That never shined so bright~

/2. Szombat

Alibaba a nappaliból beszűrődő zajra és beszélgetésre ébredt. Előtúrt magának egy világoskék csónaknyakú pólót AC/DC felirattal és fekete szakadt nadrágot, aztán a zsebébe süllyesztette Amont és kitárta szobája ajtaját.

Nagyot ásított, mikor a tévé felől robbanás hallatszott, és Kouha nézett át a kanapé támlája fölött és ráöltötte a nyelvét, és magukhoz intette. Mikor a szőke fiú megkerülte a foteleket, észrevette a konzolt és a kimerevített képernyőn az életpontokat. Kouha mellett Koumei csillagképes bögréből forró kávét ivott és míg állt a játék rápillantott a telefonjára, ahol Alibaba szerint a facebook profilja volt nyitva.

Alibaba leült az egyik fotelba, és felhúzott lábakkal nézte a két fiút, akik újra elindították a játékot. Közben Kouha, akin egyébként nagyon puhának látszó, leopárdmintás köntös volt elvette testvére bögréjét és belekortyolt, aztán elfintorodott mikor rájött, hogy nincs benne cukor.

- Mit tervezel mára? - kérdezte Koumei, de nem vette le tekintetét a képernyőről. Úgy hangzott, mintha csak berögződött udvariasság lenne a szavai mögött.

- Hát... nincs semmi konkrét tervem – vallotta be a fiú, és megvakarta a tarkóját zavarában. - Arra gondoltam, hogy megismerkedem a várossal, az emberekkel, környezettel...

- Az jó – bólogatott magának, és felhúzta egyik lábát, hogy a térdére támaszkodhasson.

Alibaba álmosan dörzsölte meg a szemeit, pont akkor, mikor Kouha feljebb rántotta magán a köntöst és felsőbbséges kacajjal bokszolt a levegőbe. Félredobta a játékot, és bátyja ölébe feküdt, hogy új elfoglaltságának hódolva az ujjára csavarjon egy rakoncátlan vörös tincset, amit Koumei hiába fogott össze a többivel, így is a szemébe lógott a haja. Az idősebb már fel volt öltözve, csíkos pulcsit és könnyű nadrágot viselt, szemei alatt a másnaposság karikái sötétlettek.

- Te nem vagy másnapos? - kérdezte Kouhát, mire a fiú csak megrántotta a vállát. - És Haku? Mindig ilyen sokat alszik?

- Fürdik – magyarázta tömören Koumei, és a kávéjába kortyolt, hogy a maradékot öccse kezébe nyomja. - Azt mondta, ki kell fürödnie a fejfájását, pedig nem is ivott annyit.

A fiú csak bólintott, aztán feltápászkodott, és megindult, hogy elfoglalja a konyhát némi kávé reményében. Eléggé másnapos volt ahhoz, hogy lemondjon a reggeliről és hunyorogva szemlélje a világot. Új lakás révén még nem ismerte ki magát eléggé, és utólag amúgy is arra fogta a dolgot, hogy túl közel van egymáshoz a két ajtó.

Mindenesetre egy életre beleégett a retinájába a kép, miszerint Hakuryuu, egyetlen segítője, élete megmentője komótosan kászálódott ki a langymeleg fürdővízből, míg baljában egy kék, pávatollmintás törölközőt szorongatott. Érdeklődve pislogott a belépőre, aztán maga elé rántotta a törölközőt és fülig pirult, ahogy szőke társa is.

- Izé... bocsi! - kiáltotta Alibaba, és az arca elé kapta egyik kezét. - Azt hittem, a konyhába... én nem...

- Hoppá-hoppá! - Koumei hangja nyugodt volt, éles és határozottan nekik szólt, testvére prüszkölve vihogott fel mellette.

