Bonfire /1.~

Ezer évig íródott fanfiction jelen! Ráadásul Gravity Falls AU, human!Bill/Dipper Pines, avagy a kétségbeesett városi legénynek szocializálódásra van szüksége még a nyár vége előtt. Nagyon. 

{I'm only a man with a chamber who's got me/I'm taking a stand to escape what's inside me.}

Oregonhoz képest fülledt nyári reggel volt, Dipper már vagy harmadjára baktatott az automatához, hogy vegyen magának valami hideg üdítőt. Na persze a gép beragadt, tehetetlenségében belerúgott, aztán tett egy kört, egy újabb próbálkozás mielőtt lehuppant volna a pénztárgéphez a poros pult mögé.
Még szezonhoz képest is túlságosan korán volt ahhoz, hogy bármilyen balfácán arra tévedjen. Egy teremtett lélek se, akiről legombolhattak volna valami kis bevételt. Csak Wendy nézett be, hogy megkérdezze, nincs-e kedve elmenni vele meg a srácokkal csak úgy lógni kicsit. Nem volt. Főleg, hogy a lány legfrissebb pasijelöltje odakint vigyorgott bambán, szeplősen egy fényes piros bringáról és ő eldöntötte, hogy máris utálja. Csak úgy zsigerből. Régen, amikor még tetszett neki Wendy, mikor még csak nyaranta jártak oda a húgával mindent megtett volna, hogy a társaságában lehessen. Azóta viszont kényszerpihenőre lett ítélve és valahogy minden más lett.

Vagy eddig is más volt, csak nem vette észre. Mindenesetre ide-oda görgetett egy kérdőjeles hűtőmágnest, míg egyre csak az járt a fejében, hogy miatta száműzték a húgát az isten háta mögé a pokol legbizarrabb bugyrába. Mabel nem tehetett semmiről, ő képes volt rendesen szocializálódni. És még akkor is csak mosolyogva legyintett, mikor miatta elszakították a barátaitól, kirángatták a közegből, amit maga köré épített...
- Diiiiipppeeeer! - Mabel táncolt be a Rejtély Kalyibába napsárga cicás pulóverben és lila szoknyában, csillagmintás fülbevalói vadul himbálóztak, ahogy hátravetett fejjel vígan kacagott. - Akkor én elmentem!
- Mi? Hova? - A fiú felkapta a fejét és gyanakodva nézett végig nővérén. A sminkje gyanúsan tökéletesnek tűnt.
- Jaj, hát tudod a randi. Amiről beszéltem neked tegnap – csicseregte és felmarkolt néhány vidám matricát miközben áthajolt a pulton és ragadós puszit nyomott Dipper arcára.
- A vérfarkassal?
- Dehogy, annak már vége. George részben vámpír. Azt hiszem... - motyogta elgondolkodva, és fényes hosszú hajtengerébe túrt.
Öccsére függesztette pillantását, tekintete aggódva állapodott meg a fiú kezein és úgy nézett félre, mintha valami bűnös, titkos dolgot látott volna. Dipper felsóhajtott, felcsapta a vendégkönyvet és toll után kutakodott, amint észrevette Mabelt.
- Megleszel míg odaleszek? - kérdezte a lány egészen csendesen. Nem kapott választ. - Dipper?
- Meg – bólintott lassan. - Persze. Mi történhet? Idejön Pacifica Northwest és kisminkel?
Pacifica volt a város gazdag, elkényeztetett szőke libája, aki egyszer segítséget kért Dippertől. Kapott is, azóta nem voltak nagyjából úgy sehogy. Nem utálták egymást, nem szerették egymást csak megéltek egymás mellett és ez rendben is volt így, habár egyszer a fiú kapott egy igen csábító ajánlatot, végül nem élt vele és annyiban maradtak.
