A törött lélek bús éneke~

 

Waywood (Michael Wayland/Robert Lightwood) au-nak indult, de nem tudom, mi lett belőle. A Körrel nem tudok írni, majdnem bele is fulladt a sztori, aztán végül az alkohol lett a veszte. Ráadásul nyomokban Stephen Herondale/Amatis Graymarkot és Valentine Morgenstern/Jocelyne Fairchildot tartalmaz.

Ajánlva Tinnek, mert lehet, hogy Michael parabataia jobb, mint másoké, de az enyém a legjobb és kibírta, hogy hisztiztem a fic miatt. 

 (Mivel becsületesen nem olvastam a kilencedik Bane-krónikát, valószínűleg OOC lett mindenki, mint a kurvaélet.)

Jó olvasást~

A barna tekintet megremegett, ahogy reszketve sóhajtott és hosszú ujjaival idegesen hátrasimította a kócos csokoládészín tincseket. Fogalma sem volt mit mondjon, mit kellene mondania még, vagy illendő-e ilyenkor megszólalni. Csak némán figyelte, ahogy a másik félrekapja a pillantását és tesz egy óvatos lépést hátra; mintha csak őelőle menekülne. Nagyon nyelt, kinyújtotta felé egyik kezét, hogy marasztalja, de elkésett, már szólásra nyitotta ajkait...