Alibaba mentegetőzött még egy darabig, aztán kihátrált a helyiségből és nyakát behúzva menekült a konyhába, bár még ott is utolérték a csattanós gúnykacajok. Gyorsan körbenézett csésze után, aztán töltött magának a kávéfőzőben hagyott, langyos kávéból és még akkor is égett a füle, mikor tejet keresett hozzá.

Alig, hogy kihajolt a hűtőből Kouha sétált be hozzá, szórakozottan lengetve köntöse rózsaszín megkötőjét. Mezítláb olyan halk volt, akár egy lopakodó macska és Alibabának csak akkor tűnt fel, hogy mennyire alacsony és androgün. Ráadásul így, köntösben sokkal inkább hasonlított a húgára, mint korábban.

- Remélem, nem ittál abból a kávéból. Hakuryuu kísérletezik, és növényvédőt öntött bele tegnap – jegyezte meg, ahogy a pultnak támaszkodott. Alibaba döbbent fintorát látva elnevette magát és a hajába túrt. - Nyugi, csak szopatlak. Igyál.

A szőke fiú zavartan heherészett, és tejet ploccsantott a kávéjába. Már elsőre is kiszúrta, hogy Kouha nem kedveli őt, bár az okát nem tudta, és nem is akart nyíltan rákérdezni. Annyi ideje nem is ismerték még egymást és hitt abban, hogy a szimpátiához idő kell.

- Bejön neked a bátyám? - kérdezte, ahogy bizalmasan közelebb hajolt. Az ajkain ördögi mosoly játszott, a szemei kísértetiesen csillogtak és sikerült zavarba hoznia Alibabát. Ennyit az egészről.

- N-nem, dehogyis!

- Én? Ááá, Hakuryuu!

- Ez abszurd! Én nem... nem is ismerem, meg téged se, é-és amúgy is... - tiltakozott, de Kouha felemelte a kezeit, és nevetve borzolt rózsaszín tincsei közé.

- Veled nagyon könnyű szórakozni, mi? - nevette. - Áh, amúgy se vagy az esetem.

Azzal olyan természetes keccsel sétált ki, ahogy érkezett, és hamarosan piszmogás hangjai szűrődtek be a konyhába. Alibaba biztos volt benne, hogy alig várta, hogy megoszthassa a kis tréfáját Koumeijel.

Hamarosan ajtó csapódott, és összeszedte a bátorságát, hogy kimerészkedjen a nappaliba. Igyekezett nem odafigyelni lakótársai széthagyott holmijaira, mint a felnyitott laptop, amin mint kiderült egy családi fotó volt a háttér, vagy a kávésbögre a göncölszekérrel, esetleg a köntös megkötője, amit gazdája hanyagul keresztüldobott az asztalon. Belesüppedt a kanapéba, kényelmesen feldobta lábait az asztal szélére és Amonnal gyorsan csekkolta azokat a helyeket, ahova érdemes lenne elmennie, és meg is engedheti magának.

- Mit csinálsz? - kérdezte Hakuryuu, és a vállai mellett a kanapé támlájára támaszkodott. Alibaba akkorát ugrott ijedtében, hogy Amon a puha szőnyegen végezte. - Megijedtél? Sajnálom.

Hihetetlen gyorsasággal mellé ült és kicsit összébb pakolta a fiúk széthagyott holmiját. Mentolos tusfürdő és csalánsampon illata áradt belőle, nem az a természetes növényillat, amit először érzett rajta.

- Áh, csak nem figyeltem – legyintett, és megvakarta a tarkóját. - Te, Haku, nem tudsz valami rövid útvonalat ezekre a helyekre?

Felé nyújtotta a mobilját, ahol Rakushou látnivalói voltak felsorolva. A fiú félredöntött fejjel hunyorított, megfogta Alibaba csuklóját és közelebb húzta a telefont. A bőre puha volt, és világos. A szőke biztosra vette, hogy kesztyűt húz, amikor a növényekkel foglalkozik. Aztán elengedte, és sóhajtva a zsebébe mélyesztette kezeit.

- Ha gondolod, szívesen elkísérlek – motyogta.

