Open your heart and see~

/7.

Semmi perc alatt feltették az új ajtót, lepacsiztak és úgy döntöttek, ideje indulni. Már jócskán kezdett sötétedni, feltámadt a szél és a két fiú csak pulóvert húzott. Hablaty nem érezte annyira a hideget, ő már egészen hozzászokott az évek során, Álmodozó meg fázósan dörzsölte a karjait és azt próbálgatta, látszik-e a lehelete.

– Annyira nincs is hideg – rázta a fejét Hablaty, mire a fiú megtorpant és olyan pillantást vetett felé, mintha bármikor kész lenne meggyilkolni. - Jó, jó, bocsi.

– Ó, csak várd ki míg leesik az első hó – morogta az orra alatt Álmodozó, és a zsebébe süllyesztette a kezeit. – Amúgy hol is találkozunk? Remélem, valami jó meleg helyen, mondjuk ott, ahova múltkor vittél.

– Utálom, amikor ki kell ábrándítanom téged.

Bekanyarodtak egy sarkon, átvágtak egy parkon és egy játszótéren lyukadtak ki. Astrid az egyik hintában ült és annyit lökött néha magán, hogy cipője orrával csíkot húzhasson az apró kavicsokba, mellette egy kék hajú lány az ülőkén állt és egyre magasabbra lökte magát. Takonypóc a csúszdának dőlve beszélgetett egy nála magasabb fiúval, aki néha lustán az arcába fújta a füstöt, az ikrek pedig fejjel lefelé lógtak egy mászókáról, míg két kísértetiesen egyforma fiú azon volt, hogy lelökje őket onnan. Halvér kicsit távolabb elmélyülten motyorászott Bütyökkel.

– Helló, srácok – kezdte Hablaty, és megköszörülte a torkát. – Kösz, hogy eljöttetek, és... öhm... ő itt Álmodozó, aki...

– Na ide figyelj, te kis mitugrász! – csattant fel Takonypóc, és megindult felé, de a fiú, akivel beszélgetett kibuktatta. – Kampó! Mi a fenét csinálsz? Neked támogatnod kéne, nem?

Hablaty már igazán nem emlékezett, honnan kapták ezeket a beceneveket, de mindenkinek meg volt a sajátja. Annyira, hogy az igazi nevekre már nem is igazán emlékezett, meg amúgy sem volt fényes a névmemóriája. Mindenesetre Kampó felrántotta a földről Takonypócot és bepöccintette a csikket a bokrok közé, amik vészesen füstölni kezdtek.

– Támogatni, ja. De nem akkor, amikor baromságokat csinálsz – pontosított a fiú, és nekitámaszkodott az egyik fémcsőnek.

– Nem hittem volna, hogy eljöttök. Hogy mind eljöttök.

– Nem hittük, hogy üzensz nekünk. Vagy hittük? – kérdezte Fafej, és húgára pislogott, aztán a két másik fiúra. – Barf és Belch pont nálunk voltak. Nem gáz, hogy elhoztuk őket?

– Minél többen vagyunk, annál jobb – bólintott rá Álmodozó, és kihúzta magát. – Az a helyzet, hogy...

– Nem kell. Már elmondtam nekik a fontosabb dolgokat – szólt közbe Astrid, és kilökte magát a hintából. – Van már tervetek?

– Arra gondoltam, szétnézhetnénk a hivatalban. Ha az emberei papírjai megvannak, megvan a címük is és kiszedhetünk belőlük bármit.

– És, ha nem idevalósiak? – kötözködött Takonypóc. Mögötte Kampó a szemeit forgatta és megint rágyújtott. – Akkor ugrott az egész, és mi a semmiért güriztünk, nem?

– Igazad van – bólintott Hablaty, és kicsit előrébb lépett. – Éppen ezért gondoltam, hogy a csapat fele átnézhetné a hoteleket, hogy nem-e szállt meg valahol egy Eret nevű srác. Mondjuk Halvér, Bütyök és az ikrek mehetnének kérdezősködni, míg mi kutatunk.

– Hé, és velünk mi lesz? – kotyogott közbe Barf. Karcos volt a hangja és éles.

– Ez az! Minek jöttünk ide, ha kihagysz minket? – kontrázott rá Belch.