Robert Lightwood valahogy mindig elgondolkozott rajta, hogy a fenébe is lettek ők parabataiok Michael Waylanddel. Illetve, hogy Michael mitől lett ennyire önfeledt, pimasz és pezsgő, elvégre mégiscsak egy híres árnyvadász családhoz tartozott. Wayland a kovács. Wayland, aki most teljes erejéből hozzá vágta a kispárnáját, hogy Robert tollakat és némi pihét köhögve üljön fel, és egyenesen a fiúra meredt, aki fordítva ücsörgött az íróasztalához tartozó széken, a támlára támasztotta állát és merészen rákacsintott. Sötét köntös volt rajta, a haja kócosabb volt, mint valaha és a szemei élénken ragyogtak a reggeli napfényben. Robert biztos volt benne, hogy ha lánnyal lenne, az egészen elbűvölőnek találná, és Michael könnyedén zöld utat kaphatna az adott leányzó ágyába.
- El fogunk késni - jelentette be a fiú azzal a végtelen nyugalommal, mintha arról beszélne, hogy kék az ég. Robert azonnal felpattant, és a kis, kék órára hunyorgott. - Úgy értem, a reggeliről.
- Te hülye! - Robert visszadobta a párnát, de Michael ügyesen elhajolt előle, és zengő nevetést hallatott.
Stephen mogorván mormogott valamit az elmeállapotukról meg valami kacsákról, fordult egyet, a fejére rántotta a takarót és békésen aludt tovább, mintha mi sem történt volna. A két parabatai összesandított, és éppen készültek volna szobatársukhoz osonni, mikor a Herondale fiú felült és végigmérte őket. Michaelt, félig nyitott köntösben, kócosan és Robertet, búzavirág színű pizsamában.
- El innen! - kiáltotta, és nevetve mutogatott a fiúkra. - Nem mutatkozom hülyékkel!
- Hallottad ezt? - horkantott Michael, és csípőre vágta kezeit. - A szöszi lehülyézett!
- Hagyd már! Szépséges szép akar lenni a Graymark lánynak - legyintett Robert, miközben a szekrényéhez lépett és szélesre tárta az ajtót, ezzel is mutatva, hogy részéről ő kihúzza magát a bohóckodás alól.
Machael összevonta a szemöldökét, egy percig elgondolkodva ütögette állát a köntös megkötőjével, aztán Stephen ágyára térdelt és olyan közel hajolt a fiúhoz, hogy az már jócskán a magánszféráján belül volt, és tisztán látta a kék szemekben a vad, szenvedélyes lángolást.
- Remélem, elfelejtetted a nevét, és nem fog eszedbe jutni.
- Neeem, azzal nincs probléma - felelte Michael, aztán elvigyorodott. - Azon gondolkoztam, hogy az Amatis Herondale jól hangzik-e, vagy, hogy egyáltalán mi rímel arra, hogy Amatis? Tényleg, írtál már verset neki?
Egyáltalán nem tűnt kötekedőnek, sokkal inkább egy barát kíváncsiságával kérdezett, meg azért, mert tudta, hogy Stephen mennyire szereti a verseket. Michael az a fajta fiú volt, aki szeretett minél többet megtudni a barátairól, és általában minden kis információt mélyen az agyába vésett, hogy előkaphassa, amikor csak szüksége van rá. És mivel Robertnek tetszett Maryse Trueblood, Stephen pedig nemrég kezdett járni Amatis Graymarkkal, csak neki nem maradt senkije, és kötelességének érezte, ha besegít a másik kettőnek és érdeklődik felőlük. Az utóbbi időben pedig valahogy jobban kezdte érdekelni a Stephen-Amatis páros, mint Robert és Maryse. Talán azért, mert időnként, ha a lányra nézett (a vanília illatú, fekete haj, a játékosan csillogó szemei, a beszéd közben finoman elnyíló és puhán összesimuló vörös ajkai...), néha beléhasított valami kósza féltékenység. Legalábbis ő féltékenységnek gúnyolta, bár maga sem volt biztos benne, mi is ez valójában. Hiába tetszett neki annyira nagyon az a szőke lány, akit valahonnan északról küldtek Idrisbe a szülei, és, aki rettentően okos volt, egyre csak azon kapta magát, hogy Roberten felejti a pillantását, egyre többet gondol rá és az elméje tökéletes képet rajzolt a vonásairól, mikor lehunyta a szemeit.
- Ha írnék is... - kezdte Stephen, és szélesre tárta karjait, aztán elhallgatott, kék szemeiben őszinte aggodalom tükröződött, ahogy Michael felé hajolt. - Minden rendben van?
- Hm? - Michael észre sem vette, hogy kezét tétován a parabatai rúna fölé emelte. - Ja, persze.
- És te? Te írtál már bármit is, szíved hölgyének? - kérdezte Robert, és megragadta Michael vállát.
