Quest~

 

(Mennyivel jobb lenne az élet címek nélkül)

Szóóóval... R2 (Ragnor Fell/Raphael Santiago), mert még mindig nem hagynak nyugodni ezek ketten. Éshátööö.... fanfiction. Korhatáros...nak mondható. És most zavarban vagyok, mert fogalmam sincs, mit lehet elmondani erről.

Jó olvasást~

- Zongorázol?
Az alacsony, őszes hajú, víg kedélyű asszony már többedszerre tette fel a kérdését, legalábbis erről árulkodott a hanghordozása és az arckifejezése. Minden esetre mosolygott, ami némileg megnyugtatta Ragnort. Mélyet sóhajtott, tagadhatatlan angolsággal visszaeresztette a porceláncsészét az aljra, lesöpört egy láthatatlan porszemet kifogástalan, barna szövetnadrágjáról és igyekezett legjobb arckifejezését elővenni. Azt, ami nem a londoni esőre, vagy a téli latyakra a zoknikban emlékezteti az embereket.
- Pardon? - Félredöntötte fejjel pislogott néhányat, aztán lenézett a kezeire. Azok az átokverte hosszú ujjai... - Oh, persze! A zongora...
- Anya, hagyd már! Csak most érkezett, és tudod, az időeltolódás meg minden... Szóval szerintem bemegyünk. Ja - hadarta Raphael, és felpattant a kanapéról. Ragnornak feltűnt, hogy feltűnően nem nyúlt a teájához, és biztos volt benne, hogy a fiú anyjának is.
Szerencsére nem kérdezett rá. A boszorkánymesternek határozottan szimpatikus volt az asszony, ahogy Raphael legtöbb testvére is, akik viszonylag csendben voltak, talán a vendég miatt, talán puszta jólneveltségből. Figyelte, ahogy Raphael futólag egyik öccse fejére teszi a tenyerét, aztán megindult a szobája felé, de mikor rájött, hogy nem követi, hátrafordult.
- Köszönöm a teát, Mrs. Santiago. Kellemes volt - mondta mielőtt ő is felállt volna.
Raphael szobájáról ugyanezt nem lehetett elmondani. A fiú ágya tökéletesre vetett és hideg volt, a falak egyszerű fehérek és mindent az a fajta rend uralt, ami arról árulkodott, hogy a helyiség javarészt kihasználatlan. Ragnor tudta, hogy a másik is friss beköltözőnek számít, hiába állt az ő neve az ajtóra függesztett kis táblán. Egy hétről volt ugyan szó, amíg megmagyarázzák, hogy mi is a helyzet, de úgy érezték, mintha egy örökkévalóságra zárnák körül őket a falak.
- Hát, ez... - Raphael zavartan vakarta meg a tarkóját, és megrugdosta az ágy lábát, mintha az tehetne mindenről. - Legutóbb...
- Kit érdekel?
Az álcával együtt a zavarba ejtő udvariassága is tovatűnt, a pillantása szinte lyukat égetett a fiú mellkasába. Ledobta a kopott bőröndjét a szekrény mellé, a magasságának köszönhetően két lépéssel átszelte a szobát, és míg egyik kezével belökte az ajtót, másikkal Raphael derekát kapta el, és magához rántotta. A csókjuk szomjas volt, kicsit bocsánatkérő az elvesztegetett évek miatt és határozottan vágyakozó.
- London teli van szerelmesekkel. Fertelmes - jegyezte meg Ragnor, és szinte kedveskedő mozdulattal söpörte hátra Raphael sötét tincseit. - Azt hittem, sosem érek ide, ráadásul a repülő...
- Ja. Gondolom, az álca miatt nem tudtál aludni meg ilyesmi. - Raphael nagyvonalúan megvonta a vállát. - Anyu előtt nem kell. Csak azt nem tudja, hogy... tudod... el vampiro.
Ragnor úgy döntött, nem említi meg, hogy nem tud spanyolul, ahogy azt sem, hogy legjobb barátjának, Magnus Bane-nek köszönhetően egy perui incidens óta lúdbőrzik a háta magától a nyelvtől. Csak rossz emlékeket idézett benne, és ez némileg nyugtalanította. Helyette újra megcsókolta, és hagyta, hadd járja át az a kellemes borzongás, ami már az előbb is ott motozott valahol a gerince aljában.
És, akkor Mrs. Santiago kiabált be nekik a tudatlanok jó szándékával. Ragnor kelletlenül felnyögött, ahogy elengedte a másikat, zöld ujjaival az arcát tartotta és összetámasztotta a homlokukat, míg kifújta magát.
- Menjünk - mondta Raphael, de azért még utoljára Ragnor ajkai után kapott, aki keserű nevetéssel húzódott hátra. - Mi...?
- Menjünk - ismételte a férfi, és zsebre vágta a kezeit. Láthatóan majd kicsattant.