– Rendben srácok, mehettek ti is – sóhajtott Hablaty, és összecsapta tenyereit. Már meg sem próbálta elmagyarázni nekik, hogy az ikrek-rész rájuk is vonatkozott. – Oké, akkor...

Rettentően furcsa, és egy kicsit ijesztő volt újra a régi lakásukban járni. A nappaliban ropogott a parketta, a bútorok és a szőnyeg mind az otthon illatát árasztották, a horgász- és politikai magazinok az asztalon, Apa kiült fotelje, amiből mindig a meccset nézte, és amiben rendszerint el is aludt, a Hablaty által utált trófeák körbe a falakon. Sosem ment el velük vadászni, pedig Apa annyira nagyon szerette volna.

Megállította Álmodozót, mikor a lépcső felé vette az irányt. A galérián csak az ő régi szobája volt. Nem üresen, de semmi olyannal, amire az új lakásban szüksége lehetett volna. A dolgozó szoba odalent volt, ők pedig csak a kulcsokért jöttek, hogy könnyedén bejuthassanak az irodába.

– Szóval itt laktál mielőtt abba a lyukba költöztél – nyugtázta Álmodozó, és kitapogatta az iroda villanykapcsolóját.

– Igazán kedves tőled, hogy lyuknak nevezed az otthonomat – mordult rá Hablaty, és célirányosan az íróasztalhoz sietett.

Kihúzgálta a fiókokat, kifordította az írószertartókat, míg végül az utolsóban, amin a város címere is volt találta meg a kulcsokat. Nem voltak túl nagyok, ezüstösen csillogtak és csilingelve ütődtek össze, ahogy felemelte őket. Aztán ki is csúszott ujjai közül, mikor odakintről éles zaj szűrődött be, és beszélgetés.

– Te meg mégis mit képzelsz, mi a fenét csinálsz? – csattant fel Astrid, és vészesen megindult Takonypóc felé, aki a kanapén terpeszkedett Kampóval és éppen csatornát váltott.

– Rémlik, hogy azért vagyunk itt, hogy megkeressük a kulcsokat? Feltűnésmentesen. – A kék hajú lány csípőre csapott kezekkel állt Álmodozó mellett és szikrázó tekintettel nézett a két fiúra.

– Ugyan már, Viharbogár! Azzal nem keltünk feltűnést, ha... – kezdte Kampó, de elkapta a lány pillantását. Megköszörülte a torkát, és elölről kezdte. – Szerintem nem kellünk hatan egy pár kulcs megkereséséhez.

– Igaza van, Astrid! – bólogatott Takonypóc, de elkésett és Astrid már ki is penderítette ülőhelyéről. – Most miért?

– Lehet, hogy nem kellünk annyian, de ez még nem azt jelenti, hogy leülhettek tévézni – magyarázta türelmesen Hablaty, és a zsebébe mélyesztette a kulcsokat. – Egyébként mehetünk.

Azt nem tette hozzá, hogy mennyire nincs kedve abban a házban lennie, ahol minden Apára emlékezteti. Egy darabig nem tervezett még visszajönni ide, de kénytelen volt, és ez eléggé feldúlta legbelül. Mikor előre engedte a többieket, hogy bezárjon, arra gondolt, hogy majd valamikor szólni fog Gobbernek, hogy jöjjön át és szedje össze a fontosabb dolgokat. Majd, ha már ő is kiheverte az egészet.

– Jól vagy? – kérdezte halkan Álmodozó, ahogy az arcát fürkészte.

– Persze, jól – motyogta, és halovány mosolyt küldött a másik felé. – Csak hirtelen úgy... úgy megrohant minden. Például a lépcső. Az a lépcső baromi gonosz volt velem néha. Sőt igazán sokszor, ha jobban belegondolok.

– Gonosz lépcsők? Várj már, az nem a Harry Potter?

– Aha, kösz. Tudod, hányszor estem én ott pofára? – nevette, és fel sem tűnt neki, mennyire lemaradtak a többiektől. – Hé, mégis olvastad!

– Soha nem mondtam, hogy nem – incselkedett, és már készült is folytatni, mikor Astrid visszafordult.

A lány olyan szúrós tekintettel meredt kettősükre, hogy inkább megszaporázták lépteiket. Olyan gyorsan vették be maguknak a várost, hogy Hablaty már egyáltalán nem érezte a hideget, mire a hivatalhoz értek és biztos volt benne, hogy Álmodozó sem fázott már annyira. Megszorította a kulcsokat a zsebében és leszegett fejjel baktatott fel a lépcsőkön. A legrosszabb esetben is rájuk hívták volna a rendőrséget, de hát volt kulcsuk. Amit, ha úgy vesszük, nem is loptak.

