Dream~

HTTYD Toothcup? Pedig bizony az. A minősége meg... ehhh! Na, ki jön rá, hogy csaltam?
{Inkább itt van ez}

Jó olvasást~

Az első pittyenés.

Amikor találkoztak, ősz volt és

Horgolt zöld pulcsit viselt, barna nadrágot, kócos volt és olyan csálé mosolya, ami biztosan nincs senki másnak. Megnyerő. Meleg. A zöld tekintete mégis arról árulkodott, nem igazán boldog, nincs minden rendben úgy ahogy van és...

… hogy már régen feladta a reményt, hogy valaha is az lesz.
Könyvek sorakoznak a táskájában, csupa-csupa idegennyelv csak, hogy kettesben lehessen saját magával. Az igazi elzárkózás; a gondolatait nem kell megosztania, nincs aki kinevesse, ha nem is mondja el senkinek.
A felszínen maradnak, lebegnek, himbálóznak, mint egy hajótörött és tutaja: a felszínen tartja, nem engedi, hogy befejezze, de belekóstoltat a saját határaiba. Mindketten sós vizet nyelnek, de a fiú a lehetetlen vörösbarna hajával és a szeplőivel talán mindig egy korttyal többet.
A kézfogása kellemes, de jéghideg; az erek apró tintapatakok, átszakítják a bőrét és felfalják a szeplőit.

A második már hosszabb.

nem tehette meg, hogy nem vesz tudomást a

Biztos volt benne, hogy látomás volt. Tünemény, illékony képzeletvirág, akit ha gondolatban megpróbált levetkőztetni, átváltozott. Nem maradt belőle más, mint a bordákra feszülő bőr, a kulcscsont fölötti mélyedés, szúrós könyék és szépen ívelő gerinc.
És elporladt az ujjai között.

A semmi után csak a fém hideg íze és a szívfájdalom keserűsége maradt. Meg a hosszú, méreggel átitatott magányos esték, amikor rá gondolt, csak rá és a reményvesztett zöld szemekre, amik mindenhová ugyanúgy kísérték.
Nem akarta. Nem akarta eljátszani, nem akart úgy tenni mintha. Meg akarta szólítani, hallani akarta a hangját, el akarta lopni a lélegzetét, hogy nevessen, kacagjon a világra és éppen annyira ne számítson semmi sem, mint amennyire számít valójában.

Harmadjára kihagy.

szemeiben lángoló néma, tehetetlen, éhes

Beszélt vele. Csókolózott vele és pőre volt és vacogott a hidegben, de felkínálta magát, a szívét és ezüst tálcán selyemkendővel kínálta a lelkét. Hogy rezgő, remegő, suttogó keves szavakat kapjon cserébe: ígéretet álmokból, melyeket könnypalotában élhetnek le. Ezernyit sorban, kilencszázat visszafelé; a maradékra nem kell semmi csak egy csontketrec az elárvultnak, amit Szeretetnek gúnyolt.
Tudta, hogy bár belőle metszette, egyszer majd ajándékba nyújtja másnak. Talán. És a gondolatra megreszketett a szíve, a térde elgyengült és a magabiztossága elbújt mélyen a félelemszörnyek mögé.
Arra volt szüksége...
Szüksége volt rá, hogy kiolvassza.

Negyedjére megint az első.

apró ragadozóról, aki csak arra vár, hogy elmondhassa

És a vállára borult, csak, hogy ő is érezze a szilánkjait, mikor összetörik. Hogy belé is fúródjanak, széttépjék a bőrét, marcangolják, felfalják. Legalább annyira fájt.
Ahogy az ujjai belékapaszkodtak biztos volt a zuhanás, már látta is a sötét űrt, csak hagynia kell magát. Lehunyt szemmel zuhanni...
Széttárt karokkal a fény felé,
fölötte a kék ég,

alatta a végtelen.
A csókjáért túlélné. A csálé mosolyáért megpróbálná. Ha megkérné rá megtenné.
Mert

szeretiszeretiszeretiszeretszeretszeretlekszeretlekszeretlekszere

Ötödjére megszakad; csak a néma csönd és a hallgató semmi.

mindannyian egy álomban élünk!

Talán nem volt igaz az egész. Nincs rá bizonyítéka, hogy megtörtént. Nem tudja igazolni a mosolyát, az érintését, a tökéletességét, a...
Talán álmodta, talán emlék volt, nem is létezett igazán különbség a kettő között; mindkettő valóságos, éteri és végtelen.
Újraálmodhatná.
Megteremthetné a szeplőit csodából, a mosolyát álomporból, a tekintetét a saját lelkéből. Mert, ha megálmodná élne, legalább egy kicsit

tovább, tovább

élne

és csak egy kicsit még.