Hátrarántotta a fiút, mire Stephen vigyorogva vetette rá magát, és addig birkóztak, míg tényleg le nem késték a reggelit, Michaelt pedig semmi nem tudta meghatni, és elhatározta, hogy az első pár órája helyett inkább pótolja a kimaradt energiaszükségletét. Ehhez persze elengedhetetlen volt Robert jelenléte is. Meg Stephené, akinek meggyőződése volt, hogy a fiúk lógnak neki eggyel. Így hát hárman vágtak neki Aliciante utcáinak, hogy végül néhány ropogós héjú, illatozó zsemlével és némi kávéval meghúzzák magukat egy eldugott helyen.
- Szóval, mi a helyzet a te barátnőddel? - kérdezte Robert, miközben megfújta a forró, cukormentes feketét.
- Milyen barátnő? - köhögte Michael tele szájjal, mire parabataia szívélyesen hátba veregette, és közben jól kinevette. - Nincs barátnőm.
- Lucian látta, hogy néztél valami csajt - erősködött Robert. Lustán belekortyolt a kávéba, és figyelte, ahogy Stephen a zsemle szélét tépkedi. - Mi van?
- Csak... Azt hallottam, hogy Valentine... tudjátok, Valentine Morgenstern, hát, hogy ő így szervezni akar valami társulatot, vagy effélét. Azt hiszem. Valami Kört, vagy mit - mondta Stephen, és pillantása találkozott Michael riad, barna tekintetével. Egy kósza pillanatig úgy tűnt, a két fiú megérti egymást.
- Nekem így elsőre tetszik - szúrta közbe Robert.
Michael egyszeriben rámeredt, aztán felismerhetetlen gombócot gyűrt a zsemléből és elhajította. Ha így kell történnie, hát történjék így;  biztos volt benne, hogy ő is ott lesz majd, ahogy az esküjük is mondta, ahová megy, ott lesz vele ő is. És megint rátört az a bizsergető érzés, a balzsamos feszítés végigcsorgott rajta, beitta magát a bőrébe és fészket rakott valahol a csontvelőjében. Érezte, hogy ez az egész már túlmutat a parabatai eskün, a köteléken, és, bár magával kapcsolatban biztos volt, mégis megrettent attól, hogy pont Roberttel kellett megtörténnie...
- Szóval akkor most hova? Nem kéne elázni - jegyezte meg Stephen, és a szürke égre emelte tekintetét. - Mehetnénk a bárba. Hátha ott lesz Maryse. Meg persze az én Amatisem.
Michael egy egészen tétova pillanatra lefagyott. A torkába kúszott valami fojtogató keserűség, valami, amiről pontosan tudta, hogy féltékenység, de esze ágában sem volt törődni vele. Legalábbis még nem. Egyszerűen nem volt értelme az érzéseinek, a törvény úgy lebegett felette, mint Damoklész kardja; képtelen volt szabadulni, saját szíve csapdájába sodródott, és, ha kievickélne, az Angyal akkor sem bocsátana meg neki, ahogy talán Robert sem.
És a bárban sem lett jobb semmi. A megszokott bokszukban ültek, Michael egyik oldalán az ablak síkos hideget árasztott, ahogy lecsorgott rajta az esővíz, másikján Robert Lightwood. Összeért a combjuk, könyökük egymásnak feszült, az illata az orrában... és nem tudott mást nézni, csak a kávéját, ahogy a hab finoman örvénylik körbe és körbe, aztán valahogy összeakadt a pillantása a lányéval, aki vele szemben ült. Fogalma sem volt, hogy mégis mit keresett ott; még mindig tetszett neki, vonzónak találta, ahogy szórakozottan az ujjára csavart egy szőke tincset, a hosszú szempilláit, amik árnyékot vetettek az arcára, a szeplőket az orrán. De többé már nem akarta megkapni.
Viszont ott volt Robert. Őt is vonzónak találta, ahogy hosszú, inas ujjai közé fogja a poharát, a sötétkék szemeit, a keskeny ajkát, a sötét borostát az állán... És szerette volna megcsókolni, szerette volna megízlelni a kávéízű ajkait, a bőrét és puhának tetsző hajába túrni.
Még csak el sem mondhatta neki!
- Valentinék is nemsokára itt lesznek - mondta Maryse, ahogy kecses, szinte macskás mozdulattal visszaült a helyére és hátradobta fekete haját. Michael észrevette, hogy a pohara fölött Robertre mosolygott. - Csak Jocelyne meg akarja várni Luciant.
Időközben a Robert másik felén ülő Stephen, és a barátnője Amatis csókolózni kezdte, Michael pedig jobb híjján megvakarta a kitartás rúnát a karján. Szerette a rúnáit, ezek is hovatartozását bizonyították, a felsőbbrendűségét a fajok között, és mégis tehernek érezte azt, amelyik összekötötte a lelkét azzal az emberével, akibe szerelmes volt. Anélkül talán még el is merte volna mondani neki, vagy legalábbis közeledett volna felé. Arra gondolt, hogy igazán feltalálhattak volna egy rúnát, ami eltörli a szívében megbúvó legerősebb, legsötétebb félelmet.
- Én erősen gondolkozom, hogy csatlakozom - magyarázta Robert, és a vele szemben ülő Maryse szemei felcsillantak, kihúzta magát és valamiért nagyobb figyelmet szentelt a másiktól. - Már mint, nephilimek vagyunk, az Angyal vére folyik az ereinkben. Ehhez képest az Alvilágiak... Milyen törvény az, ami mellettük szól?
