Bonfire /2.~

{I'm feeling far away, I'm feeling right there/Deep in my heart, deep in my mind/Take me away, take me away}

Sue-nál csak a szokásos napi forgalom volt. Munkában megpihenő, környéken dolgozó favágók, enyelgő szerelmesek akiknek elege van az otthon ücsörgésből, nyugdíjasok, pletykaéhesek meg a szokásos törzsvendégek, akiket ki se lehetne robbantani. És ők ketten.
Bill következetesen bevetődött az egyik hátsó bokszba, Dipper követte és a súlya alatt ropogott a műbőr. Habos kávét rendeltek és Bill összetámasztott ujjai alól figyelte ahogy egy kis zacskónyi cukorral babrál. Valamivel le kellett vezetnie a feszültséget.
- Mivel foglalkozol otthon?
- Tessék?
- Otthon. Onnan ahonnan te és a testvéred jöttetek – magyarázta türelmesen és valami érdekes fény villant a tekintetében.
- Californiában mi csak... Mabel nagyszerű lány, imádja az embereket meg az állatokat és saját maga készíti a ruháit. Ügyes keze van, tudod. És pár hónapja beiratkozott egy kurzusra, ahol...
- Fejezd már be – legyintett Bill, és hátradőlt. Éppen mikor Sue megérkezett a forró kávéval a hófehér porcelánbögrékben. - Mindketten tudjuk, hogy nem a nővéred érdekel. Te mit csinálsz? Mi köt le? Mi érdekel annyira, hogy a saját léted is megkérdőjeleznéd érte?
Dipper összevonta a szemöldökét. Nem értette ezt a furcsa hangnemváltást, részben viszont tudta, hogy a másiknak igaza van. Amikor első nap Wendy megkérdezte, mi újság otthon, elmesélte, hogy Mabel talált egy macskát, akit Hercegnek nevezett, amikor Stan érdeklődött, hogy minek köszönhető a hirtelen látogatás, elmondta mennyire volt másnapos Mabel legutóbb és, hogy a szüleiket ez mennyire hidegen hagyta. Na, persze. Annyira egyszerű volt, hogy ők ketten egyek, mert ikrek, hogy könnyebb volt a nővéréről beszélnie saját maga helyett. És ezt valahogy soha nem kérte rajta számon senki. Talán mert senkit nem érdekelt igazán, hogy vele mi van.
- Engem... érdekel a fizika. És a matek. Tudod, amikor a számok megadják az összefüggést és olyan, mintha minden nyelven beszélnél, mert a matematika mindig ugyanaz. Állandó, törvényszerű és rendszere van. A fizika pedig magyarázat mindenre. Egyszerűen... Ó, mindegy – harapta el a mondatot, és megkavargatta a kávéját, hogy aztán lenyalogathassa a kanalat. - Olvasni is szeretek. Meg a rejtélyeket. Egyébként.
- Micsoda kis kocka – vigyorgott rá Bill. - Akkor mit keresel itt, miért dolgozol ingyen, mikor a tandíjadra kellene gyűjtened. Nem?
- Hát... halasztanom kellett. Mindegy, hosszú sztori. – Legyintett és keserű nevetést hallatott.
- Én ráérek.
- Veled mi van? Honnan jöttél? Mit csinálsz itt?