×××

- Gondolkoztál már azon, mit csinálsz a kajával? - kérdezte Ragnor, teljesen váratlanul.
A fehér, zörgős műanyagszatyor valahogy nem illett hozzá, sőt Raphael úgy gondolta, hogy Ragnor egyáltalán nem illett Manhattenhez. Túlságosan brit volt a különc modorával, a keserű nyersségével és a kisugárzásával. A mindig borongós hangjával, az esőt idéző pillantásával. Emlékezett még arra, mikor egyszer meglátogatta, és angolnás pitét evett barna sörrel. Valamikor akkor jött rá, hogy London Fő-Boszorkánymesterének posztjára jobb embert keresve se találni, és mégse kérdezte meg tőle, hány éves is valójában. Furcsán venné ki magát, ráadásul úgy érezte, semmi köze hozzá.
- Persze - megvonta a vállát, mire a szatyrok tartalma vészjóslóan összekoccant. - Mit szólsz ahhoz, hogy teleettük magunkat valahol máshol. Mondjuk valami kis sarki kajáldában, vagy ott a McDonald's.
- Aha - bólintott Ragnor, majd a szokásos közönyösséggel hozzátette: - Műanyag szar.
Raphael inkább nem jegyezte meg, hogy inkább enné a műanyag szart, mint szívna vért esténként. Ahogy azt sem, hogy ha az éjszakai életet meg tudták oldani, akkor egy kis táplálkozászavar már igazán nem lehet probléma.
- Majd azt mondom, hogy a boszorkánymestereknek ritkán kell enniük - mondta végül.
- Te fogod kifizetni az éttermi számláimat - fenyegette Ragnor, bár mindketten tudták, hogy ez teljességgel lehetetlen. A vámpíroknak nem voltak munkahelyeik, és pénzre sem volt szükségük.
Némán sétáltak a sárgás lámpák fényében, és Raphael arra gondolt, mennyivel könnyebb Ragnorral. Meggyőződése volt, hogy a boszorkánymesterek tolakodó, zajos népség, akik általában útban vannak, de Ragnor nem kérdezett feleslegesen, jobbára csak hallgatott és figyelt. Megfigyelt, mintsem részt vett, aztán végül az esetek többségében remekül szórakozott, és ez tetszett Raphaelnek. Vonzotta a férfi stratégiája, úgy gondolta, ez valamiféle védelmi mechanizmus, amit talán tudatlanul alakított is, és amire talán egyszer majd neki is szüksége lehet.

