Hozzád se~

Említettem már, hogy mennyire imádatom tárgyát képezi Woolsey Scott? No, hát annyira, hogy írtam is vele, meg fogok is, ha engedi. Ő a főnök. Ez meg itten egy Woolnus. És, aki olvasta a Clockwork Princess-t (A hercegnő), az tudja, hogy kb. a karácsonyi bál előtt játszódik valamikor~ Ja, izé... nem pont ilyenre akartam... sose pont ilyenre akarom.

Jó olvasást~

És ne hagyjátok, hogy még egyszer Mumford and Sons-t hallgassak Q-Q

Valahogy sosem jutottak odáig, hogy behúzták a függönyöket, és a csendes, aranyszínű pirkadatot csak a napraforgószínű, hullámos fürtök törték meg és egy belibbenő kacaj, ami nyers éllel koccant neki az érzelmeknek. Esélyük sem volt, azonnal szörnyet haltak az ébredéssel.
- Azért mégis csak jó kis estét kanyarítottunk - jegyezte meg Woolsey, aztán gyufa sercent és szétáradt a gyufa csípős szaga. - Úgy értem, ahhoz képest, hogy nem is akartuk igazán.
- Na már most - fogott bele Magnus, és öblöset ásított, ahogy hasra hengeredett, és átkarolta a párnáját. - Én mindig akarom. Különben nem csinálnám.
Azon ritka alkalmak egyike volt, mikor neki kellett felnéznie Woolseyra, és nem esett nehezére állnia az átható, fagyos zöld pillantást. Hiába töltöttek együtt annyi éjszakát és néhány nappalt, még mindig nem sikerült meggyőznie Woolseyt, hogy igenis van szíve, képes a szeretetre, és talán pont ő lesz az, aki...
Mindig tiltakozott, ha Magnus elővette a romantikusabb énjét, határozottan témát váltott, ha a boszorkánymester a szerelemről vagy az elkötelezettségről kezdett neki beszélni. És egy idő után önmagától jött a szikra, hogy talán menekül, próbál elfutni attól, amit akkor érzett, mikor elvesztette a bátyját. Attól, hogy ő sem kellett senkinek, és lángoló töviskoszorút aggatott a szívére, elhitte a saját elátkozott hazugságait. Magnus tudta, hogy talán azért láthatja meg, azért is figyelt fel akkor a lépcsőn a ragyogására, mert pontosan tudta, mit érez. Őt is eldobta az édesanyja, nem kellett senkinek és egészen addig elég volt, ha idegen szeretettel melengette a lelkét, míg utol nem érte a rút halál és tolvajává nem vált.
Woolsey kezei a feje mellett csapódtak a felhőpuha párnába, pár pihe felszállt, de valahogy képtelen volt felnézni rá. Érezte, ahogy a térdei az oldalának feszülnek, a lélegzetét, ami a kulcscsontját simogatta, és megborzongott. Aztán kinyúlt, a szőke tincsekbe túrt, megállapodott a tarkóján, és lehúzta magához egy vad kannibál csókra. Egy csókra, ami barbár gyilkosa lett a pirkadat ártatlanságának és meggyalázója a gondolatoknak.
- És, ha most azonnal csinálnám? - búgta Woolsey, ahogy ujjai végigtáncoltak Magnus combján, és felrántotta a lábát a derekára. - Akkor is akarnád?
- Igen - felelte könnyedén. - Veled ellentétben engem a lelked is érdekel, nem csak a tested.
Könnyű volt a szemeibe nézni, könnyű volt meglátni a lelkét, azt a fiút, aki sok-sok évvel ezelőtt ott ácsorgott a lépcsőn, akinek még volt családja és őszinte tudott lenni, legalább magához. Egészen más volt akkor, most csak bőr és hús és csontok léteztek; azok a határozott érintések, amikkel végigsimított a karján, a hátán, a derekán, amivel közelebb, még közelebb vonta magához, hogy többet követeljen magának. Mert Magnus mindig többet akart, mindig akart mindent.
Ahogy örökre akarta az emlékét is annak, ahogy Woolsey meztelenül átvág a szobán, a testét cirógatták az arany napsugarak, míg magára nem öltötte azt a kanárisárga köntöst.
- Fürdesz? - kiáltott utána Magnus.
Valami tompa morgást kapott válaszul, mire elmosolyodott. Egy egészen kósza pillanatig gondolt rá, hogy utána megy, de elvetette az ötletet. Woolsey egyébként sem szerette az ilyen kis meglepetéseket, a szerinte feleslegesen együtt töltött pillanatokat és valahogy ezen a ponton siklott ki úgy igazán minden. Értelmét vesztette, hogy bármit is érezzen, hogy a lelkébe lásson, érezzen és lángolva éljen.
Komótosan keresztbe fordult a széles ágyon, felkapta Woolsey aranykeretes monokliját és megforgatta az ujjai között. Ahogy a lencsén megtört a napfény, eszébe jutott az a tizenkevés éves fiú, aki ott ácsorgott a lépcsőn, fesztelenül, hátradobta szőke haját és rákacsintott, mikor elbúcsúzott a bátyjától. Igen, akkor lett ilyenné, mikor Ralph meghalt. Miután egyedül maradt a világ ellen, eltűntek a kacér nevetések, a könnyed bókok és gesztusok, helyettük maradt a lecsupaszított őszinteség, a nyers közöny és a testi örömök, amikről elhitte, hogy elegendőek a boldogsághoz. Vagy ki tudja, talán már nem is akart boldog lenni...
Felpattant, és még akkor is a monoklit szorongatta, mikor belebújt egy vékony selyemköntösbe és egy macska kecsességével besurrant a fürdőbe. A tükör, az arany gyertyatartók, a cseresznyefa szekrényke és még a macskalábú kád is ismerősként köszöntötte. Habos víz löttyent a padlóra és Woolsey kényelmesen szivarozott, hunyt szemekkel, míg haja arany glóriaként vette körül az arcát, és lassan lélegzett, mintha aludna.
- Menjünk el vacsorázni - vetette fel Magnus, ahogy az ajtóba kapaszkodott.
- Hova? És miben? - kérdezte a vérfarkas, és fel sem nézett, csak megeresztett egy füstpamacsot.
- Hm... - Magnus ellökte magát az ajtótól és megindult a kád felé, de megtorpant a tükörnél, hogy megcsodálja magát, és a mély harapásnyomokat a kulcscsontja környékén. - Természetesen a legjobb öltönyünkben, és oda, ahol a legkiválóbb a pezsgő. Ismerek is egy helyet.
- Foglalj asztalt.
Kinyúlt a kádból, vizes ujjaival végigsimította a másik könyökét, le az alkarján és kihámozta a kezéből a monokliját. Nem volt szükség szavakra, elegendő volt egy kósza pillantás, és Magnus máris kiolvasta a zöld tekintetből, mennyire elcsépeltnek és feleslegesnek gondolja Woolsey az egészet. Jobban számított maga a hely, és amit viselni fog majd, mit az, hogy vele van, hogy együtt vannak és ez gyakorlatilag randevú. Legalábbis, ha annak mert csúfolni egy olyan estét, mikor együtt vacsorázik azzal a férfival, akivel megosztja az ágyát, a testét, a gondolatait és talán a lelkének egy darabkáját. Valami furcsán keserűt érzett, mikor Woolsey odarántotta egy csókra.
És annyival könnyebb lett volna...

