Ahol önmaga lehet...~

 

Az egész a Penny Dreadful hibája. Meg Dorian Grayé. És Ethan Chandleré. És teljes mértékben Tinuvielé. Igen, őt hibáztassátok mindenért! Én ott se voltam, minden az ő hibája!

Éppen ezért menjen az ajánlás neki és a drága Yaminak, mert csak miattatok... minden csak miattatok! Hát mit tettem én itt? Mit?! 

Őszintén remélem, a kép éles színei mindenkinek kellően kiégették a retináját még az alant látható förmedvény olvasása előtt~ 

Há' ténylegmiez?!

Monoton kis kattanás, ahogy kinyitja, majd újra becsukja a zsebóra gravírozott fedelét. Csak arra emlékezteti, ami elől annyira menekül, aki nem akar többé lenni és arra, aki lehetett volna.
Tik-tak; tik-tak; tik-tak
Az asztalon kopogta az idő ősi ritmusát, aztán a poháron és figyelte, ahogy fogynak a vendégek, ahogy a Hold egyre csak telik, dagadt és majd szétpukkad büszkeségében, hogy olyan nagy titkoknak tudója. Zúgott a feje, tompán lüktetett a halántéka, mintha az agya nagyon akarna emlékezni valamire, amire nem szabadott, amit megtiltottak és talán joggal töröltek az elméjéből. Vagy vérfagyasztóan gyönyörű, vagy euforikusan szörnyű.
Éjfél előtt öt perccel kitolta a székét, a lábak kegyetlen sikollyal csúsztak végig a padlón, és nem számított, mennyire esik, hány kísértet kíséri hangtalanul a lámpák fénykörén túl, csak ment, ment előre, mert pontosan tudta, hogy hol számíthat csak egy percnyi megnyugvásra, ahol önmaga lehet, ahol nem kell véka alá rejtenie az érzéseit, a félelmeit vagy azt, amiről még ő magam sem tud. Mert Dorian Gray egyszerűen olvasott belőle, a lelkébe látott és talán kicsit még el is rabolta tőle, egy keserű árny-keringő erejére, hogy táplálkozhassék belőle.
Teljesen elázott mire odaért, zihált és talán egy kicsit meg is tört. Arra fogta, hogy ivott, mert könnyebb volt úgy, egyszerűbb és kevésbé kellett lehántania a saját lelkét később. Az arcra elsőre közönyről árulkodott, valami felsőbbrendűségről, valamiről, ami csak az övé lehet, ami ott lakozik a fiatalságában, bekúszik a bőre alá, a csontjaiba, megőrzi örökké szépnek és cserébe kifacsarta volna. Egy kósza pillanatra olyanná vált a mosolya, mint a sátáné, egy pillanatra gonosz volt és kegyetlen és véres és rothadt. Aztán meglebbent a gyertya lángja a kezében, mikor nagyvonalúan beljebb intette.
Ethan tekintete találkozott a sajátjával egy tükörben, és pontosan úgy érezte magát, ahogy Dorian mellett kellett éreznie; idegennek, önmagának, elnyomottnak, elnyomónak, bizonytalannak és biztosnak. Mert úgy ébresztette rá önmagára, hogy éreztette, mennyivel jobb nála és mégis bujkált a tekintete mögött valami éles, dühös tomboló romlottság, ami csak akkor tűnt fel neki igazán, mikor a gallérjánál fogja magához rántotta.