×××

Ragnor hevesen taszította a félmeztelen Raphaelt a csukott ajtónak, hogy egyből lecsaphasson az ajkaira. Tenyerei lesiklottak a barna mellkason egészen a köldökéig és vissza. Ujjai végigsiklottak a kulcscsontjain és beleakadtak az aranyláncba, amin a kereszt függött.
- A fürdő... - nyögte Raphael, mikor Ragnor mohó ajkai a nyakára siklottak. Nagyot nyelt, lehunyta a szemeit, és félig átkarolta a boszorkánymester széles vállát.
- Ne hülyéskedj! Akarlak, erre vártam már... akarlak - mormogta a fiú bőrébe, és csak akkor nézett fel, mikor az megpróbálta eltolni. - Mi van?
- Ne most - kérte Raphael, bár olyan határozott volt a hangja, hogy, ha Ragnor nem ismerte volna, azt mondja, utasította őt.
Megadóan égnek emelte a kezeit, az ágyig hátrált és hanyatt dőlt a kemény matracon. Némán fixírozta a plafont, felsóhajtott, megdörzsölte az arcát, felült és csodálkozva pislogott Raphaelre, mintha biztos lett volna benne, hogy közben a fiú köddé vált. Minden esetre, ha nem ígérte volna meg neki korábban, hogy a testvérei és az anyja miatt nem fog mágiát használni, vagy legalább csak egy egészen kicsit, már régen maga vált volna köddé. Meg füstté és hamuvá.
- Haragszol?
- Um... nem - vont vállat végül, és a könyökére támaszkodva mérte végig Raphaelt. - Nem igazán.
- Nem arról van szó, hogy nem vonzódom hozzád, mert igen - magyarázta, és az ajtónak dőlt. Ragnornak feltűnt, hogy idegesen babrált a medáljával. - Ez a ház régen az otthonom volt, és valahogy baromira nem így képzeltem ezt az egészet.
A boszorkánymester ismerte ezt a reakciót, a lesütött pillantásától a cidriző kezéig, és előzékenyen elmosolyodott. Úgy érezte, muszáj odamennie és átölelnie a fiút, muszáj megcsókolnia és valami biztatót súgni a fülébe, de egyszerűen túl jól érezte magát ott az ágyon. Tétlenül nézhette Raphaelt, csodálhatta és nem volt szükség rá, hogy bármit is tegyen. Mégis...
- Ez komoly? - kérdezte végül, és szemöldöke egészen az apró szarvakig szaladt.
- Micsoda?
Ragnor csak megrázta a fejét, egyik kezével eltakarta az arcát és hangtalanul felnevetett. Mintha csak a saját félreértése mulattatná, és talán így is volt, mert egyszerűen képtelen volt megérteni, hogy miért nem volt evidens a tény, miszerint egy ennyire vallásos fiú (még, ha vámpír is) még érintetlen.
Lustán hasra fordult, fejét a karjaira fektette és onnan nézte Raphaelt, aki még mindig az ajtóban ácsorgott és úgy szorongatta a kilincset, hogy félő volt, kitépi a helyéről. Tetszett neki a gondolat, úgy csábította, mint a bűnbeesés, hogy ő lehet a fiúnak az első, mégis ott motoszkált az a fojtogató kis szörnyeteg, ami folyamatosan a fülébe kántálta, hogy fizikailag még csak tizenöt éves. Egy örökkévaló létezésig tizenöt marad.
- Megértem, hogy félsz.
- Nem félek! - Raphael talán kicsit túl hirtelen volt, és mikor Ragnor elkapta a pillantását, zavartan nézett félre.
- Teljesen természetes, ha félsz - magyarázta, és az oldalára fordult. - Kérdezd csak meg... ne, őt semmiképpen ne kérdezd meg. Semmiről.
Raphael lesütötte a szemeit, mélyet sóhajtott, nem mintha bármi szüksége is lett volna rá, aztán törött, elesett és eltévelyedett pillantást vetett Ragnorra, aki egy kósza pillanatig átérezte a fiú helyzetét. De hitt abban, hogy egyszer az ő halhatatlan életében is eljön a pillanat, amikor már nem lesz olyan erős az istenbe vetett hite. Ő maga egészen a tizenhatodik századig hitt istenben, elhitte, hogy az Úr nem véletlenül teremtette ilyennek, hogy áldást kapott és talán szentséget. Aztán megtudta,  hogy démon nemzette, hogy a pokol teremtménye erőszakot tett az édesanyján, és a hite megbicsaklott, sebet kapott és rútul elvérzett.
A fiú ahelyett, hogy eredeti tervéhez hűen fürödni ment volna odalépett hozzá, letérdelt az ágy elé, hideg kezei közé fogta az arcát és szótlanul homlokon csókolta. Ajkai végigtáncoltak a szemöldöke ívén, puhán simultak a szemhéjára, le az arccsontján az álláig, míg végül lágy csókot lehelt az ajkaira.
- Szerinted Isten megbocsát? - suttogta, és a hangja megremegett.
- Mit számít az? A lényeg, hogy te el tudj számolni magaddal.