– Nincs ügyfélfogadás – jelentette ki a portás, és láthatóan esze ágában sem volt átengedni őket a biztonsági kapun. – Van fogalmatok róla, mennyi az idő?

– Nem azért vagyunk itt – próbálkozott Viharbogár.

– Hivatalos ügyben jöttünk – tette hozzá gyorsan Astrid.

– Hivatalos... na jól van, kotródjatok innen! Már amúgy sincs benn senki – magyarázta a férfi, és jelentőségteljesen végigmérte hatukat. Aztán kiszúrta Hablatyot, aki lassan előre lépett.

– Kérem, csak hallgasson meg. A nevem Harald Haddock. Az apám... – Nagy levegőt vett, és attól, hogy zúgott a feje még tisztán hallotta, ahogy Álmodozó fuldokolva visszatartja a nevetését. – Az apám a polgármester, és... én... én a fia vagyok, és van kulcsom, szóval most bemegyünk ide.

A férfi legalább annyira meglepődött a bátorságán, mint ő maga, de többet nem szólt semmit csak átengedte őket. Mikor elég messze értek, Hablaty kifújta a levegőt és Astrid csendesen megdicsérte.

Sötét folyosókat hagytak maguk mögött, bár néhány ajtó alól fény szűrődött ki. Nyilván csak a takarítók voltak. Befordultak egy sarkon és zsákutcában találták magukat. A szemközti falból hatalmas, tömör ajtó nyílt ezüst kilinccsel. A kulcs tökéletesen illett a zárba, és mikor felkattintotta a villanyt, csak egy szépen berendezett, Apa illatú iroda fogadta őket. Körben a falak mentén iratszekrények sorakoztak felcímkézve, néhány szobanövény a sarokban kornyadozott, mintha a kinti mohás, nyirkos világ nem lenne elég zöld és az asztalon iktatásra váró iratok, bögre és tollak mellett egy számítógép foglalt helyet.

– Én megnézem a gépet, tiétek a szekrény – hadarta Hablaty és belehuppant a fekete bőrszékbe.

Kedve lett volna felhúzott lábakkal forogni és nem gondolni semmire, csak hagyni, hogy az illatok a ruhájába, a bőrébe és a fejébe igyák magukat. De nem tehette meg, nem azért voltak ott, és amúgy is szorította őket az idő. Az asztalhoz húzta magát, benyomta a gépet és akaratlanul is keresett a tekintetével, míg várt. Keresett egyetlen árulkodó jelet, bármit, ami arra utalt, hogy Apának fontos volt, hogy gondolt rá, hogy büszke volt arra, hogy ő létezik egyáltalán. Se egy fénykép, se egy gyerekkori rajz... még a hátterén is csak az a kusza, kerek címer. Végül rákeresett Eret nevére, átnézte a találatokat és mikor a gép órájára sandított (fél egy), hátralökte magát, mikor nem talált semmit.

Muszáj volt kicsit kiszellőztetnie a fejét, úgy érezte, mindjárt megfullad, hogy megfojtja a csalódottság. Mielőtt visszafordulhatott volna Astrid könyökölt mellé a nyitott ablakba.

– Minden oké? – kérdezte halkan, és hátra sandított a válla felett. – Nagyon szeretett téged és büszke volt rád.

– M-Mi? – kérdezte, és érezte, hogy a hangja éles, akár egy frissen élezett penge. – Büszke... Mégis úgy érzem, hogy csalódott bennem, csak, mert sosem tudtam olyan lenni, mint amilyennek elképzelt, és ez... ez...

– Tudod, egyáltalán nem kell rosszul érezned magad emiatt az egész miatt.

– Te ezt nem érted.

– Nézd, időt spóroltunk meg azzal az ötleteddel, hogy szétváltunk. Talán bejön, és ők találnak valamit – magyarázta a lány, és puhán megérintette a kézfejét. – Megtaláljuk, oké?

– Muszáj megtalálnunk – bólintott rá Hablaty, és halvány mosolyt küldött Astrid felé. – Talán szétválhatnánk innen is. A fiúkat elküldöm, hogy keressék meg a többieket, addig mi körülnézünk, és...