Alibaba elmosolyodott és nagyot bólintott, ahogy feltápászkodott. Izgatottan hadart valamit arról, hogy bemegy pár cuccáért. Hosszú léptekkel szelte át a szűk folyosót, ami elválasztotta a nappalit a szobáktól, szélesre tárta az ajtót és pár pillanatig eltűnt mögötte. Alig, hogy kilépett a szobából, nyílt a másik ajtó és Kouha háta az oldalának ütődött, ahogy a fiú nekihátrált. Rá akart szólni, de kiszúrta Koumeit, akinek a vállaiba kapaszkodott és szenvedélyes vadsággal csókolta.

- Bocsi – mondta Alibabának, mikor a fiúra nézett, de az csak elvörösödve legyintett és gyorsan Hakuryuuhoz sétált.

Megragadta a vállánál, és a bejárati ajtóhoz lökdöste, miközben igyekezett nem a másik kettőre nézni, akik az ajtó melletti falnak dőlve vigyorogtak kettősükre. Kouha még integetett is, csak úgy lazán, csuklóból. És Alibaba kifújta magát mikor becsukódott mögöttük az ajtó, aztán Hakuryuura pislogott, míg ki nem tört belőle a nevetés. Nem mindennap hozzák így zavarba az embert, és ahhoz képest elég jól kezelte a helyzetet még akkor is, ha egyszerűen csak elmenekült és magával cipelte a fiút, akire egyébként is szüksége volt. Ráadásul magától ajánlotta fel a segítségét, és így még meg is spórolja magának a feleslegesen vásárolt jegyek árát.

- És... te amúgy mióta élsz itt? Ú-úgy értem, hogy Rakushou-ban, nem a lakásban – motyogta Alibaba, miközben kiléptek az utcára. - Egész jó környék...

Gyorsan szétnézett, csak, hogy összegezze, mire számíthat egy átlagos szombaton. Autók, biciklisták és görkorcsolyások zömére, kutyasétáltatókra és sok-sok szerelmespárra. Például az a szőke csaj a barna bőrű barátjával úgy nézett ki azon a padon, mint akik törzsvendégek a galambeteldében. Ja, nem; az pasi. Oké, végül is nincs azzal semmi baj...

- Hát, nagyjából azóta, hogy az apám meghalt és a testvérére hagyta a céget, anyám meg hozzáment feleségül – összegezte Hakuryuu.

- Aha... várjunk, mi van? Te és Kougyokuék unokatestvérek vagytok?

- Igen. És most már mostohatestvérek is.

- Az szívás.

Hakuryuu csak bólintott és zsebre vágta a kezeit. A járdát bámulta a lábai előtt, és egyáltalán nem vette észre, hogy Alibaba az arcát fürkészi. Próbált keresni rajta valamit, amit elárulja, hogy valójában mit érez, mert egyáltalán nem hitte el, hogy ennyire hidegen hagyja a története. Ugyan hamiskás félmosoly táncolt az ajkain, mégis úgy látta, mintha lángolna a tekintete, és ez valamiért zavarta.

Aztán befordultak egy sarkon, meg még sok másikon, egy parkban viszonylag sokat üldögéltek egy szobor előtt, amiről egyikük sem tudta igazán eldönteni, hogy mit ábrázol, egy gyorsétteremben vettek néhány sajtburgert és elsétáltak az egyetemig, ahová Hakuryuu járt.

- Kérdezhetek valamit? - kérdezte Alibaba, ahogy az egyik vaskos fának döntötte hátát és felnézett az ódon épületre. - Kouha nem kedvel engem, igaz?

- Ne törődj vele, ő ilyen. Engem és a nővéremet egyenesen utál, amiért szerinte kitúrtuk őt és a családját az apjuk vállalatából.

Hakuryuu letelepedett a fűbe és megcirógatta az egyik kornyadozó növény levelét. Alibaba nemsokkal később lecsúszott mellé, és a kezébe nyomott egy szendvicset.