×××

Raphael mindig segített az anyjának mikor még élt, és ez később sem változott. Amikor haza látogatott, szívesen mosogatott vagy vigyázott a testvérei, míg Guadalupe dolgozott. Értük.
Ezúttal a nappalit porszívózta, és ügyelt rá, hogy a késő délutáni idő ellenére ne kerüljön az ablakon beszűrődő fény közelébe se. Már csak pár órát kellett óvatoskodással töltenie, azt pedig tökéletesen leplezte a házimunka. Éppen negyedjére húzta el a szívófejet ugyan azon a ponton, mert elbambult azon, hogy Ragnor izgalmas történeteket mesélt a testvéreinek, és rádöbbent, hogy eleped azért, hogy legalább az egyik történet felét hallhassa. És furcsán megérintette a jelenet, eszébe jutott, hogy milyen is az, amikor az állandóság találkozik valami mulandóval, hogy eljön egyszer a nap, mikor hiába látogat el ebbe a házba, csak idegen tekintetekkel és kérdő arcokkal találkozik majd, míg ő szemernyit sem változik.
- ... aztán megdobált minket tűkkel. - Raphael erélyesen taposott rá a porszívó nagy, kerek gombjára, és még éppen elkapta a történet végét.
- Ez mikor történt? - kérdezte, miközben állát a porszívócsőnek támasztotta. A szemeibe nézett, és elragadtatva érezte magát, amiért csak ő látott az álcája mögé. Csak ő látta még így is a különleges zöld bőrét, az elegáns szarvacskákat a homlokát...
- Évekkel ezelőtt - nyugtázta a boszorkánymester, és előzékenyen legyintett a karjával. Volt valami a mozdulatban, ami arról a tengernyi időről suttogott, amit Ragnor már leélt. - Ráadásul mérföldekre innen, Dél-Amerikában.
- Jé, milyen sok helyen jártál már! - szúrta közbe az egyik fiú, aki nagyjából tíz-tizenegy éves lehetett.
Raphael arra gondolt, hogy igaza van. Annyi helyen járt már, és még annyi helyre mehet, akár nélküle is. Miért ragadna le éppen egy vámpír mellett, mikor szabad lehet, azt csinálhat amit csak kedve tartja, azt kaphatja meg, amit csak szeretne. Kételkedett benne, hogy hosszú távra is őt választaná, abban viszont biztos volt, hogy nem fog beszélni neki erről. Ki tudja, hány éves lehet már Ragnor, csak kinevetné, amiért gyerekesen viselkedik! De hát éppen ez az! Most már örökké gyerek marad, az idő ráfagyasztotta a tizenöt éves csontokat, húst és bőrt, és soha nem fogja felolvasztani. Ragnornak nem volt választása, ő így született, neki viszont igen.
- Főzök egy teát - ajánlotta fel a fiú, és magára hagyva a porszívót beoldalazott a viszonylag kicsi konyhába.
- Miért menekültél ide? - kérdezte Ragnor, aki pár perc múlva követte, és most karba font kezekkel támaszkodott az ajtókeretnek. A bőre egy sávon furcsán emberinek tűnt, ahogy megvilágította a lemenő nap narancs fénye.
- Tea - emlékeztette Raphael. - Jól kijössz a srácokkal. Ez jó.
- Azt mondtam nekik, hogy rád nézek, még mielőtt valami szörnyűséget művelsz.
Ellökte magát az ajtótól, a hűtőhöz lépett, elegánsan feltépte az ajtót és kivett egy doboz tejet. Raphael elhúzta a száját, aztán spanyolul mormogott valamit az orra alatt, ami leginkább úgy hangzott, hogy hülye angolok. Ragnor nem tudott ugyan spanyolul, de az estúpidót nyilván megértette, mert igencsak fenyegető pillantással illette a fiút.
- Hihetetlen, hogy egy napon túl fognak nőni engem, aztán én élem túl őket, pedig ennek rohadtul fordítva kellene történnie - motyogta Raphael, és felült a konyhapultra.
- Hihetetlen, hogy a végén nem marad semmink, csak az állandóságunk és az, amit képviselünk. - Ragnor hangját tompította, hogy beszéd közben a bögréjébe temetkezett. - Tudtad, hogy a boszorkánymesterek maguk választanak nevet?
Raphael nem tudta, de esze ágában sem volt ezt bevallani. Némán figyelte, ahogy Ragnor nagy kortyokban elpusztítja a teát, és arra gondolt, milyen érzés lenne a nyakához hajolni, egészen közel és az ütőereibe mélyeszteni a fogait. Érezni a vére ízét, csak egy egészen kicsikét, éppen annyira, hogy megrészegítse, de ne vegye el az eszét. Szinte elképzelte, ahogy lassú, szomjas kortyokban nyeli a halhatatlanságot, azt az erőt, ami sokkal különlegesebbé tette az ízét... És akkor az eszébe jutott, hogy mennyire szomjas is valójában.