- Ugyan, téged csak én sminkelhetlek ki. Na puszi, sietek vissza!
Csak intett Mabel felé és a pultra hanyatlott, hogy aztán szórakozottan nyomogathassa a gombokat. Tudta mit jelent az, hogy siet és, hogy a pillanat hevében olykor könnyen megfeledkezik erről, de nem bánta. Ennyi kijárt neki. Ráadásul pontosan tudta, hogy a nővére meg tudja védeni magát, vagy bármikor rá tud csörögni. Azért, mert nem járt el sehova. Nem mászkált a városban, mint a normális tizenkilenc évesek, nem bandázott, egyáltalán nem kereste a társaságot és mostanában hálás volt azért, amiért mások sem keresik az övét.
És mikor erre rájött, úgy döntött, beáll dolgozni a Kalyibába. Legalább segít Stan bácsinak, aki megengedte, hogy ott lakjanak egész nyáron, hallgatta az esetleges civakodásaikat és néha hajlandó volt együtt tévézni velük. Na igen, tizenkét éves koruk óta nem voltak rászorulva a világ legeldugottabb zugában élő rokonukra. Dippert egyáltalán nem nyugtatta meg az elzártság, az, hogy a fejlődés megrekedt valahol a kilencvenes évek derekán és az internet egyáltalán nem jutott el hozzájuk. Ellentétben a kábeltévével.
Egyszerűen minden megváltozott, minden másnak látszott és semminek sem volt már ugyanaz az értelme, mint mikor legutóbb itt volt. Akkoriban még ő maga is más volt. Akkor még nem kellett félnie saját magától.
- Hé, kölyök! Az van, hogy mielőtt elalszol, szórólapoznod kéne. És hol a fenében van a nővéred?
- Pasi ügyek – legyintett Dipper, és elvett egy lapot a stóc tetejéről, amit Stan bácsi a pultra dobott. - Ez mi? Nyárloweeni buli. Remélem tudod, hogy az még nem most lesz.
- Ne foglalkozz a részletekkel, Dipper fiam. Sosem lehet elég korán kezdeni a felkészülést, így különben is csak több ember jön el, ami egyenlő a több pénzzel – magyarázta Stan, és rövid dudorászásba kezdett a pénzről. - Nna, estére kint legyen az összes.
- Estére? Egyedül? De hát ez rengeteg papír, Stan!
Dipper legalább öt éve nem szólította bácsinak a bácsikáját. Azóta, mióta rájött, hogy nem bízhat senkiben, el kell rejtenie a titkait és egy kicsit önmagát is. Akkor zárkózott be és taszította el azt a kevés ember, akiket még szegről végről a barátainak mondhatott.
És semmin nem javított az a május végi péntek este, mikor a vacsoraasztalnál az apja bejelentette, hogy el kell utazniuk. Californiában már akkor is rekkenő hőség volt, Dipper csak turkálta az ételt és a villájával meggyilkolta az összes zöldborsót, és akkor az apja kimondta. Hangja keményen csattant az asztallapon, először azt hitte csak viccel és mikor oldalra sandított, látta a húga megrebbenő tekintetét. Mabel, az örök optimista rögtön átlátta a lehetőségeit, ő azonban nem volt a nővére. Nem hitt abban, hogy ha mindentől megfosztják és újra kell kezdenie mindent, jobb lesz bármi is.