- Kutatok – felelte, mintha egyértelmű lenne és a kávétól mintha csillogósabbá vált volna a tekintete. Vagy csak a neonfény volt a hibás. - Valami különlegeset keresek. Valami rejtélyeset.
- Gravity Fallsban azt nem nehéz – motyogta Dipper miközben hajtogatott valamit a szalvétájából. - Csak meg ne bánd.
- Tessék?
- Semmi, semmi. Csak ez a város tartogat... furcsa dolgokat – bökte ki, és ajkaihoz emelte a bögrét, amikor meghallotta.
Az édes, pattogó kacagás, az összetéveszthetetlen lejtések, ahogy beszélt, azok a kicsit pösze szavak, bár már nagyon hosszú ideje nem kellett fogszabályzót hordania.
Mabel ott ült tőlük nem messzire egy kapucnis fiúval. A lány reggel még George-nak nevezte és azt mondta, félig vámpír. Hát, sápadnak sápadt volt, a szemei sötétek és valami volt a mosolyában, amitől Dipper gyomra görcsbe rándult. Nem hagyhatta, hogy a nővérével bármi is történjen, akármennyire is úgy gondolta, hogy Mabel meg tudja védeni magát, ha kell.
- El kell menned – jelentette ki, és a korábbi bizonytalanságnak már nyoma sem volt a hangjában.
- Mi van?
- El kell menned.
- Attól félsz, hogy a húgod meglát minket együtt? - kérdezte élesen, és összefonta karjait a mellkasán, hogy a zakója meggyűrődött belé. - Erről van szó?
- Miért félnék? - értetlenkedett a fiú, de ujjai elfehéredtek a bögre fülén.
- Félsz, hogy az emberek megtudják, hogy m... - Dipper gyorsabban mozdult, mint hitte volna, egyetlen érintésével Billbe fojtotta a szót. Ujjai átérték a vézna csuklót, a bőre színe finoman elütött az övétől és csak egy pillanatra látta meg a kusza rózsaszín hegeket mielőtt a fiú elrántotta volna a kezét. - Rendben. Holnap ugyanekkor. Ne fáradj, érted megyek.
És úgy elsétált Dipper mellett, hogy a fiúnak muszáj volt utánanéznie. Bill nem fordult meg, zsebbre dugott kezekkel, egy macska kecsességével hagyta el a helyet és miután eltűnt furcsán üresnek tetszett minden. Olyan energia veszett el vele, mintha ötven ember sétált volna el és Dipper csak most vette észre, hogy megint rendesen tud lélegezni.
- Dipper? - Mabel hangja egészen közelről csendült, a lány lélgezete a haját borzolta, és mielőtt megfordult mosolyt erőltetett az arcára. - Minden rendben? Jaj, úgy örülök neked, gyere, ülj le hozzánk. Gyere!
Magával húzta anélkül, hogy bármi esélyt adott volna az ellenkezésre. Bemutatta George-nak, aki rendes srácnak tűnt és elmesélte, hogy apai ágon vámpír, a dédnagyapja igazi vérszopó denevér volt ő meg simán csak megőrül a fűszeres paradicsomléért. A kézfogása masszív volt és fagyos, a mosolya és a szavai alapján viszont rögtön értette, mi tetszett meg benne a nővérének. Mikor csilingelve becsukódott mögötte az ajtó már kezdte bánni, hogy elküldte Billt.

