Éjszakai séta~

Te jó ég, egy hónapja nem volt friss! Szóvalööö... Tinnel múlthéten elolvastuk a The Bane Chronicals VI. - Saving Raphael Santiagót (Bane-krónikák VI. - Raphael Santiago megmentése), és rájöttünk, hogy amúgy részben-egészben Ragnor Fell és Raphael Santiago irtóra édesek együtt. Komolyan.

Kija meg szerelmes Ragnor Fellbe. Amúgy.

Szóval R2! A novellát nem árt elolvasni hozzá, de az TMI-vel is érthető, csak hát... :"D 

No, jó olvasást~

Már megszokta, hogy mindig csak este találkozhatnak, mikor a jótékony sötétség az időre telepszik, elfedi és olyanok lehetnek amilyenek csak akarnak. Kötöttségek nélkül, egy gondolatnyi halandóságért, mert egy órácskára rájuk telepszik az idő, tik-tak; tik-tak, felpörög az óra és nem várhatják tétlenül, míg lepörög. Raphael tétlenül emelte tekintetét a sötét égre, a csillagokat fürkészte és valahol úgy érezte, hogy ragyogó fényükkel mind rajta gúnyolódnak, még akkor is, ha valójában a sorstársai voltak. Soha többé nem láthatja a napot, csak mert konokul elárulta Istent. És a saját Ura, az ő Teremtője vérző ujjaival kitépte a lelkét, aztán hagyta, hogy az anyja felszentelje, ott azon a korhadt küszöbön, és a mellébe égesse a keresztet, amit egy örökkévalóságon cipelnie kell.
- Tudom, mi jár a fejedben - suttogta Ragnor, és megköszörülte a torkát.
Könnyedén lépdelt a fiú mellett, zsebre vágta a kezeit és mélyen a fejébe húzta a kalapját, mégis, szája sarkában apró mosoly bujkált, ahogy Raphael arcát fürkészte. Már megszokta, hogy barátja, Magnus Bane miatt általában gyökerestől megváltozik az élete, ez a mostani változás mégis jó volt; ami őt magát is meglepte.
- Igen?
- Van lelked. Úgy tűnhet, hogy a magunk fajtában nincsen semmi emberi és Isten selejtjei vagyunk, amolyan melléktermék, de nekem történetesen van lelkem. És szerintem neked is - mondta lassan, aztán megtorpant és a kezét nyújtotta a vámpírfiú felé.
Raphael hezitált, aztán megérintette a puha, meleg zöld tenyeret, hagyta, hogy Ragnor összefűzze az ujjaikat, bár tudta, hogy mindketten eléggé maguknak valóak ahhoz, hogy erre ne legyen szükségük. Csak egy könnyed sétának indult, beszélgetésnek és egyáltalán nem számított semmire sem a boszorkánymestertől. Elvégre ki szerethetne egy vámpírt? Ő már kárhozott volt, egy lélektelen szörnyeteg. Valaki, akit senki sem szerethet igazán, mert neki már csak a sötétség, a magány, a vérízű keserűség és a néma, reszkető fohász jutott; az az imádság, ami esténként, a véráztatta padlókon gördült le az ajkairól, miközben vérkönnyeket hullatott azért, amit elvesztett. Egy távoli életért, eleven, lélegző lelkekért, és tétován imádkozott azokért is, akiknek vére az ő kezéhez tapadt. Talán sosem fogja elhinni igazán, hogy nincs elveszve.
És felnézett Ragnor igazán emberi szemeibe, tekintete követte a szemöldöke ívét, az arcélét, az orra vonalát, az ajkait, és úgy érezte, lángol legbelül, valami elemésztő lángolással, amit csak a halandóknak szabadna igazán érezniük. Szorítást érzett a gyomrában, ami lassan felkúszott a torkába, és úgy érezte, megfojtja. Belefulladni a vonzalom mély, forrásban lévő óceánjába talán a leggyönyörűbb halál a világon, legalábbis ezt gondolta még annyi évvel ezelőtt...
- Bámulsz - jegyezte meg Ragnor, de tenyerét Raphael örökké hűvös arcára simította.
Hosszú ujjai szórakozottan siklottak végig az álla vonalán, hüvelykujjával megérintette az alsó ajkát, két pillanattal később pedig már csókolóztak. Finoman, puhán, követelőzően, menta- és vérízűen és olyan fékezhetetlenül, ahogy csak egy halhatatlan csókolhat. Raphael tenyere óvatoskodva siklott a másik vállaira, kicsit félrehajtotta a fejét, mikor a boszorkánymester ajkai utat találtak a nyakához és megborzongott, mikor Ragnor puhán a kulcscsontjára csókolt.
- Ugye... nem...? - Raphael hangja megremegett, bár ő sem hitte el egészen, hogy ez lehetséges.
- Első randin soha - biztosította Ragnor, és a sötét szemekbe nézett, hogy megnyugtassa a fiút.
A másik nem akart kitérni arra, hogy elviekben megállapodtak arról a többiekkel, hogy nem kezdenek kiskorúakkal, tartozzanak is bármilyen fajhoz, de végül is, már régen betöltötte volna a húszat, ha életben marad. Életben. Szikraként pattant a gondolat és felélesztette azt a fájdalommáglyát a szívében, amiről azt hitte, hagyta elparázslani. Mégis... Ragnornak kellett, Ragnor ő kellett, pedig egy kis varázslattal bárkit könnyedén megkaphatott volna. És ez a tudat valahol rázúdított egyfajta zsibbadt elégtételt, ami lecsorgott a térdéig és úgy érezte, menten összecsuklik.
- Randi? - kérdezett vissza, úgy ejtve a szót, mintha pokolra juthatna már csak a boldogság kósza gondolatára is.
Ragnor megvonta a vállát, aztán némán zsebre vágta kezeit. Tovább indultak, és lassan egy lámpa erős sárga fénykörébe értek, de Raphael már megtanulta, hogy ne reagáljon úgy, mintha a napot látná. A természetes fények még nem árthattak neki. Mégis hunyorogva pislogott a zöld boszorkánymesterre, végigmérte egészen a kalapja karimája alól árnyékként kibukkanó szarvacskáktól a fehér vászoncipőig. Laza volt, mint egy húsz éves, kortalan és tekintélyes, mint az örökkévalóság. Arra gondolt, hogy egyszer talán ő is lehet majd ilyen. Négy-ötszáz év múlva.
- Ugyan, Raphael - kezdte halkan Ragnor, és olyan puhán röppent ajkairól a fiú neve, hogy annak gerincén végigfutott egy ismeretlen bizsergésfoszlány, amiről képtelen volt eldönteni, jó-e vagy rossz. -, ha a nappalaimat meg is tartom magamnak, az éjszakáimból hajlandó vagyok rád áldozni.
És ez valahogy egy olyan ígértnek hangzott, ami talán még a fényben tarthatja Raphael Santiagót.

Ennek itten nincs értelme, de praclikat fel, aki szerint kezdek visszatalálni magamhoz.