- És miért pont ide jöttél tanulni? Úgy hallottam, Sindriában kiváló egyetemek vannak. - A fiú megengedett magának egy gonoszkás mosolyt, mielőtt folytatta. - Vagy nem vettek fel?

- Simán felvettek volna! - csattant fel amaz, és leengedte a sajtburgert. - Csak... én balbaddi vagyok, és az országom egy ideje már a birodalomhoz tartozik. Így könnyebben tudok figyelni az otthoni dolgokra.

- Aha, értem.

Alibaba nem volt benne biztos, hogy Hakuryuu valóban megértette, de nem is várta el tőle. A legtöbb ember tudott róla, hogy nemrég polgárháború volt Balbaddban, sokan pedig még arra is rájöttek, hogy az egész a Kou Birodalom miatt robbant ki, Alibaba pedig csak úgy boldogulhatott, ha félretette az ellenszenvét az országgal szemben.

Csendben ettek tovább, míg el nem eredt az eső és össze nem kapkodtak mindent. Nevetve pattantak fel és menekültek be egy buszmegállóba. Míg Hakuryuu a menetrendet vizslatta, Alibaba próbált valami kóbor wifit keresni, és ennek érdekében éppen a rácsozott ülőkén guggolt.

- Oké, tíz perc múlva megy egy busz...

- Király!

- Csak pont nem arra, amerre nekünk kéne. - Hakuryuu megdörzsölte az orrnyergét, és sóhajtva fordult a szőke felé. - Viszont pont ott van a megállónál egy kávézó, oda beülhetnénk. Jó hely, voltam már ott néhány barátommal. Jó, csak egy barátommal. De neki bejött.

- Pillanatnyilag megfagyok, szóval bármi jó lesz, csak menjünk.

Visszatömködte Amont a zsebébe, és pont akkor pattant fel, mikor megérkezett a busz. Sikerült átverekedniük magukat két hátsó helyhez. Összeért a válluk és a combjuk, mire bénán egymásra mosolyogtak, Alibaba füle talán el is pirult egy kissé.

Igyekezett kerülni Hakuryuu pillantását, de csak a két üléssel előrébb, elmélyülten csókolózó párt szúrta ki, akiktől aztán végképp zavarba jött és inkább a saját térdeit fixírozta. Gondolt rá, hogy beszélgetést kezdeményez, csak ahhoz meg valahogy nem találta a szavakat. A legkevésbé sem akart ott kilyukadni, mint a legutóbb, ahhoz meg nem érezte elég erősnek az ismeretségüket, hogy a magánéletéről faggassa.

- Gyere, itt szállunk le! - Mire Alibaba feleszmélt Hakuryuu már az egyik kapaszkodót szorongatta, és intett neki.

A kávézó kellemes volt a bézs színű falaival, a mahagóni székekkel és asztalokkal, a kis porcelán csészékkel. A falakat történelmi események képei díszítették, a történelembe fagyott arcok, vágyakozó tekintetet, a jövőtől való félelemről árulkodó mozzanatok. Hakuryuu egy feketét két cukorral, Alibaba habos kapucsínót rendelt, és behúzódtak egy ablak melletti sarokba.

- Jól eltelt a nap – jegyezte meg, és esetlenül megkavarta az italát.

- Remélem, jól fogod érezni magad köztünk, Alibaba – biccentett Hakuryuu, és rámosolygott a kávéja fölül. - Persze, jobb lesz, ha minél előbb munkát szerzel magadnak, mert Koumei legalább olyan könnyen kihajít, ha nem fizetsz, mint ahogy én befogadtalak.

- Hát, ez kedves volt – morogta Alibaba, és az asztal alatt megint elővette a telefonját. - Tényleg, Haku, bejelölhetlek Facebookon? Twitter? Instagramod van?

- Maradjunk a Facebooknál. Nem mondták még neked, hogy udvariatlan a neten lógni, ha társaságban vagy?

