A szépsége impressziója~

 

És még mindig/már megint SinJa~ Nem tudom, mi ez, nem tudom, milyen állapotban lehettem mikor írtam, nem tudom miért és azt sem, mi az értelme. Csak van, és nektek van. 

Jó olvasást~

A puha érintések a nyakán, kellemes simítások az állkapcsán, amikbe zsigerből borzongott bele. Az áthatolhatatlan semmi-illat, és az íze, ami olyan, mint a kígyó mérge; maró, bűvölő, szédítő.

Rámosolygott, azokkal a vörösre csókolt ajkakkal, a szeplői táncoltak, ahogy kapkodva szedte a levegőt és a csillogás a szemeiben teljesen megőrjítette.

És a forró bőre odaígért neki egy mindenséget, a nyögéseit hozsannaként verték vissza az ódon falak. Dicshimnusz az ő üdvösségére; szonáta a kéjről, amit csak neki komponált.

Meg akarta érinteni, és ujjbegyeivel finoman hozzáért az arcához. Megrémült, hogy a szűzi fehérsége eloszlik, mint a köd, hogy az ártatlan pillantása csak varázslat, egy őrjítő álom csupán, amiből nincs menekvés. És Ja’far rámosolygott, szelíden, pironkodva, mert lemosta a bűneit, és, ami maradt az már mind Sinbadé volt. Ez rendben volt úgy.

Lehúzta magához egy újabb kísértetcsókra, és engedte, hogy a másik felfedezze inas, hegekkel szabdalt mellkasát; kétségtelenül ő volt Sinbad legnagyobb hódítása. És Ja’farnak ő jelentette a legédesebb nektárt, a fénypászmát a legsűrűbb ködben.

Vörös csóknyomok a nyakán, éles fognyomok a vállán… és valahogy nem olvadtak össze a hegekkel, mert volt valami felsőbbrendű tartalmuk, valami, ami bizonyosságot adott a hovatartozásáról.