×××

Ragnor lelkébe belehasított valami idegen, fagyos keserűség, ahogy figyelte a fiút a véres ajkakkal. Valamiért meg akarta érinteni, lecsókolni a bűneit, megszabadítani és talán egy jobb életet lehelni belé. Az angyal nevét viselte, és ő látta a lelke köré csavart, csorba, véráztatta glóriát is. Olyan volt, mint amilyenek a bukott angyalok lehettek egykoron...
Közelebb lépett hozzá, könnyed, fekete zakója zsebéből előhalászott egy kék kockás vászonzsebkendőt és megtörölte Raphael arcát. Nem szólt, mert úgy érezte, ha megszólal, azzal visszalöki a sötétségbe, elveszi előle a feloldozást, amit ő lökött elé annyira nagyvonalúan zsebkendőbe csomagolva.
Mikor hüvelyujjával végigsimította az alsó ajkát, Raphael egyszerűen a karjaiba vetette magát, a teste reszketett, ahogy az övének préselődött és túlontúl görcsösen szorította magához.
- Minden rendben - mondta végül halkan, és meglapogatta Raphael hátát. - Most már hazamehetünk.
- Néha komolyan nem értem, miért ezt az utat jelölte ki nekem Isten.
- Isten meggyógyított.
- Mi?
- Ezt jelenti a neved - magyarázta a boszorkánymester, és felszegte a fejét, hogy megnézhesse a csillagokat. Egy műhold pislogott rá bamba közönnyel. - Ha azt vesszük, illik hozzád. Halandó voltál és öröklétet kaptál, ráadásul lássuk be, nem értékelhetted igazán az életedet, ha képes voltál besétálni egy csapat vámpír közé többedmagaddal.
Tudta, hogy fájdalmas sebeket tép fel ezzel a fiúban, de muszáj volt helyrebillentenie a dolgokat, még mielőtt végre felborultak volna. Úgy gondolta, nem árthat neki egy őszinteség, ha valaki tisztázza vele a helyzetet, felnyitja a szemét és felébreszti a maga köré épített valóságból. Nem viselkedhetett többé úgy, mint egy gyerek, az új lénye belekényszerítette a felnőtt életbe. Noha Ragnor tisztában volt vele, mi minden ment keresztül Raphael emberként, tudta, hogy sokkal erőt próbálóbb azzal szembenéznie akivé lett.
- És veled mi a helyzet? - kérdezte Raphael, mire elmosolyodott és megtorpant. Végignézett a sötét utcán, a lába alatt futó végtelen macskaköveken, aztán megtalálta a sötét tekintetet. - Biztos valami olyasmit jelent óangolul, hogy "Aki mindig megmondja" vagy "Keserűbb vagyok, mint az epéd".
- Nem nyert. - Karcos nevetést hallatott, és kézfejével megsimogatta a halotthideg arcot. - Még csak nem is vagyok angol.
- De...
- Ne már, szerinted, ha az anyám egy angol nő lett volna, elhiszi, hogy tündér vagyok? Ó, dehogy! - mondta egészen teátrális hangon. - Ez egy ónorvég név, ami persze a születésem idején még nem igazán számított ónak.
- Meg nem mondaná az ember, hogy batár vikingnek születtél - jegyezte meg Raphael, mire Ragnor belecsípett az arcába. - Hé! Tényleg, mikor születtél?
- Számít az? - kérdezett vissza, és csókot hintett oda, ahol az imént belemart.
- Hát, akkor igen, ha mondjuk Krisztus előtt...
- Na, elmész te a... - De nem derült ki, pontosan hová is, mert helyette egyszerűen megcsókolta, elsöpörve minden gondolatot, és kicsit talán a valóságot is.