Magnus harsánykék öltönyt viselt csipke gallérral a kedvenc selyemmellényével és ezüst nyakkendővel, míg Woolsey feketébe öltözött, bíbor sállal, ami kiemelte napraforgószín haját, és a rákleves fölött a Preator Lupusról beszélgettek, mintha nem is lett volna más közös témájuk. Talán nem is volt. A boszorkánymester szigorúan olyan éttermet választott, ahol nem okozhatott gondot az ezüst evőeszköz, és nem zavarhatták meg őket.
- Meg kell hagyni, remek az étel. - Woolsey finoman megtapogatta ajkait a szalvétájával, aztán a borospoharáért nyúlt és koccintásra emelte. - Igyunk erre a remek estére.
Megemelte illatos, gyöngyöző pezsgővel teli poharát, üveg koccant üvegen és a keskeny perem mögül hamiskás mosolyt küldött felé. És valahogy szó követett szót a bájolgások, a semmitmondó szavak tömör, fagyott burka fölött. Valahogy átszakadt az a könnyed hártya, amit együtt feszítettek ki, és mindent a felszínre bukkant, fuldokolva, haldokolva, kapálózva. Mint egy fuldokló utolsó, remegő lélegzete.
És Magnusnak talán az alkoholtól volt annyira pokoli melege, hogy a hidegben ücsörögve ki kellett gombolnia a mellényét, miközben minden reszkető lélegzetvétele párapamacsot festett a sötétségbe. Felnézett Woolseyra, aki megint csak szivarra gyújtott, és megkínálta, és ő elfogadta. A zöld tekintetre köd ereszkedett, és a vonásai is valahogy élesebbnek tetszettek, és bár nem mondott semmit, sőt állkapcsa megfeszült, Magnus fejében még ott visszhangoztak a szavai. Azok a szavak, amik évszázadokon át annyira nyilvánvalóak voltak, mégis mindig kimondatlanok maradtak, mert egyik szeretője, szerelme vagy alkalmi partnere se merte kimondani őket.
Szeretetet vársz tőlem, de én nem tudlak úgy szeretni, ahogy elvárnád; talán senkit sem tudok igazán szeretni. És te egyébként sem tartozol sehová, felesleges lefutnunk az üres köröket.
És valahol legbelül tudta, hogy igaza van, mégis kergette a szeretetet, hajszolta, míg ráfogta valami egészen másra, valamire, amit kalandvágynak nevezett, kísérletezésnek, életnek. Woolsey szórakozottan forgatta az ujjai között a preator medálját, kieresztette ajkai közül a füstöt és néhány könnyed lépéssel Magnus előtt termet, hogy ujjaival megérintse az arcát, könnyedén, akár a pillangószárnyak.
- Azért jó volt veled - jegyezte meg, és halvány, de biztató mosolyt küldött felé.
- Itt hagyom Londont. Azt hiszem, az én helyem mégsem itt van - felelte lassan, és megragadta a vérfarkas kezét, megcirógatta a csuklóját. Egyébként sem tartozol sehová. Sehová.
- Amikor majd visszajössz...
- Feltétlenül meglátogatlak - biztosította Magnus. - Már, ha éppen nem leszel vidéken.
Feltápászkodott, leporolta magát, és hagyta, hogy Woolsey Scott, talán életében először megölelje. Kurtán, mereven, csak egy vállveregetés idejére, de azért mégis. És legszívesebben magához rántotta és megcsókolta volna, de úgy döntött, azért azt mégsem illendő, főleg nem az utca közepén. Még akkor sem, ha valahol, abban a letört kis lélekdarabban mindketten tudták, hogy ha Magnus vissza  is tér Londonba, az akkor lesz, mikor Woolsey már rég nem fog élni.