- Ja, ja... Hidd el, a bátyáim a legtöbbször még örültek is neki – motyogta, aztán mégis eltette a telefont. - Mondjuk, a te bátyád bárkit kenterbe ver, ha kockulásról van szó.

- Ne nevezd a bátyámnak. Attól, hogy a mostohatestvérem, szerencsére még nem vagyunk rokonok.

- Jól van, sajnálom.

És valahogy kínosan gyorsan fogyasztottak, fizettek és mentek haza. Hakuryuu nem szólt semmit, csak lerúgta a cipőit és a szobájába trappolt, magára hagyva ezzel a megszeppent Alibabát, aki tehetetlenségében végigdőlt a kanapén, nyöszörögve kinyújtózott és behunyta a szemeit. Ilyenkor mindig szerette elképzelni, hogy egy percre otthon van és az anyja mindjárt rászól, hogy vigye le a szemetet, vagy, hogy kész az ebéd. Erről aztán eszébe jutott, hogy éhes, de nem tudta, új lakóként mennyi joga van benyúlni a hűtőbe. Aztán arra gondolt, hogy Kouha heccelésének ellenére a kávéhoz is simán hozzányúlhatott reggel.

Feltápászkodott és bevette a konyhát. Talált egy habtálcán valami pizzaszerűt lefóliázva Kouha nevével, egy tányér salátát, ami Koumeihez tartozott és egy üveg kólát, amire csak annyit írtak TEKERD RÁ RENDESEN, TE FELELŐTLEN BAROM!.

Végül talált egy kósza paradicsomot, némi sajtot és több -féle kenyeret.

- Be kell szállnod a mosogatásba is. - Majdnem elejtette a kést, mikor Koumei megszólalt a háta mögül. - A takarítás az egyik alapfeltétele annak, hogy itt lakj.

Kivételesen nem volt nála semmilyen internetezésre alkalmas kütyü, helyette köntöst viselt és fáradtabbnak tűnt, mint korábban bármikor. Elnyomott egy ásítást, benézett a hűtőben, csak, hogy aztán unottan becsaphassa az ajtót.

- Minket az se zavar, ha felhozol valami csajt, csak ne legyetek hangosak – folytatta a vörös fiú. - A barátnődnek se mondjuk el.

- Én... izé... az nem... - dadogta Alibaba, aztán gyorsan összedobta a szendvicsét, hogy minél előbb szabaduljon. - Asszem, hogy én ezt most... elteszem holnapra és inkább alszom egyet.

- Ne marháskodj, még csak fél hét. - Koumei előbb a mikró órájára, aztán Alibabára sandított. - Ha nem akarsz beszélgetni, csak küldj el.

- Mert az aztán kedves lenne, nem gondolod?

- Én azt gondolom, hogy az emberek nem alapvetően kedvesek, csak azt érzik, hogy annak kell lenniük és éppen emiatt hajlamosabbak az összezördülésre – magyarázta, miközben a konyhapultnak dőlt, és elvett egy szelet paradicsomot. - Viszont az, hogy kedves vagy-e, vagy sem még nem változat a tényen, hogy le akarsz rázni.

- Csak fáradt vagyok – sóhajtott Alibaba, és úgy döntött, mégis berakja a szendvicset a hűtőbe. - Elég sokat sétáltam ma, eláztam és szerintem valamivel magamra haragítottam Hakut.

- Még nem volt alkalma szocializálódni, ennyi az egész – legyintett Koumei, és elkísérte a fiút a nappaliig, ahol befészkelte magát az egyik fotelba. - Ja, és halkan, Kouha alszik.

Alibaba végigsettenkedett a szűk folyosón a szobájáig, de mielőtt becsukta volna az ajtót felsejlett előtte egy kép még a távoli délelőttből. Egy kép, amikor Kouha kiszakad a csókból, hogy bocsánatot kérjen tőle. És emiatt Alibaba mérhetetlen zavarban forgolódott még hosszú-hosszú percekig.