×××

Valamikor az ötvenes évek végén beszéltek először arról, hogy Isten egyáltalán nem küld senkit pokolra vagy büntet meg csak azért, mert meleg. Akkor csókolta meg először Ragnor. Teljesen váratlan volt, csak együtt kávéztak (Ragnor kávézott) valahol a Brooklyn-híd tövében, figyelték a megvilágított hidat és a vadul elrobogó autókat, és Raphael már egészen elgondolkozott azon, hogy ez az egész olyan, mintha ő lenne a híd, az autók pedig a mellette elsuhanó, megállíthatatlan idő. Az ugráshoz készülődő, reménytelen emberek meg akkor azok, akiknek a vére az ő lelkéhez tapad...
És akkor megcsókolta. Az első csókja volt, hatványozottabban kellemesebb annál, mint amire számított, és mégis megrémült, bepánikolt és gombóc nőtt a torkában, amit egyáltalán nem tudott hova tenni. Mindig úgy gondolta, hogy ez helytelen dolog, természetellenes, de hát most már ő sem volt természetes. Szörnyeteg volt, akinek talán még lelke sincs.
- E-ez... én... ez Isten ellen való - mondta végül, és kézfejét a szájára szorította, ahogy figyelte, ahogy Ragnor elvigyorodott a műanyagpohara fölött.
- Kicsit mind azok vagyunk. Különben is, nem gondolhatod komolyan, hogy a szerelem, mint olyan Isten ellen való lenne - magyarázta, és egy kis varázslattal még egy kis hab került a kávéjára. - Ne érts félre, ezzel egyáltalán nem arról beszélek, hogy szerelmes lennék beléd, vagy ilyesmi...
- Miért hinném azt?
- Ezeknél a fiataloknál sose lehet tudni - vont vállat a boszorkánymester. - Szóval csak azt akartam mondani, hogy Isten baromi önző lenne, és nem mellesleg sík hülye, ha megadta volna mindannyiunk számára  a szerelmet csak azért, hogy aztán megtiltsa.
Raphael némán rágódott a szavakon, néha a koszos East Rivert figyelte, néha az eget vagy Ragnort méregette, mintha azt akarná felmérni, a férfi mennyire beszél komolyan és mennyi esélye lenne nála, ha esetleg mégis. Végül arra jutott, hogy Ragnor Fell nem az az ember, akivel érdemes lenne kekeckedni, és már a puszta megjelenése is azt az érzetet keltette, hogy jobban tisztában van saját magával, mint amennyire ő valaha is lesz. Lenézett a kezeire, és arra gondolt, hogy ő már amúgy is elkárhozott.
És fogalma sem volt róla, hogy miért pont ez az emlék jutott eszébe, mikor utána ment a fürdőszobába. A tusfürdőillatú helyiségben terjengett a gőz, és mikor elhúzta a zuhanyfüggönyt, emlékeztetnie kellett magát, hogy teljesen feleslegesen szedi gyorsabban a levegőt, elvégre már egyáltalán nincs rá szüksége.
Megengedett magának egy reszkető sóhajtást, mikor Ragnor megragadta és a párától nyirkos csempének lökte, és ő a fehér tincsek közé kapott, a vállába kapaszkodott és elképzelte, hogy újra lélegzik, hogy még mindig ver a szíve és muszáj volt Ragnor nyakába csókolnia. Éreznie kellett, ahogy a vére lüktet a bőre alatt, a sós ízét, azt, ami ő volt, és amit hajlandó volt neki adni magából.
Hátravetette a fejét, egyik kezét a szájára szorította, ahogy a torkán akadt a nyögés, de tisztán érezte, a combjába mélyedő ujjakat, ahogy a másik próbálta megtartani. Aztán a vad, lüktető hullámzás magával sodorta és csak az elemésztő forróság maradt az ágyékában meg a sikamlós mozdulatok, amik egyre csak a kimondhatatlan nevű égi magaslatok felé lökték.

