Drowning man~

 

A cím hazudik. Nagyon. A fic már kevésbé, remélem, mindenesetre nem annak indult, ami lett belőle. Mert hogy Malec, de előtte még Woolnus (aki nem ismeri Woolsey Scott-tot, az szaladjon el egy The Infernal Devices II - Clockwork Prince-ért [Pokoli Szerkezetek II. - A Herceg], és vissza se nézzen!). Előtte meg... hát arról ne beszéljünk.

Na most annak, aki viszont ismeri Woolseyt (istenem, Woolsey.)... hát ő nyilván tudja, hogy miért pont őt választottam Alec mellé. 

Oké, nincs több magyarázat. Van fanfiction. 

Jó olvasást~

A jeges víz azonnal a bőrébe mart, tépte a húsát, míg el nem érte a csontjait. Kitöltötte minden érzékét, a nyomás rázúdult, a szemei szúrtak és tudta, hogy hibázik, mikor az első döbbenettel levegő után kapott. Szúrt a tüdeje, zsibbadt a mellkasa, és valahogy nem is érezte az erős kezeket, amik lent tartották; könnyebb volt elfogadni, hogy a víz zúdult rá akkora súlyjal, hogy az tartotta lent. Kétségbeesetten tapogatózott valami biztos után, de ujjai csak a folyékony semmit érintették, a remény úgy siklott ki a markából, mint az utolsó áldott lélegzet. És szúrt, és feszített, és meghasadt. Szédült, de még eljuttak hozzá a tompa szavak a vízfalon keresztül.
Az örög ivadéka, Sátán fattya, istentelen, elátkozott gyermek. *
Ahogy néma kiáltásra nyitott a száját, ajkai közül kibuktak az élet utolsó buborékai, és a szemei előtt táncoló szikrákkal együtt fellobbant valami, ami már tényleg nem volt emberi. És a jeges rémületet, a halál csupasz, nyálkás hidegét felváltotta az elemésztő lángolás. A nyomás megszűnt és köhögve bukkant fel a felszínen. Fülébe, mint egy átkos szinfónia törte be magát a rémes üvöltés, és a tűz ropogása a csontokon. Nem akarta... tudta, hogy ő gyújtotta fel, bűnhődés- és égett hús szaga terjengett, ami egy életre beitta magát a pórusaiba, hogy emlékeztesse a történtekre. Arra, hogy zokogva futamodott meg, miközben kínkeserves könyörgésként buggyantak ki belőle a szavak: bocsánat, bocsánat, véletlen volt, bocsá....

 
Zihálva ébredt, finom ujjak puhán érintették a bőrét, de egyáltalán nem nyugtatták meg. Beleizzadt a takarójába, és most próbált tőle megszabadulni; úgy érezte, mintha a nehéz, egykor keményre vasalt anyag fogva tartaná és fojtogatná. zúgott a feje, és mikor Woolsey finoman félresöpörte a haját, ami az arcára tapadt, majdnem megütötte. Nem akarta igazán bántani, csak zaklatott volt, és engesztelés képpen rögtön átkarolta, közelebb rántotta és hevesen megcsókolta. A fogaik élesen összekoccantak, az ajkait véresre harapta, ahogy kitapintotta az izmait a bőre alatt. Szinte belecsapódott a párnába, apró pihék szálltak fel, és egy pillanatra olyan volt, mint egy bukott angyal, csak a szemei, azok az izzó macskaszemek ragyoktak szenvedélytől, vágytól és kénízű kárhozattól. Hátravetett fejjel nyögött a sötétségbe, mikor Woolsey a kulcscsonjába harapott, hogy élvezettel lenyalhassa a kibuggyanó vörös vért; és ő a vállába markolt, végigkarmolta a hátát, és érezte az eleven húst a körmei alatt. Perceket, szentimentálisabb pillanataikban órákat szenteltek egymásnak és a saját gyönyörüknek a semmiért. Vágyák és hajszolták a test örömeit, de mindketten tudták, hogy többről nem lehet szó. És mégis, minden rendben volt, ahogy volt.
- Megharaptál - nyugtázta Magnus, ahogy egy vászonkendővel letörölte a nyállal vegyült vért. Fintorgott, és egy könnyebb mozdulattal lángra lobbantott az anyagot.
- Nem tiltakoztál - vont vállat könnyedén, aztán a réz szivartartóért nyúlt, és megkínálta a másikat.
- Kedves uram, a helyzetem nem igazán engedte meg, hogy tiltakozzam.
Woolsey éles nevetést hallatott, aztán gyufa sercent és csípős dohány füstje töltötte be a szobát. Magnus tudta, hogy ez a szag mindig őrá fogja emlékeztetni, bárhol van, bárkivel. Mág akkor is, ha már egészen biztos lesz benne, hogy túlvan rajta, hogy elfelejtette Woolseyt és ugyan olyan emlékké olvadt, mint az ezer másik arc, akikre már soha nem lesz képes visszaemlékezni. És nem is akaródzik igazán. Lágyan megérintette a párnára omló szőke tincseket, ujjai végigfutottak a szemöldöke ívén, a markáns arccsontján és a nyakán. Tekintete megállapodott a telt ajkain, és egészen beleborzongott, ahogy kifújta a tömény, fehér füstöt.
Tudná szeretni?
Tudná kívánni a lelkét is, nem csak a testét?
Számítana egyáltalán bármit is, ha megpróbálná?
És bukott angyalok kórusa trillázta milliószor újra, és újra a választ: nem, nem, nem!
Magnus mintha olyasmi hangott hallott volna mélyen legbelül, mint mikor a kristálypohár meghasad és szilánkosra törik, és pontosan tudta, hogy a lelke egy darabját hallotta.