Mabel elnyúlt a kanapén, zoknis lábait Dipper ölében pihentette és csavargatta a telefonzsinórt, ahogy mézes-mázos hangon csevegett valakivel a túloldalon. Nyilván George. Egy hét telt ez azóta, hogy a félvámpír fiú és Mabel hivatalosan is együtt voltak és azóta, hogy ő és Bill találkozgattak. Többnyire az erdőben sétáltak, elmentek a tóhoz, leültek a napra és beszélgettek vagy a fiú egyszerűen csak fagyizni vitte.
- Ti hogy is vagytok most? Ki volt az a srác? - kérdezte a nővére egy hete, miközben hazafuvarozta Sue-tól. Szemében izgalom csillant és fülbevalói meglebbentek, ahogy előredőlt, hogy láthassa az arcát. És Dipper vállat vont.
- Nem tudom, csak most ismertem meg, és... ez nem olyan egyszerű – sóhajtotta végül, de tekintetével nem eresztette az utat. - Egyébként Billnek hívják.
- Love is in the air! - sikította a lány, és egy szíves matricát nyomott a műszerfalra. - Tetszik neked ugye?
- Hát...
- Tetszik! Tudtam, tudtam!
Dipper mélyet szusszantott, ahogy a baglyos órára nézett az ajtó mellett. Bill valamiért szürkületkor akart vele találkozni, amikor leszáll a köd és könnyű eltévedni az erdőben. Mabel szerint talán abban reménykedett, hogy így majd behívja és a lány fel is ajánlotta, hogy eltűnik estére. Dipper viszont nemet mondott, nem igazán hitt benne, hogy Bill a társaságán kívül többet akarna tőle.
Meglögybölte a doboz alján a pár korty sört és habot, lassan kiitta, kikapcsolta a lenémított tévét, amiben valami gagyi horrorfilm ment aztán eltátogta nővérének, hogy mennie kell. Mabel rákacsintott és feltartotta a hüvelykujját miközben leemelte lábát a fiú öléből. Aztán írni kezdett egy rózsaszín jegyzettömbbe. Csak annyit, hogy Candy és Grenda, de éppen elég volt neki ennyi is, hogy tudja, vagy a földszinti szobát használja, ami telehordtak kacattal és valami be is fészkelte magát, vagy odakint a csillagok alatt. Vagy...
Felkapta a tornacsukáját, magára rángatta sötét kék kapucnis pulcsiját és miután elkiáltott egy köszönést bezárta maga mögött az ajtót. Kétszer ráfordította, ahogy megszokta, aztán elindult. Végigsimított Stan autójának vörös motorháztetején, a saját autója sötétszürke fényezésén, majd zsebre dugta a kezeit és sietve eltűnt a fák között.
Ismerte a helyet, amit Bill mondott neki, egy tisztás volt, ami felett úgy összenőttek a fák lombjai, hogy még nappal sem tört át rajtuk a fény. Viszont apró világító gombák és virágok emelkedtek ki a fűből, kis tündérek szálltak ide-oda szorgosan és egy kidőlt fenyő ívelte át az egészet. Csodálatosnak emlékezett rá, és valóban az is volt.
Lassan lélegzett, a talpa alatt ropogtak a gallyak és megfagyott a mozdulatban, mikor megérezte magán a kíváncsi tekintetet. Bill szemben állt vele, egy vaskos fenyőt támasztott, türkiz színű pulóver és hófehér ing volt rajta, a nyakában, mintha egy őzfog lógott volna bőrön és a tekintete átmetszette a legsűrűbb ködöt is, mikor végigmérte. Dipper előbb intett neki, aztán odabotorkált a sötétben.
- Már azt hittem, nem találsz ide – hadarta Bill, és máris megragadta a könyökénél, úgy húzta magával.
- Csak... hová megyünk? - kérdezte, és igyekezett nem a hófehér ujjakra bámulni, amik szinte egybeolvadtak az ő bőre színével. Szinte biztos volt benne, hogy legutóbb még sötétebb volt a bőre, és nem csak a sötét játszik vele. Mintha....
- Nyugi, Fenyőfa – legyintett, és átrángatta Dippert egy vastagabb gyökéren. - Nem foglak felkenni egy fára vagy ilyesmi, bár nem hangzik rosszul.
Dipper nagyot nyelt és a fiú tarkójára meredt. Honnan tudta, hogy éppen erre gondol? Hogy már maga elé tudta képzelni azt is, ahogy az egyik fenyő kérge a bőrébe vág és felszakad belőle egy sóhaj és... És a ő nagyon nem volt ilyen. Már éppen ellenkezett volna, mikor kiszúrta a fekete szemet Bill tarkóján. Pont úgy meredt rá, mintha őt figyelné, néhány szőke tincs takarta itt-ott, de valahogy hátborzongatóan hatott és érezte, hogy lúdbőrzik a karja a pulcsi alatt.
- Nem is mondtad, hogy neked is tetoválásod – jegyezte meg, mire kapott egy éles mosolyt, és Bill végre hajlandó volt lassítani.
- Tudtam, hogy fel fog tűnni – vont vállat, és megtorpant. - Nézd!
Behúzta magukat egy fa mögé, onnan mutatott előre. A mozdulataiban és a hangjában volt valami, hogy mennyire élvezi a helyzetet, hogy gyönyörködteti az egész, Dipper mellkasa mégis megsajdult. Az apró mezőn, valahol a kisebb fák között egy őz lecsupaszított, hófehér csontváza legelészett békésen, valahol madár rikoltott túlvilági hangon és mérgező víz csobogott nemsokkal arrébb a vérvörös kövek között.