- Valójában nem egészen... - kezdte Michael, de mikor kínosan rászegeződött minden tekintet, inkább elhallgatott és a kávéjába kortyolt. - Persze, attól még én is csatlakozom.
Hosszan kifújta a levegőt, amiről nem is tudta, hogy bent tartotta, és felállt, pont mikor a bár egy világosabb sarkában éles hegedűszó harsant, magányos dallamot játszva, hogy szórakoztassa a vendégeket. Robert elkapta parabataia csuklóját, kék szemei, mint a villámok a távoli viharban, végigperzselték a bőrét, ahogy felnézett rá.
- Hová mész?
- Sörért.
Ezután elég sokat ittak, Michael halványan emlékezett rá, hogy Valentine tósztot mondott a nephilimek dicsőségére, az Angyal nevére és még arra is, hogy az ő fajtájuk mennyivel jobb, mint a mondénok, Lilith Gyermekei, az Éjszaka Gyermekei, a Hold Gyermekei vagy a Tündérek népe. Nevetve koccintottak, és ittak a saját egészségükre, éltették a Kört és - bár csak szavakban - eltiporták az ostoba törvényt, de legalább azt a részét, ami az Alvilágiak mellett szólt. Valentine és Jocelyne táncoltak a lagymatag zenére, és hamarosan követte őket Stephen és Amatis, akik összebújva lassúztak és szerelmes szavakat súgtak egymásnak.
És Michael valahogy a boszorkányfénnyel megvilágított mosdóban találta magát, nagyon spiccesen, hátát az egyik piszoár oldalának, homlokát a hideg, szűzi csempének vetve. Forgott vele a világ, táncoltak a fények és arra gondol, hogy a repedés az egyik csempén talán az ő tulajdon, ezer szilánkra hasadt lelke, ami csak arra vár, hogy bevigyék neki a kegyelemdöfést és végleg szétszaggassák. És, hogy ez Robertre vár. Aztán meggyőzte magát, hogy tényleg ne igyon többet.
- Ember, rókázol? - kérdezte Robert, és hátát az ajtónak vetette. Magában nevetett valamin, és mikor Michael felnézett rá, látta, hogy rúzsfoltos a nyaka.
- Úgy indultam neki, de aztán nem lett belőle semmi - vallotta be, ahogy feltápászkodott. - Beszélhetünk? Fontos lenne.
Fogalma se volt róla, hogy mi szállta meg, vagy mi késztette rá, hogy ezeket mondja, de szinte azonnal kijózanodott, ahogy parabataia ellökte magát az ajtótól és beljebb lépett, hogy vállára tegye a kezét. Nem lökte el (miért is tette volna? Nem volt gondolatolvasó), csak biztosította arról, hogy bármiről is legyen szó, rá mindig számíthat. Wayland sosem értette igazán, hogy is működik a pasiknál ez a szótlan kommunikáció, de nagyon is bejött neki, főleg akkor, mikor egy csaj előtt akartak nagyon férfinak látszani.
- Azt hiszem... szeretlek - mondta ki végül, és a tüdejébe szorult levegő hirtelen szét akarta feszíteni a mellkasát, mikor Robert felnevetett.
- Már megint érzelegsz a piától, mi? Jól van tesó, tudod, hogy én is nagyon bírlak - mondta, és megütögette a nyakát, csak úgy, barátian.
- Félreértesz. Én tényleg szeretlek - suttogta, és elcsuklott a hangja, ahogy cipője orrát mustrálta. - Szerelmes vagyok beléd.
Robert arckifejezése egyszeribben megváltozott. Arcáról lefagyott a mosoly, tekintete üresen és értetlenkedőn csillogott. Lassan megrázta a fejét és Michaelre meredt.
A barna tekintet megremegett, ahogy reszketve sóhajtott és hosszú ujjaival idegesen hátrasimította a kócos csokoládészín tincseket. Fogalma sem volt mit mondjon, mit kellene mondania még, vagy illendő-e ilyenkor megszólalni. Csak némán figyelte, ahogy a másik félrekapja a pillantását és tesz egy óvatos lépést hátra; mintha csak őelőle menekülne. Nagyon nyelt, kinyújtotta felé egyik kezét, hogy marasztalja, de elkésett, már szólásra nyitotta ajkait...
- Ne... soha többet ne mondj nekem ilyet. Ez... csak ne - kérte, és egyik kezével hátranyúlt, görcsösen megmarkolta a kilincset, az ujjai belefehéredtek a szorításba.
- Robert, én... te...
Parabataia csak megint megrázta a fejét, kinyitotta a száját, aztán becsukta, a következő pillanatban pedig majdnem fellökte Stephen, mikor kirohant az ajtón. Michael pedig csak állt ott leforrázva, kapkodta a levegőt és ujjat a rúnára simította, ami furcsán bizsergett, mintha le akarna hasadni a bőréről.
- Mi történt? Balhéztatok? - kérdezte a Herondale fiú, kék szemeiben aggodalom csillant. - Ugye nem komoly? Hé! Michael, az Angyalra, mondj már valamit!
- Semmi baj. Megoldjuk - motyogta Michael, bár ő is tudta, hogy erre csak egyetlen, fájdalommal és gyötrődéssel teli megoldás létezik.