kelteni, hogy neki aztán minden mindegy, és Adam az utóbbi időben egyre jobban látott át rajta. Mit lehet itt csinálni? akarta kérdezni, aztán meggondolta magát. Mégis Ronan otthonáról volt szó. Ez volt Álomország téglába és emlékekbe öntve.
- Körbevezethetnél – bökte ki, csak úgy, nyeglén. - De, de nem úgy, mint legutóbb, most rendesen. Dühroham nélkül.
- Az nem egészen úgy volt.
- Ott voltam. - Adam szemöldöke hitetlenségről árulkodott. Várt. - Jó, mindegy.
Nyikorogva tolta hátra a széket és dacosan pattant fel, hogy aztán kopott farmerébe törölje a tenyereit. Fogalma sem volt, merre induljon, és akkor vette észre, hogy Ronan a kezét nyújtja neki. Zsebre dugta a sajátjait, de azért megpróbálkozott egy félmosollyal, amit még Ganseytől lesett el.
- Mutatok valamit – mondta, bár a hangja szinte suttogásnak hatott az ürességben, Adam süket fülében és minden figyelmeztetés nélkül húzta magával a hátsó ajtó felé.
Adam bőrét már a szúnyoghálós ajtón át is megcsapta a korai hűvös, a kilátástól pedig végigfutott a gerincén valami, amit nem igazán tudott szavakba önteni. Megmarkolta a kis terasz korlátját, hogy a bütykei belefehéredtek és csak bámulta a tájat, és hirtelen értette. A végtelen mezőt ellepő pókhálószerű időtlen ködből szalmabálák emelkedtek, mint apró erődítmények, a fák fekete sziluettje megszűrte az ébredező napfényt és bár hunyorognia kellett, végül feladta és nagy kortyokban szívta magába a széna, a legelő és a harmat illatát. Barns illatát. És akkor úgy érezte, menthetetlenül szerelmes, és nem volt benne semmi bűnös vagy szégyellnivaló. Ezt érezhette Ronan is minden egyes rohadt pillanatban.
A szemei élesen szúrtak, tenyerét süket füléhez emelte és mélyeket lélegzett a pillanatból. Jó lett volna... jó lett volna csak egy pillanatra úgy felnőni, mint Ronan Lynch. Megértésben. Ahol nincs szükség kínos hallgatásra és bujkálásra. Miért pont engem álmodtál ilyenre?
- Megint arról álmodtam, hogy... - kezdte Ronan, aztán elhallgatott. A hangja karcos volt. - Arról, hogy nem engedem elmenni.
- Gansey döntése volt, nem volt beleszólásunk – emlékeztette Adam, de az ő torka is elszorult, ahogy az iménti impresszió szilánkosra tört. - Sose jutott még eszedbe, hogy...?
- Jézusom, Parrish! Nem! Ez... ez azért elég durva.
- Úgysem lenne ugyanaz – hagyta rá, és álmosan csókolt Ronan tetovált vállára, aki átkarolta a derekát, és valahogy minden jó volt úgy.