Kételyfelhők~

 

Igen, még mindig. De most egy nagyon burkolt HakuAlit/AliHakut hoztam nektek~ Valahol aaaa... Zagan tornyának kellős közepén játszódik, remélhetőleg a cselekményből mindenki rá fog jönni, pontosan hol. 

A képet (meg az előzőt) köszönjétek meg szépen Katie-nek~ 

Jó olvasást~

 

Hátráltatod a többieket!

Hakuryuu mindig gyengének tartotta magát, feleslegesnek. Valakinek, akinek szüksége van másokra, de másoknak rá egyáltalán nem. Valahol mélyen, legbelül egy kis hang azt súgta neki, hogy még változtathat, tehet ellene és lehet hasznos, ő is segíthet másoknak, bizonyíthat. Meg akarta mutatni annak a három idegennek, akik látszólag a bizalmukba fogadták, hogy nem feleslegesen tartott velük, és, hogy kiérdemelte azt a fajta bizalmat, amivel Sinbad viseltetett iránta. Akkor még nem ismerte Sinbadot.

Haszontalannak érezte magát már egészen régóta, és valahogy mégis… Zagan tőrt mártott a szívébe, mikor szembesítette vele. Pedig neki igazán nem kellett volna tudnia.

És mikor találkozott a pillantása Alibabáéval, végleg beköltözött az a sajgó kis érzelemfoszlány oda, a szíve tájékára. Bukottnak érezte magát, és olyasvalakinek, aki végig, már a megismerkedésük óta alatta állt. Alibaba olyan volt, mint ő, kitartó, akaratos; és mégis annyira különbözött tőle, mert birtokolta a boldogságot, és az övé volt a lelke fölötti szabadság is. Az lett volna az ésszerű, ha elküldi maga mellől, és szívből utálja őt már azért is, akinek született. Ehelyett beengedte a lelkébe, együtt sírt vele és kezet nyújtott neki. Ő volt az egyetlen. Az első, aki biztosította róla, hogy hamis eszméket táplál, és feleslegesen mérgezi magát rút gondolatokkal. Leolvasta Alibaba arcáról, hogy őszintén úgy gondolja és hisz benne, hogy képes elérni a kitűzött céljait. A barátságába fogadta, és mintha eloszlatta volna a lelkéről azokat a fekete viharfelhőket.