Nehézkesen vette a levegőt, hosszúra nyúltak a pislogásai, mintha lelassult volna az idő. Mintha még semmi nem jött volna rá, hogy ez a föld régestelen rég halott.

- Gyönyörű – suttogta közvetlenül a fülébe Bill, lehelete forrón égette a nyakát, és csak egy pillanatra sandított felé máris csapdába esett.
Háta a nyirkos fenyőnek préselődött, keze Bill mellkasának feszült, ahogy a fiú lecsapott az ajkaira. Szomjas kannibálcsókkal mart az ajkaiba, vér serkent és fémes íz vegyült sörrel meg a világmindenséggel, ahogy kiszabadította a karját és magához karolta.
Az első csókjuk rövid volt és hirtelen ért véget, mert Bill elhúzódott, hogy kileshessen a rejtekükből. Háta Dipper mellkasának feszült, aki kétségbeesetten küzdött az állva maradással és próbált visszatérni a valóságba.

Bill megcsókolta.

Ő visszacsókolt.
Ez most...
- Lehetne, hogy halkabban gondolkodsz? Nem tudok tőled koncentrálni és meghallanak...
- Kik? - értetlenkedett, és megint kezdte elfogni a pánik. - Bill! Kik?
- Pszt... - intette le a szőke, és egy pillanatra visszatartotta a lélegzetét, aztán a mező felé bökött. - Fejezd már be! Nem hallom a saját gondolataimat és mindjárt...
- Ezek... lányok?
Három fekete ruhába öltözött nő vonult végig a mezőn, hangtalanul és kecsesen. Hosszú fehér hajuk volt, sápadt bőrük és karmokban végződő csontos ujjaik. Elsőre egyformának tűntek, de mindhárman más-más nyelven kántáltak, valamin, amit Dipper még sosem hallott, de beleborzongott a szavakba. A nők csontokból, vérből és belsőségekből rajzoltak kört maguk köré, fekete lángú gyertyákat gyújtottak és megmérgezték a levegőt.
Dipper nehezen lélegzett és egy ponton Bill pulóverébe kellett kapaszkodnia, aki hátra sem nézett rá, valamiféle áhítattal a tekintetében nézte a különleges mágiát. Aztán motyogott valamit, felegyenesedett és kilépett rejtekéből. Éppen akkor szólalt meg újra, mikor Dipper előtt elsötétült a világ.
Úgy érezte megvakult, kitapogatta a fenyő törzsét és a nedves földre csúszott, ahogy hallgatta a külvilágot. Saját szívverése szinte elnyomta a dallamos beszélgetést, mélyeket lélegzett, és arra gondolt, hogy Bill talán cserbenhagyta. Talán észrevették őket és mire rájönne, mi is történt már halott lesz. Hogy ő is a csontok között végzi félig élőn, egy árnyként, és sosem találják majd meg, Bill pedig örökre hallgatni fog arról, hogy odavitte. Ujjai a saját csuklójára kulcsolódtak, mintha azok maguktól felhasadnának és ő semmit nem tehetne ellene...
És éles sikoly harsant, majd még egy, a harmadikat pedig hátborzongató kacagás kísérte. Dipper tudta, érezte, hogy a négy hang ott rezonál majd a végtelenségben, a halálba fagyott időben, ami beburkolta a mezőt. Aztán sikamlós-nedves, meleg érintést érzett az arcán, olyat, amit más körülmények között, máshol azonnal ellökött volna.
- Pislogj, Fenyőfa – utasította Bill egészen meleg hangon, és mikor engedelmeskedett szembetalálta magát a ragyogó vigyorával, a barbár arany tekintetével és sugárzó lényével. - Most pedig... hazaviszlek.
- De, ez...
- Haza – ismételte higgadtan, de olyan nyomatékkal, hogy nem mert neki ellentmondani.
Nem ugyanazon az úton mentek, amin jöttek, és az erdő szélén búcsúztak el. Bill készült sarkon fordulni, mikor Dipper megragadta a pulcsiját és visszarántotta. Nem gondolkodott, ajkait az ajkaira simította, beszívta az illatát és csak hagyta, hogy megtörténjen, az sem érdekelte, ha valaki véletlenül meglátja. Akarta ezt, szüksége volt valakire és Bill tudott a természetfeletti világról is, nem nézte őrültnek, nem nevetett rajta, sokkal inkább megmutatta azt a részét, amit még nem ismert.
- Akkor...
- Álmodj határtalanul – bólintott a szőke fiú mielőtt eltűnt volna az erdőben, amerről jöttek.
Mire betámolygott a kalyibába a nővére barátnői elmentek, Mabel a konyhában ült egy bögre meleg tejjel, bárányos hálóingben, a hajnali rádióadás fölött kornyadozott, de felkapta a fejét, mikor testvére belépett.
- Korán hazaértél – jegyezte meg, de halványan elmosolyodott, ami le is hervadt az arcáról. - Dipper... te vérzel?
- Ugyan, miről beszélsz? - Dipper még emlékezett, hogy Bill megérintette az arcát, és mikor odanyúlt, langyos vért simított, ami aztán tovább csillogott ujjain.