×××

Fülledt csütörtök este volt, a fiúk a barátaikkal lógtak, Raphael édesanyja még dolgozott és furcsán üresnek tetszett a lakás, ahogy Raphael frissen fürödve, még nedves hajjal billegett egy széken, Ragnor pedig fakanállal a kezében strázsált a tűzhely mellett, ami tojás és szalonna illatát hozta.
- Hátra fogsz esni - figyelmeztette a boszorkánymester. Jobb kedvűnek tűnt, mint általában.
Rapael vállat vont, és összehúzott szemekkel méregette a férfit, és Ragnor arra gondolt, hogy ilyenkor sokkal jobban hasonlít egy tizenöt éveshez, mint bármikor máskor. Persze kivételt képezett ez alól, mikor aludt. Olyankor a karjára hajtotta a fejét, kicsit elnyíltak az ajkai, az arca kisimult és gyermekien békésnek tűnt; annyira, hogy néha kedve támadt beletúrni a sötét, göndör tincsekbe, vagy addig csókolni, míg el nem ájul a levegőhiánytól.
Gyakorlott mozdulattal egy tányérra szedte az ételt, aztán leült a fiú mellé. Egy legyintésére édes vörös bor került az asztalra, és éles mosollyal simította tenyerét Raphael arcára, miközben felkapta a villáját.
- Jól van na! Látod, nem égtél hamuvá, de ez még nem jelenti azt, hogy az istened nem törődik veled. Csak egyszerűen nekem van igazam - magyarázta, és rútul leszúrta az egyik szalonnát. - Vagy nem volt jó.
- Dehogynem! - vágta a fiú. A széklábak hangosan csattantak, ahogy találkoztak a linóleummal.
Elkapta Ragnor kezét és összefűzte az ujjaikat, míg a boszorkánymester vacsorázott. Guadalupe munkájáról beszélgettek, arról, hogy mennyit változott a nők helyzete azóta mióta Ragnor először elhagyta Európát és Raphael kapcsolatáról a testvéreivel. A vámpírfiú elmondta, mennyire szoros is a kapcsolatuk, legalábbis az volt, míg még életben volt, és, hogy mennyire felnéztek rá a kisebbek és mennyire büszkék voltak rá. Az érzésről, amit akkor érzett, mikor mindez köddé vált egy pillanat alatt, és az a helyéről a Dumortban.
- Manhattannek azóta sincs boszorkánymestere mióta volt az a... khm... malőr - jegyezte meg Ragnor, és a mosogatóba tette a tányérját.
- Ismerted? Már mint Manhattan fő boszorkánymesterét. Úgy értem, míg még volt neki.
- A jó öreg Aldous Nix. Nos, hát igen. Eléggé furcsa figura volt, még hozzánk képest is - mondta végül, és a kezét nyújtotta Raphaelnek. - Jössz?
A fiú meg akarta kérdezni, hová, de amint találkozott a pillantásuk mintha törlődött volna minden gondolat a fejéből. Megfogta a kezét, és hagyta, hogy Ragnor vezesse, megbízott benne, talán jobban is, mint eddig bárkiben.
Valami ismeretlen belső hang mintha csak megsúgta volna neki, hogy mit kell tennie, hogy mi lesz a következő lépés, mikor átlépték a szobája küszöbét, csak átkarolta, tenyerei a lapockáinak simultak, arca a nyakának feszült, a térde a térdének és hiába a reflexek, felborultak, rá a puha, vajszínű műanyag szőnyegre.
Ösztönös mozdulattal bújtatta ki a felsőjéből és csatolta ki az övét, aztán rántotta magára és kapaszkodott a vállaiba. A szőnyegen csinálták, kétszer egymás után.
- Azért érdekelne, mikor óhajtasz elmondani édesanyádnak - jegyezte meg Ragnor, és a fekete tincsek közé túrt, ahogy kinyújtózott egészen a bőröndjéig. Előhalászott egy karamellszínű alsót és egy csíkos galléros pólót.
- És mi lenne, ha most nem tudná meg? - Raphael hangja éles volt, a tekintse szúrós, miközben hasra fordult és a könyökére támaszkodott. - Még van idő elmondani, és amúgy is... ez nem olyan dolog, ami valami szörnyűséggel járhat, ha nem mondom el.
- Aha - bólintott a boszorkánymester. -, csak éppenséggel élvezzük egymás társaságát és hopp, benyit. Alig várom, csodálatos lesz.
- Ragnor...
- El kell mondanod.
Hosszan meredtek egymásra, végül Ragnor megunta és úgy döntött, felöltözik mielőtt Guadalupe hazaér, és tényleg rájuk talál nyitni. Tudta, hogy minden sokkal könnyebb lenne, ha nem mondanák el, hogy minden menne tovább a rendes kerékvágásban, legalábbis addig, amíg a nő meg nem hal. Biztos volt benne, hogy Raphael még nem érzi a halhatatlansága súlyát, még nincs tisztában azzal, hogy el fogja veszíteni a családját, még azt hiszi, hogy minden örökké tart, az éjszaka, az ő élete, a titkok, mások élete. Elképzelte azt a Raphaelt, aki vérkönnyeket hullat és magát okolja, mert nem mondta el, pedig megtehette volna, csak éppenséggel az idő siklott ki a halott hideg ujjai közül. El kellett mondania, bármennyire is nehéz volt.
És még maradt rá három napja.