– Rendben, menjünk.

Összemosolyogtak, aztán ellökték magukat az ablaktól és Astrid hagyta neki, hogy elmesélje a tervét. Onnantól, hogy, ha a gépben nem talált semmit, akkor a papírok között már biztosan nem lesz, addig, hogy ha nem találnak semmit máshol sem, reggel hatkor találkoznak a játszótéren, ahol összegyűltek.

– Ez nem ér, miért veled mennek a csajok? – háborgott Takonypóc, és Astrid felé intett, aki erre megropogtatta az ujjait.

– Takonypóc, ez most egyáltalán nem számít.

– Dehogynem. Miért ő megy veled? – vágott közbe Álmodozó is. Tekintete vészesen megvillant, ahogy lépett egyet Hablaty felé. – Csak, mert kettesben beszéltétek meg, attól még nem kellene automatikusan egy csapatban lennetek.

– Hűű, tesó, hát ez...

– Jól van – sóhajtotta Hablaty és megdörzsölte az orrnyergét. – Legyen, akkor te jössz velem. És Astrid Viharbogárral csatlakozik Takonypócékhoz. Így mindenkinek megfelel? Kampó?

– Nekem nyolc – vont vállat a fiú.

– Nem úgy volt, hogy nincs itt senki? – kérdezte hirtelen Viharbogár, és futólag összenézett Álmodozóval, aki lassan az ajtóhoz lopakodott és fülét a fára szorította.

Csendben várták a fiú reakcióját, mikor Hablaty is meghallotta végre. Tompa neszezés, közeledő léptek koppanása, dörmögő beszélgetés. Valaki volt ott rajtuk kívül, és szinte biztosan nem a hivatal dolgozói. Legalábbis, ha hihettek a portásnak, aki minden erejével azon volt, hogy távol tartsa őket az irodától.

– A francba. Kifelé, gyerünk – hadarta, és körülnézett valami menekülő útvonal után. Tekintete megakadt a nyitott ablakon, Álmodozó elkapta a pillantását és érezte, hogy a másik megértette, mi jár a fejében.

– Szó sem lehet róla – jelentette ki határozottan, de Hablaty már fellépett a párkányra. – Hallod? Nem.

– Jaj, ne már! Jó lesz – kezdte, és felé nyújtotta a kezét. – Legalábbis jobb, mintha csak úgy ránk törnék az ajtót és laposra vernének minket.

– Szerintem minimum pisztolyuk van – jegyezte meg Kampó csak úgy, de azért az ablakhoz sétált. – Nem is olyan magas. Egyébként. Mondjuk attól még mocskosul fog fájni.

– És, ha meg tudjuk védeni magunkat? – erősködött Álmodozó, de Hablaty már ki is lépett és csak intett, hogy kövessék. – Nem hiszem el...

Lassan araszolt végig a keskeny kiszögellésen, igyekezett nem lefelé nézni, csak a csillagos ég, a sötétség és a lélegzete párafelhőcskéi. Gyorsabban vette a levegőt, mint feltétlenül szükséges lett volna és igyekezett nem törődni azzal, hogy a hideg szél a szemébe fújja a haját, miközben elkapta az ereszcsatornát. A fém vészesen megnyikordult, de nem foglalkozhatott olyan dolgokkal, hogy leszakadhat a súlyától, mikor Apa irodájában őket keresték olyan emberek, akik ki tudja, mit tennének, ha nyakon csípnék.

Felsóhajtott, ellenőrizte, hogy mindenki követi-e (Kampó lelkesen és ruganyosan mozgott, mintha szórakoztatná a helyzet, egyáltalán nem félt az eséstől, Álmodozó mintha kissé bosszús lett volna), felsóhajtott, elszámolt háromig és berúgta a mögötte lévő ablakot. A műlábnak hála nem érezte a szilánkokat, amik a nadrágjába akadtak, az éles hang viszont kicsit megzavarta a többieket. Mikor bemászott látta, hogy Viharbogár összerezzent, aztán utat engedett Kampónak, együtt besegítették a lányokat, Álmodozó, aztán Takonypóc.

– Soha többet nem veszel rá ilyesmire, világos? – kérdezte Takonypóc, és kihátrált az üvegből, ami ropogott a cipője alatt. – Mondhattad volna előre, hogy ilyeneket fogsz csinálni.