Azzal, hogy Alexander Lightwood megemlítette neki Woolseyt egyszeriben elérte, hogy arculüsse a halhatatlanság. A saját, kegyetlen halhatatlansága, és a rút múlandóság, amikről mindig úgy tartotta, hogy kéz a kézben járnak, hogy néha összeölelkezzenek és üdvözöljék szenvedés nevű gyereküket. Annyira mások voltak ők ketten; más faj, más korszak, más, más, más... változatlan.
Alec a többi szeretőjével ellentétben energikus volt, néha szemtelen, kacér, szégyenlős, érzékeny és mérhetetlenül féltékeny. Irigye volt a halottaknak, letűnt neveknek és rég kihűlt szerelmeknek. A nyugodtság álruhája mögött ott virágzott az a mérgező rózsatő, ami szúrkálta a lelkét és sosem hagyta igazán megbékélni, és egészen addig sarjadt, míg elviselhetetlen nem lett. Míg már nem tudott mellette maradni. És olyankor mindig olyan volt a tekintete, mint a viharos óceán, mint a csapkodó hullámok, amik ide-oda dobálják a hátukon az ő hajótörött lelkét.
Mégis szerette annyira, hogy néha úgy érezze, képes lenne bármit odaadni neki, a kezébe nyomni azt a fojtogató halhatatlanságot és rákulcsolni az ujjait, hogy körülzárja, de ne rendelkezhessen felette. Szerette annyira, hogy sosem tette volna halhatatlanná még akkor sem, ha éppen az ő polcán volt az a kötet, amivel ez lehetséges lett volna. És szerette annyira, hogy rettegjen attól, ami ezután következik majd.
Volt, hogy nem számított, volt, hogy éjszakákat töltött álmatlanul a végkimerültséget hajszolva, vagy mikor képtelen volt elüldözni egy-egy perzselő tekintet a gondolataiból... de ez más volt. Éppen úgy rettegni a jövőtől, mint a múlttól olyan béklyó, ami alól talán soha nem kaphat feloldozást. Mert egy nap majd Alexander Lightwood nélkül felébredni maga lesz a pokol, és nem állíthatja meg, nem fordíthatja vissza, és...
Őszintén szerelmesnek lenni belé olyan volt, mint mikor fuldokolva, köhögve áttörte a vízfelszínt és nagyot kortyolhatott az életet adó levegőből, érezhette, ahogy átjárja a tüdejét feszítő, szúró szabadság, és, ahogy az élet savanyű, bűzös gőze lassan beeszi magát mindenbe, beleszövi magát a lélegzeteibe és lyukat rág az örök gondolatokba. Egy pillanatra, egy halhatatlan, végtelenre nyújtott pillanatra olyan volt, mintha a sorskerék körbeért volna, mintha akkor régen Alexander húzta volna felszínre, láthatatlan kezekkel, tapinthatatlan erővel, csak azért, hogy később megkaphassa, összetörhesse leírhatatlanul szeresse.
Nekem nem kell a világ, nekem te kellesz.

* Szó szerinti idézet a The Bane Chronicles Book III - Vampires, Scones and Edmund Herondale-ből (Bane Krónikák III - Vámpírok, Pogácsák és Edmund Herondale)