De már ott volt, nála voltak a kocsikulcsok és végre nem kellett mindenhová azzal a vacak golfkocsival mennie. A Range Rovert még a tanulmányi eredményeiért kapta összevontan a születésnapjával és minden igényét kielégítette. A hatalmas utas-és raktártér megfelelő volt, ha napokra elmenekült a város zajától, a mérete miatt képtelen volt elakadni vele és arra sem látott esélyt, hogy a kanyargós, csúszós úton kisodródjon. Az autó volt minden tulajdona és nem is volt szüksége másra.
Bedobta a szórólapokat a hátsóülésre, beült a volán mögé és ráindított. És lefulladt. Mostanában egyre többször történt ilyesmi, és az egészért Gravity Fallst hibáztatta.
A városkában talán túl nagy is volt az élet, ezért kezdte a plakátolást a víztoronynál. Leparkolt a torony tövében, felmarkolt néhány lapot meg az ülés alól a pillanatragasztót és megindult a korhadt cölöpök felé, amik azt a rengeteg vizet tartották a magasban.
- Szép tetoválás!
Megugrott ijedtében és elejtette a lapot is meg a ragasztót is, ami lassú csíkban szivárgott a kedvenc Converse csukájára. Egy hosszú pillanatra a karjára bámult, a körre benne a különböző szimbólumokkal és középen a háromszöggel. Körülötte háromszögből minták futottak végig és hátul egy kulcs zárta össze az egészet. Megszenvedett érte, és nagyon büszke volt rá még akkor is mikor a szülei ordítoztak vele, számon kérték és az anyja a végén talán még sírt is egy kicsit. Mabelön kívül eddig még senki nem dicsérte meg.
Megpördült a sarkain, az idegenre meredt és szólásra nyitotta a száját, de nem tudott mit mondani. Szőke haj, fülbevalók egész sora, a végtelenség a pillantásában, édes szeplők, éles vigyor és úgy önmagában az egész megjelenése. Világos inget viselt, sötét csőnadrágot, narancssárga zakót és karórát. A bőre napbarnított volt és tökéletes, ami ellentmondott Gravity Falls időjárásának.
- Kösz. Vagy mi.
- Az mi? - kérdezte az idegen, és a papír felé bökött, amibe lustán belekapott a szél és egy bokorhoz sodorta.
- Stan nyárloweeni bulit rendez. Szerintem mondjuk csak a bevételre hajt, de érted. Mindegy, annyira nem nagy szám amúgy, de ha akarsz, gyere el – magyarázta, és végre lehajolt a ragasztóért.
- Ér-de-keees – dudorogta a fiú, ahogy a nadrágja zsebébe akasztotta a hüvelykujját és a sarkain billegett. - Hmm... Bill.
- Igazából Dipper vagyok. Dipper Pines.
- Az én nevem Bill – javította ki, és felnevetett.
Dipper hátán végigfutott a hideg a hangjára. Egyszerre tűnt földöntúlinak és olyannak, mintha már ezer meg ezer éve a földön ragadt volna. Megdörzsölte az alkarjait, megigazította a sapkáját és zavartan megköszörülte a torkát, miközben a hóna alá csapta a maradék lapot.
- Nem láttalak még Gravity Fallsban – jegyezte meg végül. - Már úgy értem, nyaranta. Én és a testvérem... mi...
- Nem vagyok... idevalósi. - Szinte úgy ízlelgette a szót, mintha csak azt fontolgatná, a megfelelő-e ahhoz, hogy leírja a helyzetét. Végül úgy dönthetett, hogy igen, mert elvigyorodott és Dipperre kacsintott. - Hé, gyere el velem Sue-hoz. Hagyd itt ezt a vackot és dobjunk be valami forrót.
Olyan hangsúllyal mondta, hogy forró, hogy Dipper egy egészen rövid pillanatig azt hitte, fázik. Aztán emlékeztette magát, hogy ez talán Oregon legmelegebb napja és nemrég éppen készült megfőni a nagyon unalmas és monoton munkája közben.
- Hát, én éppen dolgozom – emlékeztette Billt, de azért megcsörgette a slusszkulcsot a zsebében. Ez egy finom elutasítás. Viszont Mabel is azt akarná, hogy beszélgessen emberekkel, mindenki azt akarja, hogy egyáltalán vegyen észre embereket és ez így rohadtul nem fog menni, ha mindig elküld mindenkit. - Akarom mondani, elvihetlek? Heh...
- Erre a válaszra számítottam – vigyorgott rá, és megindult a Range Rover felé, hogy lobogott utána a zakója. - Na mi az, Fenyőfa, maradsz? Inkább a béna mókusokat választod?
Dipper inkább nem reagált a béna becenévre csak morgott valamit arról, hogy erre felé nem igen látott még mókust, aztán bevágódott a volán mögé. A kormány ismerős, biztonságot adó érintése némileg megnyugtatta és kevésbé érezte feszélyezve magát a másik pillantásától. Pedig legbelül valami ordítozva kívánkozott kifelé, hogy ne engedje be az idegent az autójába, nyomja le a zárakat és taposson a gázba.
A következő pillanatban pedig Bill már bent volt mellette, nem kapcsolta be a biztonsági övet, térdeit a kesztyűtartónak támasztotta és kicsit megdöntötte az ülést. Édes, mindent betöltő illata volt és ő felsóhajtott, miközben ráindított. Szerencsére nem fulladt le, de nem volt biztos benne, hogy a rádiót elbírná e a motor. A helyi adót amúgy is csak recsegősen lehetett fogni, talán a hullámzó energia miatt.
- Nem is tudtam, hogy az öreg Stanley ennyire jól fizet – jegyezte meg Bill, és megkopogtatta a bőrülést.
- Igazából nála csak besegítek, míg itt vagyok – magyarázta és megvonta a vállát. - Annyira nem rossz, mint látszik. Van ágyam meg kaja a hűtőben...
Nem akarta elárulni, hogy a kocsit a szüleitől kapta. Úgy érezte, hogy ha elárulná dugába dőlne az egész beszélgetés. Nagyot nyelt, kikanyarodott a főútra és a szeme sarkából Billre pillantott. A fülbevalói csillogtak a napfényben, aranybarna szemét az üvegen túli világra szegezte és Dippernek valahogy csak most tűntek fel a halvány kis szeplők a szeme alatt. Aztán mintha Bill észrevette volna felé mosolygott és ő hirtelen váltott sebességet ijedtében.
- Nos?
- Mit nos? - pislogott rá értetlenül. - Én... ööö... miért szólítottál le? Miért a víztoronynál, ami egyébként tökre nem egy forgalmas hely és...
- Mert az a tetoválás tényleg zseniális – göcögte.