×××

Közös fürdőzéssel kezdték az estét, ami úgy kezdődött, hogy Ragnor kijelentette, nem vágyik sehová és szeretne egy kis nyugalmat, aztán bevonult a fürdőbe. Raphael másfél perccel később követte és bár nem érzett kifejezetten meleget vagy hideget, még ő is szinte beleolvadt a felhőpuha habokba. Egymással szemben ültek és a víz alatt összefűzték a lábaikat.
- Voltál már igazán szerelmes? - kérdezte hirtelen Raphael, és tüntetőleg nem nézett a férfira, akit látszólag egyáltalán nem érintett meg a kérdés.
- Természetesen.
- És az milyen? Úgy értem, honnan tudtad, hogy az tényleg az? - faggatózott tovább, mire Ragnor sóhajtva dőlt előre és a tenyerébe vette a fiú arcát.
- Hová akarsz kilyukadni, Raphael? - kérdezte, miközben a sötét szemekben kutatott válasz után.
Raphael hosszan hallgatott, talán azon gondolkozott, elmondja-e vagy sem, végül úgy döntött, hogy az lesz a legjobb, ha őszinte lesz, elvégre ők most egy pár voltak, vagy legalábbis valami nagyon olyasmi. Arra már igazán nem mert rákérdezni, hogy akkor mi is van közöttük, mindenesetre a semminél biztosan több, és ennek már kielégítőnek kellett volna lennie.
- Amikor először beszéltél nekem két férfi... öhm... szerelméről, akkor azt mondtad, hogy nem mintha szerelmes lennél belém - mondta végül.
- Aha, erről fúj a szél - nyugtázta a boszorkánymester és azzal a jellegzetes vigyorral az arcán dőlt hátra. - Hogy te mennyire tizenöt éves vagy! Egyszerűen kifejezve, arra vagy kíváncsi, hogy szeretlek-e.
A fiú lassan bólintott, mire egy joviális legyintést kapott válaszul és Ragnor láthatóan nem is kívánta tovább feszegetni a témát, ellazította a vállait és lehunyta a szemét. Raphael egy pillanatig azt hitte, elaludt, de mikor közelebb húzódott, a fehér szempillák megrebbentek és jelentős mennyiségű víz loccsant a padlóra mikor a zöld karok átölelték és lehúzták.  
- Dios mío... - Raphael fogai élesen téptek az alsó ajkába, mikor Ragnor kezei a medencecsontjaira kúsztak, aztán az ágyékára.
Erélyes csókot nyomott a vállára, fogaival végigkarcolta a nyakszirtjét, mintha belé akarna kóstolni, a bőre alá hatolni és a vérével lüktetni az ereiben. A boszorkánymester lábai a csípőjére kulcsolódtak, ahogy közelebb húzta magához és finoman kóstolgatta a fülét ösztönzés képpen.
- Mondd meg édesanyádnak. Mondjuk ma - suttogta a fülébe.
- Mi?
- Ott leszek veled - mondta Ragnor, és tenyere a fiú tarkójára siklott, hogy heves csókra csábítsa.
Mindketten érezték, hogy ezt a csata már régen eldőlt, ráadásul Raphael is tudta, hogy még mindig jobb ez a lehetőség, mint egy esetleges lebukás. Abban reménykedett, hogy az anyja azután is szeretni fogja, hogy megérti őt és mellette lesz később is, de Ragnor elmagyarázta neki egyszer, hogy a szeretet nem éppen így működik. Hogy attól, mert más, mint aminek eddig hitte, vagy, mert úgy érzi,  hogy vétett a vallása, a saját élete ellen ellökheti magát. Hogy van, ami felülírja a szeretetet.
- Még mindig jobb azzal elé állni, hogy meleg vagyok, mint azzal, hogy bocs, vámpír lett belőlem, és amúgy néha dugunk ezzel a pasassal itt - mondta Ragnor, és elnyúlt a törölközőjéért.
- Áh, hozzátenném, hogy de megértenéd, ha tudnád, mennyire csodálatosan zöld - kontrázott rá Raphael.
Ragnor nem akadt fenn azon, hogy Raphael csodálatosnak nevezte, helyette belebújt egy fehér köntösbe és néhány pillanatig méregette magát a tükörben. Santiagóék fürdőszobáját nem lehetett nagynak mondani, csak mosdókagyló, vécé, fürdőkád, csempe, csempe, csempe. Raphael még emlékezett rá, mikor az édesanyjával együtt vitték le a szennyest a mosópor és a szomszédos étterem miatti folytonos olajszagú mosodába. Úgy rémlett neki, mintha akkoriban fényesebben sütött volna a nap, aztán elfogta valami keserűség, hogy már soha többet nem lehet ugyan az a fiú a spanyol Harlemből, aki akkor volt. És rájött, hogy, ha már úgysem lesz semmi olyan, mint akkor volt, talán jobb lesz, ha mégis elmondja. Legalább ezt.