Azután~

 

{And all the ways I got to know

Your pretty face and electric soul}

A napfény illata mellé idővel lassan bekúszott a gyógyszer bódító, kesernyés szaga, a mozdulatok merevvé koptak, nehézzé és fájdalmassá, és a hosszú, gyűrűktől terhes ujjak ősz szálakat érintettek, ahogy a hajába túrt.
És mégis úgy mosolygott rá, mint mikor először találkoztak, úgy ragyogtak a szemei, mint mikor először vallott neki szerelmet és pont azzal a puha szeretettel érintette. Pedig biztos volt benne, hogy már nem fog kelleni neki, nem lesz rá szüksége, amikor megkopik, elhervad mindaz, amibe egykor beleszeretett. Sosem árulta el neki, de pontosan tudta, hogy az egykor óceánkék tekintet, ami az örökké tartó, végtelen szerelmet ígérte, vizenyős szürkévé kopott, hogy azok a fekete tincsek már soha nem lehetnek olyanok többé, amilyennek Magnus szerette őket. Azt hitte, viszolyogni fog a bőre látványától, undorodni az érintésétől, csak mert elhervadt, az idő összegyűrte úgy, ahogy az övét sosem fogja.
Fáradtan sóhajtott, ahogy végignézett Magnuson. Az élénk kék pizsama, az ezüst köntös, és még mindig energikus, még mindig fiatal és gyönyörű, sovány és kecses. A hosszú, hideg ujjak lassan érintették az arccsontját, aztán a tenyerébe vette az arcát és rámosolygott, őszinte, halhatatlan, félévszázados szerelemmel.
És bár a mosolya nem, a keze remegett, mikor a kezébe adta a szemüvegét.
Mellé hengeredett, míg átfutotta a híreket, a vállára hajtotta a fejét és lassan lélegezte be az illatát, ahogy magában számolta a szívveréseit. Hopp, egy bent tartott, fuldokló köhögés, egyetlen kihagyott hang és gyors, utolérhetetlen ütem. A pillantásuk összekapcsolódott, ahogy végül átlendült fölötte és finoman a csípőjére ült, hogy csókkal ragassza át rá a fertőző mosolyt. És a tétova, reszketeg érintések a juharszirupszínű bőrén, a lágy simítások...
- Tudod, arra gondoltam, hogy ágyban maradhatnánk mondjuk... egész nap - javasolta Magnus, és újabb csókot csent a száraz ajkakról.
- Nem hiszem, hogy nagyon lenne más választásunk.
Elmosolyodott ugyan, a boszorkánymester mégis tudta, mennyire hazug ez a mosoly, kiolvasta a szemeiből az elkerülhetetlent és valahogy az ő torka is elszorult. A halhatatlanság velejárója, hogy ezer fájdalmat, ezer halált és szenvedést megélt már, és mégsem fájt annyira egyetlen egy sem; talán nem is volt igaz, csak egy út része. Most viszont biztos volt benne, hogy megérkezett, és ettől is megfosztja az idő, tolvaja lesz és rút gyilkosa.
Segített felülnie és tartotta a csészét, míg ivott ugyanabból a teából, amit legelőször is lopott neki, hogy lenyűgözze. Gondoskodóan megsimogatta az arcát, és mikor elszunnyadt, levette róla a szemüvegét, betakarta és tapintatosan kihúzódott egy cigaretta erejéig. Ahogy figyelte az elillanó, mérgező füstöt arra gondolt, hogy a leélt életeknek, az időnek fel kellett volna készítenie, és mégis úgy érezte magát, mintha még sosem vesztett volna el senkit, mintha eddig egyedül csak a saját állandóságával kellett volna törődnie és egyetlen egyszer sem kúszott volna a bőre alá a fagyos, dermesztő elmúlás, a könnyekkel keringőző halandóság. És nem tehetett semmit, némán figyelte, ahogy az ujjai között pereg le Alec fiatalsága, tehetetlenül végignézte, ahogy megkopik a gyönyörűsége és belül vérzett, mert még mindig úgy szerette, mint eleinte, azzal a lángoló, elemésztő szerelemmel, és még utána is fogja.
Egy egészen tétova pillanatra behunyta a szemeit, és lázas könnyeken át látta a millió kék, és zöld, és barna tekintet, a reménykedőket, a vágyakozókat, az igazán szerelmeseket, akiknek már nem mondhatja el, hogy igenis megtalálta az igazit, és sajnálja és kár volt elpocsékolni...
Valahol, a parkon túl egy rendőrautó szirénája törte meg a monoton autók és járókelők zaját, és ez az örökké élő, hangyabolyvár, New York rávette, hogy hagyja az egészet, hogy menjen vissza. Még annyira hajnal volt.
Catarina egyszer, egy valótlanul önfeledt éjszakán azt mondta neki, hogy Carpe Diem, és ő elhitte, bízott benne, mert annyira távolinak és lehetetlennek tűnt a jelen. És mégis olyan kegyetlenül utolérte, megrángatta, arcul ütötte és kinevette.
A függönybe kapaszkodott, ahogy megnézte magának Alexander Lightwoodot. Látta a fiút, akibe beleszeretett, a férfit, azokkal a markáns, határozott vonalakkal és az öregembert, aki hunyt szemekkel feküdt a közös ágyukban, ősz hajába belekapott a nyári szellő, Magnus felé fújta a könnyed szantálfa illatot és...
... és összeakadó gondolatokkal azt kívánta, bárcsak elmondhatta volna neki, még utoljára, mielőtt már túl késő, hogy mennyire nagyon szereti, hogy végig szerelmes volt belé...
... hogy a szívében őrzi majd azután is, ha...
... Elkésett.