– És mégis honnan tudta volna előre? – vonta fel a szemöldökét Astrid, aztán Hablatyhoz fordult, aki a térdeire támaszkodva igyekezett kifújni magát. – És innen hova?

– Várunk. Lehetőleg csöndben – magyarázta, és jelentőségteljesen Takonypócra hunyorgott. – Azt hiszik, hogy ez az iroda üres, nem fognak benézni ide. Amúgy is zárva van az ajtó. Ráadásul, ahogy Kampó is mondta, nem vagyunk olyan magasan, vállalkozóbb szellemű egyének ki is ugorhattak volna.

– Ó, én megtettem volna – bizonygatta Takonypóc, miközben felült az asztalra. – Igaz Kampó?

A fiú csak vállat vont, előkapta cigarettatálcáját és félresöpörte a párkányról az üvegszilánkokat, hogy oda fészkelhesse magát, és rágyújthasson. Gondosan kifelé fújta a füstöt, bár Hablaty észrevette, hogy egy-egy slukk között megfontoltan végigméri barátját. A két lány a fal mellé húzódva beszélgetett, tőlük már megszokta ezt, mégis rajtuk felejtette a pillantását. Astrid szőke haján megtört a hold fénye, Viharbogár az árnyékba húzódott, ő rejtve volt.

– Szerinted azok ketten... mármint akit orrba vágtam meg a magas dohányos... – kezdte Álmodozó, ahogy mellé húzódott, és az alkarjuk összesimult, amitől megborzongott.

– Mi? Hogy Takonypóc és Kampó? – kérdezte, és furcsán csiklandozta valami nevetés -féle a gondolatra.

– Hé, sárkányfiú! – morrant rá Takonypóc, mire mindketten odakapták pillantásukat. – Engem nem zavar, hogy te meg ő így izé... izéltek. De engem hagyjatok ki belőle.

– Leállnál ezzel? – kérdezte Hablaty, de érezte, hogy halványan elpirul. Így még senki nem szembesítette azzal, hogy ő és Álmodozó... – Nem, ők nem. Nézz csak rá.

Utóbbit Álmodozóhoz intézte, aki észrevétlenül összefűzte az ujjaikat és távolabb húzta a többiektől. Nem tudta, mit akar vele, mindenesetre nem tetszett neki, ahogy a szemei megcsillantak a sápadt fényben. Nagyot nyelt, hagyta, hogy a fiú leültesse a szúrós zöld szőnyegre és hosszú percekig csak pislogtak egymásra, mire a fekete hajú a vállára hajtotta a fejét.

– Fogalmam sincs, honnan jött rá, hogy meleg vagy, de ne izgasd rajta magad – suttogta, és Hablaty belefeszült a szavaiba. Eddig még magában sem merte kimondani. Egyszerűen nem volt biztos benne. – Ha heccel vele, megint orrba verem.

– Tudod van olyan, hogy a barátok ráéreznek az ilyesmire.

– Na, őt pont nem nevezném a barátomnak.

– Hát, lehetne rosszabb is – mutatott rá, és puhán a fekete tincsek közé túr.

Éppen nekidöntötte volna a fejét az övének, mikor Kampó kipöccintette a ki tudja hányadik csikket és öles léptekkel megindult az ajtó felé. Mielőtt bármelyikük rászólhatott volna megragadta a kilincset, lábával kitámasztotta magát és egy ügyes mozdulattal feltépte a zárat.

– Gyere vissza, lehet, hogy itt vannak! – kiáltott rá Astrid, és riadtan nézett Hablaty felé, aki döbbenten pislogott a fiú felé. – Ha miattad elkapnak...

– Én már egy ideje semmit nem hallok – vont vállat, aztán kinézett a folyosóra. – Különben meg az ablakból láttam, hogy öt perce elhajtottak.

– Mondd, te direkt csinálod ezt? Nem unod még? – csattant fel Takonypóc, mire Kampó csak megemelte a szemöldökét. – Hát, ezt nem hiszem el!

– Na jó, inkább menjünk – szúrta közbe Viharbogár, és kisétált Kampó ajtót tartó karja alatt.

– Ó remek, még találkoznunk kell a többiekkel is – magyarázta Hablaty, és még utoljára Apa irodája felé sandított.